II.
A két öreg reszkető kezét egymásba tette és csendesen megrázogatták egymást.
– Hogy vagy János? – kérdezte Kóróditól az öreg.
– Meg vagyok. Hát te, Istvány?
– Én is meg vagyok… Csak ez a köhögés.
– Csak ez a szopornyika.
– Meg a gyerekek.
– Hahaha. A rossz gyerekek.
– Lusták.
– Komiszak.
Bólogattak. Rázogatták a fejüket.
– Mán azt hittem, nem érem meg a tavaszt, – szólt az öreg Istvány.
– Bion, én is nehezen bőjtöltem ki, – nyögte aszthmásan Kóródi.
– Nem birok.
– Én se. Mozogni is elig.
– Mán itt az üdő. Fel kék a fődet ásni. Nem birom.
– Hadd el…
– A gyerekek nem akarják. Még azt a kicsit is napszámossal szeretnék ásatni.
– Olyanok a gyerekek.
– De én meg tromfolom üket.
– Jó teszed.
– Leckét adok nekik.
– Aha.
Az öreg Istvány egy kicsit megvidámodott. Nagy fogatlan száját elhúzta s gondozatlan fehér bajusza belelógott a szájába. Soká nézett igy, hunyori szemmel a másik öregre s ujra mondta:
– Olyan leckét adok fel nekik!… – megbökte a Kóródit; gyenge ujjaival mellbelökte vén cimboráját s legyintett: – Nem csak felássák, de fel is fogják rigolérozni a kertet.
– Ahh. Hha.
– Ük maguk. Tulajdon űk maguk. Nem napszámos. Ük maguk.
– Hogy?
– A tulajdon kezükkel. Hehe. A fiam fogja az ásót. Meg a menyem. Hehe.
A kis nevetéstől rájött a köhögés. Csaknem megfojtotta.
– Hová mégy? – kérdezte Istvány.
– Csak megyek. Valahova. Nyiri komáék. Mer mán nem birom otthun. A gyerekek közt. Az onokák mind ölnek. Rosszak. Lármásak. Pajkosak. A tüdőmet kifujom.
– Én nem mondhatom, Kóródi. Én megvónék velük. Mer én nem hagyom, hogy a fejemre üljenek… Én megszorongatom űket… Mer pizem van… A piz az öreg ember becsülete!… Csak dógozni nem szeretnek. Nem akarják felásni a kertet. Még arra is napszámost. Hanem most kifogok rajtok. Olyan leckét adok nekik.
– Hehe. Mindig tréfás ember vótál.
– Mindig.
– A nagy árvizkor is.
– Akkor is.
– Hehh, hehh. Emlékszel?… Mikor tanálkoztunk. Oszt ott vótam le a bódénál, megnézni a halottakat. Amékeket a vizbül kifogtak. Sok vót. Sokan is nézték. Az egész város ott vót. Mindenki, osztán én nem tudtam bejutni, hát mondok, mán nem ácsorgok itt, inkább haza nézek az enyimekhe. Osztán te meg jöttél szembe velem, cimbora. Osztán kérded. Azt kérded, hogy be lehet menni? Aszondom, hogy be. Pedig nem lehetett. De én is tréfáztam. Hát aszondom, hogy be. Oszt akkor aszondod, hogy „No akkor megyek, mer dógom van.“ Azt kérdem, mi dógod van? Aszondod, hogy: „izenni akarok egy hóttul az apámnak, az égbe, hogy gyütött-e mán odafenn egy kis pizt, mert bedült a ház!“ Hehh, hehh.
A két öreg becsuklik s mellére ereszti a fejét. Ugy nevetnek kurta kis nevetésekkel. Az emlékezés vidám, borus nevetésével.
– Ugy vót. Mer haraguttam, hogy bedült a ház: Hát a bion, jó lett vóna, ha az apám küld egy kis pizt. Az égbül. Neki ott ugyis könnyü gyűjteni, igaz-e. Mer se enni nem kell, se inni. Csak félre rakni a keresetet… Hehe… hehe…
Ujra rájött a köhögés.
Kóródi is nevetett; a nehéz, laposra türt, bevörösödött báránybőr sipka alól fölvetette a szemét s ugy ihogott, mint a vén paripa, üres gyomru nyihhantásokkal.
– Mindig tréfás vótál.
– Most is a vagyok. Olyan leckét adok a fiamnak. A suszternek… Meg a menyemnek. Nevetni fogja aztat a város… Igyunk rá egy pohár bort.
– Bort?
– Bort!
– Látod. Én azér vótam mindig jó a gyerekeimhez. Nekem nem adnak egy garast. Én nem iszok bort…
– Látod! Én nem kérek tüllök. Nekem van. Ezer koronám van nekem! A bankba van nekem ezer koronám… De ma kiveszem. Mind kiveszem. Hehe, hehe, megtrumfolom a gyerekeket. Fel fogják azok még rigolérozni a kertet. A tulajdon kezeikkel! Hehe.
– Mindig tréfás voltál, Istvány! Ma is csak olyan kupcihér vagy, mint a nagy árvizkor. Hehh. Te még a másvilágra is elviszed a pized.
– El is én. Ha fel nem rigolérozzák nekem a kertet.
A két vén ember csendesen megindult tovább, befelé a városba.
A vén Kóródi unokái kilestek a kapun s utánuk bámultak.
Csudálkozva látták, hogy halad István gazdával a nagyapjuk, befelé a városba. Még egy öreg ember jött szembe velük, a vén negyvennyócas Pap Énok, azzal is megállottak, soká diskuráltak, aztán hárman mentek tovább csendesen, lassan, óvatosan rakogatott léptekkel, a lassan szitáló hóesésben, befelé a város belsejébe.