Part 1

KARRIÉREK

* *

KARRIÉREK

NAGY TUDÓSOK

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 16.

NAGY TUDÓSOK

ÖSSZEÁLLITOTTA

CHOLNOKY JENŐ

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 16.

_Minden jogot fenntartunk_

_Bármely nyelvre való fordítás jogát fenntartja magának a szerző._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

ELŐSZÓ.

Néhány nagy tudós életrajzát mutatjuk itt be oly világításban, hogy az illetőknek inkább szellemi karrierjét értsük meg. Nem rendszeres foglalat akar ez lenni, nem is éppen klasszifikáció, hogy talán azok a legnagyobb szellemek a tudomány terén, akiket itt bemutattunk. A különböző időkből, különböző körülmények közt fejlődött tudósok és lángelmék kis koszorúja ez, amelyekben lehetőleg különböző jellemvonásokat akarunk nyujtani, mintegy példaképpen. Hisz ha igazán klasszifikálni akartunk volna, akkor Newtonnak, Keplernek, Leibnitznek, Gaussnak s még egynéhány szellemóriásnak nem lett volna szabad kimaradnia. Különösen a görög „bölcsek“ érdemeltek volna sokkal, sokkal több helyet ezen az Olümposzon. Talán lesz még alkalmunk amazokat is bemutatni, amikor egy második kötettel sokkal teljesebb lesz a gyűjtemény.

Most is élő nagy elméket nem akartunk bemutatni, pedig hazánkból is lehetne néhányat. Itt azonban éppen veszedelmes a klasszifikáció vádja s azért inkább azok fölött elmélkedjünk, akiknek emléke már megtisztult minden földi salaktól.

Ha ezeket az életképeket végigolvastuk, föl fog tünni, hogy minden igazi nagy elme óriási munkásságot fejt ki. Ha nem is mutatkozik ez könyvtárakra menő kiadványokban, hanem a szellem folytonos munkájában, amely mindig termel, amely pihenést alig ismer. Intő példa lehet ez fiatal óriásainknak, akik valami kisebb alkotásuktól önelvakultan tétlenül hevernek képzelt babéraikon, hogy _nem_ nagy szellem az, amelyik nem dolgozik és alkot szünet nélkül, izzó szenvedéllyel és nyugalmat nem ismerő, soha le nem törhető energiával. A legtöbb nagy szellemet nem értette meg kora és nem méltányolta. A kisebb tehetségek, amelyek csak mások letörésével tudják föntartani képzelt nagyságukat, a lehető legfukarabbak az elismeréssel s azért nincs féltékenyebb, irigyebb osztálya a társadalomnak, mint a céhbeli tudósok, az akadémikusok, a bureauszerüen dolgozó tudósok osztálya. Ez mindig féltékenységgel és kellemetlen érzelmekkel tekint a rendesen kellemetlen modoru, szélsőségekre hajlandó lángelmék felé s csak akkor lélegzik föl nyomasztó hatása alól, amikor bezárul fölötte a sír s nem kell többé félni tőle, hanem annál „érdemesebb, akadémiai elismerésre méltó“ munkát lehet végezni az elhunyt szellemóriás „fölfedezésével“, hagyatékának „megmentésével“ és „méltatásával“. Ez így volt és így lesz mindig, amíg a tudományos érdemek egyszersmind az anyagi jólét emelését is biztosítják. És ezen segíteni, egy Galilei, Bolyai stb. életét munkaképesebbé tenni alig lehet, de annál kevésbé, minél műveletlenebb az a társadalom, amelyet a sors számukra kijelölt.

S az emberiség fejlődésének éppen ezek a nagyok a legfontosabb rúgói. Mert azok az irigyek, azok a féltékenyek, akik életükben csak „személyi minősültség“ szerint osztályozzák munkatársaikat, azok a holtakat annál jobban megemésztik, méltányolják s akkor aztán közkinccsé válik a szellemóriás hagyatéka.

Egy kis koszoru ez itt, találomra szedett virágokból, nem pedig botanikus gyűjtemény, amely mélyebb betekintést enged ugyan a virágok élettanába, de nem gyönyörködtethet bennünket s nem mutatja be azokat legszebb hivatásukban, amikor lelkünkben megnyugvást, gondolatainknak, érzelmeinknek nemes emelkedettséget sugallanak.

_Cholnoky Jenő dr._

Aristoteles.

