III.

Hajnalban az öreg orditva ébredt fel.

– Gyerekek. Kejjetek fel. Baj van. Baj van.

Rémülten ugrált fel a fiatal suszter, meg a felesége. Éjfél után feküdtek le, alig aludtak még egy pár órát. Borzasztó álmosak voltak.

– Végem van, megöltek! – orditotta torka szakadtából az öreg apó. – A torkomon a kés.

– Megbolondult édes apám! – kiáltott rá mérgesen a suszter. Mi bántotta volna!

– Én, én magam!… Én vagyok a szamár. Én vagyok az ökör. Jaj, végem van, végem van.

– De hát mi baj?

– Jaj, oda vagyok.

– Ne óbégasson már. Legalább várja ki a reggelt, – nyávogott keservesen a suszterné és sietett visszabujni a meleg dunna alá. A gyerekek is felsirtak. – Az ember, nem elég, hogy éjjel nappal agyondógozza magát, még aludni se hagyják… Persze az este ivott, hát most mán oda van!

– Jaj az én részeg fejem, – orditott az öreg torka szakadtából… – A pénzem. A pénzem. Az ezer koronám.

A fiatalokban megdermedt a vér és kiment a szemükből az álmosság.

– Mi, mi, micsoda! Micsoda ezer korona!

– Jaj, teremtő istenem. Tegnap felvettem a bankból az ezer koronámat… Mer aszonták, hogy nem bátorságos a bank. Hogy má megint háboru lesz, mint negyvennyócba… Hát kivettem az ezer koronámat, még Kóródi is ott vót velem, a vén Kóródi, meg az öreg negyvennyócas Pap Énok.

– Hát osztán mi van a pézzel? – reszketett a kis suszter.

– Jaj.

– Beszéljen má. Ne öljön meg! – sikitott a menyecske s reszkető kézzel, dideregve lámpát gyujtott a sötétbe.

– Jaj.

A gyenge sárgás világon odaállottak az öreg ágya elé s rámeredtek a fakó, beesett arcra. A két fiatal megrettent, az öreg már is olyan, mint a halálra vált. Ha most kirugná magát, sose tudják meg, mi lett a pénzzel, a teméntelen sok vagyonnal.

– Jaj… jaj, jaaaj… – nyögött az öreg soká, mintha az utolsókat jajgatná s az asszony sorra megverte a kicsinyeit, akik egymás után elkezdtek pisszegve sirdogálni.

– Hallgass, te kutya, mert agyon ütlek. Nem értjük nagyapádat.

– Jaj… Elástam a pénzemet.

– Elásta!… Hova?

– Hova! Hova! Iszen épen aztat nem tudom… Részeg vótam az este… Csak arra emlékszek, hogy a kertbe ástam el, de hogy hova, aztat nem tudom.

Megdermedve néztek össze a fiatalok. Megfagyott bennük a vér s szerették volna az öreget siró dühükben torkon kapni, ha ugy ki lehetne belőle szoritani…

– Együtt ittunk Koródi cimborával, meg az öreg negyvennyócas Pap Énokkal… Osztán már nem birom az italt. No… Hát mikor hazagyüttem, siettem elásni a pézt. Mer attul féltem, hogy elalszok, osztán kiveszitek a zsebembül, ha megtudjátok…

– Zsugori vén kutya! – szitkozódott a suszter és szaporán öltözni kezdett.

– Hát mégis mely tájon vót a kertbe?

– Jaj, ha emlékeznék. De nagyon esett a hó… osztán igen-igen részeg vótam, – sirt az öreg s törülgette bő inge ujjával nedves véreres szemeit. – Elfelejtettem.

A suszter kisietett az udvarra.

– Hó van, – jött vissza. – Méteres hó. Egész télen nem volt ilyen hó… Veszett vón meg ez az idő… Épen most kell szezonjának lenni.

Leült a kemence sarkába a kis székre s vigasztalhatatlanul nézett maga elé.

– Osztán milyen mélyen ásta el? – kérdezte az asszony.

– Hát ugy két lábnyira. Hatvan-hetven centi… Annyi vót a gödör.

– Jézus Mária.

– Osztán mibe?

– A vaspitlibe… Annak nem lesz baja!… Mer abba nem mén bele a viz. Meg viakszos vászonyba is van, meg kendőbe, a tarka keszkenyőmbe. Csak hun van?

– Azon piszmogott hát olyan sokáig az este! – fakadt ki az asszony. – Ha tudtam vóna.

– Iszen nem tudjátok tik, sose tudjátok tik, mit csinálok én. Sose törődtök ti én velem.

Elhallgattak. Igaza van.

– Látod, – mondta tompán a suszter, – négyszer is mondtam az este, hogy kimegyek, megnézem, mit csinál olyan soká az öreg. Nem hattál.

– Ki gondolta, hogy ilyen bolondot csinál.

– Á, öreg embertül má minden kitelik.

– De ilyet! Még ilyet nem hallottam. Az ilyen embernek kár élni! – fúlt az asszony.

– Lábába száradt az esze, – mondta a suszter, – nem kell tőle fölvenni már akármit csinál, a lábába száratt az esze.

Az öreg hallgatta, hallgatta a gyerekei beszédét s egy csöppet sem háborodott föl rajta.

– Most már fel kell ásni, – mondta nyámmogva, – az egész kertet.

– Tán az egész kertet?

– Ha nem emlékszek.

– Na! áshatunk má, rogyjon meg az a főd. Ha nem akartál tegnap ásni, már kicsinálta az apád, hogy erőszakoson is muszály gyakorolni! – epéskedett keservesen az assszony.

– Majd felásatjátok. Majd felrigoliroztatjátok, – szólt sirósan az öreg. – Hát, napszámossal… Nem bánom no.

– Avval. Magának sosincs elővaló esze, – mordult rá nyiltan végre a vad szemü fiatal asszony. – Hogy ha megleli, majd megszökjön vele.

– Hát hogy?… – nyögte az öreg álnokul.

– Csak az a nyavalyás hó menne már el. Majd megcsinálom én magam. Evvel a kiszáradt két karjaimmal.

– Neked adom a felét a piznek… ha megleled, – nyögte az öreg s odalesett a menye arcába.

Ez lesütötte a szemét s látszott, hogy nagyot gondol…

– Felét mindjárt odaadom nektek. Vehettek rajta gépet. A suszterséghez. Legalább könnyebben dógoztok. A másik felét meg visszatesszük a bankba…

Gyáván nyögte, félve s laposan pislogatott a gyerekeire.

Azok lassan ültek, egyik az ágy szélén a csecsszopó gyerekkel az ölében. A másik a kemence lábánál. Nem szóltak, hanem szigoruakat gondoltak s kapzsin meresztgették a szemüket.

Az öreg savanyuan elkezdett rájuk mosolyogni, hátradült az ágyon s az ablakra meresztette ravasz, vizes szemeit.

Odakinn már lassan virradt.