Part 3

Bejárva a Földnek elég tekintélves részét, ismerve tengert, sivatagot, hegyet és síkságot, hideg vidéket és forró égövet, emberlakatlan pusztaságot és sűrűn nyüzsgő, munkás, civilizált életet, ismerve a növényeket, állatokat, a fizika törvényeit és a kozmografia jelenségeit: csodálatosan szép és egész képet tudott nyujtani a jellemzett tájakról.

Egyszerre más szemmel kezdtek észlelni utána a fölfedező utazók. Eladdig csak a helymeghatározás, térképezés és legföljebb az állat-, növény- és embervilág egyszerü leírása volt az utazók célja. Ezentúl a hőmérő, a légsúlymérő, a tengeri mélységmérő, a geológus-kalapács, kompasszo és még a tudománynak számtalan más fegyvere elmaradhatatlanná lett a fölfedező utazók kezében.

Aki ma olvassa Humboldtnak például „Ansichten der Natur“ címü leírásait, lehetetlen, hogy el ne ragadja az olvasót az a lángelmére valló, csodálatos tökéletesség, amivel egyszerre az összes jelenségeket harmónikus egésszé tudja csoportosítani. A puszta képe néhány ecsetvonással előttünk áll, szikrázó csillagokkal telehintett éjjeli egével, szélkavarta porával, nyomorgó növényzetével, napégette szikláival és a köztük bujkáló, egymásra vadászó emberrel. S a leírás olyan természetesen, olyan könnyedén hozza okozati kapcsolatba az észlelteket, hogy az ember őszinte fájdalommal sóhajt föl, miért nem jelenik meg köztünk ismét, hogy a rendkívül előrehaladt tudomány mai eszközeivel kezében, most írná le nekünk a Föld felszínét ilyen csodálatos biztossággal, ilyen minden eddigit felülmúló művészettel és mindent átölelő lángelmével.

Mert mint minden lángelmének, úgy neki is határozott művészi tulajdonságok jutottak osztályrészül. Az igazi nagy szellemeket, akik valóban korszakalkotók voltak valamely tudományos téren, rendesen az jellemzi, hogy tudományos eredményeiket oly művészi, oly egyszerü, oly igéző formában tudták megértetni, – persze tudományszakukhoz mérten – hogy az ember szinte hajlandó azt kérdezni, hát ez az a nagy dolog? Oly természetesnek olyan egyszerűnek, olyan magától értetődőnek tűnik föl a zseni kezében a legnagyszerűbb, korszakalkotó fölfedezés is, hogy szinte kételkedik az ember benne: valóban olyan nagy szellemi teremtő erő munkája-e ez?

Humboldt éppen saját korában azért volt olyan csodálatos hatással, mert egyszerűen bámulatos az a könnyed, művészi tökéletességü, soha meg nem zökkenő, biztos kezü leírás, amivel az ő idejében még annyira ismeretlen jelenségeket tudta megértetni s geográfiai összefüggésbe hozni.

Ehhez kellett természetesen az is, hogy ő maga is tele legyen a természet szeretetével, hogy soha egy pillantra se vegye le róla észlelő szemét s a legkisebb göröngy szétomlásától, a felhőszakadás indította földomlásig, a kis féreg turkálásától a bölénycsordák rohanásáig, a szellőtől az orkánig, a virágfakadástól a vulkán kitöréséig mindent észrevegyen s mindent összefüggésbe tudjon hozni azzal az általános képpel, amelyet az igazi, lelkes földrajz igyekezik nyujtani a Földről. S ehhez az is kell, hogy mindenben meglássa a szépet. Neki szép az alkony, szép a viharverte óceán, gyönyörködik az éghasító villámban s a kis bogár fényében, neki szép a Szahara sivatagja és az Amazonasz őserdeje – talán csak az egymást gyilkoló emberben lát rútat, de arra is talál mentséget.

