I.

Figyeljen.

Nagyon, nagyon messze innen történt. Ember oda nem jár, hir onnan nem jön. Kiesik a világ útjából – talán ez a darab föld nem is forog a földdel. Túl van a vámsorompón.

Festő-szekrényemmel a kezemben gyakran barangoltam be ezt a halálos néma vidéket. Sivár homokpusztán túl egy beteges, sárga ákáczerdő. A sárga ákáczerdő közepén egy fekete víz. A fekete vízben békák kuruttyolnak. Fölötte varjú károg.

Egyik satnya erdőrészletről a Szomorúságot szoktam festeni, a másikról a Babonát. A süppedő homokos talajból itt is, ott is egy-egy barna kő bukkan elő, esőmosta, olvasatlan betűkkel. Temető volt itt.

Köröskörül robog az iparos élet. Kémények merednek ég felé, füstöt okádva, de ez a füst inkább ott marad a mozdulatlan levegőben, semhogy leereszkednék erre a vidékre. Két oldalt a vasut sinei kerülik meg és a vonatvezető ezen a tájon megsarkantyúzza a masináját, hogy sikoltva, lelkendezve menekül tova a jelenkor felé. Mert ez a darab föld el van átkozva, meg van babonázva, az idő megállott fölötte, és aki ráteszi a lábát, rég elmult századokba van visszavarázsolva.

Aki itt meghal, az nem jut a mennyországba, hanem a lelke elvándorol valamelyik állat testébe. A saját szememmel láttam. Az erdő északi szélén fatömbökből összetákolt kunyhó, abban lakik az öreg erdész öreg feleségével. Ismerem őket jól. Be szoktam hozzájuk térni egy pohár kecsketejre és tudakozódni Margit után. Margit az ő gyermekük. Egy gyönyörű, háromesztendős vizsla. Benne lakik most a kis Margit lelke, aki meghalt ugyanazon az éjszakán, mikor a kis kutya született. Bizonyos, hogy a kis leány lelke belé költözött, mert az anyja úgy tudja és az anyasziv nem csalatkozik. A vén erdészné azonkivül látta is, ahogy a kis Margit rózsaszinű lelke egy darabig ott röpködött a fekete udvaron és aztán eltünt a kutyaólnál. És szeretik most Margitot, a kutyát, ahogy szerették, mikor még feketehajú, kis gömbölyű leányka volt.