IV.

Amire a rendnek szüksége volt, minden megvolt. Meg volt a halottkémi bizonylat, az agnoszkálás és a bonczolás jegyzőkönyve, a kis konczipista megszerezte még a hullaszállítási engedélyt is és Mari eltemethette a bátyját.

Onnan a halottas kamrából vitték el.

A koporsót már húgai is kisérték. Az ujságból olvasták, hogy megtalálták a bátyjukat – előttük nem lehetett titkolni. És a szegény leányok sűrű könyhullatással kisérték a szegényes koporsót a temetőbe. Hamar végeztek vele. A két kisebbik leány majd hogy a koporsó után nem vetette magát, de Mari merev nyugalommal, réveteg, gondolkodó tekintettel bámult a gödörbe. Látta maga előtt az ő élő bátyját és azt a torz hullát, melyre most hantolják a földet és nem tudta fölérni, hogy a kettő egy. Az a hulla idegen volt neki és nem tudta siratni.

Aztán haza mentek és vidáman hozzáfogtak a munkához.

Gyászruhát sem ölthettek, meg sem sirathatták nyiltan szegény Bandit, mert a mamának nem szabad soha, de sohasem tudni róla, hogy Bandi meghalt. És a mama nyugodt, nagyon nyugodt és elhiszi, hogy Bandi vidéken van és hallgatja a leveleket, miket Mari hetenkint maga ír és fölolvas neki.

Szegény Mari!

A fiatalabb leányokon lassankint érvényesítette az idő az ő gyógyító hatását. A kis Biri már nevetni is tud és a szabásmintát tanulmányozva, öntudatlanul egy vidám nótát is dúdol magában. De Mari mindig azt a hullát látja maga előtt és nem ismer benne az ő bátyjára. És beszélvén róla édes anyjának, mint élő emberről és fölolvasván neki a leveleit, egyre erősödik benne a remény, hogy Bandi vissza fog jönni a vidékről s mind bizonyosabbá válik benne a tudat, hogy Bandi él.

A mama pedig nyugodtan olvassa a bibliát. A szent anya fájdalmas gyászáról olvas gyakran és imádkozik fia lelki üdvösségeért. Mert az anyát nem lehet megcsalni. Mikor leánya akkor reggel távozott, akkor megszakadt szivében egy húr és ő tudta, hogy most temetik a fiát. De rejtegeti ő is a gyászát, hadd gondolják azok a jó, szegény leányok, hogy megkimélték anyjukat a legszomorubb fájdalomtól.

Magdolna.

Barna Józsi harmincz esztendős korában elhatározta, hogy szerelmi kalandok után lát. Szelid, jó fiú volt, de még egészen zöld. Valahol vidéken professzoroskodott s kommentálta Berzsenyit meg Ányos Pált, míg végre áthelyezték Budapestre. Itt aztán a kávéházi, szinházi és orfeumi levegő eltöltötte őt azzal az ernyesztő szomjúsággal, melyet csak leánycsókkal vagy szerelmi versekkel lehet oltani. A versekkel megpróbálta már, de mivel Berzsenyi volt a poétai mintaképe, nem igen boldogult velük.

– Elvégre is, vagyok olyan legény, mint akár Duha Péter, – gondolta magában – akinek minden napra más szeretője van. Megelégszem egyelőre egygyel.

Tudakolta aztán Duha Pétertől:

– Te Péter, hogy is szerzed te a szeretőidet?

Duha Péter rá nézett az ő zsírban úszó, fekete szemeivel és egyet pödört a bajszán. Pufókos, idomtalan ember volt, csupa izom és csupa fekete szőr. Az ember nem tudná, hogy mi is vonzza hozzá a nőket, ha nem volna oly hallatlanul szemtelen.

– Hát, barátom, annak az a módja, hogy végig sétálok valami népesebb utczán, aztán, ha akad valami szemre való leányzó, akkor mellé szegődöm. Első nap én kisérem őt haza, második nap ő engem.

Barna Józsinak ez nem fért a fejébe.

– De kérlek, Péter, csak nem lehet akármelyik tisztességes nőt az utczán megszólítani, mielőtt az ember tudja, hogy lehet!

– Gyerek vagy Józsi, nem ismered még a pesti életet. Az ilyen sétákra egy órakor délben, vagy nyolczkor este kell menni. Azok a lányok, a kik ilyenkor az utczán járnak, azok már megebédeltek, vagy csak akkor mennek vacsorára. Azokat bátran megszólíthatod.

Notandum, Duha Péter jómódu gentryfiú, aki a tisztesség fogalmát nem tudja összeegyeztetni a tizenkét órakor való ebédeléssel.

És Barna Józsi ilyen instrukcziókkal ellátva neki indult a kalandos útnak.

Eleinte mindig esernyővel járt az utczán, abban bizakodván, hogy majd valami hirtelen záporeső szakad le s akkor találkozik majd egy hölgygyel, akinek nincs esernyője. Ez a legszebb formája egy ismeretlen nő megszólításának.

Hanem vagy nem esett az eső, vagy nem akadt védelemre szoruló hölgy, vagy pedig Barna Józsinak nem volt bátorsága, hogy hozzá lépjen. Denique, az esernyővel nem boldogult.

– Este könnyebben megy, – gondolta – nem látják az embert, aztán tényleg nem jár olyan sok megközelíthetetlen nő az utczán, mint nappal.

És bolygott este. Szép, kerek, szőke arczát megvilágitották az Andrássy-út, a váczi-útcza gázlámpái, majd belemerült a mellék-utczák sötétségébe. A szeme gyorsabban járt mint a lába, mert valahányszor azt mondotta magában: »Ez az!« – mindannyiszor meglassitotta a járását, mig az áhitott alak szerencsésen eltünt valami kapu alatt. Gömbölyödő termetét lihegve vonszolta egy-egy magános nő után, majd midőn elérte, mélyen az arczába tekintett. De mihelyt a nő tekintete érte őt is, hirtelen lesütötte a szemét s mintha jégverem volna a lelkében, közönbösen haladt mellette el.