Nem lehet rajta csodálkozni, hogy egy ilyen mindent átfogó elme az akkori kor tökéletlen tudományos fegyverzetében tömérdek és sokszor igen különös hibát követ el. A sivatag jelenségének magyarázata talán a legnagyobb hibája, de sok hiba van a hegyek keletkezésének, a vulkánok működésének stb. magyarázatában is. Dehát vannak emberek, akik, hogy hibát ne kövessenek el, alig mernek írni és beszélni. Az ilyenek rendesen igen kevés eredménnyel, nagyon kevés hatással, majdnem nyomtalanul vesznek el az emberiségre nézve. Rendesen kisebb talentumok, amelyeknek agyában nem az alkotás gyönyörűsége önmagában, hanem az elért eredményekből származó dicsőség az a rugó, amely produkálásra csábítja őket. Humboldt? Egyetlen gyönyörűségét abban találja, hogy az obszerváltakat agyában rendezze és ezt a rendet rögzítse tökéletes formában. Boldog ember! Ő végtelen gyönyörüséget érzett, ha újat észlelt, és talán még nagyobb gyönyörüséget, amikor harmónikus, egész képet tudott nyujtani arról, ami az ő lelkét is betöltötte. Talán mi, kicsinyek is érzünk ilyen gyönyörüséget. De mit érezhetett ő, aki talán először látott igazi geografus szemmel s aki igazán tudott is művészi kézzel alkotni!

Azt mondhatjuk, hogy szerencsés körülmények közt fejlődhetett csak azzá, ami lett. No hisz ez természetes! Minden szellem csak szerencsés körülmények közt juthat érvényre. Ha Humboldt magyar ember lett volna s magyarul írta volna remekeit, hogy tette volna azt a hatást korára és az egész tudományra, amit így tehetett, amikor a két nagy nyelven, németül és franciául szólhatott az emberiséghez. De ha ma újra születhetne, biztos, hogy éppen oly hatalmas lépéssel vinné előbbre az emberiség tudását, mint a maga korában.

Humboldt kora! Egyike minden idők legnagyobb korának. 1769 szeptember 14.-én született, tehát ugyanabban az esztendőben, amelyikben Bonaparte Napoleon. De nemcsak Napoleon, hanem egész nagy sora a hatalmas elméknek és egyéniségeknek izzott ekkor fénykorában s kísérte Humboldt egész életét végig. Csak néhány nevet kell említenünk. Linné (1707–1778.) már megalkotta növényrendszertárát, Kant (1724–1804.) javában tanította filozófiáját, Lessing (1729–1781.), Fichte (1762–1814.), Goethe (1749–1832.) neve eléggé ismeretes, Washington odaát Amerikában a világtörténelem egyik legnagyobb alkotását hozza létre, Lamarck (1744–1829.) a fajok fejlődésének tanát már hirdeti, Cuvier (1769–1832.), aki egy esztendőben született Humboldttal, az állatvilágról szóló tudományunk egyik atyamestere, Euler (1707–1783.) és Gauss (1777–1855.) a matematikát, Laplace (1749–1827.) a csillagászatot, Gay-Lussac (1778–1850.) a fizikát, Lavoisier (1743–1794.), Davy (1778–1829.) a kémiát, Leopold von Buche (1774–1853.) a geológiát viszi óriási lépésekben előre. Ezek csak kiragadott nevek, de hisz elegendők a kor jellemzésére. A török kiveretése hazánkból, a francia forradalom, a porosz királyság fényes megalakulása, az Orosz birodalom világhatalmának kifejlődése stb. mind olyan események, amelyek a kor nagyságának megértéséhez kellő világítással szolgálnak.

Ebben a nagy korban, tekintélyes vagyonnal a kezében, mint előkelő család sarja, akinek nyitva állnak a fejedelmi paloták is, nem csoda, ha lángelméje érvényesülni tudott s minden korok egyik legvonzóbb, legideálisabb, legnagyobb hatásu tudósává alakult.

