I.

Betti kisasszony már készen volt a reggeli takaritással. A kis kanári is megkapta a maga ennivalóját s még egyszer végigfuttatta a portörlőruhát a butorok élén és az ablakhoz lépett, hogy kirázza az utcára.

Ahogy a karját hosszu erős vénlányos karját kinyujtotta, urambocsá’ szinte arcon törült valakit a porrongygyal.

Nagyon megijedt, megriadt, erre nem volt elkészülve, mert soha senki sem szokott az ablak alatt menni. Itt az volt a szokás, hogy az út közepét használták promenádnak s ez nagyon praktikus szokás volt, mert igy Betti kisasszony nyugodtan rázhatta ki a portörlőt.

Az idegen úr, akit Betti kisasszony még sohasem látott, visszakapta a fejét, az arca szórakozott volt és szürke, egyszerü szemeiben meglepetés, csodálkozás és mégis békesség volt s csak annyit mondott:

– Ejnye…

De aztán udvariasan hozzátette, tapintatosan, de minden udvarlási szándék nélkül, hogy:

– Pardon, nagysád.

Betti kisasszony ugy behuzódott a szobába, mint a csigabiga, ha megütik a tapintó idegét, nagyon elszégyelte magát s a szegény embert nagyon sajnálta, hogy a portörlőjébe törülte az arcát, – de ez csak egy percig tartott, azután nevetni kezdett, mert rém komikus volt, ahogy a szürke arcu idegen úr, aki olyan benyomást tett maga is, mint egy tiszta portörlő, olyan ijedten, kétségbeesve s mégis harag nélkül nézett az orra elé akadt portörlőre, mint egy dán dogg. Most, hogy utána nézett, látta, hogy egyenesen, lehajtott fejjel sétál tovább, a félkezét hátra teszi s vékony, fényes sétapálcát tart benne.

Betti kisasszony az ablak tükrébe pillantott s megigazitotta fehér kendővel hátrakötött fejét.

– Ó vén bolond, – kiáltott aztán magára ezért a hiu pillantásért, saját megszokott szabad modorában, csufolkodva, mert ő nem volt ám valami egyszerü megvesztegetett lélek, aki saját magának mindent megbocsát és elnéz.

Nem, ő az egész világon mindenkinek megengedett mindent, de isten tudja miért, saját magától azt kivánta, hogy ő maga feleljen meg minden ideáljának és olyan tökéletes, feddhetetlen, gáncs és hiba nélküli vénkisasszony legyen, amilyennek az ő elvei szerint lennie kell egy vénkisasszonynak. Most aztán jó alkalma volt mulatni saját magán s kinevetni önmagát a hiúságáért, s egészen ugy bánt önmagával, mintha ezt a hölgyet most valami flörtön kapta volna rajta s azonnal kész volna rá, hogy alaposan kigunyolja s megleckézteti. Azonnal hozzáfogott csufolni önmagát, olyanformán, ahogy egy intimus barátnőt lehet szekálni, akivel szemben megengedheti az ember magának az erősebb tréfát is, mert hiszen oly régen s annyira együtt élnek, hogy egymásnak még a legtitkosabb gondolatát is ismerik, sőt azt is érzik, hogy a barátságuk elpusztithatatlan s minden intrika mellett is együtt fognak élni a jövőben is.

Összehuzta hát az ajkát, furcsa keskeny száját, amelynek az alsó ajka tullapos és puha volt s a felső pedig bámulatosan vékony és erős vonalu, összetapasztotta biggyedten a mongolos nagy sötét szempillátlan szemeit valami belső huncutság csillogtatta a lapos, alig látható szemöldökök alatt, mig furcsánál furcsább gondolatok ugráltak kislányosan a sima fehér homloka alatt és olyan gyöngyházfényü mosoly csillogott legyalult hosszu hengerded arcán, mint a kis elefántcsont Schiller-szobron az ablaküvegről ráverődő napfény.

– Udvarlót fogunk magunknak!… kedves, lám, lám… No hiszen nett dáma vagy, csak a porrongyot kell kirázni, már rajta ragadnak a gavallérok… ej, ej…

És más efféléket mondogatott magának és megmutatta magának a tükörben is az arcát, hogy kellően rápiritson, s direkt azért állott meg a kopott aranyrámás tükör előtt, mert az valami halotti zöldes sápadt szinnel boritotta be az arca szinét. Jól tudta, hogy mégis sokkal jobb szinben van, mint amilyennek ez a tükör mutatja, de el akarta ijeszteni, a hiuságról le akarta szoktatni ezt a „vén lányt“, aki még mindig udvarlókat fogdos, mint más lepkéket, a porrongyával…