– Ez nagyon tisztességes, – gondolta, ha hidegen néztek reá – méltatlanság volna őt inzultálni, csak azért, hogy elkésett valami látogatásnál.

Ha pedig mosolyogva, biztatva érte őt a virágos kalap alól valami égető szempár nézése, akkor fölháborodott benne az ő morális érzése:

– Olcsó diadal, nem kell.

És haladt tovább.

Midőn késő este holtra fáradva becsöngetett az ő lakásába, akkor tünődve állt meg a szoba közepében.

– Mégis csak gyámoltalan, gyáva gyerek voltál.

Aztán végig nyujtózkodva ágyán, egészen megváltozott. Holnap máskép lesz! Elvégre is az embernek nem az a hivatása, hogy erényőre legyen minden női teremtésnek. Aki erényes akar lenni, az maga vigyázzon magára és ne járjon késő este egymagában az utczán, ahol a hozzá hasonló veszedelmes vadászok leselkednek reájuk. Minden asszony gyarló, mondotta Duha Péter, és igaza is van. Mert gyakran tapasztalta az ő éjjeli botorkálásain, hogy azok az ártatlan nézésű leánykák, a kiket ő nem mert magszólítani, valami kevésbbé lelkiismeretes uri emberrel folytatták útjukat. Mert ő csak túlságosan skrupulózus, nem gyáva. Meg fogjuk látni holnap, a mikor sutba dobja a skrupulusokat.

Az a holnap pedig mindig csak holnap maradt. Szegény jó lelke minden még oly biztató alkalommal is visszariadt a vállalkozástól. Sokszor már egészen közel volt hozzá, hogy megszólítson valakit, de nem talált kellő formát hozzá. Mert forma okvetetlenül kell.

Egyszer azonban szájába repült a sült galamb. Már késő este volt, a király-utczában, ő éppen haza felé tartott, miután már egy fél tuczat leányt kisért tiszteletteljes távolságból. Egy fekete ruhás, karcsú leányalak járt a falhoz lapulva előtte. Tiszta, takaros volt a ruhája, a fején kopottas sötét szalmakalap, mely alól ragyogóan világlott elő csodálatosan szép sárgás szőke haja. Barna Józsi egy gázlámpa alatt érte utól s lopva az arczába tekintve, szokás szerint közönbösen tovább akart menni. De hirtelen delejes áram futott végig rajta, arczát elborította a vér s ő megfordult.

Egy mesésen lágy hang szólott utána, félig vergődve, félig fuldokolva:

– Bocsánat, uram!

Barna Józsi lekapta a kalapját és udvariasan lépett a leányhoz.

– Parancsoljon, kisasszony – mondta az ő jóságos lágy hangján, mely mindig pénzébe került, valahányszor egy jó barátjával szemben használta.

De a kisasszony nem tudott parancsolni. Hamvas, szép arczát (az egész teremtés nem lehetett több tizenhat évesnél) elöntötte a piros vér s nagy aczélkék szemeit elborította a viz. Arczszögletei vonaglottak a nagy fölindulástól. Barna Józsi látta, hogy itt hiába vár parancsot s jóságos részvéte segített az ő veleszületett élhetetlenségén. Jóságosan, mint egy nagybácsi, karjába öltötte a leány kezét és biztatóan szólott hozzá:

– Úgy-e, kisasszony, elkésett és most fél magányosan menni? Majd haza kisérem – a kapuig – tette hozzá minden félreértés kikerülése végett.

De a leány zavara erre csak növekedett. Reá támaszkodott a férfi karjára és hangos zokogásban tört ki.

– Nincs otthonom, nem tudom, hová menjek.

Erre aztán Barna Józsi jött zavarba. Hiszen még Duha Péter is először haza kiséri a hölgyét és csak másnap kiséri az őt. Egy pillanatra átvillámlott ugyan az agyán, hogy Duha Péter ilyenkor azt mondaná: »Sohase búsuljon kedvesem, az én lakásom elég tágas, elférünk benne ketten is.« De azért nem mondta. Csak törülte a homlokáról az izzadtságot s mintegy magában motyogta:

– Ez bizony nagy baj.

A leány ebből a beszédből rosszat sejtett, mert aggódva tekintett föl kisérőjéhez.

– Uram, – mondotta remegő hangon – segítsen rajtam, vigyen akárhova, csak el ne hagyjon. Hálás leszek, szolgálója leszek, csak magamra ne hagyjon ebben az irtózatos éjszakában.

Barna Józsi erre ismét a Duha Péter eszével ezt gondolta:

– Ez ugyan egészen világos beszéd.

De a maga fejével azt gondolta:

– A nyomorral nem lehet visszaélni.

– Arról szó sincsen, – fordult aztán a leányhoz – semmiképpen sem fogom elhagyni. De hát, tudja, a dolog kissé bajos, mert én magányos ember vagyok és csak egy szobám van. Ha csak nem riad vissza attól, hogy valami szállodában tölti egyedül az éjt?

Erre az a könyben uszó két nagy szem rámeredt az ő arczára, meglepetve, csodálkozva, és amint még Barna Józsi is észrevette, némileg csalódottan is. Bizonyos lemondó önmegtagadás volt a leány hangjában, a mint susogta:

– Ahogy ön kivánja. Köszönöm.

– Ez a leány félreértett, – gondolta magában Barna Józsi, de tartok tőle, hogy én is félreértettem őt. Talán mégis csak elég tágas lesz mindkettőnknek a lakásom.

Gondolta, de nem mondta. Ellenben észrevette, amint a leány félig önkénytelenül visszafordult és folyton egy kávéház világos ablakára bámult.

– Vacsorált már? – kérdezte s be nem várva a fölösleges feleletet, folytatta: – én még nem. Úgy-e, velem tart?