Már neveltetését ideálisnak mondhatjuk, olyannak, amilyen nevelésben kellene részesülni minden tehetséges ifjúnak, akinek vagyoni körülményei ezt megengedik. Alsóbb iskoláit szabadon, otthon végezte, felsőbb iskoláit pedig különböző irányok kifejlesztésére válogatta meg. Így fejlődhetett ki benne az a széleslátókörüség, amely egész tudományos munkálkodásának legjellemzőbb vonása. Az állami szolgálat elnyerése végett kisérletet tettek ugyan szülei, hogy a jogot végeztessék el vele, de ez sikertelennek bizonyult, mert a természettudományokhoz való vonzódása fölülkerekedett. 1788-ban szülővárosában, Berlinben tanult az egyetemen technológiát, növénytant, sőt a görög klasszikus természetbúvárok eredetiben való olvasása végett görög nyelvet is. 1789-ben Göttingenben tanult Blumenbachchal együtt természettudományokat. 1790-ben Georg Forster társaságában Hollandiában, Belgiumban, Francia- és Angolországban, különösen azonban a Rajna völgyében utazott. Erről az utazásukról a kedves tájleíró, Forster írt (Ansichten vom Niederrhein) nagyon szépen, ami bizonyosan hozzájárult, hogy Humboldtnak is kedve kerekedjék az utazás szép, gondos és tanulságos leírására. De a keletázsiai és amerikai gyarmatterületekről, a forró égöv gyönyörűségeiről is itt hallott először. És ez döntő fontosságu volt későbbi fejlődésére. 1791-ben a freibergi bányászakadémián rendszeres gyakorlati kiképzést szerzett s aztán állami szolgálatba lépett. Éveken át volt Frankenben a frank hercegségek főbányamestere. Ez alatt úgyszólván egész Középeurópát beutazta különböző föladatok, tanulmányok és teendők végett. Volt Galiciában, Lombardiában, Svájcban és Párisban. Sok előkelő tudóssal ismerkedett meg útjában. Fontosabb ismeretsége volt Voltával Comóban, Leopold von Buchhal és Aimé Bonpland botanikussal.

Életének igen jelentős fordulata volt az 1797. évben, amikor édesanyja halála után kikapta anyai örökségét, így nagy vagyonhoz jutott s kilépett az államszolgálatból.

Azonnal nagy utazáson törte a fejét. Mindenáron a tropikus vidékekre akart jutni, amelyeknek geográfiai viszonyairól az akkori irodalomban olyan gyér és olyan gyarló leírások voltak, hogy Humboldt szinte érezte, hogy a Föld képének helyes megrajzolásához először is azt a vidéket kell a természetvizsgáló szemével megismernie, amely igazi műhelye a meteorológiai erőknek, ahol a levegő a legtöbb melegenergiát szedi magába s ahol atmoszféránkba a legtöbb nedvesség jut a felfűtött óceánok vízéből s ahol az organizmusok is a legbujább energiával torlódnak egymás hegyére-hátára.

Ázsiában kereste eleinte azt a földterületet, amelyen a földrajz igazi vezérvonalait megtalálhatja. De a Napoleoni háborúk miatt ekkor Kelet el volt zárva. Szinte szerencse. A komplikált ázsiai viszonyok a tudományok akkori eredményeinek igénybevételével aligha csoportosultak volna Humboldt agyában olyan tiszta képpé, mint amilyen remek kép bontakozott ki az egyszerűbb amerikai viszonyok ismerete alapján. Az akkori körülmények között Ázsiának éppen azokat a vidékeit nem láthatta volna, amelyek ennek a kontinensnek egységes képéhez okvetetlenül szükségesek, sőt amelyek nélkül egy csomó, alig érthető részlet gyült volna össze jegyzeteiben, amelyek közt még az ő hatalmas agya sem találta volna meg az összefüggő, gyönyörűen egységes rendszert. Hisz akkor nem láthatta volna sem a turáni alföldet, sem Turkesztánt, sem a mongol pusztákat, sem Kinát, sem Japánt s legkevésbbé Hátsó-Indiát.

Sokkal szerencsésebb volt s szerencsésebb volt a tudomány is. Madridban járva, végtelen szeretetreméltó föllépésével megnyerte a kormány kegyét és egy szabadelvűbb miniszter kieszközölte számára a spanyol királytól azt az engedelmet, hogy barátjával, Bonpland Aimével együtt tudományos tanulmányútat tegyenek a spanyolok amerikai gyarmatain. Hallatlan szerencse! Ezek a rendkívül érdekes és tudományosan alig ismert területek olyan hermetikusan el voltak zárva az idegenek elől, mintha nem tudom micsoda óriási, titokban tartott kincseket rejtegettek volna bennük. Pedig alig lakott, a legkisebb mértékben gyarmatosított, s csak mendemondákból ismert óriási területek voltak ezek! Még ma is – nézzük meg Délamerikának valamelyik nagyobb mértékü térképét – még ma is hány folyó van ezen a területen pontozva jelölve, mennyi hegyről tudunk csak éppen annyit, hogy „van“, de semmi többet!

