IV.

Egy pohár kecsketejre az erdészlakásba. Az első, akit látok, Hauer Márton felesége, kicsike gyermekével az ölében.

Oly szomorú és oly sápadt volt. És fekete szemei besülyedtek a szép, hamvas homlok alá.

Az udvar közepén egy százados diófa, annak árnyékában űlt. És a diófa ágai szomorúan susogtak, egy monoton, bús melódiát, melytől elszenderűlt a csecsemő és könyekre fakadt a szép, szomorú asszony.

Elhatározták magukat egy súlyos, egy lehetetlen lépésre és megtették. Váltak. Az a szerelem, mely gyilkol, nem ápolható. Meg sem csókolva a férjét, kicsi gyermekét ölébe kapva, úgy menekült a hóhér házából az erdész kunyhójába. Mindennap átzarándokolnak hozzá az ő gyermekei és ő sírva csókolja végig a szőke fejeket és kérdezi, hogy hogy nincs-e baja az édes apának. És küldi égő üdvözletét neki és esdekel, hogy ne jőjjön erre a tájékra, mert halálos veszedelem volna, ha újra látnák egymást.

És Hauer Márton nem is nézett soha feléje. Ott csatangolt az erdőben őrjöngő kétségbeeséssel a lelkében és vad dühvel kezelte a puskáját. A sűrű dörrenések áthallatszottak a szőke asszonyhoz a vén diófa alá és ő megismerte a puska szavát és hányta, hányta a csókokat a táj felé, ahonnan a puskaszó hallatszott. Ezek a csókok tán el is érték czéljukat, tán odatapadtak Hauer Márton lázas arczához, mert ez az arcz úgy égett, ahogy csak neje csókjaitól tud égni.

Meddig tart ez így?

Isten könyörületes. A szőke asszony egyre fogy, egyre gyöngül, már alig tudja táplálni a gyermekét. Mire elhervad az idei sárga lomb, talán a nagy istennek egy újabb lelke van és meghagyja élőknek azokat, akik még élnek.