Beléptek. Valami harmadrangú kávéház volt, amilyen éppen a király-utczától telik. Álmatlan aszfalt-gavallérok, részeg jogászok és kétes exisztencziák füstölték tele a tarkatapétás nagy termet. Gúnyos, szemtelenül hunyorgató pillantások nyilaltak a sarokasztal felé, ahol Barna Józsi az ő védenczével helyet foglalt, mintha azt mondanák: »Értünk, értünk, csinos portéka. Gratulálunk.«

Barna Józsinak felforrt a vére fölháborodásában, hogy ilyesmit gondolnak róla ezek az emberek. Szerette volna mind kihajigálni az ablakon.

Forró tea és hideg sonka mellett aztán megtudott mindent. Nem mondom el a szép Szabó Magdolna históriáját, olyan közönséges és banális, mint minden igaz história. Az a kopott nóta az, mely egy szép leányról szól, akinek nincs kenyere, de van becsülete. Aztán találkozik egy vén javasasszonynyal, aki kenyérre váltja be a becsületét. Csak egy hónappal ezelőtt történt. Most örökös rabszolgája, akár szeretője is kész lenni annak a nemesszivű embernek, aki hajlandó őt föltartóztatni a lejtőn, melyen áll. Szivesen nélkülöz, beéri bármily kevéssel, csak éjszaka otthon lehessen, biztos fedél alatt.

Barna Józsit mélyen leverte ennek a bűnbánó szép Magdolnának a beszéde. Hogyne, mikor a töredelmes szókat a biborban úszó orczák, a mereven lesütött szempillák olyan megkapó őszinteséggel illusztrálták. Ime, egy szép gyermekéletű nő, akit lelketlen emberek boldogtalanná tettek. Nem tudta fölfogni, miképpen lehet valaki olyan kannibál természetű, hogy egy ilyen gyönge, gyöngéd teremtést megérintsen. Nem, ezt a szép, szerencsétlen gyermeket ő meg fogja menteni!

Megnyugtatta őt. Ne sirjon, nincs rá többé oka. Ha becsületes, jóravaló akar lenni, akkor ő mindenben segítségére lesz. Most pedig menjünk haza.

Becsöngetett a lakásán. Aztán meghagyta a házmesternőnek, hogy vezesse a kisasszonyt föl az ő szobájába, ő maga ma nem megy föl.

– Jó éjszakát, kisasszony, ön itthon van.

Barna Józsi ott ragadt a kapuban, mely orra előtt becsapódott. Aztán lassan megindult a legközelebbi szálló felé.

– No, ezt a kalandomat nem mondom el Duha Péternek. Kinevetne.

S midőn összekuporodott a szállóbeli rövid, kényelmetlen vaságyon, elgondolkodott:

– De mintha ez az én filantropiám mégis csak hasonlítana egy nagy szamársághoz!

*

– Jó reggelt! Kipihente magát? – Derék. Hát, kedves Magdolna kisasszony, gondolkodtam az éjszaka arról, hogy mitevők legyünk és azt hiszem, az eredménynyel ön is meg lesz elégedve. Ön természetesen nem lakhatik itt nálam, hiszen a rossz nyelvek nem hagynának nyugtot. De fogadok ön számára itt a házban egy kis szobát és gondoskodom önről addig, amíg saját erejéből meg tud élni. Mert az ön helyzetében csak a munka lehet az, ami visszaadja önnek lelke nyugalmát és önbizalmát. Úgy-e bár, ön is ezen a véleményen van?

– Igen – suttogta Magdolna.

– Hát lássuk csak: mihez foghatna. A legkényelmesebb persze az volna, ha berendezhetnék önnek egy kis trafikot, de fájdalom, ahhoz több pénz kell, mint amennyi nekem van. Valami más női foglalkozás után kell tehát látnunk. Ért-e valami kézimunkához?

– Tudok varrni, egy kicsit himezni és – énekelni is. Ezt az utóbbi képességét bizonyos mohósággal hangsulyozta a szép Magdolna.

– Akkor minden rendben van. Még ma hozatok magának egy takaros kis varrógépet, munkáról is gondoskodom. Nagy az ismeretségem, munkában sohasem lesz hiány. Különben is a kezdet nehézségein majd túlsegítem én.

– Nem volna-e czélszerűbb, ha a szinháznál próbálkoznám? – koczkáztatta félénken a leány.

– A szinházra, kedves gyermekem, nem szabad gondolnia. Jól ismerem azt a levegőt, nem tesz jót önnek. Örökös csábitásnak, örökös ostromoknak van ott kitéve. Bizony kár lenne odamenni.

– Igaza van, – válaszolta a leány. – Köszönöm, nagyon köszönöm a jóságát, dolgozni fogok.

És dolgozott. Egész nap vidáman kopogott a gépe. Szegény Barna Józsi anyagilag majd tönkretette magát, mert a sok munkát, amit védenczének hozott, a saját számlájára csináltatta és fizette oly búsásan, ahogy a varrómunkát sohasem fizették még. De boldoggá tette őt a tudat, hogy ezt a jóravaló, fiatal szép leányt megmentette a tisztességes életnek. Sőt gyakran, ha el-elnézegette azt a szenvedő szép arczot, melyen bizonyos szelid melankólia borongott, hallgatta a gép dolgos kopogását, az a gondolat is járt át az agyán, hogy miért ne? – hátha a maga számára mentette őt meg?

Egyszer délután azonban, amint a kávéházból hazatért s bekopogtatott Magdolna szobájába, az a regényekből jól ismert meglepetés érte őt, hogy a szép leány helyett egy tintafoltos levelet talált. Szólott ez a levél az egyetlen jóltevőnek, akit a levél irója örökké hálás emlékezetben fogja tartani, bár jóságára érdemetlennek tudja magát. Kifejti továbbá azt a filozofémát, hogy annak, aki egyszer vétkezett, már nincs veszteni valója és minthogy ő ma a népszinházi karénekes-próbán nagy sikert aratott, nem akar nemes jóltevőjének továbbra is terhére lenni. Maradt hálás köszönettel: Szabó Magdolna, s. k.