Bonpland, a botanikus a legkitünőbb útiárs volt, akivel a legbarátságosabb egyetértésben tették meg az egész útat. Két igazi természetvizsgáló, megáldva minden szívnemességgel, ami csakis a természet őszinte szeretetéből és a tudományos kutatások iránt érzett lelkes vonzalomból fakadhat.

1799 június 5.-én végre megindulhatott az első igazi tudományos expedició, amely prototipusa lett annyi dicsőséges kutatásnak, amely olyan volt, mint az első kapavágás, amelyhez számtalan más sorakozott megszakadatlan folyamatban. Új módszerek, új műszerek, új irány, új eszmék kísérték Humboldtot, aki tele lelkesedéssel, készen a legnagyobb nehézségekkel megküzdeni, szinte gyermekes örömmel indult a vágyva vágyott, epedve óhajtott trópusok felé. Soha azelőtt ilyen expedició nem indult, mert bár Cook és mások szintén a maguk korának tudományos vagyonát a legteljesebb mértékben alkalmazták s bár, különösen Cookot úgyszólván tisztán tudományos célok vezették, de Cook szeme előtt is főként a topográfiai cél lebegett, hogy Oceánia szigetvilágáról lehetőleg részletes térképpel szolgálhasson nagy nemzetének. Ha ezenkívül a természet különlegességeire is figyelt, ha az emberre vonatkozó adatokat is följegyezte, ezzel körülbelül megtett mindent, ami kora szellemének megfelelt. És még számosan voltak Humboldt után is, sőt ma is vannak, akik a földrajzot lélektelen topográfiai adathalmaznak tekintik s elrontják ennek a gyönyörü tudománynak minden hitelét.

De kísérjük Humboldtot nevezetes útjain. Corunában, Spanyolországban szálltak hajóra, június 19.-én Teneriffa szigetén kikötöttek, fölmásztak a Pico de Teydere, ami később világhírű lett. Humboldt itt mint kitünő hegymászó mutatkozott be. Július 16.-án Cumanában elérték az amerikai partot. Cumana Venezuelában van, az Orinoco deltájától nyugatra. Milyen ismeretlen volt ez a vidék tudományos szempontból! 1800 februárius havában jutottak Caracasba, majd márciusban elindultak az Orinoco felé. A füves lyánókon keresztül az Apure mellé jutottak először, aztán annak a mentén elérték az Orinocot. Határozott cél vezette őket. Megtudni, hogy csakugyan összebogozódik-e az Amazonasz vízrendszere az Orinocojéval. Evégből fölfelé utaztak az Orinoco mentén. Milyen gyönyörű leírását kapjuk az Orinoconak és remek vízeséseinek! Följutottak egész az Atabapo torkolatáig, ahonnan egy kis szárazföldi úttal hamar eljutottak a Rio-Negrohoz, amely már az Amazonaszba folyik. Úgy szállították át a csónakokat. De a Rio-Negron fölfelé menve elérték a Cassiquiare folyót, amely már nem más, mint a kettévált Orinoco egyik ága, amely tekintélyes víztömeget zúdít a Rio-Negroba. Visszafelé tehát megszakítatlan vízi úton jutottak a Rio Negroból az Orinoco alsóbb szakaszába, amivel a csodálatos kettéágazás, bifurkáció kétségtelen bizonyossággá lett. Ennek az utazásnak legszebb eredménye azonban az a gyönyörű, örökbecsü jellemzés, amelyet Humboldt a délamerikai folyamóriásról, az őserdőről és a lyanók füves, bozótos síkságairól adott.

1801 novemberében Cubába hajóztak, de néhány hónapi tanulmányozás után megint csak visszatértek Délamerikába. A Magdalena folyón fölfelé hajózva az Andok fenséges világába kerültek. Bogotában elérték az első magas paramot, egyikét ezeknek az örök tavaszban pompázó magas síkságoknak, amelyek körül a déliebbek egy nagyszerü művelődésnek, az Inkák kultúrájának voltak szülőhazái.

Bogotából a Kordillerákon keresztül jutottak Quitóba, a vulkánok közé, s itt hosszabb időt töltöttek. Általában utazásaikat bizonyos nyugodtság, bizonyos lassúság jellemzi, amit a ma oly rikordokra törekvő, gyors utazóink elé mintaképül kellene állítani. Ma a legtöbb tanulmányút keresztül rohan a tanulmányozott vidéken s nem az alaposságot, hanem a kilométerszámot szeretik célul tűzni, mondhatatlan kárára a tudománynak.

