I.
Két kicsi ablak az átellenes ház tetejére való kilátással. Egy fekete roskadó kis kerevet, egy kicsi, alacsony ágy, három durva faszék, egy nagy ócska iróasztal és egy ódon könyves szekrény. A padlón szerte-széjjel heverő könyvek, az iróasztalon sok össze-vissza hányt papiros és a párkányán egy szépen kitömött erdei bagoly.
Ebben az otthonban ül dr. Demkó Tivadar, a filozófia, história és az összes irodalmak tanára és szijja magába a papirosbölcseséget. A nadrágja kopott és rövid, a czipője félre van taposva és a kézelője meg a gallérja rojtos. A haja homlokába nőtt, csak a halántékon kezd ritkulni. Fekete szemei örökké álmosak, kihegyesedő álla örökké beretválatlan. A járása sietős, ideges, a melle befelé görbül. A tudományok elvadult embere ő, nem mutathatja magát senki előtt, csak a füles bagoly előtt, mely az iróasztalán áll.
Ha ír, ez a bagoly belenéz az irásába, üveges, álmos tekintettel, nagy komolysággal. Ha hátradől a székébe és gondolkodik, ez a bagoly szembe néz vele, magába roskadva, szürke gondolatokat kergetve. Olyan komor, olyan borongó ez a madár, a bölcseség jelképe s mint ilyen szomorú.
Dr. Demkó Tivadar nagyon szereti. Minden reggel gondosan megkeféli minden egyes pihéjét, lefésüli szemei körül a világos szürke tolltányérokat és az ujjaival csipi le fölpamacsairól a porszemeket. Egynek érzi magát ezzel a kitömött madárral. Úgy érzi, hogy a lét óriási problémái bénitották meg ezt is, mint az ő lelkét. Hogy nemcsak együtt virrasztanak a nyomorult sárga lámpafénynél, hanem együtt mondtak le a fehér napsugárról a hangos, dalos, mulató életről is.
Dr. Demkó Tivadar nagy ember. Harmincz éves létére megírt már vagy tiz kötetet és számtalan tudományos essay-t. Az akadémia megválasztotta rendes tagnak és mindenki benne látja az első, az egyetlen magyar filozófust.
De ez a dicsőség csak boszantja őt. Örökös kételkedés, úttalan tétovázás az, amit eddig írt. Úgy hiszi, hogy csalja a világot. Azt a nagy gondolatot, melyet ki akar fejezni s melynek kifejtése az ő élete czélját képezi, nem tudta még tisztán és czéltudatosan maga elé állítani. És ezzel a benne levő, de rejtőzködő gondolattal vivja ő napról-napra, éjszakáról-éjszakára halálos, idegsorvasztó tusáit. Majd átvillan agyán egy-egy világos sugár, azt hiszi, hogy megvan, megfogta s ilyenkor fölugrik ültéből és dobogó halántékokkal, égő arczczal jár föl-alá a szűk szobában. A bagoly rendületlenül melancholikus komolysággal marad meg a zöld keresztfán és gondolkodik tovább. Neki van igaza. Az a világos sugár az agyvelő egy rakonczátlan villanása volt csak, egy hamis auto-suggestió, lázas halluczináczió: a nagy igyekvésben fölizgatott agynak úgy rémlik, mintha megtalálta volna, amit pedig csak szeretne megtalálni. A bagolynál ez nem történik meg.
– Bárcsak én is ki volnék tömve – sóhajtja ilyenkor dr. Demkó Tivadar, és halálra csüggedten dűl vissza a székébe.