III.

A rongyos fekete divánt, a rozzant székeket kidobta és kényelmesen, elegánsan rendezkedett be. Leberetválta bozontos, tüskés szakállát és új, divatos ruhát vett. Elegáns, szép ember lett belőle. De az a fátyol, mely az első üveg bortól a szemére borult, állandóan rajta maradt. Fátyolosan, mámorosan látta a világot. És megállapodott abban, hogy az élet mámor és annál szebb az élet, mennél mámorosabb. Könyvhöz sohasem nyúlt többé, sem a tollhoz. De eljárt a szinházakba, az orfeumokba és lelke őrült paroxismusával belevetette magát a gyönyörök áradatába. Örülni sohasem tudott. Epedő, égő szomjúság gyötörte minden után, a mit élvezett, de élvezni sohasem tudott. Csókolt és szomjazott a csók gyönyörére. Részeg volt és vágyódott a teljes részegségre, a melyben megfeledkezhetnék magáról, hogy ne tudja, mit csinál. A lábán nem tudott megállani, de az agya józan volt. Nem tudott megfeledkezni magáról…