I.

Az édes anyja az ablakban ül és olvassa a bibliát. A lányok dolgoznak. Serényen pörög a varrógép kereke, a vászon ropog az olló szárai között. Biri egy szabásminta tanulmányozásában van elmerülve és néha-néha hangosan dúdol egy-két taktust abból a nótából, mely fiatal fejében motoszkál. A mindennapi huszonnégy óra telik le a tiszta szegény négy fal között, mintha senkinek semmi gondja sem volna.

Ezek a szegény teremtések azonban csalják egymást. Halálos aggodalom és síró szomorúság tölti el mindegyiknek a lelkét, de titkolja a többiek előtt. A biblia betűi könyesen folynak össze az édes anya szemében és a varrógép zakatolása, az olló nyiszálása, a vásznak suhogása csak takargatja a rettenetes kérdést:

– Istenem, istenem, mi lett belőle?

Szegény Bandi jó fiú volt és munkásgavallér. Egyike azoknak az úri lelkeknek, a kik a blúzba születtek és kikivánkoznak belőle. A munkába elegáns polgári ruhában jár, sétabottal a kezében és munka után gondosan megmossa a kezét, hogy nyoma ne maradjon az alacsony foglalkozásnak. Ha kérdik foglalkozását, szégyelli bevallani, hogy nyomdász és szégyenérzetét daczos munkásgőg mögé rejti. »Nyomdász vagyok és nem ismerek nagyobb urat nálam!« Aztán vitatja hangosan a kézművesség egyenrangú voltát a tintafogyasztó mesterségekkel s megveti társait, amiért jól érzik magukat alacsony helyzetükben és fogcsikorgatva, gyűlölködve irigyli a laposfejű tintanyalókat, akik csak annyiban különbek nálánál, amennyiben szüleiknek módjukban állt az ő iskoláztatásuk.

Nem is volt senki, aki szerette volna, sem munkástársai, sem munkaadói között. Ügyes, gyorskezű munkás volt, de megférhetetlen. Egyre váltogatta a nyomdákat, mindenütt szivesen fogadták föl és két-három heti ottmaradás után ismét szivesen engedték odább állani.

Így történt, hogy négy héttel ezelőtt újból kiállván a munkából, nem volt már Budapesten nyomda, ahol nem dolgozott volna. Ha most újból beállít valahová, olybá vennék, mintha megjuhászkodott volna és kegyelemért jönne. Ezt nem bírja elviselni. Inkább elmegy vidékre, inkább szegre akasztja az egész mesterséget és beáll bolti szolgának.

Ebben az elhatározásban élt addig, amíg föl nem váltotta az utolsó forintját. Ekkor már nagyon közel volt a boltiszolga-állás. És ekkor megijedt tőle. Végig járt az utczákon, hanyag elegáncziával, a szemben jövők úrnak tartották és akkor ő elgondolta, hogy ezek az emberek meg fogjak őt ismerni, ha kabáttalanul, bőrköténynyel vonja maga után a kézikocsit. Írtózatos. És ő mégsem alázkodik meg azok előtt a gyalázatos emberek előtt, kiknél ő százszorta többet ér.

Otthon egy árva szóval sem vetették szemére, hogy ő nem keres semmit. A régi szeretettel közeledtek hozzá hugai, édes anyja és ez bántotta. Bántotta, hogy ezek a leányok tartják el őt, holott neki kellene eltartani őket. És sértette őt az is, hogy nem reflektálnak az ő segítségére. Hát ennyire semmi ő, hogy még otthon is semmibe veszik? Ezt nem viselheti el. Ha ők megmutatják, hogy nem szorulnak őreá, ő is megmutatja majd, hogy nem szorul reájuk.

