II.

Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon ép olyan szigoruan, ridegen állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.

Kis mezitlábos fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely igy bejutott mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fümagvakat a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is hamarább a dudva.

Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti lapot olvasta átólcettig.

Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács cimü kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.

– Ez kell most! csak ilyenek kellenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés.

Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a zománcgyáros és nem Palya a _méltó_.

Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá, hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az elitélése.

– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett, akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban; legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba kell menni.

– Én nem megyek, – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.

– Azér felöltözhet kedves; no ugy-e felöltözik kedves. Tegye meg azt az örömet angyalom.

Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak ellenállani lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való, egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében ugy is viseli magát, mint aki egy részt kötelezve van az idegenből jött finom alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok kunnak beváljék.

Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:

– Jajhhh.

– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?

– Nna, készek leszen mán egy-kettőre.

– Mán ugy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szeretem magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd olvasgasson vasárnap reggel.

János bácsi kevés kedvvel motyogott!

– Lehetne adni egy kis izét…

– Mit, drága fiam?

– Vizet. Mozsdani.

– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.

János bácsi felpillantott a fali órára.

– Hü az ebatta, nyóc az óra.

– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk ugy-e kedves. Osztán mi az a sok hir?

– Hát semmi.

– Nahát az is a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hogy hozzanak vizet apának.

Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott egészséges hangon, kurtán.

– Igen.

– Óh istenem – folytatta a néni –, pedig be szeretik ezek az ujságirók az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az épen, mint mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül, ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát igy vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…

János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s ugy ment ki. Vastag itt minden és fekete-piros, csak a néni finom és törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.

Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből (a német forditás után)… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez…

A néni kiszólt a másik szobába, miközben forditott:

– Irénke fiam.

– Tessék.

– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről?

– Igen.

A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi gyülés programmját látta meg.

– Ide magának is el kell menni, édes fiam.

– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a keze szárán kezdte fenni.

– A gyülésbe édes fiam, a Pollák ügyről el ne feledkezzék.

János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most elkezdeni a vőm uram ápolását. Teringette.

– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek azért a csunya pénzért… Képes följelenteni valakit a pénzért, még tán fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nem csak ő csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó. Attul fél a! Attul.

Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan megdermedt. Beléje szaladt a gyilok…

Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt.

– Nono, mija?

A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a lapot, vagy ugy tett, mintha olvasná.

– Hát a Tátrában jól mulattak az Annabálon a közjegyzőék, – nyögte, mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig ugy igyekszik.

– Aggya csak azt a lapot, – szólt János bácsi.

– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa, kedves, ugy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…

A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt.

– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört szivvel nézett maga elé.

A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:

„_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát küldött szerkesztőségünkbe azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban. Örömmel köszöntjük a talpig modern gondolkozásu fiatal gyárost, hogy ez életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik. Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk, hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“

János bácsi is megcsóválta a fejét.

– Nézd csak nézd, – mondta. – Nem is rossz.

– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! – fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…

Nem szólt semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket féltette, az ideálizmust, mintahogy ezt sokszor kifejtette már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsilvania nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészettel szemben. Most ő róla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő veje ezt a vakmerő lépést…

Irén jött be.

– Mama.

– Na.

– A tejfelt melyik bögrébe szedjük?

– Hát a csorbába.

– De abba van valami, mama.

– Jaj persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni, nem volna csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi szentem.

Irénke nem is álmodta, mért becézi ugy az anyja, mért csókolja ugy homlokon.

– Csak téged sajnállak kis ártatlanom, meg a szegény apádat.

– Miért mama?

– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők kellenének a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…

Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem mert. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában is teljesen az anyja keze alatt volt. Kis kézileány volt, nem szerelmes teremtés.

– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a kis tejfelt, belemegy az abba, majd meglátod kis angyalom, hogy belemegy.

Aztán az urához fordult.

– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember, hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára, hogy nem főztünk a számára.

Az ajtó felé ment, s hirtelen ingerülten fakadt ki:

– Menjen ebédelni a Veres Rákba! nagyon jól főznek ott…

Aztán egy picit idegesen szólt vissza:

– No csak borotválkozzon kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk.

János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijjon a borotvával, aztán szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni.