II.

Ebéd előtt szokatlan jó kedve volt az apának. A kis lányával játszott, a kis Margitkával, aki elébe állt és teljes erővel verte a kezét. Minden ütés után megállt s figyelte az apja arcát. Ez felszisszent, arra ő nagyot kacagott.

Mikor az anya bejött szokott lesütött arcával, furcsán mosolyogva nézte a játékot. Olyan barna volt, annyira kreol, s olyan álmosan lusta, mint egy cigányasszony. Egész délelőtt szenvedett, mindig az üveges hintó járt az eszében. S nem tudta, hogy fog majd bele kezdeni, hogy elmondja az urának.

– No, kiszedtem a levest, – mondta derüsen, – gyertek már enni. Ki van szedve a leves. Olgica, Olgica, gyere gyermekem. Béla… Hol van Jani?

Az apa felállott, nyujtózott, nevetett.

– No gyere enni macska!

Leült az asztalhoz, a három gyerek a helyére kuporodott sok huza-vona után, az anya is belekóstolt a levesbe. Elfintoritotta a száját.

– Semmi ize ennek a husnak. Egyáltalán semmi ize. Én ezt nem szeretem, – mondta.

Az apa egészségesen kanalazta a levesét.

– Meg lehet _egyszer_ enni, – mondta rá. – Ugye cica?… _Egyszer_ meg lehet enni? He?… _Kétszer_ nem lehet megenni.

Margitka kacagott. Nem értette a tréfát.

– Hát ez csak egy leves, apa, hát nem látod, hogy csak _egy_ leves?

Sári jött be s szokott szelességével mindjárt meglökte a székét, ahogy leült az asztalhoz.

– Jó most a mészárosnak, minden hust elad a vöröskereszteseknek, most csak packázik velünk. Igazán szólhatnál neki, nem járja micsoda husokat ad.

Berci csak mosolygott s a gyerekeit nézte.

– Edd meg a levest fiam, edd meg no, edd meg kicsim.

De egyik gyerek se akarta enni. Béla csak kavarta, kavarta, ugyhogy szinte kilöttyent az asztalra s fintoritgatta az orrát. Margitka bele se szagolt, Olgica pedig sirós arccal mondta:

– Már mondtam, hogy én levest nem kérek. Hát nem hallottátok?

A szülők nevettek rajta. Olyan kedves a csöppség. Ilyen csöpp lélek és egy csöppet sem sejpit. S miket mond!

– No, jó, hát csak felét egyétek meg na, – mondta az anya. A rendes déli alkudozásba kezdve a gyerekeivel.

De azok tovább huzódoztak.

– Négy kanállal meg kell enni! – szólt az apa erélyesen s mosolygott, csak ugy fénylett gömbölyeg orra, amely kissé vörhenyes volt s hámlott róla a bőr.

– Hohó, nagy kanállal… Vedd tele a kanalat Margit… No cica!… Csak tele a kanalat.

Aztán nem nézett rájuk többet, ugy tett, mintha el volna intézve rendesen a dolog, rettegett attól, hogy egyszer igazán erélyesen kell föllépnie, hát mindenféle elnézést kitalált, hogy látszólag foltozza a szülei kötelességteljesités csorbáit…

– Én nem tudom enni, magam se, ezt a hust, – mondta az anya. – Az ilyen kövér marhahust. Utálatos ez. A disznóhust se szeretem, még a csirkét, mig fiatal és finom.

Sári az egyetlen, aki megette a levesét.

– Szedd össze a többit és öntsd össze, szólt neki a nénje.

Sári fogta a tányérokat és vissza beöntötte sorban a tálba.

Apa megette a levest is, meg a hust is.

– Magam is örülök, hogy tul vagyok rajta, – mondta mosolyogva, – csak azért ettem meg, hogy sok van. Háboru van, spórolni kell, nem szabad elvesztegetni az ételt.

– Óh én abba nem hiszek. Az csak olyan beszéd. Hogy én azért egyem meg a porciómat, hogy ezzel segitsek a katonáknak… – mondta az anya.

Az öreg kisegitő parasztasszony, Mihókné tolta be magát, mint egy tinó, nagy léptekkel, férfiasan kopogva a nagy csizmáiban, egy kis tálban, amely szinte elveszett a kinyitott két barna markában mártást hozott. Letette az asztal sarkára.

– Hát a hust nem hozza?

A siket asszony odafigyelt.

– A hust!

– Nem tette rá.

– Hát hozza azt is, még szószt nem ettünk magába, – s csendesen, indulat nélkül nevetett rajta.

Sári szaladt ki s ő hozta be a hust.

Mikor a tésztára került a sor, az asszony azzal a titkos, felforditott szemü nézéssel pillantott az urára, amellyel valamikor megbabonázta, kislány korában a segédjegyzőt, s huncut mosollyal mondta.

– De vajas!…

Huszonkét évi vita, pörlekedés, vagy évődés van köztük a vajas tésztán. Mert Berci ugy nem evett _otthon_, vajasan tudniillik, már vagy tizennyolc év óta megeszi ugyan, sőt valami tizenöt éve jobban is izlik igy neki, mint kövér disznózsirral, de azért ez a téma nem mult el közülük.

– Nem is eszem belőle!… – szólt gyöngéd mosollyal.

– De akkor ne is egyen.

– Meg se kóstolom.

– Ne is.

Sári nagyon mulatott ezen a vitán mindig s mivel a sógorának még egy furcsasága volt, az hogy a tésztához kenyeret evett, amely szintén egy igen kellemes nézeteltérési eset volt minden ebédnél huszonhárom év óta, mert ezt még legénykorában kezdték ki rajta, erre célozva sózta kis tréfával Berci bácsinak.

– De kenyere még van Berci bácsinak.

