I.

Az öreg fát hozott be s nagy robajjal dobta le a nagy zöld kályha fakosarába.

– Sszt! – mondta Ágneska s az öreg ember olyan ijedt lett, hogy lábujjhegyre állott s még a szuszogását is visszafojtotta.

A kis lány nesztelenül, gyorsan takaritott; olyan gondosan és alaposan, hogy egyetlen porszem el nem maradt a törlőruhája alól.

Mikor a nagy tükör rámáját törülte, az arany cirádákat, akaratlanul belenézett s meglátta magát, halvány arcát, mély kis fekete szemét, hosszu fehér nyakát, amely be volt gödrözve s rendkivül szép gömbölyü, de makacs kis állát. Elforditotta a szemét, hogy ne lássa magát, haragudott erre a valakire, nem szerette, lenézte.

Az öreg szuszogva, noszogva rakogatta a tüzre a nedves fát s köhécselt.

– Kisasszony! Kisasszony!

– Ssz…

– Kisasszony, – suttogta az öreg, – mi lesz már avval az izével… az urfi házasságával?

Ágneska ijedten megállott s fölemelte a fejét, kezét és ugy tartotta pillanatokig, mint a bogár, ha megütik a csápját.

– Nagy huzavona ez mégis! – dunnyogott az öreg. – Ez is csak olyan házasság, mint a többi…

Ágneska lassan megmozdult, visszanyerte a lélekjelenlétét s előbb lassan, aztán gyorsan, rendesen folytatta tovább a munkáját. Hosszu, vékony ujjacskái szorgalmasan futkároztak a butor sikján és rovátkos élein, de a félszeme kinn volt az utcán.

Odakinn friss hó volt. Havasak voltak a háztetők s az ég egyszürke, a keritések bökein hóprém villogott s a gyerekek zsebredugott kézzel és piros orrocskákkal topogtak a hóban; valamelyik hanyattesett a sima, lapos köveken s a többi annál jobban kacagott rajta, minél inkább visitott ez.

A levélhordó jött át a másik oldalról. Ágneska fölrebbent és kisurrogott a szobából, oly nesztelenül el az előszobán át, a konyha előtt, ahogy csak lehetett.

Kinn hópelyhek libbentek az arcára s rögtön elolvadtak rajta, dus barna hajára, amely szélesen volt kétfelé választva és párnásan feküdt a fején s a fehér kis kezére, amelyet sietve nyujtott előre, hogy kinyissa az ajtót, mire a postásember megrántaná a csengőt.

– Kezit csókolom, kisasszonyka.

– Sz…

– Most nincs semmi levél, csak a tekintetes főjegyző urnak egy. Pég jószagu…

Ágneska átvette a levelet. Vékony kis levél volt. Olyan finom és suhogó, kis selyempapir. A leányka óvatosan, hogy ne kattanjon, bezárta az ajtót, be is riglizte, aztán szökdécselő léptekkel visszarepült a tornácra. A hóban ott maradtak hegyes cipőinek a nyomai s ahogy visszanézett, meglátta. Összeharapta széles és telt szájacskáját. Sajnálta, hogy ott maradt. Maga sem tudta, mért, de ugy megszurta most, megijesztette hegyes kis cipőinek ott maradt nyoma.

– Gábor, kérem, – suttogta szokott suttogó hangján, halkan és gyöngéden az öreg mindenesnek, aki most csak jött ki a szobából, a tüztől, – söpörje el az utat.

– Most sepertem, kisasszonyka.

– Csak söpörje, söpörje, – mondta Ágneska oly határozottan, hogy az öreg ember egy szó nélkül fogta a tornácon levő nyirág-seprőt, a havas, csatakos szerszámját s ott rögtön hozzáfogott elsöpreni…

Ágneska még mindig a markában szorongatta a levélkét. Besietett a szobába, hogy elvégezze a dolgát.

Abban a percben, hogy a portörlőt fölvette, meglátta a bácsit, aki komolyan, mint mindig, gondolkodó arccal jött el az ablak előtt.

Megdermedt. Egy pillanat alatt végig futott benne, hogy a postás találkozott az „urfival“ s megmondta neki a levelet.

Önkéntelenül s remegő ujjakkal dugta be a levélkét a bluzába, két patent közt a melle fölött. A tükörbe nézett s látta, hogy a papir kiszurja a bluzt, gyorsan ráveregetett, hogy elsimuljon.