Kezdett zsörtölődni. Azért, hogy ő most rajtuk élősködik, ne higyjék, hogy megalázza magát. Ő azért van akkora úr, mint volt azelőtt. Azelőtt kedves, szerető bátya volt, de most, csakhogy kimutassa, hogy ő nem érzi magát lekötelezve, pörölt, gáncsolt és megkínozta a szegény leányokat. Azok szó nélkül tűrték szeszélyeit és oktalan kifakadásait. Ez a béketűrés azonban ismét halálra sértette. Érezve gyöngeségét, rájuk fogta, hogy ők csak azért tűrik el kifakadásait, mivel éppen tudják szorultságát s szinte vendégüknek tekintik, akitől mindent el kell tűrni.

Majd a nagy egoisták érzékenységével szánta magát. Az egész világ ellene fordul! Még övéi is, akiknek pedig kötelességük, hogy hozzá ragaszkodjanak, hidegek, zárkózottak irányában. A szegény leányokra dermesztő fagyként borúlt az ő mogorvasága, melylyel benyitott hozzájuk és nem mertek még csak nevetni sem, mert ideges, ingerült volt. Nem mertek szólni hozzá, mert haragosan rivalt rájok, hogy ne törődjenek vele. És ő ezt szeretetlenségnek, közönynek és rút néma szemrehányásnak tekintette.

Nap nap után keresztül-kasúl rovogatván a város utczáit, tele szívta lelkét pesszimizmussal és életundorral. Mi keresnivalója a földön, ahol senkije és semmije sincsen? Ezen a földön, melyen már galád igazságtalanság volt a születése is, mert ő nem szegény embernek, nem lenézett munkásnak való. És vádolta a szüleit is, hogy munkást neveltek belőle, holott annyi szegény ember van, aki tudta taníttatni a fiát és embert csinált belőle. De hát az öregek csak arra néztek, hogy minél hamarább pénzt kereshessen és nyomorúlt néhány forintért eladták az ő élete üdvösségét. Önzés, önzés minden, nem tartozik ő senkinek semmi szeretettel, hiszen az ő kedveért nem tettek semmit sem, az ő kedveért még csak nem is szerették.

És borúlt, borúlt körülötte a látóhatár. Magába mélyedt teljesen és kiszőtte magában az enyészet filozófiáját. Legjobb nem élni. Bamba, gyáva, aki a szenvedések közepette továbbvonszolja életét, mint a féreg, várva, míg valaki véletlenségből összetapossa. Nem, ő nem féreg!

Sajátságos, kegyetlen gyönyörrel töltötte őt el ez az elhatározása. Otthon az asztalnál ülve, el-elnézegette édes anyja, huga arczát és kárörvendő gúnynyal mosolygott. Milyen nyugodtan ülnek ezek itt, pedig az ő fejében a halál kisért. Be el fog rebbenni ez a nyugalom, ha eldördül az ő revolvere!

És játszott velök – úgy érezte, hogy játszik velök, mint a macska az egérrel. Enyelgett, tréfált és mikor a szegény leányok kaczagtak, akkor ő kinevette őket. Kérdezgette, hogy nem volna-e kedvök szinházba menni, tánczmulatságra menni. És rábeszélte őket, hogy a jövő vasárnapra készítsék el a báli ruháikat, majd elmennek a nyomdászok tánczmulatságára.

Az édes anyjának feltünt az ő sajátságos, alattomos mosolygása, de nem tudta, mit jelent. Csak nyugtalankodott. Homályos, szomorú sejtések lepték meg. És mikor vasárnap elment a leányokkal a mulatságra, az édes anyja – maga sem tudva miért? – sirva fakadt és a keblére borúlt. Ez megrendítette a lelkét, de nem az elhatározását. Elfelejtenek mindenkit, nem siratják többé az apját sem, majd őt sem fogják örökké siratni.

A mulatságon sokat tánczolt hugaival és sokat ivott. A bor csak élesztette benne azt a vandál kárörömet a hugai jókedve fölött. Kifejtette minden szeretetreméltóságát, hogy szinte paroxismusba ejtette a leányokat. Aztán reggel felé hazavitte őket, a kapuban jó éjszakát kivánt nekik, ő maga még elment fekete kávéra. Egy félóra mulva ő is otthon lesz.