Midőn Barna Józsi ezt a levelet kisillabizálta, úgy érezte magát, mintha egy mázsa arany higannyá olvadt volna a markában. Aztán kifordult a kis szobából s fölhaladva a saját lakása felé, azt mormogta magában:

– Mégis csak nagy szamár voltál.

Két héttel később az Andrássy-úton egy fiakkerben látta Szabó Magdolnát. Elegáns volt, mint egy grófnő és Duha Péter ült mellette. A leány észrevette őt s hirtelen odahajolt gavallérjához. Valamit súgott neki.

Másnap pedig Duha Péter mosolyogva veregette meg Barna Józsi vállát és félig gúnyosan, félig szánakozva mondotta:

– Gyerek vagy te, Józsi, legjobb lesz, ha megházasodol.

Czili néni.

Igen szépen köszönöm, kedves barátném, a meghivást és különösen a postscriptumot, mely Czili néni megérkezéséről értesít. Nagyon örülök, hogy Czili néni előre is örül a viszontlátásnak, de fájdalom – mértéktelen elfoglaltság kifogása alapján – kénytelen vagyok a találkozás még nagyobb öröméről lemondani.

Ez neki szól. Önnek, kedves barátném, őszintén megmondhatom, hogy Czili néni megérkezése riaszt el engem mai estélyétől. Pedig úgy szeretek önöknél lenni. Olyan kedves, apró szobáik vannak, filigrán apró butorokkal. Apró poharak az apró tálczákon, apró gyermekek, apró háziasszony és apró örömök – úgy szeretek mindent, ami apró, csak éppen Czili nénit nem.

Ne értsen félre és ne vádoljon következetlenséggel. Czili néni igen tiszteletreméltó hölgy. Szép is, jó is, okos is és az a tiszta fehér haj, mely fiatal szép arczát környezi, egyszerűen földöntúli. De nagyon unalmas. Unalmas szépségénél, szeretetreméltóságánál és okosságánál fogva. Unalmas azért, mert ő tudja, hogy szép, szeretetreméltó és okos, és mégis akar szépnek, szeretetreméltónak és okosnak látszani.

Amilyen émelyítő irásomban ennek a három melléknévnek a halmozása, éppen olyan émelyítő a Czili nénivel való együttlét. Úgy érzem, mintha czukros vizben fürödnék és a czukor bevenné magát egész valómba. Egy kis keserüség, egy kis rútság, egy kevés ridegség és legalább egy csöpp ostobaság türhetővé tenné a helyzetemet. De semmi, semmi, Czili néni olyan, mint egy melléknév a hatvanas évekből, nagy betüvel irva.

Egy csöppet sem csodálkozom azon, hogy Czili néni pártában maradt. Honnan az ég szerelmére vegyen egy férfi bátorságot, hogy a tökéletességek ilyen gyüjteményét örökre a magáévá tegye? Czili néni most negyvenéves és az arcza még mindig oly szép és fiatal, mint tizenhatéves korában volt. És a haja már tizenhatéves korában olyan galambfehér volt, mint amilyen mostan. Czili néni olyan tökéletes, hogy az idő, a változás, a hervadás sem fogott ki rajta. Gyermekleány korában vén leány volt és vén leány korában még mindig fiatal. Ha ez nem kisérteties, akkor egyszerűen ízetlen.

Jól emlékszem még reá, tizennyolcz esztendős korában. Én akkor vagy kilenczesztendős gyerek voltam és nagyon szerettem hozzájuk menni. Szerettem az ő kisvárosi sötétes lakásukat, a virágos szőnyegekkel, az üvegszekrénynyel, mely tele volt finom üveg- és porczellánneműekkel. A horgolt asztalterítőt, a díszkötéses könyvekkel és a fehéren bevont vörös ripszfauteuilleket, melyek geometriai preczizitással voltak félkörben az asztal körül állítva. Szerettem továbbá az ő süteményeit, melyek tiszta czukorból, csokoládéból és mandulából készültek, mazsolával telehintve; akkor még jó fogam volt és nem szivaroztam, akkor még rajongtam az édességért és szerettem Czili nénit. Már akkor is megragadott az a megható ellentét az ő piros szép arcza és fehér, selymes haja között. Tökéletes, karcsú termetét mindig sötét ruha födte és ő úgy lebegett a sötétes szobákban, méltóságosan, világítóan, mint bárányfelhős égen a hold.

Háladatossággal gondolok arra az időre, mikor Czili néni arczon csókolt és az ölébe ültetett. Olyan nagymamás volt irányomban tizennyolczéves korában. Tisztelettel és áhitattal hallgattam beszédét, ha egy-egy könyvet, melyet visszahoztam neki, magyarázgatott. Megmutatta nekem az összes folyóiratok fametszeteit, elmondta nekem, ki festette, hol él, mekkora nagy festő az illető és milyen iskolához tartozik. Majd a zongorához ült és a nagy mesterek műveit játszotta nekem, egyre figyelmeztetve engem a szépségekre, a jellemző motivumokra. Neki köszönhetem, hogy gyermekkoromban már akkora műveltségem volt, mint kevés fiatal embernek, midőn rigorózumra készül.

