IV.

Valami csoda történhetett, hogy ő már reggeli tiz órakor felkelt. Ragyogó szép májusi nap volt. Mély csüggedéssel, undorral a lelkében lépett ki az utczára, az a ragyogó, enyhe verőfény valami fájó, szentimentális vágyódást keltett benne a természet után. Átment Budára. Az alacsony házak, a virágmuskátlis ablakok rég elfeledett érzéseket keltettek benne. Szeretett volna gyermek lenni, szeretett volna sírni. És ekkor az egyik ablakból madárcsicsergés hangzott. Fölnézett. Ott az ablakba téve állt a kis kalitka, benne egy parányi sárga madár szökelt egyik pálczikáról a másikra. Csattogott a torka, tele jókedvvel, kitörő életörömmel. És odabent a fehér csipkefüggöny mögött megszólalt a zongora és egy üde, fialal női hang éneke. Egy pajkos operette-keringőt énekelt. Nem tudta miért? De ez az ének összeolvadt a kanári madár csattogásával és azzal a sajgó, vágyó érzéssel, mely ma benne támadt. Odatámasztotta karját az ablak párkányára és ráhajtotta a fejét. Úgy állt ottan önmagában összeroskadva és hallgatta, hallgatta a madarat, a leányt, a zongorát és azokat a rég elhalt hangokat, melyek most keblében újra fölcsendültek.

Ott állt magában elmerülve akkor is, mikor elhallgatott a zongora s a leány egy pajkos trillával odalépett a kalitkához. Csak akkor riadt föl, midőn a leány egy elfojtott sikoltással visszapattant, de látván a férfi dult arczát, lázban égő szemeit, részvéttel hajolt ki hozzá és csöngetyű-hangon kérdezte:

– Rosszul van?

Dr. Demkó Tivadar ránézett a leányra. A tekintetével majd odatapadt a lelke is ahhoz az ártatlan, jószivű arczhoz, mely hozzá lehajolt. Úgy érezte, hogy ha az a leány lenyujtaná hozzá a kezét és fölemelné magához, akkor meg volna mentve. És a kanári madár olyan boldogan csicsergett és a muskátlik az ablakból oly erőteljesen, oly egészségesen illatoztak és piros virágai, zöld levelei körülcsókolták a szép leány orczáit, aki tágra nyilt félő szemekkel bámult a vergődő, szó után kapkodó férfira.

– Jőjjön be uram, feküdjék le egy keveset, hisz ön nagyon rosszul van.

A megváltó szó!

– Köszönöm – dadogta és nem volt ereje, hogy beforduljon az alacsony kapun.

A szép leányfő eltünt a virágok közül és megjelent a kapu alatt. Bizalommal, biztatóan fogta meg a férfi kezét és vitte magával a szobába. Sötét volt ott és hüvös. És a falak tele arczképekkel, szerte-széjjel apró fauteuillök állottak, a sarokban egy parányi puha peluche-diván. Erre dült le dr. Demkó Tivadar és nézett, nézett merev, szomjas szemekkel. Oly hüvös, oly tiszta itt minden. És ez a leány olyan ártatlan, olyan szép és olyan jó. Rátette kis kezét az ő verejtékes homlokára és ő ettől az érintéstől üdvözült. Mintha lelke körül megolvadt volna az átkos varázs, mely eddig fogva tartotta. Hirtelen viziói támadtak. Maga előtt látta az ő ócska, régi lakását, a fekete divánt, az iróasztalt és a bagolyt. Itt be más minden! Bagoly helyett kanári madár és ez a kanári madár úgy illik ehhez az illatos, szép teremtéshez, mint ő hozzá illett a bagoly.

Mennyivel jobb itt! Az ő mostani életmódja kiesett emlékezetéből. Mintha csak álom lett volna, vagy az sem. A poros, dohos, reménytelen dolgozószobából vágyódott ide ebbe az illatos, tiszta, madárdalos fészekbe. Oh, ha ő itt maradhatna!

És szeme könyörgően tekintett a leányra: itt maradhatok? hadd maradhassak itt. Gyógyíts meg teljesen és azután boldogíts. Én is ember vagyok. Szeretnék boldog lenni. Irgalom, hadd lehessek boldog!

És ekkor az asztalon virágos üvegfedő alatt egy arczképet vett észre. Becsületes, szép férfiarczot, nyilt tekintettel, energikus vonásokkal. Ezt az arczot ő ismerte. Valamikor ez a férfi barátja volt, akkor, amikor ő is dolgozott. De aztán elváltak útjaik, az ő vesztére. Tudja, hogy ez a férfi jegyben járt. Itt áll az arczképe, meglátszik rajta, hogy a szerelem őrzi. Vége, mindennek vége!

Azt mondta, hogy jobban van és megköszönte a leány jóságát. Az barátságosan nyújtotta neki kezét. Dr. Demkó Tivadar soká tartotta kezében, aztán sóhajtva távozott. Az ablak alatt még megállt és hallgatta a kanári madarat. Végre is megindult.

Vissza a bagolyhoz!

Üljünk ismét oda a szúette iróasztalhoz és emészszük magunkat a lét problémáival. Dolgozzunk, feledjünk, száradjunk és öregedjünk.

Midőn belépett az ő elegáns lakásába, nem ismert rá. Azt hitte, hogy eltévedt. A régi szegényes butorokat kereste és egy idegen, nem az ő mivoltának megfelelő lakást talált.

Hol a bagoly?

Odalépett a könyves szekrényhez és fölzárta. A kulcs nyikorogva fordult meg a berozsdásodott zárban és aztán komor sorrendben meredtek feléje a poros fóliansok hátlapjai. A legfelsőbb polczon hanyatt feküdt a bagoly. Demkó Tivadar óvatosan nyult utána és kivette. Amint megérintette, szerte hulladoztak a tollai. Röppent a szürke por. Azok a sugaras tollak a madár szemei körül már egészen kihullottak, helylyel-közel kimeredt a puszta kemény test, de az üvegszemek még most is rendületlen komolysággal bámultak reá, mintha gondolatokat üznének.

Dr. Demkó Tivadar mereven állt és tartotta kezében a rothadó madarat. Ahol érintette, ott hullajtotta pihéit. És ekkor tekintete ráesett a könyves szekrény üvegajtajára és látta benne magát. – Egy kiélt, sorvadó arczot, magas, ránczos homlokot és azon felül szürkülő, gyér hajzatot, mely közül itt is ott is kifehérlett a puszta koponyabőr. Demkó Tivadar bámult, bámult borzongva az üvegbe, mintha most látná magát először és kiejtette kezéből a madarat:

– Belém esett a moly…

Halvér.

Azt mondták szegény Kondri Istvánról, hogy vér helyett állott viz kering ereiben. Talán úgy is volt.

Zömök, erős gyerek volt. Koromfekete haja odatapadt erős homlokához, mely alól két elzsirosodott apró fekete szem kifejezéstelenül, álomszerűen tekintett a távolba. Az arcza sötétbarna, tömpe orra alatt sürű, erős bajusza erélytelenül kunkorodott le. A termete is csupa erő és csupa álmatagság. Rövid, izmos lábain inkább czammogott, mint járt; karjai, melyekkel vasrudakat tördelhetett, gyámoltalanul, lustán lógtak alá.

De csak vérében volt a hiba. Az ő érzéstelen, lomha lelkületével a legcsökönyösebb akaraterő párosult. Nem látta senki, hogyan támadnak az ő elhatározásai, készen pattantak azok elő, és amit Kondri István meg akart cselekedni, azt meg is cselekedte, minden habozás nélkül, szinte plasztikusan.

A mikor Einjährig Freiwilliger Stephan Kondri volt, az ő halvére miatt sokat szenvedett. A hadnagy urak megennék egymást unalmukban, ha nem akadna minden esztendőben egy-egy emberük, akin spleenes rosszkedvüket nyargaltathatnák. Természetes, hogy ez a nevetségesen komoly fekete gyerek mindjárt első nap a legjobb médiumnak kinálkozott. A leglázítóbb szekaturáknak volt kitéve egész esztendőn keresztűl, de Kondri István távolba vesző tekintetéből nem látszott, hogy neki valami köze volna a dologhoz. Midőn azután novemberben először öltötte magára a hadnagyi egyenruhát, felrándult Budapestre és sorra bamutatta magát tiszttársainak, hajdani fölebbvalóinak.

– Tschau – üdvözölte őt az ő volt hadnagya.

– Tschau – mondotta ő, de nem fogadta el a feléje nyujtott kezet.

– Kamerad, – szólt azután – te önkéntesi esztendőm alatt a leggyalázatosabban bántál velem. Én ezért gazembernek tartalak mostan.

A Károly-kaszárnyában összecsapott vele komisz huszárkarddal és az első összecsapásnál széthasította a koponyáját.

Aztán hazaczammogott az ő somogyi udvarházába és a legszebb rendben tartotta a gazdaságot.

Az emberei rettenetesen féltek tőle. Mindent látott és semmiért sem pörölt. Egyszerűen odament a ludashoz és azt mondta neki:

– Barátom, maga el van bocsátva. Hordja el magát.

És ez ellen nem volt apelláta.

A kis város társas-életében pontosan részt vett. (Róla nem lehet mondani, hogy élénken.) Ott volt minden városi ülésen, rendesen eljárt a kaszinóba, minden mulatságra megvásárolta a maga jegyét, el is ment, be is ült egy kuczkóba és onnan nézte a zajos sokadalmat. Ha tánczosra volt szükség, tánczolt, ha negyedikre volt szükség, tarokkozott. Ha a jókedv a kaszinó tetejéig ért, csapkodta ő is az üvegeket a falhoz, de mindig azzal a kifejezéstelen komolysággal az arczán. Dorbézolni mindenki látta, örülni senki.

Egyike volt a város leggazdagabb urainak, a háza pedig a legelegánsabb. Renaissance-frontja hivalkodva vált ki a kopott barna, roskadozó utczasorból és belűl minden csupa szőnyeg, selyem volt. Egész villamos drótháló fonta keresztül-kasul a házat, a gázt ő vezettette be elsőnek a szobái világitására. Volt billard-szobája, vivó-terme, és hálószobája oly nőies elegáncziával volt berendezve, mintha asszonyé volna. Innen való az is, hogy az ő halvérüségét sokan gőgből magyarázták, bár nem volt a városban úr, aki előtt nem ő emelt volna elsőnek kalapot s nem volt az a szegény ember, a ki üres kezekkel távozott volna tőle.

