III.

Egyszerre kinyilt a tavasz. Csodálatosképen ibolyák lepték el a kertet, a diófák szárai és rügyetlen ágai alatt, kék volt az őszről itt maradt zöld fű a sok illatos virágtól. Mindenki kinn élt a gyönyörüséges tavaszi napfényen. Két ember forgatta széles ásójával a nagy veteményes kertet s a kis, görbe, öreg mindenes, a kert tudósa, olyan volt, mint a kényeső.

– Ez nem élet igy tovább, – kiáltott fel Pál és sörtés kis kalapját a szemébe vonta. – Ezt én nem csinálom igy tovább.

– Mit fiam? – kérdezte az anyja s köténye zsebében vidáman csörömpölt a kulcsaival.

Pál a leányt nézte, aki széles, lehajló szalmakalapot tett és frissen, röpködve jött-ment a munkások közt, ahogy a frissen kinyilt lepke libeg-lebeg, sütkérezik a tavaszi napsugáron.

– Megházasodom, anyám.

Az öregasszony meglepetve nézett a fiára. Egész a szivébe nyilallt. Soha ilyen jó nem volt a fia, talán kicsi kis gyerekkora óta. Minden szabad idejét idehaza tölti; derült, vidám, elégedett, boldog… Hát mi kell neki még?

Erős szemeivel ijedten bámult a fia arcába s szólt:

– Hogy jut ez eszedbe?

– Ne azt kérdje anyám, hanem azt, hogy hogy jut ez csak most az eszembe?

– Most? Csak most?

– Mert Isten engem, eddig még csak nem is gondoltam rá!

– De hát mi? Itt vagy a legjobb kedvben és egyszerre csak…

– Megőrülök, ugy-e?

– Nahát én nem mondom azt. Tudod, hogy az én anyai szivemnek leghőbb vágya, hogy te is megtaláld a magad párját és én lássalak vele boldognak s azután békén várom a halálomat.

Könnyes lett a szeme és a hagymákkal teli kiskosárral tovább totyogott öregesen, hogy a fia ne lássa a könnyeit.

De Pál nem is látta. Ő csak Ágneska után nézett, aki olyan volt, mint egy drága kis, igénytelen kis pillangó a márciusi napsugáron. Ez a gyermek egyszerre kinyilt, mint a semmiből a virág. Valóságos csoda történt vele. Megtelt, megjelentek az idomai, amelyeket most a nyárias ruha egészen kiragyogtatott; megszinesedett az arca, megnőtt a szeme, meglobogott a nagy, dús, gesztenyebarna haja. Nagy nő lett egyszerre belőle, aki kész és virágteljes és érésre nyilt.

– És fiam… hát kire gondolsz te?

– Hát anyám nem tudja? – kérdezte elámulva Pál.

– Istenem, hát honnan tudnám, hisz az utóbbi időben olyan jó voltál, sehová nem mentél, tudtommal… Nem irtál… tudtommal…

– Pedig a férfinak nagy kujonok, ugy-e, anyám? – nevetett föl Pál, – rókák, akiknek annyi kijárása van a barlangjuknak, hogy no!

– Az már igaz!

– Nahát anyám, azért nem hittem volna, hogy egy asszony ennyire ne tudjon látni!

– Hát mit kellett volna látnom?

– Azt, ami történt. Azt, hogy készen vagyok. Hogy fülig, vagy a lelkem fenekéig tele vagyok. Hogy szerelmes vagyok, amilyen még nem voltam.

– Az isten szerelméért!

– S tudja kibe?

– Fogalmam sincs róla.

– Haha.

Az öreg asszonyság a fia ragyogó arcába nézett s önkéntelen követte a szeme pillantását.

– Jézus Mária! – sikoltott fel szinte rémülettel – csak nem!…

– De.

– Az nem lehet!

– Ugyan!

– Uristen, ne hagyj el!… Ágnes, Ágnes!

Ágnes visszafordult, odanézett.

– Gyeride.

A lány vidáman, mit sem sejtve, nevetve sietett elő.

Az öreg asszony nagy szemeit rámeresztette, az arcába vájta. Hosszu pillanatig nézte a legnagyobb felindulással, ugy, hogy a lány csodálkozva, pirulva és megdöbbenve ámult el.

– No szép… Az én hátam mögött… Az én szemem előtt… Pfuj.

– De anyám! – kiáltott fel a fia.

– Pfuj… Hallani sem akarok róla!

Összecsukta a szemét, száját, makacsság, konokság ült ki az arcára s nagy felindulásában ott hagyta őket. Fölment a házba.

Pál zavartan, nyugtalan, félve nézett a lányra, aki egyenesen, büszkén, zavarodatlanul állott.

– Kedves Ágnes… ne vedd fel szegénynek ezt a… ezt a… modorát… Ő már ilyen… Akárkit akartam is elvenni, mindig ugyanez ismétlődött… de azt hittem… most más lesz…

A lány ráfüggesztette a szemeit s nem szólt.

– Mert most valaki olyat… valakinek olyannak a kezét… _kértem_ meg…

A lány elhalványodott, az ajka kinyilt, kifeslett a vérrel tört erős, jó ajka s belesápadt…

– Mert megkértem valakinek a kezét! – ujjongott Pál, mint a madarak a faágakon, hogy észrevette a leány félreértését és ijedtségét, – sajnos… kosarat kaptam.

A leányka föllélekzett, megenyhült, megujult.

– Csakhogy nem nyugszom ám bele! – kiáltotta Pál. De nem ám! Mit gondolsz, mit tegyek?

A leányka hallgatott, a szeme megint ködfátyolosan járt a kert zöld füvén. Kegyetlennek érezte a játékot.

– Tőle magától kérem meg a kezét!… S ha ő is kosarat ád, akkor megyek a Dunának!…

Szilajon vágta ki a szót, de boldogan, ugy, hogy a leányka, aki a szivével egy tömbben fogta fel a kalapácsütéseket, szikrázott a fájdalomtól.

– Édes Ágnesem, kis Ágneskám!… Mit szól nekem, a leány… Mit szólasz, Ágnes, te vagy az a leány!

Még soha életében ilyen bugyogó szókat nem mondott, s könnyes lett tőle a szeme, hires, férfi szeme.

A leány megszédült.

– Én? – akarta mondani, – de csak az ajka mozgott.

– Édes szivem, – suttogta Pál és a leány karjába karolt.

Erre már egészen magához tért a leány.

– Én? – kiáltott fel. – Soha!

– Soha?

– Nem, nem, nem, nem, nem.

– Mit? Neem?

– Soha, soha, soha.

– Oh… miért?

– Csak.

– No… talán mégis egy kicsit indokolnád!

A leányka, aki tulságosan megkinozva, elvesztette a nyugalmát, nem birt gyorsan magához térni, csak épen a visszariadásában volt gépiesen erős.

Pál fölzudult. Megint a nagybácsi lett, aki parancsolt és rendelkezett a tacskó gyerekkel.

– Nézze meg az ember, – kiáltotta haraggal. – Miért?

– Hát ezért! – pattant föl a leányka. – Mert nem vagyok Grizeldisz, és nem érzek semmi kedvet arra, hogy akárki is próbára tegyen!

– Mi a patvar, – szörnyedt el Pál, kerekre nyilt szemmel.

– Nem bizony. Én nem fogok se tömlöcbe csücsülni, se az erdőn a vadak közt élni egy ur kedveért sem, hogy husz esztendei hűséggel bizonyitsam be a szerelmemet. Sőt én vagyok az, aki azt kivánom, hogy az uram alázza meg magát előttem!

– De Ágnes! Hol szeded te ezeket?

– Hernyó sem vagyok, – mondta Ágnes összeszoritott foggal.

– Áá… szörnyedt el Pál s homályosan derengeni kezdett valami az agyában.

– Voltam… – mondta a leányka s égő arcát elforditotta a szabad mezők felé s könnyes szeme ott tétovázott a Duna ezüst csikján lent a mezőn tul s harapdálta az ajkait. Voltam olyan naiv… mikor még… Grizeldisz voltam… Igenis, én voltam az a selyemhernyó, aki elrágta a maga szerelmét, – kiáltotta – mikor még egy kis csacsi voltam… régen, még az ősszel!… Egyenkint fogtam el a maga illatos leveleit és a tűzbe hánytam… Mert akkor még harcolni akartam… akkor még rabolni is kész voltam… magáért…

– Ágnes… Ágneskám!

– Ma már máskép van! Tudom én azt, hogy nem illik bevallani, hogy én valaha olyan őrült ideálizmussal… hogy én olyan… szamárságot… eh…

– Édes, aranyos, kis Ágnesem.

– De a maga felesége nem leszek!… Soha!… Tudja?

– Nem tudom, nem nem, nem.

– Akkor se volt igaza!… Mert én sohasem voltam olyan passziv… aki csak bámul a holdra… és türhetetlen az alázatosságával… Mert ha az lettem volna, akkor nem loptam volna el a maga leveleit… be is tudom bizonyitani. Fogja.

A keblébe nyult s kihuzta az illatos, de már meggyürött kis levélkét. Az utolsót, amely végkép és örökre befejezte azt a régi ciklust. A válaszolatlan hagyott levelek ciklusát.

Pál meghatva, boldogan nézte a felbontatlan levélkét.

– Drága, drága, – rebegte.

– Én semmit sem igérek, – mondta egész következetlenül a kisleány s hagyta, hogy a szél a kezéből elvigye az át nem vett levelet.

– Nem, nem, én, én igérek mindent! – suttogta Pál s megfogta a kezét.

– A nénivel nem lakom! – szólt a leányka konokul.

– Nem, nem, – csak egyedül, ketten… – kacagott Pál.

– Azért.

S a nagy, ragyogó tavaszban alázatos szerelemmel csókolta meg a kevély, válogatós férfi az engedelmes kisleány kezét.

KOTLIBET.