II.

Hallott már a villik tánczáról?

Én láttam őket. Csikorgó téli hidegben odamenekültem. Olyan szomorú voltam, a múlt jutott eszembe. És menekültem arra az elátkozott vidékre, ahol minden szomorú és ahol a sírkövek megbarnultak és sülyedőben vannak.

Minden fehér. Ez a vidék még fehérben gyászol. És átvergődtem a hópamacsokkal tele bozótokon és egyszerre csak lelapultam és nem mertem lélekzeni. Előttem a fekete víz, most kerek fekete jégtükörré fagyva és a jégen fehér gyolcsba öltözött leányok korcsolyáznak, kétségbeesett gyorsasággal keringve, kóvályogva. A villiket láttam tánczolni, a szerencsétlen menyasszonyokat, akik meghaltak, mielőtt násztánczukat ellejtették és most a sok el nem csattant csók nem hagyja őket nyugodni. Kikergeti őket valamely megátkozott erdőbe és ott összefogózkodnak és körbe karikáznak, és ha egy férfi téved közéjük, azt megragadják, megforgatják és el nem eresztik, míg lélekszakadva, holtan össze nem rogy.

Körbe karikázva hat vakítóan szőke leány, a legfiatalabb alig tizenkét éves. Őrült, hihetetlen sebességgel, zajtalanul suhantak a jégen, ahogy halandó ember nem képes. Majd valami víg dalba fogtak, egy lelkendező, szakadozott nótába, melytől az ember szeretne sírni. És a kör közepén egy gyönyörű szép teremtés, amilyent még nem láttam, amilyenről nem álmodtam. Sűrű fekete hullámokban lebegett körülötte a haja, amint lassan, méltóságosan állott a repülő szőke leánysereg közepén és forgott saját maga körül. És a szeme olyan fekete, olyan babonás – egy tizennyolcz éves csillagtalan éjszaka, melyen néha-néha villám czikázik keresztül.

Majd felbomlott a kör, a szőke leányok kaczagva szétrebbennek és szilajan száguldanak a jégtükrön. Az a fekete leány pedig méltóságos lassúsággal indul a tulsó part felé, ahol egy szánkaszéken, fekete kendővel leborítva, ül valaki. Leül melléje és az ölébe temeti a fejét. Ezt a csoportot ki kellene faragni márványból és a legboldogtalanabb ember sírjára helyezni sírkőnek.

Egy kéz nehezedik a vállamra. Végem van – el vagyok veszve. Nem, az én öreg barátom, az erdész volt, az ő komoly barna arczával, szótlan, egy fehér rengetegbe vesző ajkaival. Fölkeltem, megszorítottam a kezét. Nem szoktunk beszélni egymással, ha nincs mondanivalónk.

Remegtem. A leányok észrevettek. És a legkisebbik, mint a villám, ott terem a szánkaszéknél és száguld vissza, felénk, egy pár régi, rozsdás fakorcsolyát lóbálván a kezében, egyenesen felénk.

– Tánczoljon velünk!

A villik tánczra hívnak!

És én felkötöm a korcsolyákat és remegve kérdem társamtól:

– Kik ezek?

Az, csizmájáról lerázva a havat, válaszolja:

– Hauer Márton leányai.

Hauer Márton!

Szép asszonyom, kinek rózsás keze most is az enyémben nyugszik, nem fogja-e irtózva visszavonni, ha megtudja, kinek a kezét szorítottam meg meleg barátsággal? Gondoljon arra, hogy nem most történt, nem itt történt, hanem sok száz évvel ezelőtt, azon az átkos vidéken, ahol nem ismerik még a mi világunkat. Hauer Márton nem ismer bennünket, nem tudja, hogy mi is emberek vagyunk és hideg vérrel, közömbös szivvel végzi a munkáját.

Hauer Márton a hóhér.

Tánczoltam velük. Az én holländerjeim, az én ügyes hármasaim a legnevetségesebb kontárság az ő művészetükhöz képest. És ők kikaczagtak és mondták, hogy majd ha többször kijövök, majd megtanítanak engem korcsolyázni. Nem kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, mintha régi, régi jó barátjuk lettem volna, úgy bántak velem.

És odavittek a szánkaszékhez – istenem, szerettem volna leborulni és imádkozni a szépség e remekéhez. Egy szőke asszony ült ottan, oly szép és oly szomorú volt. Sírtam, midőn nagy fekete szemébe néztem és ő sóhajtott – oly természetesnek találta, hogy egy idegen ember sír, ha a szemébe néz.

És mintha a földből bukkant volna ki, ott termett Hauer Márton. Őszbe csavarodó hajjal, hollófekete szakállal, valóságos banditaalak. És durván, erőszakosan szorította meg feléje nyujtott kezemet és szeme baljóslatúan villogott. Ő sem volt kiváncsi kilétemre.

De midőn arra az asszonyra nézett, mintha tüzes kazánból lángok csapnának ki, úgy lobogtak a szemei. És az asszony is galvanizáltan, reszketve szökött föl helyéről és ráborult a széles mellre és őrülten, szilajan csókolóztak. Párázott körülöttük a levegő és én reszketve törültem le homlokomról a verejtéket. Láttam az emberi szenvedélyt sziklákat rombolva, halálon, vészen keresztül rohanni, de erről a parazsas, izzó szerelemről nem volt fogalmam, míg Hauer Mártont nem láttam a feleségét ölelve.

A leányok körénk gyűltek és kiváncsian nézegették a festőszekrényemet.

– Mi ez?

Megmagyaráztam nekik. És mutattam nekik néhány vázlatot, az egyiken az erdész kunyhóját. Ráismertek és nagyon csodálkoztak rajta.

Besötétedett. Haza készültem. Egy darabig együtt mentem velük, aztán elváltunk. A sötét erdőben egyre világítottak azok a ragyogó szőke fejek és közülök magányosan, külön világként emelkedett ki az a fekete, szomorú leányfő. Szomorúbb voltam, mint mikor jöttem és egyre kínzott az a marczangoló bú, mely annak a szőke asszonynak fekete szemeiből áradt a lelkembe.

Egyszerre valaki megragadja a karomat és lihegve, szaggatottan kérdi valaki:

– Hol lakik? Mikor mehetek magához?

Megrendűltem. Az a fekete leány volt. Magam sem tudva, mit beszélek, hebegtem:

– Mit akar?

– Fessen le engem, fessen le engem, de hamar, még holnap. Úgy-e, hogy megteszi? Szegény Péternek akarom adni.