1802 június 23.-án másztak föl a Chimborazora, 5761 m.-ig tehát nem érték el a csúcsát, de a hegymászás a remek észleletek miatt világhírű s a tudományok történetének egyik legfontosabb eseménye. Ezután a magas medencéken keresztül behatoltak megint az Amazonasz síkjára, ahol az Andesek meredek lejtőit gyönyörü khinafa-erdők koszorúzzák. Milyen gyönyör lehetett ebben a csodálatos növényvilágban a botanikus Bonplandnak fölfedezni a délamerikai hegyi növényvilág csodáit! De újra vissza a hegyekbe! Megint keresztülmentek a Kordillerákon Limába, ahol a Mercurius bolygónak a Nap korongja előtt való átvonulását is észlelték.

Callaoban elérték a tengerpartot s először pillantották meg a Csendes-oceánt. Fontos parti tanulmányok következtek ezután, majd Callaoból Guayaquilba s onnan Mexico csendes-oceáni kikötőjébe, Acapulcoba értek 1803 március 23.-án. Majdnem egy egész évet töltöttek ebben a rendkívül érdekes országban, különösen fővárosában, Mexicoban. Mennyi mindenre kiterjedt itt a figyelmük! A sivatag-jelenségek, a hőmérséklet csökkenése fölfelé, ennek megfelelően a növényzet változása, a vulkánosság, például a Jorullo keletkezése, aztán a történelmi emlékek, a népek, az új berendezkedések: igazi geografus széleslátókörüséggel egyesűlnek mind egyetlen remek képben, amelynek minden egyes vonását okadatolni is törekesznek, ha nem is mindig sikerrel.

Veracruzban, az atlanti kikötőben búcsúztak el Mexicotól, aztán Havannában fordúltak meg, majd Philadelphiában és Washingtonban s végül 1804 július havában elhagyták Amerikát s szerencsésen visszaérkeztek Bordeauxba.

Micsoda tömege az észleleteknek és a gyüjteményeknek! Micsoda mérhetetlen kincs az emberiség és a tudomány számára!

Alig érkezett haza Humboldt, már megint útra készült. 1805 tavaszán Itáliában meglátogatta bátyját s egyszersmind Gay-Lussac-kal tanulmányútat tett a Vesuviora. Aztán Berlinbe utazott, onnan pedig Párisba (1808) s végre szobai munkához láthatott, hogy eredményeit földolgozza. 1808-tól 1827-ig dolgozott nagy művén, a maga nemében egyetlen, óriási alkotásán. Csak Párisban találhatta meg a technikai és tudományos segédeszközöket óriási munkájának kiadásához. Gyönyörűen illusztrált, remekül megírt, művészien kiállított útleírást akart adni s ebbe beleölte egész vagyonát. Harminc kötet, részben nagy 4°, részben folio kötetek jelentek meg, de sajnos, a vagyon elfogyott s a túlnagyra terjedt munka nem fejeződött be. Így is csodálatos, amit alkotott. Minden idők mintaképe lett ez a nagyszerü munka, amelynek ritka példányait csak elvétve lehet látni, nagyobb könyvtárakban. A közönség kezébe összevont, népszerü alakban írt leírások kerültek, leginkább német nyelven. Ennek a fő-művének címe: Voyage aux régions équinoxiales du Nouveau Continent fait en 1799, 1800, 1801, 1802, 1803 et 1804 par Alexandre de Humboldt et Aimé Bonpland, rédigé par Alexandre de Humboldt. Paris 1827.

Mialatt ez a gyönyörü munka készült, azalatt sem volt egészen nyugodt, mert 1814-ben Angliában volt a porosz király kiséretében, 1818-ban az aacheni, majd a veronai kongresszuson vett részt s elkisérte a királyt Itáliába.

Szüksége is volt arra, hogy a királlyal jó, bizalmas viszonyba kerüljön, mert vagyona rohamosan fogyott, amint művének kötetei egymás után megjelentek.