1. Athenaebe jön.

Az idősebb Dionysios, Syrakusae tyrannusa egy (Hektorról írt) tragédiájával végre-valahára díjat nyert Athenaeben. Ezen való örömében, vagy lehet, hogy bő áldomásitaltól (méregcseppek is keverődhettek bele), hirtelenűl meghalt. Helyét fia, az ifjabb Dionysios foglalta el.

Ennek a sógora, Dion, Platónnak volt a tanítványa. Platónnal az idősebb Dionysios nagyon istentelenűl bánt volt, rabszolgául adatta el. Ezt az ifjabbnak kell jóvátennie. Ezért Dion Platónt Athenaeből Syrakusaeba hívja, viszi, hogy a még faragatlan ifju uralkodóból erényes királyt neveljen, akivel ott az eszményi államot is megteremtheti, ha akarja.

Azalatt, amíg Platón oda volt, érkezék Athenaebe egy tizennyolc éves ifju _Atarneusból_, Mysia partjáról, ahol évek óta mint anyátlan-apátlan árva, gyámjának, _Proxenosnak_ hű gondja alatt nevelkedett vala erényekben és alapvető tudományokban.

Hajón érkezett. Partraszállásakor „sok örömet“ kivánt a hajóparancsnoknak s a kormányosnak. Az evezősök számára pedig obolusok osztogatását bízta az alkormányosra.

Az athenaeiek kiváncsi nép. A kikötőben járkálók a hajóbeliektől, ismerőseiktől, az érkezett idegenek felől apróra tudakozódnak. Elméskednek is felettök.

– Ki ez a szikár termetü úrfi? – Pompás ruhája van. – Mennyi gyűrüje. – Előkelő tartásu. – Kicsoda nyírta a haját? – Milyen fürkésző szeme van. (A kérdezők is, úgylátszik, fürkésző szeműek.)

– _Aristoteles_ a neve, Asklepias nemzetségéből. Szülőhelye _Stagíra_, fönt, a háromujju félszigeten. Az apja, amíg élt, a makedonok királyának volt házi orvosa; gondolhatni, mit tesz az. Mondhatom, szeretetreméltó, komoly ifju. Sokat kérdez mindenféle dologról, többet, mint amennyire az ember felelni tud. Ládáiban sok-sok irattekercset hoz. Olvas, ír és figurákat rajzol. Az úton mindennap engedelmet kért, hogy a vitorlák forgatásával próbát tehessen. Az evezősök közé is járt s válogatva majd ennek, majd annak a helyére ült evezni. A kormányrúddal is tud bánni, mintha csak pírata (kalóz) volna. De más neki a gondja. Vonalakat rajzol, mint a _mechanopoiosok_, szép rendben, meg úgy is, mint a polymathák szokták, keresztűl-kasul. Ez a vonal, azt mondja, az evező, emez a kar ereje, s amaz a tenger súlya. Szintúgy a kormány is, a hajó farán, egy jobbra-balra emelő rúd. Vonalakkal mutatja az árbócot, a szelet s a hajót is. Szokásai, kedvtelései s beszélgetései nagyon elütnek más ifjakétól. Az égi tünemények és a szelek járása, más-más nemzetbeli emberek, foglalkozásaik és ügyességeik, földi és tengeri állatok, ritkaságok… ilyenekről beszélget. Kérdéseiben szavajárása a „miként?“ Ha beszél, sokszor ismétli azt, hogy „miért?“ s feleléssel folytatja. Tudakozásomra megvallotta, hogy tapasztalni és tanúlni jön, azért telepedik városotokba. Voltak és vannak nálatok jeles férfiak (de mennyien), akiket ő írásaikból ismer. Egyszer-kétszer említette, de köztünk nem volt kivel beszélgetnie róluk. Inkább kérdezősködött hát az éjjeli _álomlátásainkról_, s magyarázatokkal felelt rájok. Vagyonos és bőkezű. Maga gazdája. Mindenben életrevaló, s föltalálja magát.

Ezalatt ő, szóba állván a kiadó lakások kinálóival, a Nagypiacon fogadott szállást (– Vigyék oda a ládákat). Ahonnan a kerített városból a Dipylon-kapun ki az Akademos kertje felé visz a Cserepes-út.

