III.

Az ujságiró vasárnap reggel későn ébredt.

– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a képviselőtestületi közgyülésre.

Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált a lapba s hidegborzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal megdermesztette.

Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen egy pók szőtte a hálóját.

Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész város…

Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete, mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele. Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az valami tyuklopási esetben komikusan szerepelt: ugy beszélt róla, mint valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta fel a tréfálás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces elmélkedésben leleplezte az _irót_, aki hozzá van szokva, hogy képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy ugy bánik velük, mintha az ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.

A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de elaludt a dolog.

Egyszer meg egy tudósról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos _hirhedt_ tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár ur esetei fölött.

A tudós örökre megbőszült. E miatt az egy szó miatt. Hogy a hires helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…

Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról, mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő a rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.

Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni, – mondta magában. Ott mégis fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog, látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta Budapestet, ahová nem ugy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás, hanem uri módon hazaér…

Órák teltek el az ábrándozással.

A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.

– Még nem kél fel, kejjen fel már.

– Néni kérem, – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahol az álmok emelték! – néni kérem, adjon nekem husz koronát.

– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné, – mire az?

Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, elsavanyodott.

– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. – Az arcán mély lehangoltság és bánat támadt.

A nyomdászné, aki voltaképpen mindig ugy érezte, hogy az ura ezzel a szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt, kiment s pár perc mulva visszajött, egy husz koronást szorongatva ökölbe szoritott markában.

– Tessék – mondta – tessék csak eltenni.

Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette épen természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna különben ezer korona sem és semmi pénz. Ugy volt beállitva a pénzről való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna. Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is egyenletesen tudná betölteni.

Csak mikor a néni jó biztatásokkal, hogy keljen már fel, mert ki kell takaritani egyszer a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi történt, hogy husz korona gazdája lett.

Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.

Hogy ez neki öt év óta nem jutott eszébe.

Lám, csak egy gondolat és ugy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és ha valaha hires ember lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…

Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.

Megkérdezni restelte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt: élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és istállók. Itt nyomdahelyiség.

Sose fogja többet látni. Itt is voltam, – mondta magában.

Igen, igy fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Igy kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj gazdag televénybe.

Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és nem köszönt. Egy köszöntés, ugy érezte, már összekapcsolta volna megint ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a másikra.

Ahogy a néptelen utcán felment a piac-utca felé, legnagyobb rémületére az aljegyző és dr Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…

A két fiatal ember nagy gaudiummal rontott rá.

– Óriási – kiáltotta dr Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni. Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.

Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte, az ő hiréről van szó.

– Kitünő, az öreg meg pukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még nem hallott a világ…

S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, elmesélte, hogy a városi ügyész, az öreg Boleman mindig ellene volt a Csutora-köz csatornázásának. Persze, a kis zug utcában, amely a főutat összeköti a buzapiaccal, szóval egyik legforgalmasabb hely, itt a kollégium mellett, ő neki van legnagyobb frontja. Melette még öt kis ház van s azokat könnyü rávenni, hogy szintén tiltakozzanak a nagy kiadás ellen. Szóval már vagy öt-hat év óta a város főügyésze minden egyes esetben tiltakozott az utca-csatornázás ellen.

Hanem a mult héten fölment Budapestre, a polgármester kapta-fogta magát, átkeresztelte a Csutora-utcát Türr István-utjának.

Az öreg az este megérkezik, hát ki az ördögnek jutna eszébe, hogy megnézze, hogy mióta odajárt, azóta az utcája nem bérmálkozott-e meg. A mai gyülésen pedig benne volt a tárgysorozatban a Türr István-utca csatornázásának az ügye. Ő maga referált róla s ajánlotta elintézésre. Egyhangulag megszavazták.

– Hogy fogja holnap ütni a guta az öreget, ha megjelennek hajnalban a munkások és hozzá fognak ásni a kapuja előtt.

A két fiatal ember egymás szájából kapkodta a szót, nem birtak a nevetéstől egy ép mondatot kimondani és maga az ujságiró is többször elmosolyodott.

Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült, hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig isten bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…

Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…

– Ja igaz – mondta dr. Koncz –, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a pártijának Dócziéknál.

Az ujságiró dobogó szivvel figyelt.

– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben…

A másik ur komolyan szólt bele:

– No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál müpártolásra. Ez egy olyan éretlen alak. Nem ide való az, nem mi közénk… Alázatos szolgája, polgármester ur.

Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki egész fiatal ember s a mai heccel megalapitotta a népszerüségét örökre.

A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet lépett tovább, visszapillantott.

– Az ám, szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt az akciót!… Hanem a husz koronát ám el fogom szedni magától, mert mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a szinészetnek begyökereztetésére.

– Kérem alássan, – szólt az ujságiró s lángvörös arccal kutatott a zsebében.

Kivette a husz koronást s átadta a polgármesternek.

– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a pénzt.

Kezet sem fogott vele érte, tovább ment azokkal a legtekintélyesebb urakkal, akikkel együtt volt.

– Nagyszerü ember – mondta az aljegyző –, nagy ember lesz… Na, jó étvágyat szerkesztő ur.

– Szervusz – mondta dr. Koncz is –, nagyon jót röhögtem ma. De jó is, mi?

Az ujságiró, a szerkesztő ur savanyuan, izetlen innnyel maradt a helyén. Aztán lassan elindult a Veres Rák felé. Grósz fog adni hitelben ebédet…

Egy hét mulva az utcán találkozott Szekeres Palyával, aki ugy megrázta a vállát, hogy azt hitte, leszakad a veséje s igy rivallt rá:

– Szervusz édes cimborám, a keserves keserüségét neki. Azt jól megcsináltad, aztat a viccet. He. De ha velem is igy próbálkoznál, hű… ugy vágnálak képen ides testvérem, hogy a jobb szemed átugrana balra, a balszemed meg jobbra, keserves keserüsigit.

S hogy izelitőt adjon, mégegyszer megrázta az ujságirót két vállánál fogva, hogy ennek elfult a tüdeje a vasmarokban.

Hagyta, türte. Ugy kell neki. Ugy kell minden poétának, aki korpa közé, civilek közé keveredik az édes álmaival.

TARTALOM:

_Nem élhetek muzsikaszó nélkül._ Balázsnap 5 Fekete éjszaka tarka képei 17 Árkon-bokron szalad a szán 26 Kikért halt meg az Ur Jézus Krisztus? 35 Borzalom 46 A tegnapi béles 56 A föld az eget is megeszi lassan 65 Kisvicákné vendégsége 75 A multaknak levendulás illatja vagyon 85 Tavaszi éjszaka zsendül 95 A lecke 103 Az üveges hintó 121 Selyemhernyó 150 Kotlibet 175 Vidéki Hirek 194