IV.

Már az egész kert fel volt ásva.

A nap az égen mosolyogva sétálgatott. Minden reggel feljött, körülballagott odafenn s az ég minden pontjáról csak ide lesett, vajon a suszterék meglelték-e már a kincset.

Dolgoztak ezek rogyásig. Eleinte csak itt-ott piszkálták meg a földet, de mikor napok teltek el hiába, végre beletörődtek, hogy az egész kertet felforgatják, felrigolérozzák.

Megállott a műhelyben a munka. A lyukas csizmák s a foldozott cipők ott hevertek rakáson, csak a gyerekek játszottak a cájggal, a tőkén a musta, klopsta, bicske, kerekitő, kármentő, a falcong, sodró, kalapácsok, a stefnis katulyák meg a finom acélszerszámok érintetlenül hevertek. A suszter meg a felseége lélekszakadva ásták, ásták a földet. Forgatták a nehéz agyagos göröngyöket. Az öreg ott pusmogott körülöttük a botjával s mindennap százszor elmondta minden legkisebb részletét. Lépésről-lépésre, hogy jött le a vaspikszissel, hogy állott a hóban, merre fordult arccal… S mikor már megunták hallgatni, akkor szótlanul csinálgatta végig az egész kisérletezést.

– Persze, – mondta az asszony, – leskelődik, hogy ha megtanáljuk, rácsapjon. Pedig abból semmi se lesz.

– Nem, nem. Vigyázz, ha megleled, hogy észre ne vegye. Csak dugd a kötőd alá. Osztán mondjad, hogy menni kell ebédet főzni.

Igy tervelgettek, tanakodtak.

– A gépet meg is veszem, – mondta a suszter.

– Azt. Majd én azér verekszek itt, hogy gépet vegyél. Beteszem a bankba, de a magam nevére.

– A gépet megveszem, – mondta erősen a suszter, s kegyetlenül vágta a földet a csákánnyal.

Már csak a ribizlibokrok voltak hátra a kert végiben.

Lemondással, csüggedten néztek vissza a kert felforgatott területére.

Urjézus, ha tiz centivel mélyebbre ásta az a vén bünös és ők akár ujra kezdhetik a munkát…

Sirós kinok facsarodtak el bennük. S mind a ketten a könyeiket törülgették.

Mint a vasvilla, ugy hányták a szót az öregnek. Sose volt irgalmasabb szavuk hozzá, mint: vén dög…

Az öreg csak üldögélt az ámbituson, pipázott, csendesen poszogatva s nézte a parányiakat, az unokáit, hogy kavicsoznak a porban.

Egyszer csak maga is közéjük guggolt.

– Nem ugy kell azt csinálni, te veresbéka.

S vigan és kacagva mutatta a kicsiknek, hogy tudták ők azt valaha.

Kimerülten, megroggyant lábakkal, fáradtságtól tántorogva, kétségbeeséstől lefojtva jöttek fel valamit harapni a suszterék a kertből.

– A fene egye meg az ilyen vén dögöket, – szólt hangosan az asszony, – gyerekkel játszik, mig más megszakad a munkába.

– Hát nehéz munka az ásás? fiam.

– Csak beszéljen, hogy a fejéhez szánom ezt az ásót. Csak szekérozzon.

– Hát nem örülsz neki, hogy fel van ásva a kerted?

– Jójó.

– Látod, fiam, igy nem csinálta volna meg nektek ezt senki.

– Igy nem.

– Sz ipp a.

– De a piz nincs.

– Dehogy nincs.

– Hun?… Mi?

– Ott van a zsebetekbe.

– Mi?

– Mondom, ott van a zsebetekbe a piz, akit ki nem adtatok a főd-ásásért.

– Hát akit kend elrekkentett?

– Én?… Én nem.

– Nem?!

– Hát persze, hogy nem! – kacagott fel az öreg.

A suszter megtántorodott. Az asszony fakó lett, a vére mind leszállott a szivére.

– Hát maga csak bolonditott!

– Nem, fiam, nem bolonditottalak! Csak egy kis leckét adtam!

– Mit? Vén dög!

– Csend! – orditott fel erre az öreg és kiegyenesedett, – csend, vagy ugy váglak búbon evvel a ruddal, hogy felfordulsz! Apáddal beszélsz, kölyök.

A szeme szikrázott s a két vékony, kifáradt, kimerült, letört fiatal félve állott a vad és kegyetlen ember előtt.

– Ha mondom… Csak lecke volt… Meg akartam mutatni, hogy fel fogjátok nekem rigolérozni a kertemet!… Tulajdon a magatok kezével… Nem az én véremből fizetett napszámmal!…

A hangja harsogott és messze kihallatszott az utcára.

– Ebadta naplopói, kölykei!… A pénz itt volt egész idő alatt a keblembe… De tegnap ujra vissza bevittem a bankba. Betettem. A magam nevire. Hogy azt csak az én irásomra adják ki… Hát ugy böcsüljétek meg, hogy még ma elkőtözöm. El. Adnak nekem életemhosszáig kenyeret a pézemér… Azra raktam én félre, nehéz munkámmal, hogy hótomigra legyen… Hát most mán meglátom, hogy használ-e a lecke!… Csak még egy „vén dögöt“ hajjak…

Elballagott hátra, le az udvar lábjába s a szép, meleg tavaszi napsütésben letisztogatta a fényesre kopott ásókat, kapákat, csinos kis falapátkával, amit maga faricskált az elmult napok csendjében…

Alkonyat felé a menye jött ki a konyhából. Fakó volt a fiatal asszony, a fogait összeharapta s a szemét leforgatta, hogy a fehére is kivillogott.

De csöndes szóval mondta:

– Tessék jönni… enni… édesapám.

Az öreg tempósan mozdult s betámasztotta a kapát a helyére a kamarában.

Aztán felnézett az égre, amely ragyogóan kék volt. A lemenő nap megrózsázta a fehér fellegeket.

Intett a fejével az asszonyka felé s fölényesen mondta:

– Megyek lányom, mingyárt megyek. Még egy kis dógom van.

AZ ÜVEGES HINTÓ.