Szép őszi nap volt. Az ifju, házigazdájával, gyalogosan sétált a Hosszu falaktól zárt népes utcán befelé. Egyet-mást kérdezett ihol jobbra, a phalerumi vizenyős térről, amely az Ilissost, s a Kephisost issza. Egyebekről csak úgy, mintha már többször járt volna itt, váltott egy-két szót. De szemével mindent fürkészett. A tömérdek Falakat. A Fellegvárt messziről. Templomokat. A piacról a Pnyx s az Areios Pagos közt a Cserepes-út. Fönt a várban a Parthenon. Lent a Dionysos játékszíne. Mögötte az Odeion; födele mint a Xerxes sátora, hogy összetartsa a hangot; zsákmányul esett hajók árbócaiból ácsolták. El nem árulná, hogy jövevény, s megy a fordulókon, s oszlopcsarnokokon elől, mintha itt a járást ő tudná legjobban.

Hogy betelepedett a lakásába, még aznap, de a következő napokon is, folyvást rótta a város minden részét. Mindenütt megismerte magukviseletéről, külsőjükről az idegeneket, s leginkább ezekkel állott szóba (mint aki itthon van). Tudakozódott tőlük tapasztalataik felől. Hacsak elfogadták, útbaigazításokat adott nekik. A városiakkal, akik viszont neki kellemeteskedtek, szintén elbeszélgetett.

Szokást csinált abból, hogy esténként a házigazdáját, amikor mezei jószágáról hazatért, élményei, munkái, kilátásai felől kérdezgesse. Máskor meg a polgárok vitatkozásait, hangulatait tudakozta. Maga pedig, cserében, idegen népek, tartományok s uralkodók _oekonomiájáról_ beszélt a gazdának érdekes dolgokat. Ezeket a jövő-menőktől naponkint szedegette össze és sorolta be ismeretei közé.

2. Heraklídest hallgatja.

Pompásnak találta ezt az életrendet, amelyet az athenaei nép színe-java folytat. Ezt a folyton-folyó szellemi cserekereskedést, amint itt hullámzik. A kikötőkben, téreken, oszlopcsarnokokban, sétahelyeken. Friss híreket adnak, vesznek. Régi vitákat új ötletekkel, új fonalon, elől kezdenek. Hangulatokat csinálnak. Mesélnek és jövendölnek. Okoskodnak és elméskednek. Bölcsek és bölcseségkedvelők társalognak a nyilvánosság előtt. Fölolvasásokat és fejtegetéseket hallgatunk.

Leginkább szerette és látogatta itteni első reggele óta a gymnasionokat. Különösen az Akademos kertjebelit. Ott előkelő ifjak űzik testgyakorlataikat, versenyjátékaikat. A csarnokok ülőhelyeit a Platón hallgatósága (most gyérebben) foglalja el. Platón távol van. Beszélik, hogy Sikeliában Dionysios milyen nagy hű-hóval, pompával, négy fehér lóval várta, fogadta. Helyén itt egyik ifju tanítványa, _Heraklídes_, _a Pontusi_, tanít vala. Sokat tudó, bőbeszédü előadó, de tanítását mesékkel, hihetetlen dolgokkal keveri.

Aristotelesnek, amint ott ült a kőlócán, a feje tartásán, a nézésén, olykor-olykor az ajka mozdulatain látszott a kételkedés. Rendre-rendre a hallgató társaság (kortársai) egy részének a figyelmét az előadóról önmagára vonta, s az ő magaviseletének tükrében szemlélték a Heraklídes tanításainak felszínét. Nem bánta ő. A napokban éppen a _physiognomoniából_ olvas vala egyet-mást, annak az igazságát próbálja ki.

Előadás után a hallgatótársai közrefogták, s kérdéseikkel faggatták. Kivonultak a kertbe, s ott _sétálgatva_, párhuzamos előadásocskával felelt nekik.

Amikor ő elmaradt az akademiai előadásokról (pedig válogatósnak mutatkozott, s el-elmaradozott), csappant az érdekességök.

De a Heraklídes előadásai Aristoteles számára nem voltak gyümölcstelenek. Ethikájában sok selejtességet sejtett. Grammatikáján pedig, azt vélte, nem volna nehéz túltennie. Hanem históriai és geografiai ismereteinek közlése annál érdekesebb volt, mentől több meséssel és csodással tarkította. Mert ezek az ifjunak fölgerjesztették a kedvét az utánjárásra, tudakozásra, olvasásra, keresésre. Ha aztán alapos helyreigazításokhoz jutott, elnyomta magában az ujjongást, de mégsem éppen büszkeség nélkül jelent meg ismét az Akademia csarnokaiban. Heraklídes kezdte valami gyanúval nézni az ő jelenlétét, s hallgatói egy részének viselkedését. De Aristotelestől, végképp, semmi tiszteletlenséget sem tapasztalt. Izetlenkedésre nem került sor.

