II.

Dr. Demkó Tivadar már harminczöt éves. Még nem találta meg a bölcseség kövét, de tudja már, hogy sohasem fogja megtalálni. Nem tudja megtalálni, mert már nem bírja keresni. Az agya belefáradt a gondolkozásba, megbénult. Homlokán megmaradtak a gondolkozás mély barázdái, de a homloka mögött megszünt a működés. Fásultan, gondolat nélkül bámul a világba. Nem érdekli őt semmi. Nem tud semmit. De a hire még megvan, tudósnak tartja őt mindenki és ő kénytelen tovább dolgozni. Tele irja a papiros-lapokat és szélnek bocsátja őket. Midőn leül irni, maga sem tudja, hogy mit fog irni. A tolla odavet egy szót a papirosra, erre a szóra eszébe jut neki egy másik, és így készül az egész munka, melynek éles logikáját és mély tudományosságát dicséri az egész sajtó. Megveti magát és fél. Megveti magát, mert csalja az egész világot és fél, hogy elébb-utóbb rajtakapják a csaláson.

Boldogtalan. Elvesztette hitét, Istenét és egyebe nincs. Nincs barátja, nincs szeretője és olyan nyomorultul elvadult, kizüllött az emberi közösségből, hogy nem is tudna szerezni. Néha erőt vesz rajta valami szilaj elkeseredés. Szeretne törni, zúzni, káromkodni, de még csak káromkodni sem tud. Nem tud semmit. Egy elveszett ember, egy élő hazugság.

A bagoly ott áll az iróasztalon, változatlan komorsággal. Még mindig gondolkodik, úgy mint azelőtt, midőn a gazdája is vele gondolkodott.

Egy este tántorogva lépett be szobájába. Valahogyan vacsora közben eszébe jutott, hogy megiszik egy palaczk vörös bort. Megtette. És ekkor az ördögök fölébredtek benne. Egy tagolatlan rikoltással kivánszorgott az utczára és betévedt egy czigányzenés kávéházba. Ott cognacot ivott. Onnan hazatántorgott. A feje zugott. Körülnézett az ő szobájában és átkozottul hidegnek, sivárnak találta. Aztán megállt az iróasztal előtt és nézte a félig teleírt papirosokat. Vad dühvel markolt bele a kézirathalomba és a fogaival marczangolta szét. Majd ráesett tekintete a komoran, szürkén maga elé meredő bagolyra és határtalan düh fogta el.

– Csaló, nyomorult csaló, – hörögte – engem nem csalsz meg! Úgy nézel, mintha gondolkodnál, pedig tudom, hogy kócz van a koponyádban agyvelő helyett. Le az álarczczal cimbora, ezuttal vége a képmutatásnak!

Ezzel fogta a madarat és a földhöz csapta. Egy pár toll kiesett szétfeszített szárnyaiból. A madár a hátán feküdt és nézett, nézett üvegszemével a részeg emberre, komoran, áthatóan, mintha gondolkodna. A részeg emberen valami kisérteties borzongás futott végig és lassan, félénken nyúlt a madár után.

– Legalább ne lássalak többé – mormogta és elzárta a könyvesszekrényébe.