Nevetett. Nőiesen nagy, puha álla, amely formás volt és semmi toka sem rútitotta s fehér oszlopszerüen egyenes gömbölyü nyaka kiemelkedett a bőven szabott sötét ruha kámzsás gallérjából. Ez egy régi ruhája, amit az utóbbi tiz-tizenöt évben már csak a reggeli takaritáshoz vesz fel, de valaha szép ruha volt, jól állott s vállban ma is még ugy megszélesiti s olyan titkokat sejtet, amikről szó sincs… Betti kisasszony erős hosszu fehér ujjaival megfogta a mellén a ruha ráncait s fölemelte, meg leeresztette, kiapadt bordáira. Azért tette ezt, hogy ne is vádolhassa ellenőrző önmagát, hogy legyezgeti az érvényesülő önmagának a hiuságait. Nem, ő kéjelgett abban, hogy magát megszégyeniti. Egy pillanatot s egy gondolatot sem szalasztott volna el a világért, ha a lemondásra intő vénlányságát önmaga előtt, sőt mások, a bizalmasabb ismerősök, s néha vidámabb percekben még az idegenek előtt is kipellengérezze.

– Ó te akarsz valamit, te kedves, – mondta magának a tükör után a valóságra nézve, – ó te porrongyos Diána.

S ugy mulatott a saját szavain, mintha valami igen vékony s finom és éles tőrt mártogatna valami lelki ellenszerrel érzéketlenitett testébe.

Ebben a percben felcsendült a másik szobában valami vidám, egészen uj sütetü kuplé, üde, csöpp lányhangon, egy amolyan uj nóta, ami a fiatal lányoknak olyan jól áll; s ah, a fiataloknak minden jól áll.

– Olga!… Olgica!… – kiáltott fel Betti kisasszony s egyben átalakult Betti nénivé, s ugy elfeledkezett magáról mint a tavalyi tavaszról, s csak a kis huga dolga élt már benne vajon sikerülni fog-e ezt férjhez adni, legalább ezt, az ötödik lányt a legkisebbet, az özvegy testvérhugának ötödik lányát, a négy itthon ragadt után…

Az ajtó felcsapódott, Olgica bedugta a fejét, fess fitoskájával együtt.

– Szabad már bejönni, Betti néni, – mondta fura éneklős kis orrhangján.

– Szabad bizony.

– Jé, hiszen itt már minden rendben van. Jesszus, mint a paradicsomban.

S összecsapta a kezét. Betti néni jól tudta, hogy ez mind csak ártatlan kis ravaszkodás, a kis hugai egymást nevelték bele, hogy mindent meg kell dicsérni, amit Betti néni csinál, de nem bánta, mert hát istenem, a kislányok hadd tanulják meg becsülni a más munkáját is, nem csak a magukét, s ami azt illeti, itt bizony csakugyan minden olyan rendben van, mint a paradicsomban, s az embernek jól esik egy kis elismerés.

– S ilyen jókor – mondta a kis Olga és az öreg óra elé állott, amely üvegbura alatt két alabástrom oszlopon mutatta az időt s a tetején egy görbe kardu huszár lovagolt. A burán egy kerek lyuk volt, amit a kis Olga ütött rajta valaha s kerek szürke papirral volt beragasztva.

– Látod – mondta neki Betti néni – ezt te törted be.

– Ah istenem, Betti néni, akkor még csak olyan kis ügyetlen voltam.

– Bizony és most eladó leány vagy.

– Ó, ugyan. De borzasztó nagy vagyok.

Ezzel a kanári kalickája elé szökött s az ajkát csókra csucsoritva cuppogott a kis sárga dalárdista felé.

Betti néni megállott egy percre s összefonta az ujjait, ugy ideiglenesen, rendetlenül fonta össze és elnézte a kislányt, aki csakugyan olyan hirtelen nőtt a nyakára. Olyan észrevétlenül, egyszer csak megjelent itt a szeme előtt, mint nagy lány, akkor született, mikor az ő egyetlen regénykéje megesett, a szétment parti, amely meg sem indult… S azalatt nőtt fel itt láb alatt, miközben a négy nagyobbik testvérnénjének a szerelmi regénye lezajlott és csöndes végkimerülésben kimult… Lám, ez a tacskó. Ez a kis szeleburdi. Hogy már ez van soron. Ej, ej. Ők, a komoly, okos leányok mind itthon maradtak, ez a kis szeles, ezt talán elviszik, hiszen a férfiaknak olyan kiszámithatatlanul rossz izlésük van… S csak nézte a vékony testü, kisded _cárt_ leánykát. Ez talán megtalálja a maga szerencséjét. Adja isten.