A csodálatos dolgok között, amelykről Heraklídes emlékezni szokott, nem utolsók voltak az üstökös csillagok, csillaghullások, a földrengések és a tűzhányások, tűzesők. Tűzhányásról, amely nem rég éppen az ő szülőföldjén, a pontusi Heraklea vidékén történt, a leghitelesebben, körülményesen szólhatott.

Aristoteles számba veszi ezeket a nem közönséges, de nem is mesebeli tüneményeket, egybesorozza az égen, légben, földön, tengeren tapasztalható – hozzájok fogható – minden más tneményekkel és rendszeres megértésükre adja magát. Az _elemek_ természetének vizsgálatához jut. Az elemek, könnyebbről súlyosabbra menő sorban: tűz, levegő, víz és föld; kettőjük száraz, kettő nedves; kettőjük meleg, kettő hideg. Az elemek alaptulajdonságaik szerint hatnak egymásra, s hoznak létre változásokat. Így lehet kihozni, kicsikarni a „_meteorologiai_“ tünemények egyen-egyen való magyarázatát. A magyarázatokat alkalmilag, úton, vagy a kertben beszélgetve, meg is kisérlette.

Az elemekről való okoskodásait az akademiai hallgatótársak elég világosaknak és tetszetőseknek találták. Többen belemelegedtek a tünemények értelmezéseinek vitatásába, s ebből Aristoteles tanúlságokat merített okoskodásainak további rendezéséhez.

3. Platónt várja haza.

Így Aristoteles a Platón akademiájában ismeretséghez és elismeréshez jutott, még mielőtt a mesterrel, akitől tanúlni vágyott, színről-színre találkozott volna.

Platón törzsökös hallgatói, az idősebbek, elmaradoztak az Akademiából. Inkább csak a symposionok tartották őket össze. De remélték, s beszélték, hogy a mester (talán előbb is, mint akarta) haza fog térni.

Mert Syrakusaeból nem bíztató hírek szállingóztak Platónnak államformáló sikerei felől. Az ifju Dionysios szép tehetség, de semmi akaratereje. Sem hadvezérnek, sem uralkodónak nem nevelték. Hogy követhesse ez Platónt, akit leghűbb tanítványai közül is mindig többen tudtak elragadtatással tisztelni és csodálni, mint megértését életükkel, cselekedeteikkel tanusítani. Platón az ő isteni gondolataival az igazságosságról, az állam őreinek igazságosságra neveléséről, s arról, hogy az életnek egyedüli föladata az erény, a bölcseség és a jelen és jövő életben boldogító jónak valósítása – Dionysiosból kegyes ráhagyásnál egyebet nem bírt kiváltani. Sokkal fogékonyabban hallgatta az ifju tyrannus a csélcsap hízelgőknek a beszédeit, akik (hallgassuk el a neveiket) gyönyörök hajhászásába vitték, s jó szellemét, Diont, mert útjokban állott, számkivettették. Ezzel Platónnak is eltörték az istápját.

Ilyen hírek jöttek a sikeliai vállalatról.

Aristoteles eléggé itthon volt (harmadik éve már) Athenaeben. Nyílt szemével jól fölfogta ezt az itteni, Platónnak nem tetsző, demokratikus _államformát_. Megtudakozta és megértette az annyit emlegetett syrakusaei _országlás_ mibenlétét is, amelyet Platón meg akar javítani.

A symposionokon pedig megismerkedett a Platón tudós unokaöccsével, _Speusippossal_ s ennek kortársával, _Xenokratessel_, akik hallgatták volt már a Platón Politikosát, s szivesen megismertették vele. A bölcselkedést gyönyörűnek találta benne. De az ő pontos ismeretekre vágyó, s okoskodni magától is képes elméjét nem elégítette ki. Hol van az állam fogalmának a tapasztalati tényekből, a historiából és az életből merített értelmezése? Ha az államok kormányzóit hivatásukra kell (pedig valóban kellene) tanítani: legelőbb is a valóságokat tárjuk szemök elé, mert gyakorlati célt akarunk elérni.

Jegyzetek, kivonatok gyüjtéséhez kezdett hát, amelyekben aztán, hosszu éveken át, másfélszáz országlásformának leírását foglalgatta egybe. (Ezek egybevetésével alkotta később a maga _Politikáját_.)