Volt valami sógorságbeli rokona a városban, aki nagy igyekezettel ápolta a rokoni jóérzületet, mivel erősen rászorult a Kondri István zsirálására. Öcsémnek szólította, tisztes ősz szakála révén és sikerült neki idővel néhány rokonsági fokozatot kitörülve a históriából, nagybátyjává lenni. Kondri Istvánon nem látszott meg, hogy valamiképpen viszonozta volna a nagy szeretetet, de Kondri Istvánon egyáltalán nem látszott meg semmi. Történt azonban, hogy egy nagyobb összegről szóló váltóval a takarékpénztár ismét őhozzá fordult kiegyenlítés végett. Ekkor Kondri István beváltotta a váltót, elment az ő szerető nagybátyjához és odaadta neki azzal a lakonikus kijelentéssel:

– Többet nem irok alá.

És ez ellen sem volt apelláta.

Azaz volt.

A nyáron hazakerültek a »cousine«-ok. Ketten voltak, mindössze egy esztendő különbség volt köztük, de szépség és vidámság tekintetében semmi. A cousineok első nap betoppantak a cousinhoz, felverték a csöndes, nagy házat az ő csicsergésükkel, kaczagásukkal, bejárták az összes szobákat, megtapogattak minden szőnyeget, függönyt és megnyomkodták az összes villamos gombokat, hogy csak úgy csöngött az egész ház és a cselédek mindenünnen eszeveszetten rohantak elő. A lányok erre majd hanyatt dőltek kaczagásukban, Kondri István azonban megmaradt az ő komolysága mellett és száraz hangon küldte el ismét a népséget. De úgy látszik, tetszett neki a kicsinyek csíntalansága, mert bíztatta őket, hogy csak csöngessenek, amennyit akarnak.

Aztán még az nap elment az ő kedves nagybátyjához és bíztatta, hogy ha kell aláirás, csak forduljon hozzá.

Hát persze, hogy hozzá fordult!

Kondri István ezóta sűrübben járt el a kaszinóba és ha nem volt is szükség negyedikre, beállt egy tarokkompániába. Kártyázott sokat és ivott.

Látszott rajta, hogy szeretne kibujni az ő medvebőréből, olyan lenni, mint a többiek. Próbált nevetni is, de egy elkényszeredett, savanyú mosolygásnál nem vitte többre. Négy hét alatt átlátta, hogy nem megy semmire és ismét kiállt a kompániából.

A cousineok nem mentek többé vissza Pestre, eladó lányok voltak. És az ő jókedvükkel és szépségükkel csakhamar föléje kerekedtek a többi lányoknak, ők kapták a legtöbb éjjeli zenét és nekik voltak a legjobb tánczosaik. Kondri István mindig velük volt, czipelte a belépőiket, hozott limonádét és tánczolt velük, ha éppen kedvük volt vele tánczolni. A lányok pedig megszokták már ezt a mindenre használható cousint, talán nem is láttak benne embert, hanem egy igen elmés szerkezetet, melynek csak szólni kell, hogy minden meglegyen.

Így ment ez két esztendeig. Akkor Juliska, az idősebb cousine férjhez ment a járási orvoshoz.

Két héttel az esküvő után Kondri István elment az ő szeretett nagybátyjához, beűlt egy nagy fekete karosszékbe és hallgatott. A kedves nagybácsi iparkodott mindenfélével kedveskedni, de Kondri István öcscséből egy hangot sem csalhatott ki mindaddig, mig Erzsike cousine-ja be nem toppant hozzájuk, kezében egy óriási orgona-koszorúval, melyet rögtön Kondri István tömzsi fejére tett.

– Szervusz, Pista, neked hoztam.

– Köszönöm, – mondotta – most állj meg egy komoly szóra.

Ezzel megfogta a leány két kezét, az ő fekete komoly szemeivel belemélyedt a leány tágra nyílt csodálkozó két szemébe és a legegyszerübb hangon a világon azt mondta:

– Juliska férjhez ment már, most rajtad a sor. Akarsz-e feleségem lenni?

A leány hátrafelé dűlt, hogy megfeszültek a karjai, de Kondri István nem eresztette el a kezeit. Aztán nevetésre fintorodott az arcza, de midőn belenézett a komoly arczú ember szelid bikaszemeibe, melyek úgy néztek, mint mindig, komolyan, kifejezéstelenül, de valami sajátszerű áthatósággal, akkor elpirult, lesütötte a szemeit, majd az édes atyjára nézett… Az meglepetésében szintén nem tudott mihez fogni és zavarában köhécselt.

– Nos?

És tekintete kényszerítette a leányt, hogy szemébe nézzen.

Hipnotizálva volt. Valami szivreható melegség áradt ki abból a két fekete férfiszemből és komolyságában, szűkszavúságában, izmos testének önfeledt lomhaságában s abban a nyugalomban, melylyel feleletet várt, volt valami parancsoló, aminek nem lehetett ellentállani. Még utolsó vergődésként hebegte:

– De hát a papa…

Oh a papának nem volt semmi kifogása, sőt nagyon örül neki, hogy a két gyerek összekerül.

– Akkor hát… szivesen.

– Köszönöm, Erzsike, – szólt rezgő mély baritonján – nem fogod megbánni soha.

És megszorította jegyese kezét oly melegen, hogy az felsikoltott.

– Bántottalak? – kérdezte alázatosan.

– Fáj – válaszolt halkan a leány s babonás félelemmel nézett Kondrira.

A városban az eljegyzés híre nagy szenzácziót idézett elő. Mindenki azt hitte, hogy ez a halvérű Kondri sohasem fog házasodni és széltiben megindult a suttogás, hogy az ostoba legényt befonták a vagyona miatt. Ennek a suttogásnak azonban hamar vége szakadt, mert Kondri István olyat csapott öklével az egyik suttogó arczába, hogy betört az orra csontja. Erre aztán csak gratuláltak, de nem szóltak semmit.

Erzsike, mint afféle jókedvű teremtés, hamar beletalálta magát a váratlan új helyzetbe. Dalolva és kaczagva járta be István szobáit és fenekestűl felforgatott mindent. Csak a fogadószobán nem változtatott semmit, ez a nagy terem, melyben úgy látszott, mintha egy pár a falhoz támasztott széken kivül nem volna semmi, félő tisztelettel töltötte el. Úgy érezte, hogy ez a szoba szakasztott olyan, mint az ő vőlegénye, ez így marad, legfölebb egy tükröt tesz a falra, hogy láthassa magát benne.

Kondri István pedig szerelmében olyan volt, mint egy ragaszkodó kutya. Levett kalappal lépett csak menyasszonya elé, s ha az kezét nyújtotta feléje, gyöngéden, a két ujjával fogta csak meg és óvatosan emelte ajkaihoz. Jegyességük három hónapja alatt sohasem csókolta meg, még a homlokát sem. De elhalmozta ezer gyöngédséggel és kivánságait a szeméből olvasta ki.

Erzsike gyakran incselkedett vele.

– Bolondos medvém, hát mindig ilyen leszel? Senkisem nézné ki belőled, hogy vőlegény vagy.

– Úgy? – tünődött Kondri. – Aztán ez neked kellemetlen?

– Dehogy, dehogy, medvém. Maradj csak, a milyen vagy. Hanem a mancsoddal megsímogathatnád néha a menyasszonyodat.

A szőlőindás verandán ültek egyszer, két héttel az esküvő előtt.

Az asztalon a vacsora maradványai és két kerti lámpa. Az illatos nyári este, a csillagos ég, és hogy úgy egymagukban voltak, valami ábrándos komolysággal töltötte el őket. Kondri István a kezében tartotta menyasszonya kezét és nézte, nézte a szép, piros arczot és a hosszú szempillákat, melyek félig eltakarták a kék szemeket. A leány a távolba nézett, nem látva, nem gondolva semmit, de lelkét valami sajátszerű fájdalom járta át, nem tudta miért, de úgy érezte, hogy jó volna felolvadni most a nyári levegőben, mint az illat s nem tudni semmit arról, ami reá vár. Aztán egy meleg szorítást érzett a kezén s lelkében remegve, égetően hallotta a nevét csengeni, azon a kifejezéstelen mély férfias hangon, melyen vőlegénye beszélni szokott:

– Erzsike, Erzsikém!

És aztán lefejlettek kezéről a csontos ujjak, odatapadtak az ő szőke hajához és perzselő lehellet égette az arczát, amint az a szűkszavú száj az ő ajkaihoz közeledett és aztán felsikoltott, reszketve, rémülten, midőn az a férfiszáj oda szorult az övéhez.

– Jaj!

Kondri István elbocsátotta.

– Bántottalak?

– Fáj – suttogta a leány és aztán kezdett keservesen sírni.

És a halvérű emberen hervasztó hevület futott át, a lomha termet megremegett és a vizben úszó szemekből mintha szikra pattant volna ki. Térdre roskadt és karjaival átfonta a leány derekát s leszorította fejét az ő égő arczához.

– Erzsike! drágám! mindenem!…

– Bocsáss, bocsáss, az istenért, könyörülj!

Kondri Istvánból egy pillanat alatt ismét halvérű ember lett. Fölkelt és alázatosan, szinte félénken kérdezte:

– Fáj?

– Nem tudom, – suttogta a leány – de én félek tőled… Te olyan… különös vagy.

– Vagy úgy!

És az ő becsületes szemében annyi szomorúság volt, amint lehorgasztott fővel, kalapját az ujjai közt forgatván, mondta:

– Bocsáss meg Erzsike… azt hittem, hogy szeretsz.

Ezzel távozott.

Már másnap mindenki arról beszélt, hogy Erzsike mégsem akar Kondri Istvánhoz menni és hogy visszaküldötte neki a jegygyűrűt. Nagyon helyeselték, hogy a leány az utolsó pillanatban észre tért, mert bizony ezért a vagyonért kár lett volna magát örökre szerencsétlenné tenni.

Kondri István pedig elment a közjegyzőhöz egy részletes leltárral és tollba diktálta neki a végrendeletét. Mindenét Erzsike hugára hagyta kárpótlásul azért a nagy bántalomért, melylyel akaratának ellenére illette.

Aztán hazament és főbe lőtte magát.

Mert ez a halvérű ember mindent rögtön szokott megtenni.

Az első boa.