Oh, én rajongtam akkor Czili néniért. A megtestesült jóság és fölény volt ő, nemcsak az én gyermekszemeimben, hanem az egész kis város apraja-nagyja szemében. Vasárnap délután, ha a kis város színe-java ő náluk összegyűlt, a sok okos férfi és szép leány közül ő vált ki fönségesen, fölényesen, de szeretetreméltóan, szeliden, a megtestesült harmónia. A fiatal emberek hódolattal közeledtek feléje, a szokott enyelgő hangot, melyet más leányokkal szemben alkalmaztak, vele szemben mindig fölváltotta bizonyos tiszteletteljes várakozás hangja. Nem vitatkozott soha. Szerényen, figyelmesen hallgatta a sokszor heves vitákat, s ha aztán egyik-másik fél őt hívta föl birónak, akkor szeretetreméltó, lágy hangon, egyszerű világos szavakkal megmondta a saját véleményét és az döntött. Olyan kristálytiszta, határozott és kijelentésszerű volt minden, amit mondott, hogy ahhoz a dologhoz nem lehetett többé hozzászólani. Ilyenkor mindig perczekig tartó csönd állott be, mely szinte kinosan hatott. És Czili néni magában elmerülve, egy kissé nekipirulva nézett maga elé, mintha lelkében újra élvezné saját nyilatkozatát, de azután, magához térve átlátta a helyzetet és fölényes szeretetreméltósággal ismét megindította a beszélgetést. Szép lélek volt a szó nemes értelmében. Rajongott a művészetért, az irodalomért és különösen a szép verseket szerette. Gyönyörűséggel czitálgatta az élő és holt költőket, nem mintha olvasottságát akarná fitogtatni, hanem mivel tele volt költészettel és a czitálás neki épp oly belső kényszerűség volt, mint más embernek egy dal dudolása, mely bevette magát a lelkébe.

Ennyi kiváló tulajdonság mellett, az általános tisztelet és csodálat közepette szinte érthetetlen, hogy lánypajtásai között nem akadt egyetlen irigye sem. Irigyelték és megszólták a szőke Sárikát, mert őt tartották a legjobb tánczosnőnek és irigyelték, megszólták az alispán ferdeszájú Rózsáját, mert az ő házuknál fordult meg a legtöbb katonatiszt. De Czili nénin valamennyien osztatlan szeretettel csüggtek, túlliczitálták egymást az ő dicséretében és mindenki örült, ha szinházban, tánczmulatságon fölragyogott a Czili néni ezüstös szép haja.

Most már értem, hogy a lányok között nem volt rosszakarója. A leányoknak csodálatosan helyes ösztönük van, ők öntudatlanul kiérezték, hogy Czili néni minden szépsége és minden fényes tulajdonsága mellett nem vetélytársuk. Czili néni sokkal fenségesebb volt, semhogy egy fiatal embernek eszébe juthatott volna, hogy neki udvaroljon. Annyi tisztelettel és csodálattal töltött el mindenkit, hogy szerelemre senkisem gondolt. Hiszen Czili néni nem közönséges leány, az olyan közönséges és léha érzelem, mint a szerelem, dehogy férkőzhetik az ő tiszta, jó szivébe! Aztán szinte nevetségesnek is tetszett mindenkinek, hogy Czili néni ezek között a fiatal emberek között hozzá méltó férjet találhasson. Csak egy nagy művész vagy költő méltó ő hozzá s bizonyosan egy olyan lesz is a férje, ha ugyan méltó lesz reá.

Öntudatlanul mindenki tisztában volt azzal, hogy Czili néni olyan leány, akit senkisem fog elvenni, éppen tökéletességénél fogva. Néha ő maga is mintha sejtette volna ezt, s mintha hizelgett volna neki ez a föltevés. Később azonban nyugtalanította. Az ő korabeli barátnői sorra léptek az oltárhoz és Czili néni valamennyinél nyoszolyóleány volt. Csodálatosan szép nyoszolyóleány. És esküvő után szeretettel csókolta meg a menyasszonyt és kivánt neki minden jókat.

Végre is egyedül maradt. Tapasztalta, hogy a leányok közül, akik az ő kedves kis otthonában vasárnap délután összegyűltek, ő nemcsak a legszebb és a legokosabb, hanem a legöregebb is. A fiatal embereket, akiket fogadott, abból az időből ismerte, mikor könyvtáskával a nyakukban, jártak a városi algimnáziumba. Szomorú, merengő lett. Nem csoda. Hiszen olyan igazságtalanság az élettől, hogy őt ott felejti a régi helyen. És kezdte magát idegennek érezni a régi otthonban, az új generáczió közepette s nem maradt számára más vigasztalás, csak a könyvek, a rézmetszetek és zongora.

Lássa, kedves barátném, midőn hosszú évek múltán újra találkoztam önöknél Czili nénivel, az ő viruló, változatlanul szép arczával, fehér hajával és szelid, okos hangjával, akkor mély meghatottság szállt meg. Oly nyugodtnak, oly derültnek látszott és én mégis sajnáltam őt. És tanakodtam magamban: hát csakugyan kibékült-e sorsával, valóban olyan tökéletes-e, hogy szerelem nem fért hozzá soha? És mikor beszélgettem vele, úgy éreztem magam, mintha még mindig kilenczesztendős fiú volnék és ő oktatna engem. Még mindig irodalommal és művészettel volt tele és én bámultam az ő nagy tudását, az ő finom izlését és megsemmisültem saját tudatlanságom érzetében. Azt hittem, hogy még mindig bámulom őt, mint annak idejében és hogy az a kényelmetlen érzet, mely elfogott, csak onnan való, mivel sem tudásban, sem eszmei röptében nem birom őt követni.

De vacsoraközben, midőn Gessner idilljeit elemezte, tisztába jöttem két dologgal: ez a művelt beszéd nagyon unalmas és ez a nagyműveltség és széplelkűség egy pártában maradt vén leány egyoldalúsága. Ez nem többé jelleméhez tartozik, hanem modorává vált; korbeli hátrányát szellemének ragyogásával akarja feledtetni. Szóval, én Czili nénit rendkivül hiúnak találtam. Úgy látszik, hogy ő most úgy gondolkodik magáról, mint annak idején a többiek és mutogatja magát, gyönyörködik saját magában. És az ő hiúsága nemcsak szellemére vonatkozik, hanem külsejére is. Tudja, hogy ő most is olyan szép, mint volt és büszke reá. És erősen fűzi magát és szinte nyárszerűen meleg tavaszi este kék bársonyruhában jelent meg, mert az a bársony valóban jól illik neki.