Mit dolgozik? Készül, hogy mentől jobban megérthesse majd Platónt. A Platón Államát.

4. Platón tanítványa.

Nemsokára, újabb híreket megelőzve, Platón maga érkezett Sikeliából haza. Házához (künn, az Akademia közelében van) Athenae legjobbjai siettek üdvözlésére. Harmadnap az Akademiában tisztelőinek nagy serege fogadta tapssal, ujjongással. Aristoteles is köztük volt. Platón az alkalomhoz szokta kötni tanítását. Ma (kiki tudja, hogy miért) a tyrannisról tanít. Párbeszédes elbeszélés művészi formájába foglalja gondolatait. Glaukonnal beszélgetteti Sokratest, akit most és mindig, mint az igazság és döntő szó mesterét, tolmácsol.

Fölteszi a kérdést, hogy a tyrannus, mint ilyen, nyomorult-e, vagy boldog? És a vágyak háromféleségéből, meg a gyönyörélvezetek megfelelő számából és az uralkodások módjainak háromságából (aszerint, hogy az okosság, vagy csak a törvényesség, vagy pedig féktelenség a lényegök), továbbá kormányzók és kormányzottak sorsának viszonosságából, rejtelmes számvetés segítségével, kihozza, hogy a tyrannus hétszázhuszonkilencszeres (= 3×32×33) távolságban áll az igazi gyönyörélvezettől. (Dionysiosra sújt ez a felelet.)

Aristoteles tanulékony és hűséges tanítványa lett ugyan Platónnak, de nem olyanképpen, mint Platón volt Sokratesnek, akiket találkozásuk első óráján kezdve a legcsodálatosabb vonzalom és szeretet köt vala egybe, s akik halhatatlanságukban is elválhatatlanokká lettek. Sokrates nem írt könyveket, csak egy nagy tanítványt képezett ki szelleme örököséül. _Ez_ pedig semmit sem tanít a maga nevében, hanem lelkének minden kincsét, tanításaiban és írásaiban, tragikus végü mestere nevének oltárára rakja áldozatul: mindent a Sokrates nevében…

Aristoteles önálló és eleve is birálásra hajló elmével hallgatta Platón művészi formáju leckéit. A mester hamar értesült új hallgatójának jelességeiről, a föltünésről, amelyet ifju hallgatótársai közt már is szerzett. Méltóságosan és igazságossággal viseltetett irányában. A kodrostól és Solóntól származó dicső férfiunak jóindulatát fokozhatta az, hogy Aristoteles atyja, _Nikomachos_, királyi családnak híres orvosa, aki Hiatrikont és Physikát is írt. Az ifju tehát asklepiasi nagy nemzetség, akinek származásához méltó lesz a jövője is.

Tanításai közben Platón gyakran vetette rá nyugodt bizalommal a szemét:

– Mit adhat még ehhez hozzá a mi Sokat-olvasónk?

Máskor pedig:

– Mit szól a kérdéshez iskolánk Esze?

Aristoteles tiszteletes szerénységgel fogadta a kitüntető jelzőket, s nem kapatta el magát. Inkább azon volt, hogy a legkomolyabban véve, megérdemelje.

Azalatt a négy év alatt, amíg Platónt folytonosan hallgathatta, végképp megszerette az Athenaeben tartózkodást is. Házat vásárolt, s törvényes módon fölvétette magát a megtelepedettek közül a valóságos polgárok sorába. Nem a politikai jogokért, inkább csak illendőségből. Különben az athenaei demokratiát ő kiméletesebben ítélte meg, mint Platón, aki a Sokrates elitéltetése után a „sokfejü zsarnokot“ ki nem állhatta, s tíz évet töltött távol hazájától, mígnem rabszolgaságából, amelybe őt az idősebb Dionysios vettette, mint athenaei polgárt váltották ki s hozták itthonába.

5. Organonja és rhetorikája.

A philosophiai vitatkozásokban is, de még inkább számos népszerü szónoknak mindennapi mesterségűzésében bántották Aristotelest az álokoskodás, a csalfa bizonyítás, szőrszálhasogatás, a félrevezetés, megtévesztés fogásai, amelyeknek gyakorlatát még a Sokrates előtti idők óta az észmesterséget pénzért tanító sophisták fejlesztették. Az igazság evezőlapátjait így örökös hinár nyügözi.

Ennek elhárításáról, az elhárítás tudományáról sokat elmélkedett az ifju philosophus tanítvány. Elmélkedéseit rendszerbe foglalta. Ez a rendszer részletes pontokban megköti a bonthatatlan egyességet egyfelől a parancsoló értelem, másfelől a szóló és hallgató (bizonyító és cáfoló) vagy a két félt egy személyben egyesítő okoskodónak józan esze között. Aristoteles _Organona_ (logikája és dialektikája) ez a hatalmas elmével szerkesztett egyezség-levél, amelynek az ókori tudományosság hagyatékában csak az Euklides Geometriája a méltó párja.

Logikájának még csak alakuló, de az akademiai beszélgetésekben meglepően alkalmazott tanaival volt Aristoteles az öreg Platón fiatal társaságának Esze.

Huszonnégy éves volt, amikor a 68 éves Platón (361-ben), inkább a számkivetett Dion kedvéért, az ő érdekében való közbenjáróul, de elvégre a maga tisztességéért is, újból Sikeliába utazik, kisérletezni az „okos“ királyság eszméjével. (Egy év múlva, végképp csalódottan tér haza.)

Ezt az időt Aristoteles logikai rendszerének teljes átgondolására és, ennek a rendszernek folyományául, _rhetorikai_ tanúlmányokra fordította. A közkeletü rhetorika leginkább a megindítás eszközeivel foglalkozott. De a sophisták iránya, a fortélyokra való oktatás is uralkodott benne. Aristoteles itélete szerint a beszélés művészete az _okoskodás helyességéből_ meríti fő erejét. Egyebekre nézve pedig becsületesség, bölcseség, az igazság hő szeretete a szónok jellemének elengedhetetlen vonásai.

A rhetorika értékét általában véve nem becsülte annyira, mint az athenaeiek közönségesen. Athenaeben a 75 éves Isokrates volt akkor, régóta már, mint a szónoklás elsőrangu tanítója, divatban. Remekbe szerkesztett, simított, csiszolt, a stílus választékos faragványaival (olykor cikornyáival is) felettébb ékesített beszédeit (egy részöket másoknak készítette nagy pénzért) a közönség csodálta. Aristoteles ajkáról pedig néha-néha olyan mozdulatokat s lelkéből olyan ellenhatást váltottak ki ezek, mint valamikor a pontosi Heraklídes mesékkel bővített előadásai. Elgondolta, hogy komoly szükség van a rhetorikának igazabb iskolájára. Tervbe is vette. Mentől előbbi feladatul tüzte ki magának.

6. Metafizikai gondolatai.

Platón ismét itthon van. Előadásainak most kezdődő sorozatában az ő legsajátabb gondolatainak, az eszmény és az élet ellentéteinek újból való kifejtésére adja lelkének még mindig ép erejét. Erre a megnyugtató, fölemelő költészetre neki magának is szüksége van. (Csalódásai miatt.)

– A földi létben, a _látható világban_ az egyes dolgoknak tökélytelensége, változandósága onnan van, hogy csak részben származnak az eszméből. Másrészben az anyagból, amely határozatlan, alaktalan, tökéletesen meg sem ismerhető, ennyiben nem is létező. Az igazi valóság az „eszme“. Külön van, az _érzékfölötti világban_. Mindennek, ami egyetemes fogalom alá tartozik, van eszméje. Működő erő, oka mindennek, ami létezik, s történik. Az eszmék rendszert alkotnak. Legfőbb eszme a jó eszméje: a legfőbb valóság, a létezés és a megismerés egy ősforrása, az Istenség.

– Jó mesterem, a te lelked abban a láthatatlan világban is költő volt. Költőnek születtél ez árnyékvilágra, s költő maradtál a csodáltatás és a csalódások közt való bolyongásaidban is – gondolja magában Aristoteles, s gondolatainak árnyékát a hallgatótársak meglátják az ajka szögletében s szempilláinak a partjain. Látja maga a mester is, de nem komorul el miatta.

Aristoteles a hallottak hatása alatt és visszahatásaképpen akaratlanúl tovább szövi gondolatait. (Valamikor kénytelen lesz _könyvekbe_ is foglalni – „a fizikaiak után.“)

– Engedj meg, mesterem, csak az egyes dolog a való. A dolog lényege nem lehet magán a dolgon kívül. Van ugyan egyetemes fogalom, de ez csak az egyes valónak a tulajdonságait fejezi ki; a nemi fogalmak csak az illető egyeseknek közös lényegét. Az igazi való az, amit észreveszünk érzékeinkkel. Érzékeink hű képét adják a tárgynak, nem csalnak. Mindenik érzékünk a tárgynak más-más tulajdonságairól értesít, általános tulajdonságairól pedig közérzésünk, amelyben minden érzéki benyomás találkozik; ennek munkájával foghatjuk egybe az érzékek külön-külön benyomásait, mint képét a tárgynak. Így alakul meg bennünk a többnek egysége. Így lesz ez, ami magában nem létezik, tudásunknak igazi tárgya. Az egyes való változik, történetes, létezhetik is, nem is; azért igazán a fogalmunkba fogott érzékietlent – „tudjuk“. Ebben legyen a te igazad, mesterem.

– Minden dolognak lehetősége az anyag, valósága pedig a forma, amelyet benne az anyag öltött. A forma felöltése a mozgás. Az anyagot forma nélkül (az „első anyagot“) csak „gondolni“ lehet. A formát, csak „mint valóságot“ gondolhatjuk. A mozgást pedig nem gondolhatjuk „mozgató“ nélkül, melytől, előbbi mozgatók sorozatán, az „első mozgató“ fogalmához jutunk. Ez az első mozgató, mely maga mozgatatlan, anyagtalan, tiszta forma, tökéletes valóság – a maga magát gondoló ész, a világ rendjének, fönnállásának, életének tökéletes egésze, az istenség. Ebben legvégül ismét összetalálkozunk, mesterem.

Akik az Aristoteles gondolatait megismerték, nem kételkedtek, hogy az ő philosophiája ma-holnap egészen elrágja a köldökzsinórt, amelyen át a Platón előadásaiból táplálkozott. Hiresztelték önállóságát. (Ezzel csak emelték őt.) Köznapi fölfogásúak Aristoteles és Platón közt személyes ellentétek jeleit is hajhászták. Egyiknek kiméletlenségét, a másiknak nehezteléseit. De ezek értéktelen mende-mondák.

7. Viszonya Filep királyhoz.

Egy napon híre jön, hogy Makedonia királya, Perdikkas, az illyrekkel folyt harcban elesett. Aztán, hogy az öccse, _Filep_, Aristotelesünknek (két évvel kisebb) gyermekkori játszótársa, haza szökött Thebaeből, ahol évek óta (sokáig a nagyműveltségü Epamínondas házánál) mint tusz élt. Kezébe ragadta a hatalmat, előbb csak mint unokaöccsének gyámja; majd, hogy az illyreket leverte, vágytársait félretolta, s államát megszilárdította – mint elismert király.

Aristoteles örvendett a régi kicsiny pajtásáról szóló nagyszerü híreknek. Egy-kettőre már levélben üdvözölte őt, s lelkére kötötte, hogy a dolgok forgandósága között is, Athenae, mint a műveltség fényes vára iránt, mindig megbecsülő figyelemmel és jóakarattal legyen. Ez javára lesz a saját hírének-nevének, de hatalmának is. Filep (nem hiába forgott bölcs Epamínondas körében) megértette a tanácsot, követte is. (Kisebbszerü dolgokban.)… Athenae Fileppel szemben Argaeusnak a trónkövetelését támogatta volt, s haddal is segítette. A győztes Filep pedig az athenaei hadifoglyokat – váltságdij nélkül bocsátotta haza… Amphipolis városát (szemközt Stagirával, a tengeröböl túlsó partján), amely, míg Perdikkas el nem foglalta, az athenaeiek gyarmata volt, Filep a makedon hatalom alól kibocsátotta és nem adta ugyan vissza Athenaenek, de szabaddá tette. (Később mégis csak visszahajtotta maga hatalma alá.)

Athenae valóban kezdett rászorúlni a kíméletre. Valaminthogy veszteségeire is kezdett rászolgálni. Fejetlen kormányzata elidegenítette tőle a hatalmában levő gyarmatokat. Byzantion város, Chios, Kós és Rhodos szigetek szövetségbe állanak, hogy magukat Athenae kötelékeiből kivonják. Négy esztendeig tartó háboruban vissza is nyerték függetlenségöket, s ezzel Athenae jövedelmei tetemesen megapadtak. Sebeit a köztársaság a hadvezérek ketteje ellen árulás címén indított keresettel balzsamozta.

Ezalatt tört ki a Szent háboru is, a delphfi templomért, melyet az Amphiktyonok határozataival megbántott Phókis elfoglal, Lokris pedig megvédelmezni nem bír. Athenae Phókist pártolja, s ezzel kiteszi magát a Phókis ellen beavatkozásra hívott Filep megtorlásainak.

Aristoteles távol tartotta magát a Filep ellen izgúló állam dolgaiba való beleszólástól, s nem tette ki magát a makedonbarátság gyanujának. Az összeköttetés, amelyben Makedonia királyával véletlenűl állott, nagyon is táplálhatta volna ezt a gyanut. Beszélték (az igaz, csak sok évvel később), hogy Filep, amikor Sándor fia világra jött (ez a Szent háboru kitörésének évében történt, azon a napon, amelyen az ephesosi Artemis-templom leégett), ezt írta volna levélben Aristotelesnek: „Tudatom veled, hogy fiam született. Még nagyobb az örömem azon, hogy a te idődben született. Tőled nevelve, oktatva lesz ő méltó hozzám, s fog megfelelni öröklendő nagy hivatásának.“ Vagy igaz, vagy nem; Aristoteles maga nem kérkedett effélével. Bizonyos, hogy uralkodó mellé hírneves bölcset szegődtetni, s híres philosophusnak államot szolgálnia akkor éppen nagy divat volt. Ilyen volt a viszony Platón és a syrakusaei Ház között. Aristotelesnek is, huszonnyolc éves korában, méltó becsvágya lehetett a makedon Házat tudományával szolgálnia.

8. Tanítani kezd.

Nem törődik hát a néphangulatokkal, a politika hullámzásaival. Az oktató philosophus jó hírnevének megszerzése, ez az ő első föladata.

Szerényen engedelmet kért rá a mesterétől, hogy (mikép egyszer-másszor eddig is tette) itt az Akademiában, nem a csarnokban, hanem a kert sétaútjain, hallgatókat gyüjthessen maga köré. Rendesen, meghatározott időkben, ingyen fogja őket oktatni az _analytikában_ és _topikában_; vezetni a tévedő és megtévesztő okoskodások elemzésében, s tanítani nekik a _dialektikával_ összekötve az igazságszeretetre alapított _rhetorikát_. Talán _egyebeket_ is, amiket tőle kivánhatnak „jó sorsban ékességül, balsorsban menedékül“. A tanúlmányoknak csak inkább „fanyar gyökereit“ fogja velök izleltetni. Az „édes gyümölcsöket“ attól kapják bőven, akinek az ajkáról méz foly. (Platónnak, csecsemőkorában, méhek mézet hordtak volt az ajkaira.)

Platón készségesen segítette Aristotelest dolga kezdésében. Többeknek maga ajánlotta, hogy Aristotelest is hallgassák. Mert ő is reá hagyja a bölcselet kezdeteinek tanítását.

A rhetorika elfajzásai ellen épp akkor természetszerüen támadott visszahatás az Aristoteles leckéit érdekesekké és vonzókká tette. Abban az arányban hanyatlott a céhbeli rhetorok keresettsége.

De még az Isokrates tekintélyét is csappantotta az Aristoteles föllépése. Az istenfiak (így becsülte Isokrates a maga kitünőbb tanítványait; különben tíz mina tandijért képezte őket) kevesebben vitték kaszájukat a nagy fenőkőhöz. (Isokrates, hangjának fogyatékossága miatt, nem volt gyakorló-szónok, csak szónok-képző mester; „fenőkő“ – szokta mondani – „mely maga nem vág, hanem élesíti a kaszát“.) Úgy látszik, a nagy fenőkő egyszer-másszor (harmadik személyek előtt) vagdalkozni is talált Aristoteles ellen. Szavait megvitték Aristotelesnek, aki azt mondja rá: Távollétemben meg is ostorozhat. Hihető, hogy néha Aristoteles is kifakadt, s egyszer, mondják, sétálás után a csarnokba telepedve hallgatóival, így kezdé:

„Hallgatnom rut, s Isokratesnek rut, ha szól.“

Különben módszere volt kérdést adni föl, s hallgatóit versenyt feleltetni, még pedig szónoki formában.

Beszélik, hogy Isokrates Aristoteles ellen köszörült panasszal elment magához Platónhoz, akivel jó viszonyban volt. Platón szivesen látta, vacsorán is marasztotta. De a rhetorika helyett, kitérőleg, a _poétikáról_ beszélgetett vele, amelynek nemrég kezdett tanításával Aristoteles – amint mondják – igazán nagy tetszést arat.