Nem találta meg senki az első boát? – Szép, bolyhos fekete boa volt, puhán, melengetően simult egy gyermekesen sovány nyak köré, és amint a fázós kis leány jókedvűen rakosgatta a lábait, vidáman tánczoltak lelógó végei. Olyan szép, olyan kedves volt és aki viselte, az én kedves, szerelmes kis gyermekem volt.

Aki megtalálta, adja vissza nekem. Ha férfi, adok neki egy meleg téli kabátot érte, vagy ha uri ember, akkor adok neki tiz forintot kölcsön. Ha nő, verset irok az emlékkönyvébe, vagy ha nincs emlékkönyve, akkor megsúgom neki, ki a legszebb nő a földön. De ha nem adja vissza, akkor őrizze gonddal s szeretettel, óvja a molytól és óvja tolvajkezektől, s ha felölti, vegye föl előbb legszebb ruháját. Mert ez a boa nem közönséges boa, hanem az első, melyet az idén viseltek, és az első, melyet az én kedves, szerelmes kis galambom kapott.

Tőlem kapta. Együtt mentünk az utolsó enyhe őszi estén az Andrássy-uton és fölnéztünk a csillagokra. Bolondos, szerelmes fővel kérdeztem tőle, hogy melyik csillagot hozzam le az ő számára és ő ábrándosan nézte a divatkereskedés kirakatában a Heliosz-lámpákat és szerelmesen suttogta:

– Vegyél nekem egy boát, úgy szeretnék egy fekete boát!

Oh földönjáró, babáról, boáról álmodó gyermeklélek, maradj te csak mindig a földön! Fordítsd szememet a gázlángok felé, ha a csillagok közt akarnak kalandozni. Legyen a földön biztos, szilárd menedékem, ha magas szárnyalás közben lezuhanok a felhőkből. Igen, egy boa, egy fekete boa, meglesz. Vedd föl, gyönyörködj puhaságában, melegségében és fond soványka, lányos karjaidat a nyakam köré, mert én is szeretem a boát, a meleg, puha boát, de fehér legyen, de rózsás legyen és kék ereiben melegen, szerelmesen keringjen a vér.

Milyen lázas kézzel, mily nyugtalansággal, mily éber vigyázattal válogatta ki azt a boát! Engem egy pillanat alatt választott ki a sok közül, de a boát kinos figyelemmel válogatta meg. Végre is döntött. A kezében tartotta és véges-végig nézte. Véges-végig simogatta, aztán odaállt a tükör elé és a nyaka köré csavarta. Kipirult a boldogságtól. Üdvözülten nézte magát a tükörben, aztán kaczagva összecsapta kicsi kezeit és szerelmesen nézett rám:

– Köszönöm, te édes.

És most vigyük sétálni. Hadd lássa mindenki a mi boánkat. Ilyet még senkisem látott. Milyen szép! Milyen elegáns! És úgy illenek egymáshoz, mintha isten is egymás számára teremtette volna. Büszke vagyok mind a kettőre. A boa az övé, ő az enyém, tehát mind a kettő az enyém.

Az Andrássy-uton sok ember jár. Mindenkinek a szeme megakad rajtunk. Hogyne, hiszen a boa oly csodálatosan szép, aztán az egyetlen az egész Andrássy-uton. Nini, boa! gondolja magában sok asszony, leány. Tehát már viselik? – Holnap én is fölveszem az enyémet. – Divatot csinálunk, angyalom, mint a cumberlandi herczegnő és a bécsi szabó-kongresszus.

Vajjon minek néznek bennünket az emberek, ahogy így egymás mellett lépdegélünk? Testvéreknek, cousinoknak? – Mondok egyet, kis galambom, kettő lesz belőle. Nyújtsd a karodat, belé kapaszkodom. Azzal a hanyag bizalmassággal, mely azt jelenti, hogy te már jobban szeretsz engem, mint én téged. Akkor majd férjnek és feleségnek néznek bennünket és azt fogják gondolni: ni, a baba! Milyen fiatal és máris ő vezeti karján a férjét!

Ha ismerőssel találkozunk? Hát az se baj. Úgy is előbb-utóbb az lesz a vége, hogy megtudják az ismerősök. Sőt lehetetlen, hogy ne tudják már. Ha találkozunk, mindenki másfelé néz, ha együtt vagyunk társaságban, mindig egymás mellé ültetnek bennünket. Nálam tudakozódnak a te hogyléted felől, tőled kérdik, hogy megszünt-e már a náthám. Hát mi baj, ha meglátják: egy csöppet sem fognak csodálkozni.

Hogy igazán szeretlek-e? A leghamisabb esküvel, de tiszta, őszinte szivből biztosítlak, hogy te vagy az első és az utolsó, akit szeretek. Benned élek, nélküled nem érek semmit. Nem tudom elképzelni az életet te nélküled, és úgy-e, te sem hagysz el engem soha? Örökké, örökké egymásé leszünk, legalább ma még s remélhetőleg hosszú időig. Hogy a jövőben hogy lesz? Honnan tudjuk azt mi? Az ember nem felelhet magáról, sem te, sem én. Lehet, hogy holnap már nem tetszik neked ez a gyönyörű boa s lehet, hogy holnapután szégyelni fogod magad, hogy egy ilyen csunya gyerekbe hogy lehettél te szerelmes. Ha úgy lesz, ne félj semmit, mondd meg nyiltan, nem haragszom érte. Hiszen magam sem értem, hogy mi az, amit bennem szeretsz. Nincs én bennem semmi sem, ami szeretetreméltó. Unalmas vagyok, mint az őszi eső és érzéketlen, mint a rossz termométer. Ha kiábrándultál, isten veled. De második szerelmed megválogatásánál légy legalább oly óvatos, mint a boavásárláskor.

Ni, hogy megfeledkeztünk az emberekről! Itt az Andrássy-út végén, a lombtalan satnya gesztenyesorban mi ketten járunk egyedül, de már ott fönn az octogonon sem vettük észre az embereket. Megvakultunk, csak egymást látjuk, ketten vagyunk csak a világon. Fond karjaidat a nyakamba, azután csókolj meg. Nem tudsz még csókolni? Szégyenlős szemérmetesség tart vissza, midőn az ajkad ajkam felé közeledik, aztán hirtelen félre fordítod arczod és vállamra hajtod. Legyen áldva a tudatlanságod. Meg foglak tanítani csókolni, de ne tanuld meg. Oly gyönyörűség, hogy nem tudsz csókolni. Egy darab fehér ártatlanságot tartok a karjaimban, mocsoktalanul, tisztán csüng rajtam s megtisztít engem is. Tüzes, bűnös csókjaim ráhullanak ajkadra, szemedre s érzem, mint tüzesedik föl az orczád, kicsattan rajtok a láz… és én imádlak, szeretlek százszorosan, hogy olyan rossz tanítvány vagy, aki mámorban, lázban sem tudod megcsókolni azt, kinek csókja neked édes.

*

Istenemre, igazad van, erre jó lett volna gondolni. Mit mondjunk a mamának, hogy honnan kaptad est idején a boát? Az ilyenek nem hullanak az égből és az ilyeneket nem ajándékozzák az utczán. Az igazat meg nem szabad megtudnia. Már most mi lesz a boával?

Lássuk csak, édes gyermekem, talán jut eszünkbe valami okos hazugság. Szegény mama? Ne sajnáld a szegény mamát, jobban esik neki, ha csaljuk, mintha megmondanánk neki az igazat. Aztán hazudni bűn ugyan, de a mamának hazudni kötelesség. Mit ért a mama a szerelemhez? Ő csak ahhoz ért, hogy mi illik, mi nem. A szerelem pedig nagy illetlenség, melyért nagyon kikapnánk mind a ketten.

Hát hazudjunk. Mit is mondtál neki: hová mégy? Mariskához? Van Mariskának boája? Igen? – Hát tudod, majd azt mondod neki, hogy mivel hüvös volt, hát Mariska ide kölcsönözte a boáját. Aztán majd elfelejted visszaadni. Az igaz, hogy valamikor mégis csak vissza kellene adni, de arra ne gondoljunk most. Majd addig eszünkbe jut valami más hazugság.

Édes angyalom, mi mind a ketten igen rosszak vagyunk. De hát a szerelem az oka. A szerelem mindennek az oka és a szerelem azért mégis csak szent. Olyan, mint a hattyú tolla, békanyálas, piszkos vizekben úszva is tiszta fehér marad, nem tapad hozzá semmi szeny. És isten megbocsát minden bünt, melyet szerelemből követünk el, csak azt nem, hogy hazudjunk szerelmet, amikor már megszünt. Igérd meg, angyalom, én is megigérem, hogy egymásnak sohasem fogunk hazudni. Megigéred?

És most menjünk haza. Elkisérlek a kapuig, a kapualjában még egyszer megölellek és aztán elkisérlek a lépcsőházig, a hol hamarjában fátyolodon keresztül utoljára megcsókollak. Aztán hosszan nézünk egymás szemébe: jó éjszakát, szép álmokat, gondolj reám. És nem tudunk elszakadni egymástól és hosszan fogva tartom a kezedet, meleg, szerelmes szoritással. Milyen szép vagy! Milyen tiszta vagy! Jó éjszakát. Az első emeletig még fölkisérlek.

Istenem, hová lett a boa? – Nincs, elveszett. Észre se vettük. Leoldódott a nyakadról és lehullt. Nem szoktad meg, hát észre se vetted, hogy hiányzik. Istenem, be kár érte! És könyek gyülnek a szegény szép leány szemébe és apró szivecskéje megtelik keserű bánattal. Elveszett a boa, az első boa, melyet életében kapott és elveszítette ugyanazon este, amelyen kapta.

Már most nem kell hazudni a mamának. Jobb is, hogy elveszett, még árulónk lehetett volna. Ezzel akarom vigasztalni, de ő szomoruan szorítja meg a kezemet és vissza sem nézve, fordul be a folyosón. A boa miatt való nagy szomorúság megkönnyítette neki a válást.

És én lassan, elgondolkodva megyek le a lépcsőn. Az a boa szomorú sejtéssel tölt el. Nem látom tisztán, de az én szerelmem sorsa hasonlatos lesz ennek a boának a sorsához. Észrevétlenül, sejtetlenül leoldódik majd a lelkéről és lehull az út porába… Ki fogja megtalálni? És ha észreveszi, hogy volt – nincs, vajjon könyek borítják-e el a szemeit, mint mostan, vajjon fog-e úgy siratni, a hogy a boáját siratja majd egész éjszaka?

Jobb lesz, édes lányom, ha így lesz, legalább nem kell többet hazudni a mamának!

De ezt a boát szeretném megtalálni. Én hiába keresném. Valaki okvetetlenül megtalálta. Ugyan, adja vissza nékem! Babonás vagyok és valami nagy szerencsétlenség közeledését jósolom ebből az elveszett boából. Babonás vagyok. Talán, ha visszakapom, tudnék abban is hinni, hogy ha elveszítem a szerelemben való hitemet, vissza tudom majd azt nyerni is.

Becsületes megtaláló, adja vissza a fekete boánkat. Megadom érte az árát, úgy ahogy vettem. A méterje tiz forint volt.

Férfi a háznál.

Tizenhárom esztendős korában a fiú eltűnt hazulról s vagy egy esztendő multán jött tőle levél valahonnan Tonkingból, melyben azt irja, hogy nincs szebb élet a matrózéletnél.

Aztán múlt sok esztendő és az ő kis hugaiból nagy leányok lettek, a kik már saját erejükből tudták előteremteni szüleik számára a temetési költségeket.

Hárman voltak. A középső valamiképpen férjhez ment vidékre, maradtak ketten.

Az ember nemcsak szokásból veszi le a kalapját, ha az ő egyszerű, tiszta lakásukba lép. Van valami tiszteletet, szinte áhitatot keltő abban a levegőben, melybe férfi lélegzete sohasem vegyül. A sötétes ablakokon keresztül bevilágító napot fehér imitált csipkefüggönyök szürik tisztára, a két egymás mellé szoruló kicsi ágyat barna, horgolt takaró boritja, hogy valamiképpen föl ne tűnjenek. A divánt, a székeket, az asztalt, a szekrények tetejét mind befonta az a szorgalmas két leánykéz barna gyapjúhorgolásba, csak a lámpa ernyője köré foly az égő piros papirosköpönyeg, hogyha beáll az este, piros fényben úszszék a magányos leányok fészke.

Az egyik ablak mélyedésében varrógép, a másikban varróasztal, rajta himzőráma, czérna, tű, mindenféle varrószerszám. Az asztalon piros- és aranykötésű könyvek, csupa szép költemények gyűjteménye, egynéhány regény és egy imádságos könyv.

Olyan könnyű az ilyen nagy városban magára maradni. Olyan könnyű két szegény leánynak nem tudni meg, milyen a férfi.

A piros világítású estéken megalkotják maguknak a férfi képét. Nem a szerelmes férfiét, a ki csókolja szemeiket, hanem aki verseket ír, majd aki zajongó oczeánon küzd az elemekkel. Ebben a tiszta leányos lakásban megtisztul még a férfi is.

Jönnek a levelek messze idegenből, mindig máshonnan a kicsi elzárt lakásba. Az ő bátyjuk úgy szereti őket. Leirja az ő viszontagságos életét, férfiasan lelkesedve érte, mesélve az idegen világok csodáiról, színességéről, vadságáról. És ahogy olvassák ezeket a leveleket, egy barna izmos férfialak válik ki a szoba sötét hátteréből, olyan erős, olyan szép, hogy a két leány szive ujjong örömében: »ő az, ő az, ez az erős szép ember a mi bátyánk«.

Aztán jött egy levél, oly szomorú volt s úgy megörültek neki.

»Nem birom tovább, belefáradtam. Nyugalomra vágyom. Itt hagyom a tengert és hazatérek hozzátok. Erős ember vagyok, sokat tanultam, majd csak megélünk valahogy.«

És a tiszta lakásban megindult a tisztogatás. A szeretet mindig talál tisztogatnivalót. Aztán sok olyan dolgot is kell behozni, a mi szükséges, ha férfi van a háznál. A hamutartóról sem feledkeztek meg. Hiszen ő majd szivarozni fog. Vagy pipázni is? – Egy gyönyörű szép tajtékpipára is telik. Aztán egy pár papucsra és sok mindenfélére.

S egy téli este kimentek érte a vasutra.

Egy kicsit remegtek: vajjon meg fogják-e ismerni?

Az utasok hosszú, fekete özönéből azonban legott kivált az ő bátyjuk az ő nyitott matróz-bluzjával, meztelen barna mellével. Ráborultak arra a meztelen mellre és aztán mindegyikük fogta egy-egy podgyászdarabját, úgy vitték utána, mint az uruk után. Istenem, hisz a puszta jelenléte is mekkora boldogság! Édes lesz érte dolgozni, fürösztik tejbe-vajba. Hiszen egész Pest városában nincs egyetlen férfi, a ki kemény este meztelen mellel tudna járni.

Odahaza beültették a legpuhább székbe. Föltálalták neki a főztjüket: pompásan izlett neki. De valami mégis csak hiányzik neki. Ki is mondta:

– Gyerekek, hát ti nem isztok bort?

Hoztak neki bort is. És vacsora után teát főztek és a teához hozattak neki rumot is. S a teába is töltött rumot, de meg tea nélkül is itta. Aztán rágyujtott a szép tajtékpipára és a tiszta lányias levegő tele lett köhögtető pipafüsttel. És kiverte a pipáját az ujdonatúj hamutartóba és újra töltött. Bor, pálinka, pipafüst… a piros lámpafény alig tudott megküzdeni a nehéz szürkeséggel, mely a levegőt telítette.

Férfi van a háznál. Milyen boldogság!

Minden este éjfélig virrasztottak, hogyha megszólal kint a csöngettyű, rögtön kinyithassák az ajtót. Ilyenkor a szeretett bátya betámolygott hozzájuk s ledőlt, mint egy zsák liszt. A két testvér pedig szeretettel ápolta, mintha beteg volna.

Néha délben, midőn pihent testtel, megcsömörlött lélekkel fölkelt, eszébe jutott, hogy örökkön-örökké ez mégse járja.

– Gyerekek, ideje volna már, hogy valamihez fogjak. Erős vagyok, tudok én dolgozni.

– Csak olyant ne vállalj, hogy el kell miatta menni innen.

És ment munka után.

Bajos azt találni, ha az ember keresi is, még bajosabb, ha az ember válogatja.

Pedig az én emberem roppantul válogatós volt. Nem mintha nem akart volna dolgozni; de a szárazföldi nyugodalmas munka nem volt kedvére való. A tengert megunta, de a szárazföldet még nem szokta meg.

– Ne törd magadat utána, – biztatták hugai – várjál, míg megszokod.

S ő várt. Matróz módjára a szárazföldi tartózkodást mulatságra használta. A két leány boldogan virrasztott, míg hazajött s idejüket munkával űzték el.

A fiú mind későbben jött haza. Néha reggelre sem, néha csak másnap reggel. S ha haza jött, szomorú volt, szótalan. A testvérjei vigasztalták.

– Ne emészd magad, hiszen megélünk így is.

S a fiú megcsókolta őket és ez oly boldoggá tette.

Aztán egyszer se másnap, se harmadnap, se negyednap. Kínos nyugtalanság az első napokban, aggodalom, félelem az első hétben, aztán fejetlen kétségbeesés:

– Istenem, istenem, mi lelte őt, hova lett?

Majd a szomorú bizonyosság:

– Elhagyott, megszökött!

S a magános fészekben megint nincs férfi. Úgy vannak berendezve, mintha férfi volna a házban. A hamutartó tele hamuval, bűzös pipaüledékkel, mellette a pipa, az ágy alatt a nagy papucs. A levegőre mintha ráragadt volna elmoshatatlanul a dohányfüst szaga, a bor szaga, a pálinka szaga, az egyik sarokban a nagy láda a fiú holmijaival, a falakon tengeri képek, a szekrényen egy miniatur hajóroncs. És ebben a férfilevegőben a szegény leányok szomorúan morzsolják le napjaikat és várnak, várnak: hátha visszajön…

És nagysokára csakugyan jött egy levél, messziről, nagyon messziről, soha nem látott postabélyeggel, melyben az van irva, hogy nincs szebb élet a matróz-életnél.

A patkány.

Kedves, jó barátom! Eljegyzésed hire kellemesen lepett meg engem, úgy beragyogta a mi szegény házunkat, mint szomorú téli napot a ragyogó napsugár. Őszintén, szivből örülök neki, hogy a nagy hajótörésből, melynek valamennyien áldozatai vagyunk, legalább te menekültél meg sértetlenül és boldogan.

Olyan kiváncsi vagyok a menyasszonyodra! Nem küldenéd meg nekem arczképét? – Mondd neki, hogy valaki, aki igen jól ismer téged, gratulál neki a szerencséjéhez. S tudasd velem a czímét is, hogy közvetlenűl is megirhassam neki. Hiszem, hogy szivesen hall szépet és jót arról a férfiúról, akit ő is egész egy életre szépnek és jónak talált.

Azt úgy-e tudod már, hogy amióta nem láttuk egymást, meghalt szegény apa. Kétségbeesésében halt meg. Az ujságokban az a hír járta, hogy megmérgezte magát, de ez nem igaz. Szegény jó apa ezt nem tette volna meg soha, ezekben a súlyos napokban nem hagyott volna el bennünket az utolsó pillanatig. Ott találtuk őt halva az iróasztala mellett, karosszékében összeroskadva, előtte a könyvei, számokkal teleirt papirlapokkal. Azokból a könyvekből látta át akkor éjszaka a kikerűlhetetlen csődöt s ezeken a papirosokon számította ki magának a halált. Szivszélhüdés érte.

Most látom csak: milyen jól tetted, hogy már félévvel előbb kiléptél az üzletből. Mamától tudom, hogy te voltál apának a jobb keze és azt is mondta, hogy ha te el nem hagyod, nem jutottunk volna ennyire. Istenem, én szegény tudatlan leány vagyok, nem értek az ilyen dolgokhoz, csak azt látom, hogy milyen mérhetetlen szerencsétlenségtől óvott meg téged a sors, midőn elfogadtad azt a bécsi igazgatói állást. Tekintélyes, jómódú ember vagy, nemsokára boldog férj leszel, míg így áldozata lettél volna apa szerencsétlen spekuláczióinak, nem volna semmid és talán még vád alá is helyeztek volna, mint a hogy apáról is mondják, hogy nem kerülte volna el a börtönt, ha életben marad.

Köszönöm jóságos leveledet. Jól esik tudnom, hogy még gondolsz reám. És gondolsz reám mostan, amikor szerelmed boldogságában megfeledkezhetnél az egész világról.