Fáj a szívem, hogy Czili néni, akire hálával és szeretettel gondolok vissza, most ilyen szinben tünik föl nekem. Szeretnék toleráns lenni és szeretném szuggerálni magamnak, hogy a régi, a a változatlan Czili néni époly érdekes, mint volt azelőtt, de nem tudom. Megkönnyebbülten bucsúztam tőle, midőn tavaly kétheti tartózkodás után visszautazott szülővárosába és komolyan megijedtem a postscriptumától, melyből megérkezését tudtam meg. Nem kerülhetem el a vele való találkozást, de halogatom, amennyire csak lehetséges. Ma estére kegyelmezzen, kérem. Majd holnap, majd holnapután, vagy a jövő héten, amikor csak bokros teendőim megengedik. Úgy-e nem haragszik?

A majom.

A zajongó iskolás-gyerekek közé, kik úgy omlottak ki a gimnázium kapujából, mint a zsákból kirázott macskák, ölyvként csapott le mindennap egy nevetséges, gyermekformájú asszony. Odatapadt egy hórihorgas, buta nézesű fiú nyakába és csókolgatta, beczézgette, majd átfogván a derekát, folytonosan édes neveken szólongatva őt, magával vonta a magával tehetetlen, iruló-piruló kamaszt. A gyerek-raj pedig hallózva körülfogta őket és gúnyosan kaczagott, rikoltozott.

– A majom, itt van a majom!

Csakugyan furcsa alak volt ez a vézna, soványképű asszony, akinek fekete, lázas szemeiből csak úgy sugárzott ki a hiszteria.

Az orra vékony és átlátszó volt, mint egy czitromszelet, keskeny, vértelen ajkai a fogatlan szájba szinte besüppedtek. Kiálló orcsontjain a szeplős bőr a megrepedésig megfeszült és valami beteges piros máz ragyogott rajta. Az egész fej alig volt nagyobb egy jókora almánál és hihetetlenül vékony, hosszú nyakon himbálódzott, mintha a szél lengette volna ide-oda.

És képzeljék ezt a monstruozus fejet, nyakat egy sovány, púpos termeten, ósdi fekete ruháját, mely a vékony derékról mind szélesedve omlott alá, mintha krinolin volna alatta, és képzeljék melléje az ő kútgémes fiát, aki ügyetlenül döczögött mellette, akkor át fogják látni, hogy az iskolás-gyerekek nem tehettek róla, ha e furcsa pár fölkeltette a jókedvüket.

Önzésből mentegetem őket. Mert a rakonczátlanok között ott voltam én is és az én vékony gyerekhangom sikította a leghangosabban:

– A majom, itt a majom!

Nemcsak nevetségesnek, de undoritónak tartottuk azt a majomszeretetet, melylyel ez a nyomorult kis özvegyasszony az ő fián csüngött. A fiú pedig maga volt a bambaság. Merev nézésű szemeiből sohasem csillant ki lélek. Ha szóltak hozzá komolyan vagy durván, nem látszott meg rajta, hogy hallotta a beszédet, ha tréfásan, akkor széles vigyorgásra húzta a száját s valami csúnya röfögésszerű hangot hallatott. A mellett buta volt, mint az éjszaka és szorgalmas, mint egy bivaly. Vért izzadva és sűrű pótvizsgázás közben húzta magát keresztül az osztályokon, kikiáltott réme a professzoroknak, türelmes, szinte érzéketlen médiuma társai gúnyjának és kegyetlenségének. Minden óraközben elverték keservesen, de sohasem ment panaszra. Velünk, társaival sohasem beszélt, mert félt tőlünk. Felelés közben dadogott, mint Demosthenes, mielőtt nagy szónokká vált. Aztán mintha süket lett volna, kétszer-háromszor kellett megismételni a kérdést, mielőtt megértette. Pedig nem volt süket, csak sok idő kellett az agyának, míg a hangokat megemészthette.

Gyerekkoromban a többiekkel együtt csúfoltam az anyját és ütlegeltem őt. Midőn kamaszodni kezdtem, fölhagytam a majom-kiáltással, de őt magát mélységesen megvetettem. Micsoda nyomorult lélek lakozhatik benne, hogy eltűri édes anyja kicsúfolását! Hiszen ha az én édes anyámat csak századrészével illetnék azoknak az inzultusoknak, nem nézném a magam gyengeségét, hanem közéje csapnék ennek a rikoltozó, nyomorult szarkahadnak s emberhalál esnék. Ez a hórihorgas, emberformájú gép pedig süket volt minden gúnynak, s midőn az édes anyja ott a nyilt utczán csókolta, elpirult, megzavarodott és szaporította a lépéseit. Meglátszott rajta, hogy szégyenli az édes anyját.

Így láttam legalább a dolgot.

Történt egyszer, – már az ötödik osztályba jártunk – hogy óraközi duhajkodás közben túlságos kegyetlenül bántam a szegény fiúval, úgy, hogy ő maga is megsokalta. Mintha rúgó pattantotta volna föl, ott termett a katedrán, minden izében reszketve, szemeit befutotta a köny, míg jobbjában szorongatta a nagy kalamárist, hogy a legelső támadónak a fejéhez vágja. Ez hatott. A lárma egyszerre csak megszünt, mindenkit megdöbbentett ez a szokatlan energia. De szegény fiút is nagyon megviselte. Kiejtette kezéből a tintatartót, inogott, aztán mintha villám sújtotta volna, hangtalanul összerogyott.

Az ifjúi rakonczátlanság természetesen rögtön helyet engedett az ifjúi jószivűségnek. Szaladtak feléje valamennyien, locsolgatták, ébresztgették s midőn magához tért, közbefogták és bocsánatot kértek tőle. Ő bambán nézett körül, mintha nem tudta volna, mi történt vele. Én és még egy komolyabb társam közbefogtuk, ráadtuk a kabátját, kalapját és vezettük haza. A szegény fiú még egyre reszketett, halotthalvány volt és hideg verejték csurgott a homlokáról.

