I.

Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.

A Veres Rákot azért nevezték igy, mert valamikor ez volt Széles Pongrác néhai polgármesternek a kedves söröző tanyája, s az ő becéző neve volt ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a vendég volt a veresrák s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek, csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak az öreg fizika professzor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna vagy hátra felé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem meg volt az a szokása, hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. Pongrác, májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy egyszer, hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s a nélkül kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:

– Gutta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok; itt vagyok én veres rák!

Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő gunnyal nézett az öreg urra s legyintett.

– Jámbor világ volt az, tanár ur, mikor efféle anekdótás eset az egész várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.

A fizika professzor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért ugy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok teljessége adja, hanem a lelki harmónia…

Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a _Kotkodács_ cimü, maga alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint kiadta a Karácsonyi-dijat.

Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:

– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…

Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki _beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett s ujabb két-három napig egyebet nem csinált, csak ontotta az ujabb pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan őszintén találta kimondani a jelszavát:

Uram, lángész lobog önben! Uram, önben nemkülönben.

Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az ujságiró, aki megrekedt, csodálatosképpen, egy teljesen kulturától immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az uri kaszinó könyvtárában az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, csöndesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.

Kilenc óra után bejött a veresrákba dr Koncz, fiatal ügyvéd.

– Szervusz.

– Szervusz.

Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli, ismeretlen izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a városba került, szépen otthon ült s lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kultura csirát befogadni készen.

Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi problemákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:

– Grosz ur, tudja mi ujság?

– Mi kérem, doktor ur?

– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.

Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét, a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki az mind arabsul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is sejtette mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának, egy riporternek. Tudta melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab mit ér és hogy ütött be, tudta, kik milyen klikkbe tartoznak, tudta Budapesten mi hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit se várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt Budapesten.

Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár biztató szót is kapott s ettől ugy föllelkesült, hogy többet sohasem érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép, ugyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.

– A mancsettem ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért izzadva nyögnek ki, – mondta s ki volt elégitve.

A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát, minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze, ha neki egyszer három napi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abba olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.

Féltizenegykor bejött egy fiatal ember a vendéglőbe, Szekeres Palya.

– Szervusz Palya, – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott idejárni soha.

– Szervusz, – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes gazdászkabátja s elkiáltotta magát:

– Grósz!

Az ujságiró gunyosan nézte a paraszt urat, akiről lesirt a csizma, mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most csinálja a mübetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan nincs a zsebébe öt forint.

– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye, azt a keserves keserüségit, siket e?

Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a disznókereskedőkkel diskurál.

– Ne veszkődj Palya, – mondta dr. Koncz nevetve.

Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra. Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.

A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, ugy kisomfordált. Egy pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett beszélgetni.

– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…

– Pardon, nem hallottam Szekeres ur kérem, – jött elő vastagon és mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…

– Pezsgőt, – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.

– Krem…

Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.

– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – bámult dr. Koncz.

Palya összerántotta a szemöldökét.

– Azt a keserves keserüségit neki, velem nem fog senki kibabrálni!

Most már tudták mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál. Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.

– Hogy micsoda népek vannak itt, – mondta magában az ujságiró. – Szerelem, érzés, eszme, vágy, avagy akármi nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt nincs. Itt nincsen sem fa, sem virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.

Grósz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte. Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó, ez mégis valami kulturember, hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálaló asztalkára is teszi és felgyujtja hozzá a másik csillárt is.

Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-é, hogy magába igyék… A szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből…

Grósz, mikor a kezében a bontás után kicsit, igen kicsit, nagyon szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében ugy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon.

A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr Koncz tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson invitálni.

– No – mondta Palya mogorván –, még agyik csak két pohárt.

A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s gunyos lett.

– Nem, nem, hagyd csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron, – szólt oda dr. Koncz.

– No, szerekesztető ur, gyüjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a világnak.

– Nem, fiam, nem iszom, – ismételte Koncz dr.

– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz skribler.

Ugy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak vele mindahárman…

Aztán ittak és beszéltek.

Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakolt, ami csak történt vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.

– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.

Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a feje tele volt gőzzel.

– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.

– Mit?!

Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának egyik főötletére gondolt, a Vidéki Hirek-re, amit most pompásan lehetne kamatoztatni. Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona… Ha ő most ügyes ember volna…

Szekeres Palya megölelte az imént megütött nyakát.

– Gyémántba fürdetlek cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te.

Az ujságiró nagy nyugalommal s a szivarja mellől gondolkozóan szólt.

– Mondod, hogy Ablonitzky holnap délre megvan hijva Dócziékhoz ebédre. Hát én meg azt mondom, hogy tőlem függ, hogy ne ebédeljen ott se holnap, se holnapután, se soha többet.

– Hiszem cimbora, hiszem.

– Hát holnap reggel vedd a kezedbe a lapot s olvasd végig jól. Lesz benne valami…

– Elolvasom cimbora, az első betütől az utolsóig, s Palya ugy nézett, mintha ezzel valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozna.

Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét, amit most eltékozol, ugy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna egy darab gyémántot az ablakon.

De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen…