I.

Gyönyörü koratavasz reggel volt kinn. Az utca kissé megelevenedett, a tócsák felszáradtak s fiatal kutyák kergették egymást a puha szikkadt földön. A Matusik gyerek egy nagy kék pléhfazekat kötött a nyakába és két fakanállal verte, dobolt az ablak alatt.

A jegyzőné, maga sem tudta, hogy esett, kinézett az ablakon, a száját felcsücsöritette, a szemöldökét felvonta, sima homlokán két mély ráncot érzett meg, arra leeresztette a szemöldökét. A levelet szórakozottan tartotta a kezében, ahogy egy kövér, öreg pincsi tartja az első lábát, ha mélázva várja a sors fordulását.

A háta mögött a huga és a gyerekei veszekedtek. Sári a két kislányt öltözteti, ügyetlenül, mint szokta és sok bajjal s a piros szalagon egyszerre nagy veszekedés kezdődik.

– Ez az enyém, – visitja Margitka s elcsikarja a szalagot, fehér kis arca haragosra húzódik és gyülölködve, ellenségesen tartja a zsákmányt.

– De Olgicának jobban illik, mert ő barna, neked a szürke illik jobban.

– Nekem nem a szürke, nekem a piros.

– Ugyis Olgicának kötöm be.

– Nem Olgának, nekem.

– Neked egyáltalán nem kötöm be.

– De.

– Ha Olgicának nem, neked sem.

– De igen.

– Hát kösd be magadnak.

A négy éves csöppség egy fél pillanatnyi habozás után belátja, hogy ő nem tudja bekötni, parancsolva kiált:

– Te kötöd be.

– Látod Olgica milyen jó, ő nem nyafog.

– Én is jó vagyok.

– Te rossz vagy.

– Jó vagyok!… – s a gyerek toporzékol és bőg.

– Na jó, hát nem vagy rossz, nem vagy rossz, nem szabad ilyen irigynek lenni.

A kis lány nem érti azt a szót, hogy irigy s nem reagál rá. Tetszik neki, hogy az övé a szalag, forgatja és nézegeti. A kicsi szeretné megkapni a nagy piros szalagot, de csakugyan nincs joga rá, mindig a Margitka hajában volt, három éves ravaszsággal azonban bölcsen kerüli meg a dolgot.

– A Margitkáé a kis piros szalag – mondja valami édes és álnok gyöngédséggel.

De Margitka azonnal átlát a szitán s mérgesen szól:

– Az egy rongy, kidobom a fenébe.

– Hova te? – szól rá Sári szigoruan.

– Az egy rongyos, bongyos… – dünnyögi a kicsi.

Az eladólány ereje és tekintélye vékonyságát érezve, ellenséges hecceléssel nézi a négy évest, aki széles piros szalagját kéjesen hajtogatja meztelen kövér kis karjain.

– Légy boldog a piros szalagoddal, járhatsz vele egész nap!

A makacska földuzza a szájacskáját s lesütött szemöldökei alul vadul néz:

– Te vagy a legrosszabb ördög!

Sári nevetéssel akarja pótolni a tekintélye hijját, lehajol hozzá és nevet.

Olgica közben a kis fekete cicába botlott, édes kacagással kiáltja:

– Belebotlottam a cicába!

Margitka menthetetlen rosszkedvében nem tür vidám hangot.

– Nem is cica, ördög! – mondja durcásan.

– Nem ördög, cica.

– Neked ördög.

– Nem ördög, cica.

Sárika meggondolta a dolgot, békülő hangon kezd.

– Jó, hát belekötöm a hajadba, de holnap az Olgicáéba.

– És holnapután az enyémbe, – mondja durcás béküléssel a kislány s hugát nézegeti. Egy nap az Olgicáéba, egy nap az enyémbe.

S hirtelen könyekkel telik meg apró kék szeme. Sir a meghatottságtól, hogy ennyi jóságba belemegy, ugy meg van hatva, mindig az övé volt a szalag, ez most tőle jóság, adakozás, nemesség, hogy osztozik a sajátján…

– Jaj de széles, – mondja s nem bir betelni a vagyonának csodálatával, – egy baba övnek is elég volna, olyan széles.

– Ejnye, nem birlak ma megfésülni… – mondja Sárika s restelli magát a nénje előtt, aki a levéllel visszafordul az ablakból, szó nélkül keresztül megy köztük elnehezült, kacsázó lépéseivel s bemegy jobbra a szalonnak nevezett hideg szobába.

Maga sem tudja miért jött ide. Körülnéz. Egész télen nem fütöttek benne! Hideg, a télből itt maradt fagyosság, kissé nyirkos levegő van benne.

Nem érezte magát otthon soha ebben a szobában. Széles is, vastag is, előre esett hasu, megérezte, hogy barchet pongyolája rendkivül piszkos, csakugy csorog róla a szenny, de hát aki kilenc gyereket hozott a világra s nevelt fel, az nem öltözhet ugy, mint egy dáma. Igy szokta vigasztalni magát, de most savanyu lett a szája ize. Felnyitotta az asztalon a fénykép albumot, amelyben ott volt a nagyapa, meg a nagymama, a hatvanas évek magyar ruhájában, aztán ott volt sorra mindenki. Ott voltak ők is az urával, milyen suta kis segédjegyző volt ez akkor a kétfelé fésült hajával… Most már egészen tele van ráncokkal az arca… akkor még olyan volt, mint egy fiatal bornyu… És ő milyen szép volt. Igazán, nem hiába mondják, de még itt fiatalon nagyon hasonlitott Fedák Sárihoz… Épen olyan hosszas kövéres arc, olyan rejtelmesen néző szemek… S milyen fess volt az a ruha… Magas fehér nyakkal. S a termet, a termet… Nem kellett akkor füző sem, olyan karcsu volt, milyen cárt… Persze ha a kilenc gyerekét egymás tetejére állitanák, magasabb torony volna, mint a falu tornya… S ez mind ő belőle jött… Aztán az ember őrizze meg a fiatal karcsuságát…

Szórakozottan forditott az albumban. Egy borbélyosan kisütött bajszu fiatal ember kellette magát a szemébe, graciózusan mosolyogva. Ah, hogy elbiggyesztette rá most a száját, pedig valamikor… Ah, jóisten, ha Berci tudná, hogy a negyedik gyerek idején milyen válságokon ment keresztül ennek az unokatestvérnek a személye és bájai miatt… Mindenkinek meg van a maga regénye…

Becsapta az albumot s ujra az ablakhoz állott. Sose szokott kinézni, mindig idebenn ül, itt van elfoglalva a háza dolgaival, igazán ha a pinceajtó benn volna a konyhában, akkor félesztendeig sem lépne ki még az udvarra sem… És most egyre az utcán a szeme… Az utat nézi, amelyről már felszáradt a sár, a téli mély kátyuk helyén omlik, porlik a föld… Szinte hallja távolról a kerék robogását, könnyü, pirosra lakkozott kerekekét s vékony csilingelést hall, finom kis ezüst csengők csingilingjét…

Átment az ebédlőbe. Ott volt a hosszu zongora a két ablak között, régi régi pesti zongora, olyan sima és hosszu, mint egy koporsó… Hangok vannak benne eltemetve… Ezen tanult volna zongorázni valaha, de két esztendeig nem kaptak zongorahangolót, azután meg elköltözött a faluból a papkisasszony, aki tudott zongorát tanitani… Pedig ő ugy szeretett volna tudni zongorázni. Az nagyon urias, ha valaki csak leül a zongorához és felnyitja és csak el kezd zongorázni…

Az ebédlőszekrénynek nyitva volt az ajtaja. Félig kinyitva. Nem emlékezett rá, hogy ő mikor hagyta benne a kulcsot… Az igaz, nem nagyon dugdosta, a cseléd ügyetlen, de legalább nem lop, vagy hát eddig nem vették észre.

A gyerekei se tudnak zongorázni. A szemtelen kölykök. Egybe se lehetett beleverni a kilenc közül, egy kis zongorát. Csak lövöldözni, azt igen. Az apja puskájára pályázik minden fiu, de az anyjuk zongorájáról ugy menekült még a lány is valamennyi, mint az ördög a tömjéntől…

– Nem veszi az meg, – mondta magában mély kedvetlenséggel s a levélre nézett, amely még mindig a kezében volt. Egy ismerőse irja benne, hogy Hidvégi doktor, (azelőtt Hidvéger volt,) most a háboru miatt el akarja adni az üveges hintóját, ötszáz forintért meg lehetne venni az ezüst lószerszámmal együtt…

Megdörzsölte a szemét.

– Nem törődik én velem annyit Berci, ezért a butorért is mennyit kellett harcolni – s megsimogatta a szemével az olcsó, de nemrégen még modern, kigyózó vonalakkal tele rajzolt s zöld üveggel diszitett ajtóju ebédlőszekrényt, amely félig nyitott kis ajtajával olyan idegenül s elveszetten állott a nagy szoba kis sarkában…

Az ura lépéseit hallotta meg a folyosón s hirtelen, mint aki valami érdekből jár kedvében valakinek, erőt vett magán, jókedvü lett s kilépett az ura után az ebédlő üveges ajtaján át a tornácra.

Csakugyan az ura volt. Milyen toprongyos volt az erős napfényben, amely odasütött a tornácra.

Visszanézett az ajtónyikorgásra. Kedvetlen volt az arca, fáradt, egy csöppet sem mosolyodott el, hogy őt meglátta.

– Erről a kertről sose fog lemenni többet a viz, – mondta kelletlenül. Pedig még harmadéve mennyi krumpli termett benne.

A lejtős udvar végében, a rácskeritésen tul ott volt egy kis tó, amely most elég nagy volt, a tavaszi olvadásoktól s a talajból felgyült vadvizektől.

– Hanem most meg fogom mondani, hogy adjanak helyette valami kárpótlást. A temető mellett ott van a községnek egy darab földje, azt ideadhatják.

Az asszonyt bántotta, hogy az urának rossz kedve van. A hintóval bizony nem lehet előhozakodni. Sajnálta, hogy kijött a napfényre. Már egész vakondoknak érezte magát szegény, bántotta a szemét a tiszta napfény s restellte magát az őszinte világosságban a reggeli lompos pongyolájában, amelyben igazán olyan volt, mint egy barna vakondok.

Bementek a tornácon végig a kisebb ebédlőbe, amelyet azért használtak szakadatlan, mert a konyha mellett volt. Csak akkor nyugodott meg, mikor már bent volt a rosszul világitott szobában, amely igen emlékeztetett a börtönökre, a hátulsó falon levő magas kis ablakaival s a mély padlójával, amely alacsonyabban volt, mint a tornác téglái. Apró ágyak voltak a fal mellett, középen egy alacsony széles asztal megteritve rendkivül használt abrosszal, amely sose kerül le erről az asztalról.

– Kati hozzál be egy csésze teát – kiáltott ki a konyhába, ahonnan nagy libagágogás hallatszott be, hogy az ajtót kinyitotta.

– Micsináltok avval a libával, nem hagyjátok tojni! – kiáltott be mérgesen.

– A Béla urfi vesszővel piszkálja.

– Ejnye Béla, hagyjad azt a libát tojni. Nézd csak, hogy béleli azt a libát, még kiszedi a szemed.

Behuzta az ajtót, ennyi volt a megszidás. Az ura érzett valamit, hogy bele kellene szólani, de már megszokta, hogy akkor reggeltől estig egész életében egyebet se tegyen, csak hogy a feleségének a gyöngeségét pótolja.

– Mit irnak Kállóból? – kérdezte inkább, hogy neki ne kelljen esetleg magáról beszélni.

– Semmit, – mondta az asszony, – csak sok idejük van, hát firkálnak… Neked mi bajod van, Berci?

– Áh, csak méreg van velük. Nincsen az embernek elég dolga, ezzel a hadisegéllyel több boszuság van, mint akármivel… Most is jön Blau és mondja, hogy az egyik bérese azt irja a feleségének, hogy kedves feleségem, ird meg, hogy kapod-e a segélyt, mert ha nem kapod, majd a jegyzőnek a talpára veretek.

– Ejnye, – mondta rá az asszony indignálódva. – És kap segélyt az asszony?

– Hogyne kapna, hát mindenki kap, akinek jár… Ezt nem irják meg… Ezt irja meg az Est… Most jöjjön ide a cikkiró és nézze meg, hogy egy jegyzőnek mit kell eltürni potyára… Talpára veretek…

A lány behozott egy kék pléhcsuporban teát.

– Hát ilyen csuporban kell ezt hozni?… Istenem, ha magam nem teszem meg, akkor semmi sincs. Hát szoktunk ebbe a csuporba teát hozni az asztalra?

– Add csak ide, – szólt a férfi s négy kocka cukrot tett a teába. – Mégis mit irnak? – kérdezte figyelemből.

– Ah, nem érdemes róla beszélni se…

A férfi nem ok nélkül volt figyelmes, szórakozottan kavargatta a teát, aztán kibökte.

– Meghijhatnád ma estére a kasznárékat.

– Én?

– De csak ugy véletlenül… Csak hogy jöjjenek át vacsora után az asszonyok, akkor eljön az ember is.

– Mit akarsz a kasznárékkal.

– Nem akarok semmit.

– Nem szeretem azokat az asszonyokat…

Az ura szürcsölte a barna teát. A szemöldökét felhuzta magasra, alacsony, hajdan oly sima fehér homlokán mély ráncok voltak, a haja még most is ketté van választva középen, de hogy ritkul… Istenem, hogy ritkul…

– Nagyon flancosak, mit hencegnek nekem. Én nem tartom őket magamnál különbnek.

A két kis lány még mindig az öltözés bajaival volt tele. Az asszony odament az ajtóhoz, mert egyre jött-ment, mint szokott, sose ült le, mikor az ura itthon volt, mert arra szokott, hogy mindig kéznél legyen.

Benézett az ajtón, a nagyobbik, a Margitka, a diványon állott a fali tükör előtt s abba nézte magát A haját tépegette elől a homlokán s veszekedett.

– Nahát itt semmi sincs itt.

– Ugy vagy szép, – mondta Sári, aki még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne unja a gyerekekkel a szakadatlan szóharcot.

– Nem szép!!

– Nem kell neked még szépnek lenni.

– Nem szép. Csunya, csunya, a flizura. Csunya, csunya.

– Dehogyis, te mindenkép a legszebb vagy a világon.

– Csunya, csunya! – s a körmével tépegette a homlokába az apró hajakat, hogy frufruja legyen, amilyen a kasznárék kis Böskéjének van, attól irigyelte meg.

– Ha látnád, hogy hátul milyen copfod van, olyan nincs akárkinek!

– Csunya, a legcsunyább.

– Hát kérdezd meg apukától, hogy csunya-e.

– Csunya.

– Majd anyuka megmondja.

– Csunya, csunya!…

– Hogy örül neki, ha a másikat boszantja, – mondja az anyja kis szemrehányással a lánykájának s ott hagyta őket az elintézetlen üggyel.

– Szeretnék beszélni a kasznárral, – mondta a jegyző, aki jól hallotta a gyerek kelletlenkedését, de ő is hallatlanná tette, örült, ha nem kell beleszólani valamibe.

– Jól van, ha akarod, – rántotta meg a vállát az asszony.

– Tudod, hogy ő a kezesem, hát muszály vele jóba lenni. Különben most valamit akarok is vele…

Maga elé nézett gondolkodva. A felesége kicsit elnézte, szerette volna az üveges hintót emliteni, de látta, hogy már megint valami seften jár az urának az esze. Jobb szóba se hozni a dolgot, mert azt fogja rá mondani, hogy lukszus… Majd talán este… Csakugyan még jó is lesz, ha itt vendégek lesznek, talán jobban hozzá tud férni az urához egy jó percben.