Megvallom, dobogott a szivem, midőn a fiú lakásához közeledtünk. Milyen lesz a majom otthon? S mi lesz, ha látja fiát, szinte halottra válva? De azért csak megnyomtam a csöngetyűgombot. Az ajtó nyilt, egy takaros, tiszta szobaleány nyitotta ki, aki meglátva a karjainkra támaszkodó fiút, elkiáltotta magát:

– Jézus Mária!

Ugyanakkor valaki föltépte a belső szoba ajtaját és a majom vérfagyasztó sikoltással repült felénk, kitépte közülünk a fiát, a nyakába fogódzkodott és csókolta, aztán zokogott, fuldokolt, hogy szinte kővé váltunk. És a fia is fölengedett, ő is magához szorította az édes anyját, aztán sirtak, zokogtak együtt sokáig.

Nem is kérdezte, hogy mi történt, a fia sem mondta, mégis tudta.

Majd midőn mindaketten lecsillapodtak, a majom (furcsa, még akkor is gondolatban csak majomnak neveztem) felénk fordult és megindító bensőséggel köszönte meg, hogy az ő édes Gizikéjének (Gézának hivták) pártját fogtuk s hazakisértük. Aztán minden szabadkozásunknak daczára betuszkolt a fogadószobába, leültetett, süteményt hozatott be és likőrt, és olyan kedvesen, szeretetreméltóan kinált bennünket, hogy – immel-ámmal ugyan – de ettünk és ittunk.

Még most is látom azt a szalont. Semmisem vallott majomra, az ósdi kopott ruhájú, madárfejű, púpos majomra. Az a tompa, illatos levegő honolt benne, mely az előkelő szalonokban érezhető csak. A részletekre nem emlékszem, csak azt tudom, hogy minden világos, a fauteuillök, a kerek causeuse, a függönyök, az aquarellek. Csak az egyik sarokban sötétlett egy karcsú, fekete zongora, rokokkoszerűen kifaragott lábakon nyugodva. S ami leginkább ámulatba ejtett, Géza, a bamba, az ügyetlen, a dadogó Gizike, mintha kicserélték volna. Görnyedő háta kiegyenesedett, merev, elfogult tagjai visszanyerték közvetlenségüket. Egy gavallér könnyedségével adta a házigazdát. Mulattatott bennünket! Beszélt minden dadogás nélkül, folyékonyan, sőt fordulatosan is. És én olyan nyomorultnak éreztem magamat. Úgy ültem előtte, mint ő szokott az iskolában, bambán, elfogultan. Egyszerre éreztem minden tagomat, a kezeim zseniroztak, nem tudtam mit csinálni velük. Ha szóltam, éreztem a zavart mosolyt az ajkamon és dadogtam. Ha nevettem, elkényszeredetten, röfögve vergődött ki torkomból a hang, csak úgy, mint Gézából az iskolában.

A majom azonban a régi maradt. Ragyogó, tüzes szemekkel nézte a fiát, szomjasan itta annak minden egyes szavát és minduntalan levonta a fejét magához és csókolgatta. Majd megeredt a nyelve és dicsérte végtelen mondatokban az ő fiacskáját, az ő czukros, egyetlen gyémántos Gizikéjét, aki olyan jó és olyan okos, hogy nincs párja az egész világon. És én – Isten tudja – komolyan, áhitatosan hallgattam és egy csöppet sem tartottam nevetségesnek, hogy Géza a világ legokosabb fia. Határozottan imponált nekem, de meg a társamnak is.

– Meglássák, milyen nagy ember lesz Gizikéből, – folytatta a majom. – Olyan geniális, de olyan geniális. Már most is művész és milyen szép keringőket komponál! Meglássák, ő lesz a legelső zeneszerző a világon. Nem nyugszom addig, míg nagy művész nem lesz belőle. És milyen hangja van. Énekes is lehetne, de zeneszerző lesz, az sokkal dicsőségesebb. Elviszem Párisba meg Rómába, a világ legelső mestereivel taníttatom. Meg fogják látni. És akkor büszkék lesznek, hogy egy iskolában jártak vele.

Ebben már megint a majom hóbortját láttam. Géza, és zeneszerző. Géza, és énekes! Ő, akinek a hangja beszédközben rikoltott, mint a kakasé! Nevetséges.

De ügyetlenségemben azért csak bólintgattam a fejemmel és gagyogtam:

– Úgy?

– Géza, zongorázz csak valamit! mulattasd vendégeidet. Tud ön zongorázni? – kérdezte tőlem.

– Nem, – válaszoltam.

– Majd meghallja, mi a zongorajáték. Eredj csak czukrosom, játszd el az uraknak a legújabb szerzeményedet.

És Gizike odaült a zongorához és játszott. Nem tudom, hogyan játszott, de nekem mód nélkül imponált. Az ujjai őrületes sebességgel jártak a billentyűkön és amit játszott, épp olyan érthetetlen volt, mint az a Beethoven-féle szimfónia, amit az unokatestvéremtől hallottam egyszer.

Az anyja pedig ott ült mellette egy kis selyempuffon, előre hajlott fejjel, szoborrá válva a figyelemtől és szemeiből valami őrületes gyönyörűség sugárzott ki. Az utolsó akkordnál valóságos csókrohamai támadtak, majd megfojtotta a gyerekét. Az pedig szeretettel és szintén ragyogó arczczal viszonozta édes anyja csókjait, majd bizonyos fölénynyel, melyet nem vártam tőle, bontakozott ki karjaiból:

– Hagyd most, kis mama, a barátaim talán unatkoznak.

A majom azonban nem hagyta.

– Most énekelj aranyom, énekelj valami szépet, énekeld az Aufenthalt-ot Schuberttől. Jaj, olyan gyönyörűen énekli!

És Géza rágyujtott az Aufenthaltra.

Szinte megrendültem. Olyan mély, férfias hangja volt annak az ügyetlen fiúnak. És mily érzéssel énekelt! Nem tudtam hová lenni ámulatomban s boszorkányságra gondoltam. Hiszen ez nem az a Géza, akit az iskolában boldog-boldogtalan ütlegel és csufol, hanem olyan valaki, aki magasan fölötte áll valamennyiünknek.

Bucsuzáskor nem mertem a kezemet nyujtani feléje, s midőn ő megszorította az enyémet, hála és megtiszteltetésfélét éreztem.

Az iskolában kereken kijelentettem, hogy aki Gézát vagy a majmot ezentúl bántani merészli, annak betöröm a koponyáját, ha gyengébb nálam, vagy följelentem a professzornak, ha erősebb. Kijelentettem, hogy Géza nagyon okos fiú, akit mi riasztottunk el s hogy akkora művész lesz belőle, amilyent Európa még nem látott. Harsogó kaczagás volt a válasz. Nem hitte el senki.

Az én pártfogásomra azonban Géza nem szorult többé. Még aznap levél érkezett anyjától az osztályfőnökhöz, melyben fia kilépését jelenti be, akit magasabb zenei kiképzés czéljából Párisba visz. Nem is láttuk többé s nagy hiányát éreztük. Megszoktuk már, hogy valakit üssünk és hamarjában nem akadt más. De végre is – elfelejtettük.

Elmult vagy tiz esztendő, Gézát és a majmot már régen elfelejtettem.

Ekkor egyszerre a magyar sajtó nagyra volt a mi hazánkfiával, aki Párisban őrült lelkesedést keltett hangversenyeivel. Valami tüneményes baritonhangja van, rendkivül mélységgel és csodálatos magassággal. Páris valósággal rajong érte és a szinházak ostromolják őt ajánlataikkal.

Tehát mégis! A majomnak az ő majomszeretetével igaza volt. Keresztülvitte, amit akart, elérte, hogy fiát most mindenki úgy bámulja, ahogy ő bámulja.

S nem tartott soká és Géza eljött Budapestre és vendégszerepelt a nemzeti szinházban. (Az operaház akkoriban csak épült.)

Véletlenül találkoztam vele az utczán és – kiábrándultam.

Ugyanaz a hórihorgas fiú volt, mint régen, ugyanazzal a bamba arczczal. Csipetnyi bajusza nőtt azóta, de ez még butábbá tette fiziognomiáját. Nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a lehetetlen alakkal hogy állhat meg a szinpadon.

Beszédében a régi, alázatos, félénk Géza volt, akit az iskolában elvertünk. Midőn megtudta, hogy ujságiró vagyok, alig mert a szemem közé nézni. Biztattam, hogy neki igen jó hirneve van nálunk s ha csak valamiképen helyt tud állani, biztos sikerre számíthat. Nagyon megörült ennek és kért, hogy legyek ott az előadáson.

A földszinti páholyban megláttam a majmot.

Ő sem változott. Sugárzott az arcza a boldogságtól. Őt nem bántotta a félelem, biztos volt fia sikerében. Traviatát adták, Géza az idősebb Germond szerepét énekelte. Midőn belépett, midőn énekelt, nem hittem érzékeimnek. Tiszta lehetetlenség, hogy ez az az élhetetlen alak, akivel délelőtt beszéltem. Impozáns, férfias megjelenés volt, biztos mozdulatokkal, előkelő, méltóságos tartással, és hangja duzzadt a férfias erőtől, tömören, érczesen szólt s felső regiszterében olyan lágyan, fuvolaszerűen hangzott, hogy a közönség megszakította énekét tapsaival. El voltam bűvölve. És abban a földszinti páholyban a majom ült, – egyes egyedül és tapsolt – tapsolt és csókokat hintett a szinpadra és kaczagott, hangosan, hogy mindenki felé fordult, majd hirtelen fölkelt és rohant a szinpadra.

Azóta mindig elmentem a szinházba, valahányszor ő énekelt. Különben csak ritkán találkoztunk s ilyenkor mindig valami kisérteties benyomást gyakorolt rám. Nem tudtam összeegyeztetni ezt az ügyefogyott alakot azzal a férfias szinpadi megjelenéssel, ezt a bamba individualitást azzal a nagy művészi intelligencziával, melylyel alakjait, énekét interpretálta. Mindig az édes anyjával volt. A szinházban is csak úgy nevették ezt a furcsa párt, mind hajdanában az iskolában.

Vagy két esztendővel későbben a redakczióban kezembe akadt egy gyászjelentés. Szegény majom!

Úgy éreztem, hogy valamit jóvá kell tennem. Elmentem a temetésére.

Géza halvány volt, gyászruhát viselt, de különben nyugodt volt. Olyan volt, mint a szinpadon, nem olyan, mint az életben. Szótlanul, melegen megszorította a kezemet, aztán követtük gyalog a koporsót a temetőbe. Kicsike kis gödörbe eresztették a kicsi koporsót s midőn a földre nyultam a rög után, köny futotta be a szememet. Szegény majom, bocsásd meg, amit ellened vétkeztem.

Géza pedig nézte, hogy hull a föld az édes anyja koporsójára. Ott maradt mozdulatlanul, míg a kis halom teljesen föl nem épült s fejtül odatüzték a keresztet. Ekkor nagyot sóhajtott s megfogta a karomat.

– Gyerünk, – mondotta – sietnem kell.

– Hová?

– Előadásom van ma.

– Csak nem akarsz ma énekelni? Ebben a lelki állapotban!

És ekkor két vastag könycsepp hullt ki a szegény fiú szeméből és kimondhatatlan gyermekes gyöngédséggel lágy hangjában, suttogta:

– Édes mama úgy szeret engem hallgatni…

Mese.