De nem birta bevárni a bácsit. Átsiklott a másik szobába, a néni fütetlen és kijárat nélküli szalonjába, ahol csak egyszer szoktak egy héten törölgetni s ez a nap épen a holnap lett volna. Meg is rémült a házirend ellen való vétségétől, de a rossz lelkiismeret nem eresztette vissza. A fehér portörlővel kezében ott állott, állott s a legborzasztóbb dolgokat képzelte el. Most el van veszve!… Az öreg még bizonyosan nem söpörte el a havat s a bácsi, aki most azért jött ilyen korán haza, mert: a hivatalba kapott egy levelet attól a nőtől, hogy vigyázzon, mert otthon elfogják a leveleit… s most az utcán a postás megmondta neki, hogy ma jószagu levelet adott be… s csakugyan, letagadhatatlan, ott a cipő, az áruló cipőnyom! Ah, most kéri a levelét… a néni azt mondja, nem tud róla… Most jönnek érte… már a szobában vannak…

Sápadt és remegett s gyorsan kikapta a levelet a bluzából, kis markába szoritotta s körülnézett, mit tegyen vele… Tüz nincs, el nem égetheti, mint a többit… a fénykép-albumba tegye?… hátha ép azt nyitják ki… a fali papirtartóba?… az óra alá?… a kép mögé?… Egy pillanat alatt kitalálta valamennyiről, hogy az egészen rossz, a legrosszabb hely s a pillanatok olyan gyorsan teltek… Halálveriték ütött ki sima, fehér kis homlokán… s megdermedve állott ott, kezében a kitárt levéllel s egyszerre érezte, hogy a teste akaratlan mozdul, hogy ha benyitnak, csak ugy átnyujtja a levelet…

Beszédet hallott.

– Nincs semmi bajom, édes anyám.

– De meg vagy hülve, érzem a hangodon.

– Nem. Kis nátha legfölebb.

– Muszáj visszamenned?

– Nem.

– Na hát akkor ne is menj délig. Tedd meg a kedvemért.

– De miért? Hazajöttem az ivekért…

– No csak tedd meg. Hallgass anyádra. Hallgass az én anyai sejtelmeimre…

– Hát… jó.

– No, igy…

– Levelem nem jött?

Ágneska, aki minden szót hallott, most dermedt el.

– Nem.

– Sajátságos.

– Miért?

– Hát hogy nem jön semmi levél.

– Jobb is, hogyha nem vársz…

Ágneska nevetett magában, a hideg szobában. A szája szétfeslett s apró egérfogai kivillogtak. Kis fekete szemei csillogtak.

– Nem várok.

– Látom – szólt az anya, a fiának, aki ujságot kezdett suhogtatni, – látom én fiam. Az én anyai szemem előtt nem titok semmi… De most már legalább belátod, hogy igazam volt.

– Ugyan mibe volt igaza! – szólt ingerülten a fia.

– Mindenben. Mindig igazam van… Ah, ismerem én az életet… Az ilyen hangos, élnivágyó leányok nem valók feleségnek!… Ezek csak mulatni akarnak, szórakozni…

A hangja éles volt, minden szava metsző. Ágneska a bácsi helyett pirult és lett ideges, kinjában nevetett. A néni áldott jó asszony, de ha erre kerül a szó, a fia házasságára, akkor borzasztó…

– Megfogják a szépségükkel a fiatal embereket, vadásznak rá, de nem mindenki olyan bolond, hogy még akkor sem ábrándul ki, mikor kézzelfogható bizonyitékai vannak.

– Anyámnak bizonyitékai vannak?

– Igenis.

– Ugy?… talán…

– Elharapta a fenyegető szót. Ágneska a levélre nézett. Tudta, hogy mi jön. Már egész elfeledte előbbi rémületét a levél miatt… most egyszerre ujra bedugta azt a bluzába… De nem! Nem!… Ott nincs jó helyen.

– Ej – szólt hirtelen a bácsi – választhatnék én akárkit a világon, anyámnak egy se felelne meg.

Az anya hallgatott.

– Anyámnak mind kacér, hiu, pazarló… nem én hozzám való!…

– Az mind is olyan, akit te választasz! Hát az istenért, van talán szolid lány is!

Ágneskának erősen meghimbálódott a szive! Most ő róla lesz szó!

