I.

Nagymama nem tudott mesélni. Vilmácska legalább nem hallott tőle soha mesét. A mennyire hét esztendős fejecskéjével vissza tud emlékezni, mindig az ágyban látja a nagymamát, aki nagyon csunyán köhög, ha csak három szót mond egymás után. Aztán nem tudott se irni, se olvasni, pedig idősebb a mamánál is. Valószinű, hogy egész életén át csak ágyban feküdt és köhögött, mint az már nagymamáknál szokás.

Ez a köhögés bizony nagyon csunya. Vilmácskát ugyan nem bántja, mert nincs jó hallása, mint a zongora-tanár úr mondja; de bezzeg a mamát egészen idegessé tette már. Ha kitör szegény nagymamából a köhögés, (pedig hogy igyekszik visszafojtani!) a mama két kezét a füléhez szorítja és iparkodik minél előbb a negyedik szobába jutni. Nem is nézett a nagymama felé soha sem. Etelka meg folyton a zongora mellett ül, mert művésznő lesz belőle. Őt is zavarta a nagymama. A papa pedig egész nap az irodában van és mindig rosszkedvűen jön haza. Terhére van neki még a jó szó is!

– Szerencse, hogy olyan rossz hallásom van, – gondolta Vilmácska, – szegény nagymama különben egészen magára maradna.

Igy azonban, mihelyt ebéd után megcsókolta az édes szüleit és mihelyt délután hazajött az iskolából, odakuporgott a nagymama ágya mellé és ápolta, mint jóbarát. A nagymama olyan öreg és ő olyan fiatal, hogy a kor megszünt köztük különbség lenni. De mégis – ő volt az erősebb, ő volt a tapasztaltabb, az okosabb. Ő igazgatta a vánkosokat, támogatta a nagymamát, mikor köhögött, és rádiktálta az orvosságot, mikor itt volt az ideje. Mikor aztán a nagymama már nyugodtan feküdt, odaült hozzá az ágya szélére és mesélt neki. Azon kezdte, milyen volt ma az idő, mi történt vele az iskolában, mit tanult ott (azt nem mondta el mind, mert a nagymama úgy sem érti), majd belemelegedett a nyelve is, az agya is és a valóságba a legcsodálatosabb költészet vegyült. A betegszoba ablakából csak az átellenes ház kopottas barna fala látható, soha ragyogó napsugár meg nem csillan az üvegjén, de ha Vilmácska beszél, kiderül az örökös félhomály és a nyomasztó légkörben tarka pillangók röpködnek szerteszét, a Vilmácska csapongó színes meséi.

– Tudod-e nagymama, milyen a tenger? Az egy nagy kék víz, mely az óczeánban van és melynek hullámai olyanok, mint egy négyemeletes ház. A hajók meg akkorák, hogy nem is férnének el a Dunán és minden ember, aki azon utazik, tengeri betegséget kap. Nem is megy azon senki más, mint aki Amerikába megy aranyat keresni, mert oda nem lehet máskép eljutni, csak a tengeren. Aztán meg azok, kik czethalakat fognak. Láttál-e már czethalat? Az tulajdonképen nem hal, hanem emlős állat, de a vizben él. Olyan nagy, hogy a szájába csónakkal mennek be az emberek és igy tördelik ki a fogait, melyek nagyobbak, mint a deszkaszál. Tudod, egy ilyen czethal nyelte el Jónás prófétát, mikor a jó Isten megharagudott rá. Most azonban már nem tudná elnyelni, mert a torka annyira megszűkült, hogy egy egér sem fér rajta keresztül. Milyen furcsa az, nagymama, hogy egy ilyen nagy állatnak szűkebb a torka, mint az enyém! De úgy kell annak lenni, különben elnyelné mind, mind az embereket, akik Amerikába mennek aranyat keresni.

– Indiában is vannak czethalak? – kérdezte a nagymama.

– Indiában? (Itt nagyot gondolkodott a kicsike.) Igen, azaz úgy hiszem, nem – nem tudom biztosan, majd megkérdezem Etelkától… de nem, ott nincsenek, mert India Ázsiában van, és a czethalászok mindig Amerikába szoktak menni. De hogy jutott most eszedbe India?

A nagymama ez este feltünően jól érezte magát. Jó ideje már, hogy nem fogta el a köhögés és nem érzett semmi fájdalmat. Félülő helyzetben feküdt a párnákon, ma bele tudott nézni a lámpába, a nélkül, hogy az vakította volna. És ahogy belebámult a zöld ernyő alól kiáradó sárga fénybe, mintha fölengedett volna a befagyott emlékezet és ez elgyötört, bomladozó szervezetben mintha újra fellobbant volna a régi erő, a régi öröm és a régi bú.

– Nem hallottál soha semmit Samu bácsiról? Te, Vilmácska, akkor még nem éltél, mikor ő elment Indiába. Azelőtt én ő vele együtt laktam és ő szorgalmasan tanult, én meg ügyeltem a háztartásra. Nagyon szeretett engem és mindennap megcsókolt és beszélgetett velem, ugy mint te. Igaz, hogy akkor még nem köhögtem és nem voltam neki olyan nagy terhére, mint mostan a szegény mamának. És akkor, mikor kész orvos lett, azt mondta, hogy ő itt nem tud semmire se menni, hanem elmegy Indiába, ott nagy szükség van jó orvosokra. És akkor elment és engem a mamád magához vett – a jó Isten meg fogja érte áldani, hogy olyan jó volt hozzám – és akkor én nyavalyogni kezdtem és ágyba estem.

– Aztán nem irt a Samu bácsi sohasem levelet? – kérdezte Vilmácska halkan.