Könyvének kiadásához az állami támogatást nem vette igénybe, de most reászorult önmaga. Sajnos! Vége volt a függetlenségnek, vége a szabadságnak. Kénytelen volt kötelességeket magára vállalni, hogy kellő fizetést nyerhessen, amelyből fejlett igényeinek megfelelően élhetett. Párist is el kellett hagynia, pedig de szerette! Hisz még német biográfusai is elismerik, hogy jobban szeretett és szebben tudott írni francia nyelven, mint németül. Stílusa, egész gondolkozása, izlése sokkal jobban megfelelt a franciának, mint a németnek.

Bár eleinte nagyon érezte a megváltozott viszonyok nyomasztó voltát, rugalmas szelleme megtalálta a módját, hogy itt se legyen hűtlen eszményeihez. Rendkívül ügyesen viselkedett az udvarnál, mint porosz királyi kamarás, nagyon megszerettette magát és igen nagy szabadságot élvezett. Nemcsak buvárlatait tudta ennek következtében folytatni, hanem minden módon, a legnagyobb önzetlenséggel támogatta a tudományt igen nagy befolyásával.

Udvari összeköttetései révén sikerült neki nagy útat tenni az akkor még annyira ismeretlen Keletre is. 1827-ben Kankrin gróf, az orosz pénzügyminiszter Humboldt véleményét kérte a platina használhatósága iránt s levelében megjegyzi, hogy az Ural hegységben sok érdekes tanulmányozni való volna. Humboldt igen kimerítő, tudományos alaposságu választ adott, a platinát nem ajánlotta pénzverésre bizonytalan értéke miatt, aztán megjegyzi, hogy nagyon szeretné látni az Uralt, az Ararátot, sőt a Bajkál-tó környékét is. Rögtön megjött rá a válasz, hogy a cár nagyon szeretné, ha Humboldt tanulmányútat tenne Oroszországban. 1829-ben el is indult. Fényes fogadtatásban és ellátásban részesült. Valóságos kéjutazás volt ez az amerikaihoz képest. Az Uralon keresztül, Tobolszkon át Dzsungária hegyvidékéhez jutottak, megnézték az Altái hegység bányáit, aztán a kirgiz-pusztákon keresztül a Kaspi-tóhoz jutottak s onnan Tulán át tértek vissza St.-Petersburgba.

Humboldt már ekkor hatvan éves volt. Ősz hajjal, de rugalmas, fiatalos erővel és kedéllyel tette meg ezt a nevezetes útját, amely hatalmas mértékben tágította látókörét, de nem jutott el olyan tájakra, amelyeken Ázsia geográfiájának igazi vezérvonalait megismerhette volna. Egész Richthofenig kellett erre a tudománynak várnia.

Ez volt az utolsó nagyobb utazása. Ezentúl csak kisebb útakat tett, inkább politikai küldetésekben. Berlint azonban valóságos tudományos centrummá tette. Az akadémikus tudománynak, úgy, mint a tudomány népszerűsítésének. Előadásai formai és tartalmi tekintetben örök becsűek s olyan óriási hatással voltak, hogy Németország azóta a földrajz terén vezetőszerepet játszik, ha nem is a fölfedezések és tudományos tanulmányútak terén; mert ebben az angolok előtte járnak, de az elméleti tudomány tekintetében igenis. Hisz a geográfia, mint filozofikus összefoglalása a Földről szóló ismereteinknek, nagyon is a német gondolkozásmódhoz illő tudomány.

Hatvanadik évén túl fogott hozzá legnagyobb becsü, legértékesebb alkotásához, a „Kosmos“ megírásáhaz. Sajnos, nem fejezhette be, de amit adott, az minden tekintetben bámulatos. Gyönyörü egyszerüséggel, pontossággal, szinte művészi formában foglalja össze mindazt, amit a Földről akkor tudtak. Két első kötete bevezető rész. Ez talán a legértékesebb, örökbecsü remek, amit Humboldt ránk hagyott. A másik két kötet a megjelent négy közül a főrésznek körülbelül csak fele, de szintén megbecsülhetetlen értékü összefoglalás, amely módszere és tudományos kritikája miatt örök időkre mintaszerü marad. Tudományunk persze messze túlszárnyalta ma már az itt lerakott eredményeket, de módszere ma is vezérfonala minden igazi tudományos geográfiai leírásnak.