– Olyan, akinek nemcsak a világi hiuságokon jár az esze, – folytatta a néni, – hanem a jón, az okos, nemes dolgokon. Aki nem kinálja magát két kézzel, nem bánja, ha észre nem veszik is, tud Hamupipőke lenni és tud szenvedni a szerelemért.

Ágneska lehunyta a szemét s aztán ujra fölpattantotta, azt hitte, elszédül. Oh, a jó néni, a kedves néni. Nem mutatja szemben, de bezzeg a háta mögött megdicséri!

– Ah, a mai lányok nevelése nagyon, nagyon helytelen. A nőnek nem szabad önállóságot adni, nem szabad őket gonosz önzésre nevelni. Hol van az igazi női ideál, Grizeldisz, akit egy szál ingben vitt el a férje s akit, már nem is emlékszem, milyen próbáknak vetett alá, hogy az igaz hűséget kitapasztalja. Elvette tőle gyermekeit, börtönbe vetette, vadállatok közé űzte, nyomorban, szenvedésben szürte át, vele tartatta a fáklyát a lányai esküvőjén, de a női erény és a női hűség mindenen diadalmaskodott és végül olyan dicsőséggel ölelte keblére, amilyen dicsőségben nőnek nem volt része soha! Mig az emberiség lelkesedik a szépért és jóért, addig mindenkor magasan fog ragyogni a Grizeldisz jelleme!

Ágneska a szivén tartotta a kezét s a martiriumra való készséget érezte lelkében.

– Hát anyám, először is ez a legbarbárabb dolog, amit valaha hallottam. Azt a férjet, aki a feleségét husz éven keresztül igy kinozza… arra a vadállatra már nincs is emberi büntetés… De tovább megyek, egy olyan asszony, akiben nincs annyi emberi önérzet, hogy inkább meghaljon, minthogy ilyen megalázást és kinozást kiálljon… ez nem érdemli meg, hogy egy férfi emberszámba vegyen… A nő ugyanaz, ami a férfi. Két ember. Mindenik önálló egyéniség, csak az a kérdés, hogy meg tudnak-e alkudni a közös nagy célért arra, hogy mindenik engedjen valamit…

– Ah, fiam… belőled a bánat beszél, a megroncsolt sziv…

– Én belőlem az egészséges életösztön beszél… Tessék mondani nekem egy lányt, aki megközeliti anyámnak az ideálját…

– Fiam… egy anya nem választhat a fiának… a mai világban!… Régen volt az!

– Én tudom, ki az anyád ideálja?

– Ki?

– Ez a selyemhernyó, aki itt rágcsál körülöttem. Egészen, mint egy kis fekete hernyó, aki elkezdi a levelet harapni, harapni, kaszálni… mig csak a csutkája marad meg…

– Nem tudom, kiről beszélsz…

Ágneska szédült. Fehér kis teste összeesett és didergett. És fejét ugy emelgette, lengette, mint a selyemhernyó, ha tétován áll a félig lekoppasztott eperlevelen.

– Ezzel akar engem talán összeboronálni? No, köszönöm szépen.

– De kivel!

– A maga Ágneskája, na!

– Óh istenem!… Bizony, pedig akár meg is köszönhetnéd!… Sok dámánál különb az a kis lány.

Az Ágneska szemeit elfutotta a köny.

A bácsi dörmögött.

– Hernyó!… Egy kis szürke, szorgalmas hernyó… Nesztelenül jön-megy, tesz-vesz… Nem birom el az alázatosságnak, a türelmes szenvedésnek ezt a határát…

– No, no, azért ne tüzelj!… Másra vagy dühös és ezen töltöd a bosszudat? Bezzeg a te választottad az nagyon is önérzetes… Azt hiszem, az sem tetszik neked, hogy…

– De igenis, tetszik! – mondta keményen a fiatal férfi s dörmögve tette hozzá: – Olyan legyen inkább a lány, mint ilyen karaktertelen Grizeldisz… Kezét csókolom.

S elment.

A néni sóhajtott, hallatszott a mély lélekzetvétele és ő is kiment a szobából.

Ágneska a kezébe vette a kis selyemlevelet, keményen fogta vékony ujjaival s szét akarta tépni.

Akkor meggondolta magát s meglobogtatta a levélkét.

– Nem, ezt az egyet nem eszi meg a selyemhernyó – mondta magában.