– Irt, irt bizony, de nem sokszor, mert az nagyon messze van. De én mindig az ágyban voltam és ha kérdeztem: »Nem jött-e Samutól levél?« Azt mondták: »Nem!« Vagy azt mondták: »Igen!« És ha azt kérdeztem: »Mit irt?« azt mondták: »Semmit!« Öreg vagyok és tanulatlan, nem értettem volna meg a levelet, de olyan jól esett volna csak a hangot is hallani, mely az ő levelét olvassa és akkor elképzeltem volna, hogy ismét ő beszél hozzám – de nem olvasták el nekem soha a leveleit és én csak azt tudtam róla, irt és azt, hogy semmit sem ir. Aztán pedig sok ideig, ha kérdeztem: »Jött-e Samutól levél?« – mindig azt mondta a mama, hogy: »Nem!« és mindig ingerültebben: »Nem!« Láttam, hogy a szegény mamát bosszantja az én ostoba kérdezősködésem és fölhagytam vele és most már régóta nem tudok semmit se róla, csak azt, hogy még most is szereti az ő öreg édes anyját és hogy a jó Isten megáldotta őt, mert olyan jó volt hozzám és ugy szeretett!

Itt a nagymamára rájött a köhögés, Vilmácska tartotta a fejét és jobban feltornyosította a párnákat. Aztán adott neki orvosságot és a nagymama ismét megenyhült.

Vilmácska nagyon komoly lett. Igy még nem hallotta a nagymamát beszélni. Eddig ő magától értetődőnek találta, hogy a nagymama itt feküdjék örökösön az ágyban, mert nem tudta, hogy máskép is lehetne. Kezdte sajnálni azt a szegény asszonyt, akit eddig csak szeretett, mert nem fogta fel, hogy a nagymama nemcsak köhög, hanem szenved is.

– Hát nem fog Samu bácsi sohasem visszajönni?

Oh, ha én azt megélhetném, ha csak egyszer láthatnám édes arczát, örömmel halnék meg. Azaz dehogy, ha ő itt volna, akkor ő meggyógyítana engem, hogy ismét fölkelhetnék és együtt élnék vele még sok, sok időig, mert ő nagyon kitünő orvos és az az orvosság, melyet ő ir édes anyjának, jobban hat, mint az idegen emberé.

Vilmácska sokáig nézte a nagymama ránczos arczát, aztán lassan fölkelt és megfogta kezét.

– Nagymama, igazán meg tudna téged gyógyitani Samu bácsi?

– Oly igazán, mint ahogy Isten őt megáldja.

– Aztán, ugy-e nagy örömet okozna neked, ha ismét láthatnád?

– Mondhatatlan örömet! De én öreg vagyok és legjobb volna mielőbb meghalnom, hogy ne legyek tovább is terhére a mamának, meg a papának, meg Etelkának, akik nagyon sokat szenvednek miattam.

– Ó ne búsulj nagymama, mert Samu bácsi el fog jönni és meg fog gyógyítani, – kiáltott Vilmácska és tapsolt örömében.

– Nem, gyermekem! Samu bácsi nagyon messze van, nem ér rá öreg anyát meglátogatni.

– De el fog jönni, mert én irni fogok neki, hogy te beteg vagy és csak ő tud meggyógyítani, és erre ő el fog jönni és meg fog gyógyítani. De én nem szólok erről senkinek és te, nagymama, szintén ne szólj róla senkinek, mert hátha a mama nem engedné meg.

Ezzel Vilmácska kitépett a füzetjéből egy lap papirost és irt Samu bácsinak:

Kedves Samu bácsi!

Én a te Vilmácska hugod vagyok és ma hallottam a nagymamától, hogy te Indiában vagy és orvos vagy. Kérlek szépen, Samu bácsi, gyere haza mielébb, ha csak egy napra is és gyógyítsd meg a nagymamát, mert nagyon szenved, köhög és meg akar halni, hogy ne legyen a mi terhünkre. Én nagyon szeretem a nagymamát és te is szereted, de a doktor bácsi jobban szereti Etelkát és egész délután zongorázik vele, mig a nagymamának csak egyszer fogja a pulsusát és aztán magára hagyja. A nagymama már sok, sok év óta nem hallott rólad semmit, mert nem érti meg a leveleket és azért a mama nem is olvasta föl neki. De ha látni fog, nagyon meg fog örülni és én is örülni fogok, ha Samu bácsit láthatom, a ki meggyógyítja a nagymamát és nekem mesélni fog Indiáról. Jőjj rögtön, csókollak és ölellek ezerszer, a te kis hugod

_Vilmácska._

U. i. Ne hidd, hogy mindig ilyen csunyán irok, de le srófoltam a lámpát, hogy alig látok, mert a nagymama azalatt, mig irtam, elaludt. Vannak-e Indiában is czethalak?

*

A kicsike ujjait a görcs húzta, mire elkészült a levelével. Az óra már éjfélre járt, a nagymama nyugodtan aludt és ő kezdett fázni a hűvös szobában. De borítékba kellett még tenni a levelét és rá kellett még irni a czímét, mielőtt ágyacskáját felkereshetné. Óvatosan, zajtalanul osont a szalonba, ott meggyujtott egy gyufát és annak világa mellett vett magának iróasztaláról egy borítékot. Visszasietett a nagymamához, felhúzta még egy kevéssé a lámpát, mert a czímet szebben és kövérebb betűkkel kell irni és hozzá látott a dologhoz:

_Tisztelt_

_Bartha Samu úrnak_ _orvos_

_Indiában._

Aztán eszébe jutott, hogy hátha nem lesz elegendő ez a czím és az »India« alá még oda biggyesztette _Ázsiában_. Aztán könnyű lélekkel, mint a ki nagy munkát végzett, imádkozott, levetkőzött és menten el is szenderült.