V.

Mi ez?

Margit, a gyönyörüséges, a szelid, a ragaszkodó vizsla dühösen ugat, midőn az erdészné oda nyujtja neki a táplálékát.

– Margit, mi lelt? Nem ismersz?

A kutya nyugtalanul morog, aztán nyöszörögve odakúszik az öreg asszonyhoz és nyalja a kezét.

– Na így, kis aranyom.

De azért a húshoz nem nyúl. Sőt ismét nyugtalanul morog és dühösen csahol. A szemeit vér borítja el.

– Margit beteg, – jelentette az öreg asszony a férjének és félénken, reménykedve nézett rá.

– Margit! – kiáltja az erdész.

A kutya az ágy alá bújt és onnan ugat az erdész felé.

– Margit, Margit! – kiáltá ez kétségbeesetten. – Nem ismersz?

És ekkor a kutya dühösen rohan elő, szájából omlik a tajték és az erdész alig birja nyakánál megmarkolva megakadályozni, hogy meg ne harapja.

Margiton kiütött a veszettség. A szegény öregek tisztában vannak vele.

Margitot el kell pusztítani.

Nem felejtette-e el, hogy kicsoda ez a kutya?

Ez a kutya az ő tulajdon gyermekük, az ő gyönyörűséges kis leányuk, kinek rózsaszinű lelke abba a kutyába költözött. És most el van veszve másodszor is és tulajdon kezükkel el kell pusztítani.

Megtehetik-e?

Nem, százszor nem. Inkább vele együtt vesznek, de az apa nem ölheti meg a tulajdon gyermekét.

És Margit visszahúzódott az ágy alá és fájdalmasan nyöszörög. És a két öreg szótlanul dűl a faragatlan asztalra, a férfi borúsan néz maga elé, az asszony kötényét az arczához szorítva, csöndesen sír.

A kemencze mellett a sarokban pedig ül a beteg szőke asszony és nézi őket. Küzködik magában. Végre fölkel és odanyújtja gyermekét az erdésznének:

– Vigyázz reá, én elviszem Margitot.

Margit egészen megszelídült. Egyszeri hivásra előbújt és engedelmesen nyujtja nyakát a zsinegnek. És a szőke asszony megindul vele, lassan, bátortalan lélekkel az irtózva került, sovárgva áhitott táj felé, ahol az a férfi lakik, kinek szerelme oly perzselő és oly gyilkos.

Csak a kapuig viszi, ott beengedi a kutyát és menekül vissza. Nem akarja látni a férjét s ha látja, szárnyakon fog tőle menekülni.

Süt a nap. Mily ritkaság: valahol a közelben madár csicsereg! A levegő át van itatva erdei illattal, a fák tele ákáczfürtökkel és a bokrok is virágzanak. Oly édes, oly epedő a nyár, és ő megy hazafelé. Isten adjon neki erőt.

És látja azt a szerelmes férfit és égető szomjúság fogja el: csókszomj! – Istenem, lám Margit egészen szelid, lám nincs is baja – jó lesz visszafordulni.

A lábai inognak. Leül egy kőre. Ha ott maradt volna férjénél, talán ez a kő már odakerült volna az ő virágos kertjébe annak a főnek jelzéséhez, mely szőkén, epedve pihen most vőlegénye mellén. Maradjon az a fő boldogan azon a sokat szenvedett férfikeblen, sorvadjon _ő_ el végképp, a hogy eddig sorvadott. Nem teszi ki magát újabb kisértésnek, nem megy vissza.

De ekkor a kutya dühösen szökik reá, alig tudja magától elhárítani a tajtékos, csattogó szájat. Felszökik és rohan, rohan a kutya előtt, aki dühösen, veszetten rázza a zsinórt és nem akar előre menni. Majd megbokrosodik és rá akarja magát vetni az asszonyra. És most az asszony menekül az üldöző kutya elől, lobogó ruhával, ziháló tüdővel, kétségbeesetten segítségért kiáltva.

Ott van a hóhérháznál. Neki a kapunak! Öklével kétségbeesetten dönget egyet rajta s ekkor a kutya utólérte. Ösztönszerűen, tudatát vesztve markolja meg két kézzel a dühöngő állat nyakát és akkor nyilik a kapu – egy ököscsapás az állat fejére, amire az élettelenül hull össze és ekkor ő ájultan fekszik férje karjaiban, aki fuldokolva, lihegve csókolgatja.

Mögöttük valaki sikolt. Péter állt ottan, puskával a kezében és karjába dőlve a menyasszonya, a negyedik menyasszonya, aki iparkodik leszorítani a püska csövét.

– Péter! Az apámat!

Péter egy darabig küzd vele.

– Megölöm őket, különben ők ölnek meg téged.

De aztán elejti a puskát és a nyitott kapun keresztül az erdőbe veti magát.

Sohasem tért vissza.