*

1859 május hó 6.-án, tehát kilencven éves korában hunyt el. Hosszu élete valóságos korszakot jelent. Talán nem annyira alkotó szelleme, nem annyira tudományos eredményei, mint inkább kortársaira és utódaira való óriási hatása teszi őt a tudományok történetének egyik leghatalmasabb alakjává.

Nincs meg benne az alkotó zsenik, a Newtonok, Galileik és Bólyaiak lángelméje, de nagy elme, amely rendkívüli szorgalommal, lelkesedéssel párosulva igazán többet használt a tudománynak, mint annyi sok föllobbanó és gyorsan kialvó lángelme. Egyéni jelleme szintén nem olyan, amilyen a korszakalkotó lángelméket szokta jellemezni. Igazi udvaronc, sima, kedves, nyájas és kissé szatirikus, aki nagyon tud dicsérni s itt-ott hizelegni, ha kell. De át lehet látni rajta. Kis hiúságán kívül igazán mindig a tudományának akar használni. Miért ne legyen olyan, amilyen modorral a leghatalmasabbak kegyét a tudomány számára meg tudja nyerni? Miért legyen szögletes, érdes, kellemetlen? Hogy majdan életírói ezt mint különös jellemvonását és érdekességét megénekeljék? Talán kis jellemgyöngeségnek látszik, de az ő óriási széleslátókörüsége, minden tudományos törekvés iránt tanusított rendkívüli lelkesedése következtében hajlandó vagyok hinni, hogy ő ezt tudatosan tette, mint áldozatot a tudomány oltárára. Nézzétek meg a szenvedélyes archeológust, milyen sima, milyen édes, amikor a szerencsés lelet laikus tulajdonosától kihizelgi a kőkorszakbeli bögrét s aztán viszi végtelen örömmel a nemzet közkincsei közé, a múzeumba. Ugyan miért örül? Neki van haszna belőle? A fizetése egy fillérrel sem emelkedik, a dicsősége? Az csak csorbát szenved majd a későbbi életírók szemében. De a bögre megmentetett a nemzet, a tudomány, az emberiség számára! S az archeológus olyan boldog! – Humboldt egész vagyonát föláldozta a tudományért, aztán, amikor már királyi fizetésből élt, ezt a fizetését is lehetőleg tudományra fordította, magától tagadva meg, fiatalokat segített. Agglegény volt végig, mértékletes, bölcs és higgadt, csak a tudomány hozta igazi lelkesedésbe, a többi mind, mind csak eszköz neki! Lángelmék! Válasszátok meg az ő életmódját mintául, sokkal-sokkal többet használhattok az emberiségnek, mintha letüntök, mint fényesen fölvillanó, hulló csillagok!

Freiesleben, az ő egyik legjobb barátja így jellemzi: „Végtelenül jóindulatu, jóakaró és jóltevő, előzékeny önzetlenül; melegen érez a barátság és a természet iránt; egész lénye csupa igénytelenség, egyszerüség és nyiltság; eleven és érdekes közlékenység; derült, humoros, néha kissé gúnyos kedélyesség. Ezek a tulajdonságok, amelyek későbbi éveiben nagy segítségére voltak, hogy az őt körülvevő vad és durva embereket valósággal megszelidítse s magához édesgesse, a civilizált világban pedig csodálatot és együttérzést keltsen – ezek a tulajdonságok már a freibergi iskolában általánosan szeretetté és nagyrabecsültté tették őt. Mindenkinek jót akart s minden körülmények közt kellemessé és hasznossá tudta magát tenni; csak az embertelen durvaság, mindennemü indulatosság, igazságtalanság és nyerseség tudta kihozni a sodrából, valamint a szentimentálizmus, amit ő „kásás kedély“-nek (Breiigkeit des Gemüths) nevezett, meg a pedanteria tették türelmetlenné.“

Jellemző reánézve, hogy Goethe elragadtatással nyilatkozik felőle, míg Schiller meglehetősen kemény itéletet mond róla. Pedig sokat együtt voltak Schiller házában. Sokkal, de sokkal többre becsülte a mi Alexanderünk bátyját, Wilhelm Humboldtot. Ez azonban onnan származik, hogy Schiller semmiképpen sem tudott egyetérteni a természetvizsgáló kritikus gondolkozásával, aki minden poétikus eszmekalandozást számok és adatok tömegével csapott agyon, de annál művészibb, annál nagyszerűbb művészettel tudta leszögezni az igazságot, csoportosítani az adatokat egyetlen egységes képpé, ami a geografus igazi feladata. Örök időkre atyamestere lett a geografiának s példaképe az igazi, tökéletességre törekvő s mégis produktivus természetvizsgálónak!