Amióta szegények vagyunk, nem láttam ismerőseink közül senkit. Itt minálunk a szűk kis lakásban minden oly szomorú. El tudsz-e engem képzelni egy kétszobás józsefvárosi lakásban? Oh, de a szegénység egy csöppet sem bánt, nem is hinnéd, milyen hamar szoktam meg. De fáj, hogy mama nagyon szenved alatta. Semmiképpen sem tudja felejteni a multakat. Szenvedése igazságtalanná teszi és sokszor keserűen fakad ki egyik-másik jóbarátunk ellen, akire azt mondja, hogy ő az oka romlásunknak. Minek tagadjam? Sokszor téged is vádol s legfőbb megrontónkat benned látja, de hát csak felindulásában teszi és ha én azután szép szavakkal megmagyarázom neki a dolgot, akkor lecsitul és azt mondja: jó, jó, nem szólok és nem hiszek semmit. – Úgy-e, nem haragszol azért reá?

Különben is sok bajom van vele. Zongora-leczkéket adok és fordítok franczia és angol regényeket, ő azonban nem akarja tűrni, hogy dolgozzam. Azt mondja, hogy ez nem méltó hozzám, hogy nem azért adott uri nevelést, hogy most szatócsok leányait zongorázni tanítsam. Azt mondja, hogy nincs egy csöpp önérzetem, mert ha volna, akkor inkább éhezném, semhogy megalázkodjam a világ előtt. Édes istenem, de azért hűségesen bemondja nekem reggelenkint, hogy milyen szárnyast, milyen bort szeretne ebédre.

Olyan bajos megszabadulni a hajdani gazdagságtól. Milyen boldogok a szegények, a kik bölcsőjüktől fogva azok! Szegény zongoratanitónő létemre kénytelen vagyok Párisban készült toillettekben járni, mert megmaradt az egész garderobe-om s a jövedelemből nem futja egyszerű ruhára. És az emberek azt hiszik, hogy hivalkodom, hogy puczczos vagyok. Mit csináljak? Eladjam őket? Azok a drága toilettek csak akkor drágák, ha az ember megrendeli őket, de semmi értékük sincs, ha el akarja adni. Megmaradok tehát annak, aminek a szomszédok neveznek: Koldusprincessznek.

Nagyon, de nagyon bánt, hogy öcsém tőled pénzt kért. Úgy fájt ez nekem, s szinte nehezteltem reád, hogy ezt megirtad. Bocsásd meg meggondolatlan öcsémnek ezt a tettét. Hiszen ő jó fiú, de nem úgy lett nevelve, hogy tudjon dolgozni. Úgy kértem, hogy senkihez se forduljon pénzért, csak hozzám. A mi viszonyainkhoz mérten hallatlanul sokat költ. Kérlek, nagyon kérlek, tudasd velem: mennyit adtál neki? Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ő neked tartozik, még kevésbé, hogy ajándékoztál neki. Nem – parazitáid nem akarunk lenni, az istenért, csak ezt ne gondold rólunk!

Csodálatos dolog – a te leveled olvasásakor emlékeztem vissza először a mi gazdagságunk idejére. Tudod-e, hogy mikor ültem utólszor kocsin, a mi kocsinkon? Szegény apa temetésén. Oly szomorú voltam! A rákövetkező napon mindenünkből kiforgattak. És gondoltam akkor reád. Istenem, mindig csak rád gondoltam. És úgy fájt, hogy megtiltották még a neved említését is. Hiszen oly rettenetesen csúf dolgok azok, amiket rád fogtak, hogy nem lehetnek igazak! És elgondoltam, ha te itt volnál és velem együtt gyászolnál, akkor nem volnék olyan szomorú. Istenem, azelőtt is sokat gondoltam reád. Az első hónapban alig tudtam ebédelni, mert hiányzott a virágbokréta, melyet minden nap küldeni szoktál. Apa is hozott nekem virágot, szépet, sokat, de az ő bokrétája még csak jobban emlékeztetett reá, hogy a tied nincs meg és nem is lesz meg. Aztán, hogy elszegényedtünk, nem éreztem hiányát sem a vadnak, sem a drága boroknak, de a bokrétát az ebédnél csak nehezen nélkülözöm most is.

Viszesz-e a menyasszonyodnak is virágokat? – Természetes. Talán ugyanolyanokat, mint nekem? És szereti úgy, mint én szerettem? Szeretném őt látni. Küldd el, kérlek szépen, az arczképét. Olyan kiváncsi vagyok reá. Úgy fájt, ha szegény apa kifakadt ellened és patkánynak nevezett. Hiszen kinek volt még akkor sejtelme a következendőkről, mikor te megváltál tőle? S lám, most magad is irod, hogy ha tudtad volna az ügyek állását, eltürted volna apa szeszélyeit és nem tüztél volna vele össze. Én is mindig ezt mondtam mamának.

Mama azt mondja, hogy jó parthiet csinálsz. Istenem, milyen csunya szó az ilyen fontos és szent lépésre, amilyen a házasság!

Nem tudom megérteni, hogy az emberek miért olyan bizalmatlanok. Hát te valóban gondolod, hogy menyasszonyod szülei nálunk tudakozódni fognak felőled? Hát nem elég nekik, ha szemedbe néznek, ha szavadat hallják, hogy tudják, milyen derék, milyen jószivű, milyen becsületes férfi vagy? És te szükségesnek tartod, hogy bennünket a félreértések feledésére kérj? Ez nem szép tőled! Oh, nem volt közöttünk félreértés! Egy perczig sem kételkedtünk benned, legalább én nem kételkedtem benned.

Istenem, hiszen olyan jó voltál hozzám! Úgy ragaszkodtál hozzám, annyi figyelemmel, annyi jósággal viselkedtél irányomban – oh én ezt nem tudom elfelejteni! Különösen most nem, az én szomorú, szürke életemben. Hálával gondolok sokszor azokra a szép, sugaras napokra, melyeket együtt töltöttünk, a kaczagó nyári reggelekre, mikor te tanítottál lovagolni és troubadouromnak mondtad magadat. Akkor nyílt az én együgyű leányszivem is viruló, virágos, boldogító érzelmeknek, melyek álmaimat is bearanyozták. Köszönöm, nagyon köszönöm neked az elmúlt szép napokat, a virágokat, miket nekem hoztál, az édes jó szavakat, melyekkel lelkemet tápláltad és azt a mostani, kissé fájó, de szomorú, egyhangú életemben megnyugtató tudatot is, hogy nekem is voltak illuzióim.

Még egyszer fogadd szivből fakadó jó kivánságaimat. Fogadd köszönetemet, hogy te tetted meg az első lépést régi barátságunk megújítására. Nagyon boldogított, éppen most. Mert tegnap nagyon keserű, csunya gondolataim támadtak. Fáradtnak, halálig fáradtnak éreztem magamat és ekkor egy egyfogatú békocsi koczogott el mellettem, egy sovány almásszürke ló volt elébe fogva. Istenem, megismertem benne Dongót, az én kedves, kezes paripámat, akit czukorral etettem, aki szeretettel vitt a hátán, míg te gondos szemekkel vigyáztál reám. Ekkor nagyon fájt nekem, hogy minden így történt és könyes szemekkel néztem a szegény Dongó után. Szegény Dongó, hogy rosszra fordult mindkettőnk sorsa! Te durva bérkocsis kezébe kerültél, s mi mindnyájan – be hasonló sorsra jutottunk!

Áldom a jóságos istent, hogy te legalább boldogságban töltöd majd életedet.

Jani és Juczi.

Jani és Juczi együtt játszottak az udvaron.

A lipótvárosi sötétes piszkos utczában áll a mogorva, barna háromemeletes ház, melynek erkélyéről messzire fehérlett a Jani édes mamájának elegáns házi pongyolája, míg lent a kapu aljában a Juczi anyja ült az ő gyümölcsös kosarai mögött. A Juczi anyja azt mondta a Jani édes mamájának: »Kezét csókolom, nagysága.« A Jani édes mamája pedig azt mondta: »Jó napot, Firczákné!« És barátságosan biczczentett a fejével.

Jani mély tisztelettel nézett a Juczi anyjára, aki viszont mód nélkül megtisztelve érezte magát, hogy a háziur kis fia kenyeres pajtása az ő kicsi szegény leányának. Korán vénült arcza nem a gyümölcsöt vigyázta, hanem a gyermekeket, azzal a gondolatlan merev nézéssel, mely mellett a fogalmak szeszélyes álomszerűségben egymásba kapaszkodnak és viszik, viszik az embert a végtelenségbe. A gyerekek pedig hajtogatták a Jani szép nagy fakarikáját, vagy bujósdit játszottak az udvarbeli szállító-iroda ormótlan ládái és kávés bálnái között.

De Jani tisztelettel viseltetett Juczika iránt is. Mert Jani roppant csöndes, szelídlelkű fiú volt, míg Juczi szinte rakonczátlan. Kiabálva beszélt, sokat kaczagott és karikakergetés, ugrálás és bujkálás dolgában túltett a kis Janin. Amellett sokkal gazdagabb is volt, mint ő. Rendelkezett az édes anyja összes gyümölcskosarai fölött s juttatott is bőven a piros bogyókból, sárga ringlókból Janinak, akinek a rendes étkezési időkön kivül egyebe sem volt az ő nagy fakarikájánál.

Szerették egymást nagyon. Soha össze nem vesztek, soha eltérő hajlamaik nem voltak. Csak abban nem tudtak megállapodásra jutni, hogy miért jár Juczi mezítláb és Jani finom sárgacsattos gomboló czipőben? Jani sokszor kérte az édes mamáját, hogy engedje mezítláb járni, akkor ő is tud majd olyan gyorsan futni, mint Juczi. De a mama azt mondta, hogy ez nem illik egy jól nevelt gyermekhez. Mikor Jani ezt megmondta Juczinak, ez mérgesen rázta barna fejét és hevesen mondogatta:

– Az nem igaz, mert én nem vagyok neveletlen. Hanem a te mamádnak van pénze, hogy czipőt vegyen neked, az enyémnek nincs. – Mert mi szegény emberek vagyunk! – tette hozzá szinte kérkedve.

A következő napon Jani egy kis csomaggal a kezében jött le Juczikához, aki édes anyja öléből nézett két kutyát, melyek a kapu alatt marakodtak.