– Mi ez, Betti néni, mi ez? – kiáltott fel Olgica, – Jesszus, ezt még sohasem láttam.

– Ó, ne beszélj bolondot, hogyne láttad volna, 1856 óta függ itt a falon.

– Ah, hol voltam én még 1586-ban, – mondta ártatlanul Olgica, – én akkor még nem láthattam.

Betti néni nevetett s levette a falról a Quodlibetet, amelyet talán évtizedek óta nem érintett senki. Ezernyi apró emléktárgyacska, parányi képecskék, amilyenek ma a vásári mézeskalácsokon vannak, s kis mondatok, aranybetükkel nyomtatva az elefántcsontpapir lapocskákra gyöngyök, csókolózó galambok, szomoru füzek emlékversekkel, aranyfonálba füzött hajfürtök s isten tudja mi minden szemét volt benne felhalmozva, piros pecsétü miniatür szerelmes levél, meg emlékalbumocskák magyar, német, francia, sőt angol nyelvü feliratokkal…

– Most már tudom, gyermekkoromban sokat nézegettem ezt, de azóta sose láttam…

Betti néni meghatva nézte a lomtárt. Keskeny, meleg fekete szemei rászegeződtek egyes pontokra, amelyek emlékeket ébresztettek benne s nedves fény csillogott a pupilláin át és ajka egészen szederjes lett a meghatottságtól…

– Na, válassz…

– Mit, Betti néni?…

Betti néni halkan, zörgő hangján rekedtre fátyolozva az érzéssel, ujra mondta:

– Válassz valamit.

Eszébe jutott a tipegő öreg nagymama, akié volt, ki boldog lánykora emlékeképen őrizte ezt a _kotlibetet_, szegény, azt mondta neki valamikor, a szerencsét büvölően, azon a napon, amelyiken épen várta a számára kijelölt férfit… ugy mint ma a kis Olga… hogy: válassz, csak válassz valamit, az talán szerencsét hoz…

A kis Olga a leányok misztikus külön érzékével megsejtette, mire gondol, hogy a szerencséről s varázslatról van szó és megremegő izgalommal turta bele a szemét az üvegfedelü doboz rejtelmeibe… Értékelve s tele szivvel vetette rá magát az apró emléktárgyakra, mindannyit szerette volna felölelni, a markába szoritani és a kebelébe, kicsiny kemény mellecskéi közé rejteni, aztán vékony, törékeny fehér ujjaival végigbogarászott az üvegmezőn s minden alatta levő kis kincsecskét megérzett, ahogy a vizfakasztó vesszővel járnak idegbő emberek a rét virágai közt.

Egyszerre csak remegni kezdett a szive s megállott az ujja egy kis aranyba fürdetett könyvecske fölött, amelynek már egészen sárga volt a piros selyem födele s vékony aranyláncocskán libegett.

– Ezt, ezt, – kiáltotta.

Betti néni előkereste titkos fiókjából a kotlibet kulcsát… Istenem, 1856 óta megőrizni!… és felnyitotta vele az üvegládikát, amelyben száz Csipkerózsika alussza mélységes álmát.

– Ezt akarod?

– Nem azt, ezt, ezt! Ezt a pici könyvet, olyan édes, csak ezt akarom, Betti néni.

– No, vedd ki.

Olgica kivette s ideges ujjacskáival csaknem szétszakitotta, amint kinyitotta.

Egy mondat volt beleirva, egy kis német mondás. A kis Olga, amilyen kitünően értett németül, meg sem értette, ki sem találta egy olvasásra, de azonnal megtetszett neki, mintha a lelkével értette volna meg az idegen szók értelmét:

– Liebe, ohne Kuss! – kiáltotta, – itt van, Betti néni, ugy-e, milyen édes: „Liebe, ohne Kuss!“

Betti néni sápadt lett, mint a fal.

A vér lehuzódott az arcából s olyan maradt, mint egy furcsán csinált, nagy, hosszukás, szinte félrenyomottan hosszukás arcu nagy viaszbaba, élettelen kifejezéssel, keskeny fülei átlátszókká váltak, hogy az ablak felé volt háttal s fekete haja, melyben sok-sok ezüst szál volt már beleszőve, laposan volt lesimitva a halántékára, lányosan, erkölcsösen…

– Ó, én szerencsétlen, – mondta alig hallhatóan és leroskadt egy régi, alacsony kis kanapéra nagycsontu erős, szivós teste összecsuklott s rémülettel bámult maga elé és azt suttogta:

– Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss…