II.

A kis leány a legnagyobb rémülettel látta a nénikéje regényes elájulását.

– Betti néni, Betti néni, – kiáltott rá s a két kis fehér tenyerét összeszoritotta a két térde közt, amint eléje hajolt.

– Semmi, semmi, – mondta Betti néni, aki maga is örült volna, ha most csakugyan elájul, de hiába, olyan idegei voltak, mint a cukorspárga, azok inkább vágtak, mint szakadtak. Azért ugy tett, mintha igazán megtörtént volna vele ez a szokatlan és csodálatos eset s ábrándos arccal nézett a leányka szemébe. – Semmi, kis Olga, semmi. No, ne ijedj meg kis bolond.

Azzal felállott, hátra simitotta vastag, lapos haját csucsos magas fejebubján.

– Istenem, nem volna csoda, ha elájulnék is. Ez mégis rendkivüli.

– Micsoda, drága Betti néni.

– A sors fiam, a sors üldözése kis Olga.

– Micsoda sors?

– Ki hitte volna, hogy még egy példány rejtőzzék ebben a szerencsétlen kotlibetben! – kiáltotta Betti néni s megfenyegette erős nagy kezével az asztalon heverő üvegdobozt.

– Óh istenem, hát erre tetszik haragudni? – mondta a kislány s féltve simogatta meg az üveget a rengeteg szerelmi emlék fölött.

– Erre! – kiáltotta Betti néni és felkapta az asztalról a piros fedelü kis könyvecskét. Jól a markába szoritotta, mint egy legyet.

– Tessék visszaadni, no, tessék visszaadni, – könyörgött Olgácska, s a nyakába ugrott a néninek. – Most már nem tudom még azt sem, hogy mi van beleirva. Liebe… Liebe… Talán Kabale und Liebe… Nem, nem… Liebe, ohne Kuss!

– Ki ne mondd még egyszer! Ki ne mondd életedben azt a szerencsétlen szót.

– De miért.

– Csak. Megtiltom; ez a szó ölte meg a nénéidet, az anyádat, engem, az anyámat, a nagymamát, mindnyájunkat.

– De hogy?… És mit jelent az?… De Betti néni!

– Liebe, ohne Kuss… sóhajtotta Betti néni és meleg, fekete szemei könyesek voltak.

– Szerelem, csók nélkül, – mondta a kis leány. – Hisz ez szép!

Betti néni rákancsalitott. A szeme sarkában ott volt ebben a villanásban az egész testének ideges fölindultsága.

– No gyere, majd elmondom.

S odarántotta maga mellé a kislányt.

– Boldog emlékü kedves nagyatyám, a te szép atyád igen jeles, tudós ember volt, a nagy kolera és éhhalál idején, mint orvos olyan csodákat tett, hogy az emberek eljöttek hozzá és rátestálták a birtokukat s csak azután haltak meg.

– Jé.

– Ne kotyogj bele…

– Csak azt mondtam, hogy _jé_.

– Szóval, ő egy igazi tudományos orvos volt, aki mindenkit meggyógyitott, ha idejében fordult hozzá a bajával és nem volt épen halálos a betegsége.

– Igen?

– Igen. Szép állás volt akkor az orvos. Én még emlékszem gyerekkoromban, mikor ide az udvarra beállitottak a parasztszekerek és zsák lisztet meg kis bornyut emeltek le róla, csak be kellett kötni az ólba, az volt a honorárium… Mit nevetsz?… Aki mindig nevet, annak még nagyon hig az agyveleje! Ezt szokta mondani szegény jó apám: ha megmozditja az ilyen a kobakját, már lötyög benn, attól nevetgél… Bizony… Nagy fizikus volt a szegény nagyapa; sok szép birtoka volt, abból is nagy jövedelme volt, de különben az egész megyében csak négy orvos volt, de hozzá, kivált a szembajosokat még Erdélyből is elhozták. Igy ő háromszor házasodott. Az első felesége bizonyos Patrobányi lány volt, de ez megszökött tőle, mert fiatal korában heves volt és nem birta ki a természetét. A második felesége volt a mi anyánk, aki először Kelemenné volt és mikor megesküdtek, már idősek voltak és szerződést kötöttek, hogy egyik sem költ a másiknak a vagyonából magára egy krajcárt sem. Szegény anyám nem járt szerencsésen a házasságával, mert akik addig szerették, mind hidegek lettek hozzá, mert ekkor már volt okos tanácsadója, hát nem lehetett ugy kihasználni az özvegyasszonyi állapotát.

– De Betti néni, – hát a kotlibet?

– 1856-ban jött ebbe a házba a mi anyánk, magával hozta ezt a butort, ami itt van ebben a szobában, akkor akasztotta fel a falra azt a kotlibet, ezt azóta, az ötvennyolc év alatt csak nagytakaritáskor vette le onnan és akkor, ha valakinek megmutatta… Egyszer, mikor én tizennyolc éves voltam, és épen olyan félig-meddig kért lány voltam, levette szegényke a falról s azt mondta: „Édes kis lányom, nekem ez hozott szerencsét, válassz belőle valamit magadnak, hátha neked is szerencsét hoz!“ Én soká válogattam és végre kiválasztottam egy kis emájj-képet, amelyre kék alapon két galamb volt festve, ahogy elforditják egymástól a fejüket s az volt aláirva: Liebe, ohne Kuss!

– Jesszus!

– Igen!… Én azt választottam… S ahogy megmutattam a nagymamának, ő szegény elsápadt s leültetett ide ebbe a fotelbe maga mellé és elmondta a történetét. De sirt és zokogott…

– Istenem.

– Mert szomoru története volt ennek a szónak… és a mi anyánk férjhezmenetelének… Már azt tudod, hogy a nagyapa milyen kemény, okos ember volt. Ő nem adott semmit az afféle érzésekre, érzelmekre, az idealizmusra. Bánta is ő… Hát mikor boldog emlékü kedves anyánk felnőtt, ugy, hogy férjhez lehetett adni, kedves nagyapa kiválasztott neki egy vőlegényt, kisbarcai és nemeslövei Lövey Móricot, ki akkor Nógrád vármegye főszolgabirája volt és neki unokaöcscse és igen sok peres ügyeik voltak. Igy a két család elhatározta, hogy Nandinát, a mi kedves anyánkat, ő vele össze kell házasitani. De a jegyváltást is ugy csinálták, hogy mikor Móric bácsi, akit kedves anyám csak igy hivott, egyszer nálunk volt, hát kedves nagyapa azt mondja: Nánda, acci csak a gyürüd, fölmegy ez már a Móric ujjára?… Kedves anyám ártatlanul odaadta s Móric bácsi felhuzta a kisujjára. Akkor azt mondja kedves apám, mert olyan nyilt szavajárus ember volt: No teremtette, az ugyse jön le onnan többet, hát add csak azt a kis türkiszes gyürüt, Móric… Móric bácsi leadta s azt felhuzták a kedves anyám ujjára… De csak nevettek, nem gondolt ott senki semmit, se kedves anyám, se kedves nagyanyám. Hanem egy-két nap mulva csak azt mondja kedves nagyapa: Adta-vette, hát tik mért nem készültök az esküvőre?… Milyen esküvőre? – kérdi kedves nagyanyám. – Hát a lányodéra! – Hát kihez menne férjhez? – No, süsd meg, azt mondja nevetve kedves nagyapa, hiszen a minap jegyet váltott Móriccal!

– Nohát! – mondta ámulva Olgica s nagy kerek szemei tágan bámultak.

– Volt aztán sirás! Kedves nagyanyám jajgatott. Hogy ez az egy gyermeke van, ezt is igy csaklizná el kedves nagyapa. Mikor még olyan fiatal, még szerelmes se volt és nem is lesz soha szerelmes abba a kopasz Löveybe… Mit szerelem, – kiáltott rá kedves nagyapa, – Kuss ohne Liebe! – a többi smarn!… (mer akkor még feles beszéd német volt, te meg egy szót se tudsz már németül, pedig jó, ha az ember azt is tud.) Bizony igy… Evvel el volt intézve a kedves anyám sorsa… Szegényke aztán, mikor hazajött fiatal asszony korában, ide felirogatta mindenfelé, hogy: Nicht Kuss, ohne Liebe, aber Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… Ah, nem kell a csók szerelem nélkül, hanem a Szerelem csók nélkül! a szerelem csók nélkül…

– Ah!… – mondta Olgica és a szivére szoritotta a kezét, – tessék ideadni az én kis könyvecskémet!

– Soha, – kiáltotta Betti néni, – soha!… Ez is átok! Ez még szörnyűbb átok!… Ez a mondás! Mindjárt megtudod…