– Fogadjunk, hogy a kisebbik veri meg a nagyot – kiáltott Jani felé. – Mindig a kisebbek verik meg a nagyokat.

A fogadást azonban nem köthették meg, mert megérkezett a szállító-iroda nagy kocsija, mely elzavarta a kutyákat.

Juczi belenyult a cseresznyés kosárba, tele szedte a kötényét és leült Janival a lépcsőház garádicsára.

– Uzsonnáljunk – mondta.

Jani belenyúlt a köténybe és kezdte majszolni a cseresznyét.

– Mi van ebben a csomagban? – kérdezte Juczi.

– Neked hoztam, – mondotta Jani. – Megkértem a mamát, hogy engedjen egy pár czipőt neked adni. Itt van.

Juczi felugrott ültéből, hogy a cseresznyék csak úgy gurultak szerte-szét. Aztán fogta a csomagot, melyet Jani feléje nyújtott és a földhöz csapta.

– Koldusnak nézel, hogy a te ócska czipődet nekem adod? Hát azt hiszed, hogy ha akarnám, nem volna száz pár czipőm is? Az én mamámnak van annyi pénze, mint a tiednek, talán több is!

– De hiszen azt mondtad, hogy ti szegények vagytok és nincs pénzetek czipőre?

Juczi egy darabig habozott, nem tudta, mit feleljen. De aztán eszébe jutott valami.

– Azt csak úgy mondtam. Tudod, hogy honnan vagyunk mi gazdagok? Az én mamám minden héten tesz husz krajczárt a lutriba és akkor ternót csinál.

– Mi az?

– Hát bekarikázzák a táblán az ő számait és akkor kap sok pénzt. Száz forintot! Oh – mondta és ujjaival a levegőben kaparászott – sok, nagyon sok pénzünk van. De én jobb szeretek mezítláb járni.

Jani búsan nézett az ő csomagjára, melynek szétrepedt papirosán egy gombolós czipő oldala kilátszott, Juczi is sováran kacsingatott rá, de erőszakosan megrázta a fejét.

– Add valami szegény embernek, nekem nem kell.

– Szedjük össze a cseresznyét – indítványozta Jani.

A mire Juczi gőgösen felelt:

– Csak nem akarod megenni a piszkos cseresznyét? Hozok mást. Hála Istennek, nekünk annyi cseresznyénk van, mint a királynak.

*

Janit julius elején elvitték nyaralni s ezzel a mindennapos együttjátszásnak egy darabra vége szakadt. Midőn őszi esőzések idején visszaérkezett, Juczit tisztább ruhában és czipősen találta. A leány maga is sokkal komolyabb volt, nem kergetődzött az udvaron, hanem ott ült az édes anyja helyén a gyümölcsöt őrizve.

Jani egy kicsit félve nézett rá, nem tudta hamarjában, hogy ily hosszú idő mulva Juczi barátságban van-e még vele, vagy sem. Juczi pedig nagy komolyan szólt az ő kosarai mögül: »Kezét csókolom, nagysága«, úgy ahogy az édes anyjától hallotta.

Megérkezvén fönt az első emeleti lakásban, Jani kérdezte az édes anyját:

– Úgy-e mama, most már megint játszhatok Juczikával?

– Ma még lemehetsz hozzá, rövid időre, de holnaptól fogva már szépen a szobában kell ülni és tanulni. Holnaptól kezdve a nevelő úrral leszel. Aztán csunya hideg és esős az idő most, úgy sem mehetnél le. Ha azonban jól viseled magad, akkor időnkint meghívhatod Juczit uzsonnára és akkor eljátszhattok idefönt.

Jani leszaladt a kapu alá és odaállt Juczi elé:

– Hát most te vagy a kofa?

– Mi közöd hozzá?

– Én holnaptól kezdve a nevelő úrral leszek.

– Én meg iskolába járok. Tiz óráig mindig iskolában vagyok, az első Á-ban.

– Jé, – csodálkozott Jani és elgondolkodott.

– Mi nyaralni voltunk – kezdte azután.

– Itt is elég meleg volt – válaszolt Juczi hetykén.

– Játszunk? – kérdezte Jani.

– Majd ha megjön a mamám, addig nem mehetek el.

– Kivel játszottál eddig?

– Senkivel. Gyümölcsöt árultam. Mert én tudok már!

– Én meg veloczipéden jártam, de eltört.

– Mert ügyetlen vagy.

– Amikor nem kell tanulni, feljöhetsz hozzám, aztán együtt játszunk.

– Jó, ha kedvem lesz.

A kis Juczi határozottan gőgös lett, míg Jani távol volt. Valami koldusgőg töltötte el. Úgy érezte, mintha Jani kérkedni akarna előtte az ő gazdagságával és tudná, hogy ő szegény. Azért torkolta le minden szavánál.

És ezentul is folyton zsarnokoskodott fölötte. Ő az iskolában sokkal hamarább tanult meg írni és olvasni, mint Jani az ő nevelőjétől, ami arra a kijelentésre csábította, hogy az iskola sokkal drágább is, mint az otthonvaló tanulás. Janinak pedig iszonyúan imponált az iskola, melyről Juczi csodadolgokat tudott mesélni.

Uzsonnát semmi áron sem akart elfogadni. Azt mondta, hogy ő nem éhes, ha enni akar, van neki otthon is uzsonnája. Ellenben fölényesen kijavította a Jani olvasási hibáit s az irásáról egyszerüen kinyilatkoztatta, hogy ilyen csunya irást egész életében nem látott.

Semmin sem csodálkozott, semmisem lepte meg. A szőnyeges padló, a bársony székek, az üvegsallangos nagy aranycsillár mind elbódította az eszét, de nem mutatta. Úgy tett, mintha hozzá volna szokva az ilyen szobákhoz. Ha Jani valami új holmiját mutatta neki, egyszerűen azt mondta, hogy neki is van ilyen otthon, vagy volt, de elajándékozta. Jani pedig mindent elhitt.

Így ment ez sok-sok ideig. Juczi Janinak mintegy második tanítója volt, de amellett jókedvű játszótársa. Jani a nyáron mindig elment nyaralni, de mikor visszakerült, újra együtt éltek. Tartott pedig ez a barátság mindaddig, a míg Jani gimnázistává nem lett.

Ekkor minden megváltozott. Már előzőleg is Juczi gőgje és fölénye mindinkább ellanyhult, mikor pedig Jani először jött haza a gimnáziumból, teljesen elveszett és Jani került felül. Nagyon megnyúlt a fiú, vagy egy fejjel volt nagyobb Juczinál. Aztán az ő feszes fekete harisnyáiban, elegáns kék, ezüstgombú öltözetében és hetykén a feje búbjára vágott széles szalmakalapjával olyan uri jelenség volt, hogy szegény Juczi egyszerre csak érezte, hogy lógnak le róla az ő szegényes rongyai. És járván Jani iskolába, új fiúpajtásokat szerzett, a kik el-eljöttek hozzá. Kezdetben Juczi csak tartott velük, de alig egy-két összejövetel után érezte, hogy az ő helyzete a jómódú fiúk között roppant lealázó. Volt olyan is ezek között, aki megvetőleg bigyesztette föl az ajkát s nem állt vele szóba. A többi is idegenkedett tőle, sőt Jani is úgy tett, mintha röstellené az ő eddigi hűséges játszótársát. Aztán ezek a fiúk mind erősebbek voltak nálánál és olyan tudós dolgokról beszéltek, amikhez ő nem értett. Mértan… természetrajz… azt sem tudta, mi fán teremnek.

S mivel Janinak most már sok barátja volt, röstelt a kapu alatt a Firczákné gyümölcsös kosarai mögött is állani. Az utczán pedig elpirult, ha a mezítlábú Juczi per »hallod-e Jani« szólította és hozzácsatlakozott. A közvetlen gyermekbarátságot bizonyos feszültség, a kényelmetlenség érzete váltotta föl s midőn Jani első gimnáziumi vakácziójáról visszatért, vége volt már egészen. Még csak nem is köszöntötték egymást.

Míg Janiból amolyan isten-igazából rakonczátlan iskolás gyerek lett, addig Juczi egészen megkomolyodott. Iskolába nem járt már, s ha a szegény ember gyermeke nem jár iskolába, akkor felnőtt ember lesz belőle. Vége volt a játéknak, mind sűrűbben ült az anyja helyett a kapu alatt és árulta a gyümölcsöt. Szép gyermekarczára kiült a szegénység vénhedt kifejezése és a sok árulgatás mellett a gyermek gondatlan közvetlensége a jómód előtt való megalázkodássá, szegény sorsának tudatává változott. Minden forradalmi indulat nélkül ismerte el a Jani fölebbvalóságát és nem is merte többé megszólítani.

Tizenkét éves volt, mikor varróműhelybe küldték. Jani már a harmadik gimnáziális osztály padját nyomta – roppant középszerű eredménynyel, midőn szegény Juczi reggeltől estig ült és varrogatott, vagy csikorgó téli hidegben, vékonyka kendőjét a fejére húzva, ormótlan skatulyákat vitt a kisasszony után. Délben pedig ott a kapu alatt bögréből ette az ő szegényes ebédjét az édesanyjával együtt, s vénhedt komolysággal beszélgetett vele a szegény emberek thémáiról. Ebben az időben igen ritkán látták egymást ő és Jani. Ha Jani délben hazajött is az iskolából, félrefordította a fejét és Firczákné alázatos »jó napot ifiúr«-jára sunyin tolta kalapját a szemére és mormogott valamit.

Egy szép tavaszi napon Juczival nagy változás történt. Kisasszony lett belőle. Megkapta az első heti bérét és azon vett magának fekete szalmakalapot. Úgy érezte, hogy ő most fiakkerbe is ülhetne, olyan elegáns. Pedig füzőtlen dereka ferde volt, kopott vörhenyes-barna ruhája, melyre egy avult tunique-et rakott, féloldalt állott rajta s minden lépésnél a rosszúl begombolt tunique-en keresztűl látszott a takarékosság czéljából szürke klott-ból készült szoknyabetét. Nagy vörös kezein nem volt keztyű és formátlan czipői félre voltak taposva. A ruhájára tapadó czérna-sallangok száz lépésről elárulták a varróleányt, de ő büszkén ment végig az utczán s a Firczákné kapujába röstelkedve fordult be. Nem ült az édes anyja mellé, mint azelőtt, hanem megállt a kosarak előtt és beszélgetés közben majd ebbe, majd abba nyúlt, hogy az arra elmenők vevőnek nézzék, aki válogat. Ebédközben pedig letette a kalapját. Ha kalap nem volt rajta, nem röstelte az édes anyját.