– No hát ehhez eszem egy kis tésztát. Ehhez kell.

– Dehogy is.

– A tésztához kenyér kell, – mondta Berci gyöngéd hangon, ugy gyerekesen tréfálva.

– Még ilyet sose hallottam.

– No pedig halhattál volna öt esztendő óta, mióta a feleségem vagy.

Mély és lélekbe zengő kis nevetés volt a szóra.

Jóisten, mikor még öt éves házasok voltak… Akkor öröködött meg ez a kis párszó s azóta mindig az öt évvel áll. Ha most évente egyszer-kétszer szóba jön, mindig a régi zengő boldogság hulláma csap végig rajtuk, a sziveken, a mindennapi élet untató sodrából kizökkentve őket.

Berci ráfüggesztette a szemét a feleségére, aki széles és hosszas arcát lehajtotta s ugy nézett fel a szemöldöke alatt, az egész szemfeketéje felcsuszott a felső szemhéj alá s onnan nézett ki… Ezzel a szemmel milyen gazdag lett volna az a nő, aki a szeméből él… Berci valami rég nem érzett édesség illatát érezte kiáradni a felesége lényéből…

– Azért élünk, hogy együnk, – mondta Sári, ezzel szintén a sógorát tréfálva, mert köztük állandó volt az egymás kis elpattanó viccelése. De most Margitka beleszólt s átvette az élcet.

– Nem azért élünk, – kiáltotta a négy esztendős tréfáló, – hanem azért, hogy azt kiabáljuk, hogy éljen a haza, éljen a szabadság!

Az apa régesrégen nem érezte magát az asztalnál ilyen könnyünek, frissnek, ezt jó előjelnek vette, már biztos volt benne, hogy sikerülni fog a kasznárt beleugratni az uj vállalatába.

– Jaj istenem, de a szegény gyerekek, – szólt az anya a távollevő öt gyerekére gondolva, akik most Debrecenben, Nagyváradon és Pesten szenvednek, koplalnak, s hazasirnak… ahogy az anyák egy ilyen fölkiáltással el szokták árulni ebbéli sejtelmeiket… De mindjárt elhallgatott. Megijedt, hogy elrontja a hangulatot, pedig az üveges hintóról még este előtt beszélni kell Bercivel.

Ebéd után Berci odaült a cserépkályha mellé a hokkerlire, hosszu száru pipát vett s abból pejpázott, a két kis lányát ugratta, Béla már kinn hajkurászta az udvaron, vagy ki tudja hol, a kutyákat. Jani elő sem került, biztosan a papéknál ebédelt.

– Hát hogy kell megköszönni az ebédet? – mondta az apa Margitkának, a kicsinek.

– Sehogy.

– De meg kell köszönni.

– Nem kell.

Az apa nem vette fel a kislány rakoncátlanságát, tréfált vele.

– Tudod, hogy Samu bácsi hogy köszöni meg? Azt mondja hogy: „Kötelességünk megtettük. – Amit adtál, mind megettük!“ András bácsi meg, ha jó ebéd volt, azt mondja: „No hálistennek. Adjunk hálát az istennek, hogy egyszer megint jóllaktunk.“ Ha meg rossz ebéd volt, akkor azt mondja. „Eh… és eltaszitja a tányért, – ezen is tul vagyunk. Gyerünk huzni az igát!“

A gyerekek hangosan, visitva kacagtak. Az anyjuk odahuzott egy széket s a kályha másik oldalán ült le. Olyan boldog volt, hogy az ura ma ilyen jókedvü s épen ma. Dörzsölgette a keze fejét s a kurta lábait felszedte a szék keresztfájára.

Ugy ült ott, mint egy pingvin, kurtán, vastagon, tollászkodva, okosan.

– Hogy tönkre tudnak menni az emberek, – mondta maga elé nézve, mély ravaszsággal.

– Hát bizony, – szólt az ura.

– Még olyanok is, sose hitte volna az ember.

– Nehéz ez a háborus idő.

– Szegény Hidvéger doktor!

– No.

– Az is tönkre ment.

– Sokan jártak ugy most. Nincs pénz, akinek vállalata volt, az most mind kámpec. Nincs pénz.

– Eladó a hintója.

– Nagyon nehéz most élni. Még minálunk katonai szállitás sincs ugy mint Szatmárban, hát az ilyen spekuláns emberek nem igen tudnak lábraállni.

– Az üveges hintó, az ezüst lószerszámmal ötszáz forintért eladó.

– Majd elviszik a katonák.

– Ötszáz forint nem pénz érte.

– Az bizony sokba került, mikor ő vette. Az belekerült ezerkétszáz, ezerötszáz forintba.

– S most idadná ötszáz forintért.

Berci elnevette magát. Nem kapiskálta a dolgot, valami vicces eset jutott közben eszébe.

– Azt mondja máma a Klein, az öreg Klein, bent volt az irodában, a fáját ellopták, hát azon pöröl, hogy _muretórium_… hogy a haszonbérfizetésre nem adtak _muretóriumot_!… Ez is olyan, mint a burnyó. Ha kimondja, már csak megtanulta, hogy bornyu, de ha leirja, mindig _burnyó_…

Köhögött a nevetéstől, mert egész télen meg van hülve s most tavasszal még erősebb lett a hurutja.

Felállott s nyujtózott szokása szerint. A kurta mellénye alól kibiggyent az inge a nadrág fölött s erősen ásitott.

Azzal feltette a kalapját, a pipát kiverte a kályha előtt, ujra megtömte s szó nélkül, derülten elment az irodába.

Az asszony utána nézett, ott ülve, gubbaszkodva a kályha mellett a széken, mint egy beteg kotlós. Ugy látta, hogy sohasem fog üveges hintóban ülni!…