II.

Azóta nem látták.

Estefelé jött egy levél. Megirta benne, hogy megunta már, hogy örökké az ő testvérein élősködjék. Véget vet ennek az állapotnak. Nem irta meg egyenesen, hogy elemészti magát, mintha ezt már tudnák. »Te, Mari hugom vagy a legidősebb, a legerősebb és a legokosabb. Viseld gondját a fiataloknak és mondd nekik, hogy ne búsuljanak miattam, mivel nekem a földön már úgy sem lehet többé jó dolgom. Különben fiatalok vagytok mindnyájan, lesz módotok, hogy a múltat és engem felejtsetek. Édes anya előtt azonban titkold egy darabig. Gondoskodni fogok róla, hogy soha reám ne akadjon senki s ha megtalálnak is, nem fognak megismerni. Éljetek boldogul és azt a remélhetőleg rövid időig tartó szomorúságot, melyet nektek okozok, bocsássátok meg nekem.«

Mari még ugyanabban a perczben, melyben ezt a levelet olvasta, ugyanarról a papirosról egy másik levelet olvasott föl az édes anyjának, mely szerint Bandi egy vidéki nyomdatulajdonossal találkozott, aki rögtön magával vitte, hogy nem is ért rá hazajönni bucsúzásra. Aztán fogta a kendőjét és ment – valamely munka után – és kint a lépcsőn keserves zokogásban tört ki s rohant, rohant a rendőrséghez, felmutatta a levelet és térden állva könyörgött, hogy keressék föl az ő bátyját, hamar, hamar, az istenért, ne engedjenek neki időt az öngyilkosság elkövetésére.

A rendőrségi apparátus a legnagyobb egykedvüséggel indult meg, lassan, meggondoltan, rendszeresen. A rendőrséget nem ragadja el az aggodalom, itt megszokták már az ilyen példátlan eseteket. Csak egy fiatal konczipistának esett meg a szive a szegény leányon és biztatta:

– Nyugodjék meg, kedves kisasszony, az ember sokkal hamarabb írja meg, hogy főbe lövi magut, semmint megteszi. Biztos lehet, hogy bátyja még soká halogatja a tett elkövetését és addig megtaláljuk, ha ugyan maga nem tér vissza. Így szokott ez lenni a legtöbb esetben.

A leány belekapaszkodott ebbe a biztatásba, bár nem tudta elhinni. És mindennap ott járt a rendőrségnél sürgetett és tudakolt és rettegett tőle, hogy valamit megtudtak. De hát a rendőrségnek igen sok a dolga és rendszeresen jár el. Multak a hetek, a hónapok és szegény Mari mindennap megkönnyebbülten távozott, sőt most már maga is kezdett remélni. Hiszen okvetetlenül megtalálták volna már, ha…

Rengeteg havazások voltak azon a télen. S midőn márczius végén olvadni kezdett a hó, budakeszi sváb parasztok a Jánoshegy egy tisztásán egy fa tövéhez támaszkodva találtak egy ülő embert, halántékon lőve, mellette a revolver és téli köpenye. A hideg, megfagyott hó konzerválta a hullát majdnem egészen friss volt. Szerte-széjjel apróra tépett papirosok hevertek, az öngyilkos eleve elpusztított minden irást, mely kilétét elárulhatta volna. Aztán főbelötte magát, abban a föltevésben, hogy arcza is fölismerhetetlenné válik.

A hullát beszállították a törvényszéki bonczoló intézetbe. A rendőrség felütötte az eltüntek névsorát és valószinűnek találta, hogy a hulla azonos a három hónappal ezelőtt eltűnt Fejér István nyomdászszal.

Be is idézték Fejér Marit és tudatták vele, hogy találtatott egy hulla, mely minden valószinüség szerint azonos az eltünt bátyjával. Hogy holnap reggel kilencz órakor a személyazonosság megállapítása czéljából egy másik agnoszkáló tanúval együtt legyen ott a törvényszéki bonczoló intézetben.

A szegény leány majd megőrült fájdalmában. Még mielőtt látta, bizonyos volt benne, hogy ő az, a félve keresett. Siró görcsöket kapott, a kezeit tördelte és nem tudta, mit csináljon. Könyörgött, hogy ereszszék rögtön oda, de ez nem volt lehetséges. Majd erőt vett rajta a félelem:

– Istenem, hogy menjek én oda, hogy láthassam őt ezen rettenetes helyen!

Majd hirtelen elálltak a könyüi és valami őrületes szárazsággal kérdezte:

– Mondja csak, tisztviselő úr, nagyon csúnyán néz ki?

Az a fiatal konczipista megsajnálta és ajánlkozott, hogy majd ő elkiséri holnap. A leány zokogva köszönte meg szivességét és távozott.