Jani pedig ugyanakkortájt kapta meg az első pantalon-nadrágját. Jól megtermett kamaszfiú volt, az állán gazoskodott egynéhány szál szőr; az orra alatt valami piszokféle kezdett sötétleni. Abban a korban volt, amelyben ismeretlen pezsgésnek indul a vér és a fiú elpirul, ha leány szemébe néz. De annál vadabbul folyik a henczegő szóbeszéd a leányokról az iskolában. A fiúk sorra eldicsekednek vele, hogy mennyi leányismerősük van és boldogok, ha a pajtások az utczán látják egy-egy muzikos leány oldalán.

Ebben az éretlen, epekedő és álmodozó állapotban ismét megakadt Jani szeme az ő volt játszótársán. Semmi más nem vonzotta őt hozzá, csak az, hogy Juczi leány. Sőt szép leány. Nagyon tetszett neki az ő hosszú barna haja, meg hogy a szeme olyan határozatlan szinben ragyogott. Néha azt hitte, hogy kék, máskor hogy fekete. Aztán olyan komolyan járt, olyan méltóságosan. – Jani most sűrűn került déltájban haza, éppen akkor, mikor Juczi ott volt az anyjánál. De csak lopva nézett rá és úgy került a kapun belűl, mintha rá sem hederítene. Pedig dobogott a szive s mindennap fölfogadta, hogy megszólítja őt, mint régi jó barátot. De Juczi olyan komoly volt s rá se nézett, bizonyosan letorkolná.

Juczi pedig minden éjszaka arról álmodott, hogy Janival együtt van úgy, mint régen s mindennap azt várta, hogy Jani megszólítsa. Őt sem érdekelte a gyermekkori játszótárs, csak a fiú, a kit ő már fiatal embernek nézett, mivel önmagát nagy leánynak tartotta – és különösen a jól öltözött gazdag fiatal ember, a ki más légkörben él, mint ő, a kinek egész mivoltából árad az a bódító fluidum, melyet ő a gazdagságnak tulajdonított. De hát hiába várta, ez a Jani sokkal előkelőbb és sokkal gőgösebb, hogy vele, a kofa leányával szóba álljon, ha kalapot visel is és tunique-et.

*

Midőn Jani először jött haza a kaszárnyából, újdonatúj huszárönkéntesi uniformisában, sarkantyus csizmájában, csörtető kardjával és foghegyre fogott virginia-csutakjával, mintaképe volt az egyéves önkéntes ficsúrnak. Az egyenruha minden hepcziája töltötte el, minden lányra az utczán szemtelenül kacsingatott s midőn befordult a kapun, jókedvűen integetett fehérkeztyűs kezével az ott kuporgó leánynak:

– Adj isten, Juczika!

Juczika elpirult, hogy szinte szétpattant arczán a bőr. A kanál, melyet kezében tartott, oda csörömpölt az agyagtányérhoz, vaczogva, reszketve. Először, végre megszólította! És milyen szép volt!

– Ejnye be szép leány ez a Juczi – gondolta magában Jani. – Egész helyes szerető lesz. Pompás!

És másnap megállt a kapu alatt, szétterpesztett lábakkal, két kezét a háta mögött a kardjára támasztva s virginiája füstjét Juczi arczába fújva, úgy beszélgetett hozzá, mintha mindennap együtt lettek volna. Juczi pedig zavarosan, hebegve és pirulva válaszolgatott neki. Mikor egy óra tájt Juczi föltette a kalapját, hogy munkába menjen, Jani egyszerűen hozzácsatlakozott és elkisérte. Az úton aztán katonásan szerelmet vallott neki. Denikve, az önkéntesi esztendő alatt Jani és Juczi a legjobb barátok voltak megint, úgy mint régente.

*

Az esztendő letelte után Jani külföldi útra ment, aztán Bécsbe a keleti akadémiára. Diplomácziai pályára készült, be is osztották valamely nagykövetséghez és ott maradt vagy tiz esztendeig. Juczira természetesen nem is gondolt. Juczi pedig járt tovább a varróműhelybe, fölvitte már hat forint heti bérre és a legöregebb leány lett a műhelyben. Az arcza lesoványodott, a háta meggörbült, a lelke egészen elsorvadt, álmai szétfoszlottak, közömbösen, fásultan gondolt csak néha arra a szép huszárönkéntesre, akinek játékszere volt. S midőn az anyja férjhez adta egy csizmadiához, hát hozzáment és elmaradt a varróműhelyből.

És száradt, száradt egyre. A férje részegeskedett és nem dolgozott. Gyerek sírt a bölcsőben és édes anyja megkapta a rheumát és az aszthmát. Otthon hagyta tehát az anyját a gyerek mellett és kiült a kapu alá gyümölcsöt árulni és harisnyát kötni. Szemei gondolattalanul függtek az elhagyott utcza egyhangú képén, ahol csak a szállító-iroda nagy stráfkocsijai zörögtek, apró szegény gyerekek jöttek egy-egy krajczárral egy-egy almáért. Még nem volt harmincz esztendős, de olyan volt már, mintha ötven esztendős volna.

Az első emeleti lakásban egyszer nagy takarítás volt, új butorokat hoztak, munkások dolgoztak benne vagy két héten keresztűl, aztán jött az uraság. Büszke tartású, fekete szakállú, majdnem egészen kopasz férfi és egy csöpp kékszemű, csipkékbe öltöztetett babaasszony. A férfi nagyon komoly volt, az asszony nagyon vidám. S ha déli séta után betértek a kapu alá, Juczi alázatosan köszöntötte: »Kezét csókolom nagysága!« És a baba barátságosan biczczentett fejecskéjével:

– Jó napot, Jutka néni!

Az angyal.

Volt egyszer egy feketehajú, kékszemű kis leány és egy fekete szilajlelkű kis fiú. A kis leány és a kis fiú mindig együtt játszottak és módnélkül szerették egymást.

– Ha nagy leszek, akkor te leszel a feleségem – mondotta a kis fiú büszkén.

– Én pedig a feleséged leszek – nevetett vigan a kis leány, aztán szaladtak együtt az utczára, a hol éppen a tüzoltók robogtak tova a gyakorlótérre.

A kis leány tiz éves volt, mikor meghalt.

A fiú pedig már akkor fiatal ember volt, vagy tizennégy esztendős és a negyedik gimnáziumot járta. Engedélyt kért a professzorától, hogy ma délután elmaradhasson az órákról, mert el kell mennie egy kis leány temetésére. És a könyek némán peregtek végig az ő üde piros gyermekarczán, végig az orczáján és áztatták azt a kis pelyhes bajuszát, mely éppen most serkedt az ajka fölött.

Nagyon szerették egymást.

*

A kis leány fehér lelke pedig felszállt az égbe és ott angyal lett belőle. Valóságos szárnyas angyal, olyan mint a többi, a kik őrködnek még a földön járó egy-egy kedves rokonlelkükre. Az új fehér angyal lenézett az égből az ő kedves játszótársa szobájába és látta a szegény fiút az ő szomorúságában és hiábavaló epedésében elköltözött, elrepült kis játszótársa után. És akkor a kis angyalnak nagyon fájt az ő kis szive barátja szomorúsága miatt, de jól esett neki ez a szomorúság.

– Leszek a te őrangyalod – susogta magában és mintha az a fiú odalenn meghallotta volna ezt a susogást, fölemelte a fejét, bizalommal tekintett föl a magas égre és gondolta:

– Gizike most fönn van az égben, az angyalok között. Ő lesz az én őrangyalom!

*

A kis fiúból rövid hat esztendő alatt másodéves jogász lett. Belemerült a pandekták és pénzügytan miszteriumaiba és ezek a komoly, nehéz tudományok kitörülték emlékéből az ő kis őrangyala képét. Aztán meg nem is hitt többé abban, hogy az aczélos kékségében a látóhatárt befogó égbolt angyalok tanyája volna. Járta, járta az ő tudományos pályáját, és ha elfogta őt néha a könnyelmű játékhajlam, akkor egy csomag kártya után nyúlt, és ha szivében mozgott néha az a névtelen vágy, akkor megcsipkedte egy szép szobaleány orczáját, vagy udvarolt kis nièce-jei gouvernante-jának. Csinos fiú volt, jókedvű és ügyes, és az asszonyok is szivesen tűrték az ő neveletlenkedéseit. Semmiben sem különbözött a húsz esztendős fiatal emberektől.

Mikor pedig letette az ügyvédi szigorlatokat, akkor miben sem különbözött a huszonnégy éves fiatal emberektől.

Az ő őrangyala pedig egyre vigyázta őt az égből és nagyon fájt a szive, hogy kedves játszótársa ily hamar megfeledkezett róla. És ez a fájdalom olyan szomorú volt, hogy könyek perdültek ki a szemeiből és a menyország üdve nem tudta őt fölvidítani.

A fiatal ember odalent pedig mind mohóbban kergette az örömöket. Belevetette magát a nagyvárosi élet áradatába és az áttivornyázott éjszakák alatt sok sár tapadt a lelkére. Az ő angyala hiába szállt le éjszakánként hozzá és hiába könyörgött neki, hogy térjen meg, a tivornyák zajában, a csókos szerelem mámorában az angyal hangtalan szava nem tudott a lelkéhez hatni.

Ekkor a fehér angyal odaborult a Mindenható zsámolyához és könyörgött neki: Mindenható jóságos istenem, fiatalon szólítottál el a földről, mielőtt hivatásomat teljesíthettem volna. Ha lent élnék még halandó emberként, akkor társa volnék annak a szegény fiatal embernek, aki tönkremegy azért, mert én nem vagyok oldalánál. És az én ártatlan lelkem nem talál üdvöt az üdv birodalmában, amíg ő boldogtalan és az én mennyben lakó szivem is epedve eped a föld gyönyörűsége, a szerelem virágos kertje után. Oh engedd, hogy visszatérjek a földre, akár csak kevés időre, hadd gyógyuljak én is meg és hadd gyógyítsam ki azt a szegény embert, akinek én vagyok szerelmes őrzőangyala.

S a Mindenható jóságosan mosolygott a könyörgő kis angyalra.

– Legyen meg, visszamehetsz a földre; maradj ott, amíg neked tetszik. De ne felejtsd el hogy angyal vagy!

*

Dr. Földi Béla egy este, úgy nyolcz óratájt végigmenvén a Dorottya-utczán, egy ennivaló kis varró- vagy masamód-leányt látott maga előtt tovasurranni. Tüneményes karcsú termete nyomban lekötötte a figyelmét, nem kevésbbé az a lányosan síma haj, mely hosszú, fekete tekercsben omlott le a pajkos kis gigerli-kalap alól.

– Megcsipem – gondolta magában és utána sietett.

Midőn melléje került, merész, frivol tekintetével a kis leány arczát kereste. Ez az arcz hamvas és kerek volt, s midőn a férfi tekintete érte, elborította a vér.

– Süldő még, elpirul, – gondolta dr. Földi Béla, nehezen megy majd, de annál érdekesebb lesz.

Állhatatosan az oldala mellett maradt, hogy a többi járókelő azt hihette, hogy együvé tartoznak.

A kis leány egy darabig állotta, pirultan, reszketve, aztán félénken rávetette szemeit a férfira. Két nagy, babonás kék szemből egy megriadt gyermeklélek tekintett reá, és ez a tekintet, mintha megrázta volna az embert. Nem tudta mi az? de úgy érezte, mintha ő ismerné ezeket a szemeket, mintha ismerné ezt a félő gyermeklelket. S valami érthetetlen fájdalom járta át a lelkét, olyas valamit érzett, amit már régen nem érzett. Eszébe jutott az édes anyja és az ő eltünt gyermekélete és végtelen szánalom és undor fogta őt el saját maga irányában. Aztán eszébe jutott, hogy mit akart ő tulajdonképpen, midőn e gyermek mellé furakodott és mélységesen elszégyelte magát. Szeretett volna elmenekülni előle, de nem volt ereje hozzá. Szükségét érezte, hogy bocsánatot kérjen előbb tőle, s azután odább fog állani, mint a megvert kutya, szégyenkezve, megalázkodva.

– Kisasszony – szólt reszkető hangon. – Amit önnek mondani akarok, azt meghallgathatja. Távol tőlem minden sértő szándék. El is hagyom önt rögtön. De nem távozhatom anélkül, hogy meg ne mondjam önnek, hogy önt egészen másnak, jobbnak, nemesebbnek tartom, mint a többi nőket mind. Bocsássa meg nekem, hogy azt mondtam önnek és bocsássa meg különösen azt, hogy aljas, alávaló módon merészkedtem önhöz közelíteni.

Midőn beszélni kezdett, a leány megijedt és félénken húzódott tőle félre. De azután, mintegy hipnotizálva a fiatal ember remegő hangjától és attól, amit az neki mondott, rászögezte az ő csodálatos nagy szemeit. Majd köny futotta be azokat és a földre szegződtek.

A férfi feleletet, legalább elutasítást várt tőle; de ő néma maradt.

– Nincs számomra bocsánandó szava? Haragszik? – kérdezte végre szinte félénken.

– Oh nem, – suttogta a leány – most már nem, bár kezdetben féltem öntől.

– Köszönöm, köszönöm, nem is tudja, mily végtelenűl jól esik nekem, hogy nem haragszik reám.

Majd egy kis szünet mulva hozzátette:

– És most, ha kívánja, távozom – örökre.

– Oh, ne, – mondotta a leány – hiszen ön olyan jó ember, aztán nincs abban semmi rossz, ha ön mellettem marad.

Dr. Földi Béla úr erre kicsöppent az ő extatikus, bőjti hangulatából. Hogyan, hiszen ez a kis leány egészen olyan, mint a többi, akik szintén nem látnak semmi rosszat benne, ha egy fiatal ember melléjök szegődik az utczán és elkiséri őket. Dicséretére legyen mondva, ez a gondolat kellemetlenül érintette őt. Jobban szerette volna, ha ezeknek a kék szemeknek földöntúli ragyogása nem hazudott volna és lángsugarai elkergették volna innen. De hát – a kicsi igen szép, legyen tehát úgy, a hogy első pillanatra gondolta. És mézédes szavakkal, óvatos kerülőkkel kezdte szőni a hálót a mellette haladó szép leány körül. Gizinek hívják – oly szép ez a név! Szegény virágkészítő leány! Oly szomorú, ha az ilyen szép fiatal leánynak dolgoznia kell. És el fog hervadni szegénységében és esetleg ki lesz szolgáltatva egy durva férjnek, akinek nincs érzéke az ő illatos szépsége, gyöngéd, himporos lelke iránt. Mire a kerepesi-út közepére értek, megkötötték már az ideális barátságot s megbeszélték, hogy a doktor úr holnap ugyanilyen tájban, ugyanazon a helyen fogja őt várni, ahol ma találkoztak. De a kerepesi-útnál tovább nem szabad őt kisérnie, ezt az egyet kiköti magának. A viszontlátásra. Jó éjszakát!

Dr. Földi Béla várt egy kis ideig, aztán utána sietett a leánynak, hogy megtudja: hol lakik? De nem bírta többé elérni, eltűnt.

– Majd holnap – gondolta, s elment vacsorálni.

Másnap pontban nyolcz órakor csakugyan ott voltak mind a ketten. Gizike nyájasan, szeretően nézett reá és mintegy hálásan szorította meg a kezét.

– Önről álmodtam, – szólt a doktor úr halkan, olvadozva. – Oly szép álom volt!

Gizike elpirult, de nem tudott válaszolni (Ma már czélt érhetek, gondolta a doktor és kikomponálta a haditervet.)

De tudja isten, a kipróbált roué nem mert az ő szokott brutalitásával fellépni. Még kerülő úton sem. Volt annak a leánynak a mivoltában valami, ami félő tisztelettel töltötte el. Boszankodott magára. Hiszen az a leány épp olyan, mint a többi, hát mért vagy olyan gyáva? Talán szamárnak is tart, hogy így olvadozol, talán itt fog hagyni a faképnél, mert olyan tuskó vagy! – Hiába. A kisértő szó ajkára tolúlt, de nem volt bátorsága a kiejtéséhez. És egész valóját valami szentimentális, epedő hangulat töltötte el. Elborongva lépett a leány mellett és méla, ideális szavakat mondott.

Midőn ahhoz a kerepesi-úti mellékutczához értek, ahol válniok kell, akkor dr. Földi Béla – maga sem tudja hogyan – elpuffogtatta az ideális szerelem minden frázisát és maga is hitt benne – az ő ideális szerelmében. El is felejtette, hogy meglesse a leány útját, elborongva, magába merűlve járt, járt, maga sem tudta: hová.

Az este nem is vacsorált.

*

Így ment ez vagy két héten keresztűl.

Gizike boldog volt, hogy ennek a szép férfiúnak szerelme az övé, hogy örökre az övé. És ő is megmondta neki, hogy szereti, hogy nagyon szereti s hogy szeretni fogja örökké. A doktor úr pedig, ha egyedűl volt, egyre fogadkozott, hogy legközelebb véget vett a platonikus viszonynak és fölveti a kabinetkérdést: vagy–vagy! De nem jutott sohasem annyira.

Volt valami rejtelmes a leány egész viselkedésében. Olyan szivrehatóan szép volt és hangja olyan lágy, oly tiszta. Aztán se azt meg nem tudhatta, hol dolgozik, sem azt, hogy hol lakik. Ha befordult abba a mellékutczába, mintha a föld nyelte volna el, eltűnt.

Egy este azonban a sarkon a férfi oly lágyan és szépen könyörgött, hogy ne távozzék még, hogy a leány nem tudott ellentállani. Lassan, kéz a kézben, mentek együtt, önfeledten, egymás közelsége által boldogítva, míg a városligetbe nem értek. Enyhe májusi este volt. A fiatal lomb szerelmesen susogott fejük fölött, amint egy padon egymás mellett ültek, szótalanul. És a lelkük felolvadt az enyhe tavaszi levegőben, és édes, boldogító érzés fogta el őket. Földi Béla mintegy önfeledten fűzte karját a leány dereka körül és feje lehanyatlott a szép fiatal vállra.

– Édes, édes, egyetlen angyalom! – susogta megrészegítve a tömött fekete haj illatától, mely arczát legyintette. Oh, mond, hogy az égből szálltál le egyenesen az én üdvösségemre, és én elhiszem. Hiszen úgy van, oly földöntúli szép vagy és oly boldoggá tettél engem!

A leány összerezzent. Kéjes öröm zsibongott végig az ő szivén és átölelte a férfi nyakát és boldogan szorította kedves arczát most arczához.

– Igen, igen – rebegte – az égből szálltam le a te megmentésedre. Igen, eltaláltad. Angyal vagyok, a te őrangyalod, a ki nagyon, nagyon szeretlek, jobban mint a mennyország fényességét.

És leejtette válláról az ő fekete köpenykéjét és a hátán két ragyogó fehér angyalszárny bomlott széjjel és fölemelkedett a levegőbe és mosolyogva lebegett a kővé vált férfi fölött.

Majd gyöngéden, szeretettel leereszkedett melléje és szerelmesen sugta:

– Szeretsz, úgy-e szeretsz? Régóta ismerlek, mikor még kis fiú voltál és én kis gyerek voltam. De aztán meghaltam. És most angyal vagyok. A te angyalod, a ki örökké melletted lesz hűséges társadként a földi életen keresztül. Jó lesz?

– Jó lesz – válaszolta a férfi gépiesen.

És midőn az angyal megcsókolta, hideg maradt és az ő csókja is fagyos volt, midőn az angyalajkakhoz tapadt.

– Késő van, gyerünk haza – mondotta végre.

– Tehát holnap? – kérdezte szerelmesen Gizike.

– Holnap – ismételte a doktor és sietve távozott.

Másnap pontban nyolcz órakor Gizike a szokott helyen volt, de a doktor nem jött. Várta, várta, hiába várta.

A következő napon sem jött, harmadnap sem, egyáltalán nem jött.

És a fehér angyal sírva szállt vissza az égbe és onnan nézett le szerelmes férfiára.

Ott látta őt egy éjjeli kávéház sarkában, mellette egy festettajkú szép leány, akivel vigan koczintott és kiáltotta:

– Éljenek a szép leányok, kiknek csókja tüzes, ölelése forró. Mondhatom neked galambom, hogy az ilyen tüzes szép leány mint te vagy, többet ér az ég összes angyalainál!

Szegény Bandi agnoszkálása.