_Cholnoky Jenő dr._

Honterus.

A magasztos emlékeknek milyen kimeríthetetlen kincsét foglalja magában ez a név! Hiszen Erdély művelt szász lakossága neki köszönheti mai kultúrájának létalapját s ezzel egész Erdély műveltségének egyik legszilárdabb alapkövét!

Ő volt az, aki bevezette Erdélybe a művelődés terjesztésének leghatalmasabb eszközét, a könyvnyomtatást; akinek hatalmas elméje diadalra segítette a reformáció eszméit a szászság körében s aki ezzel, a reformáció elterjedésével, illetve meghonosításával a szászok mai erkölcsi életrendjét mintegy megalapozta; olyan morális tisztaságot vitt bele ennek a nemzetiségnek az életébe, amely egy nemzet fennállását és előhaladását is bátran biztosíthatná.

Neki köszönheti Erdély az iskoláztatás újjászervezését, amelyet ő az újjá született klasszikus műveltségre, irodalomra alapított. Ő hordta össze először a tudományos alapanyagot a szászok részére irandó egységes törvénykönyv létesítéséhez.

A szónak és tollnak egyformán embere ő. Úttörőként szerepel a művészetek és tudományok nem egy ágában. Tudásának egyetemességénél fogva minden kortársát túlszárnyalja az új idők apostola s a renaissance Erdélyben elválaszthatatlanúl egybeforr az ő hatalmas géniuszának egyéniségével.

És mégis, milyen keveset tudunk életéről! Nagy részét ennek a csodálatosan gyümölcsöző életnek sűrü homály fedi. Már a neve, Honter, vagy latinosan Honterus, ahogy magát az 1530-ban a csillagászatról és földrajzról írott könyvecskéjében nevezi, mondaszerü. Családjának igazi neve állitólag „Gras“, amely névvel a 16. század első negyedében Brassóban valóban találkozunk.

Honterus gazdag brassói tímárnak volt a fia s 1498-ban született Brassóban, de születésének pontosabb dátuma hiányzik. Nevét a monda szerint serdült ifju korában változtatta, annak az emlékére, hogy egyszer, amikor a Tömös-patakban fürdött, veszedelembe került s csak úgy menthette meg az életét, hogy egy bodzafa lecsüngő ágaiba kapaszkodott. A bodzafát „Hontertstroch“-nak hívják szászul. De persze, hogy mi igaz ebből, azt ma már nem lehet megmondani. Nagyon hiányosak fiatal korára s a nagy férfiu szellemének fejlődésére, illetőleg ezt a fejlődést előmozdító tényezőkre vonatkozó értesüléseink. Tág tere nyílik itt a képzeletnek, amint a rendelkezésünkre álló hiányos adatokból rekonstruálni igyekezik azokat az életviszonyokat, amelyeknek hatása, benyomásai a gyermek, majd az ifju lelkét arra a magaslatra emelték, amelyre csodálattal tekinthetnek a sokkal műveltebb utókor gyermekei is.

Ő maga, az igazi nagyok szerénységével, nem gondoskodott arról, sőt nem is törődött azzal, hogy az utókor tudomást szerezzen személyes élményeiről, életviszonyairól.

A szülői háznak, különösen édesanyjának, Honnes Dorotheának befolyása a lehető legjobb, a legnemesebben erkölcsös lehetett, mert hisz a nemes egyszerüség, őszinte vallásosság az akkori szász polgári családokat oly igen erősen jellemezte s amelyről elég elismeréssel nem is nyilatkozhatunk. Csak nemesen erkölcsös család talajában fakadhat igazi nagy lelkek igazi nagy erkölcse!

Ifjukori életviszonyai, ifju lelkének fejlődése sokkal inkább hasonlítanak nagy kortársának, Melanchtonnak a sorsához, fejlődéséhez, mint Lutheréhez. Nem zord légkör és szigoru fegyelem környezte őt, miként a nagy reformátort, hanem az aggódó, féltő szülői gondoskodás és a szász család jótékonyan védelmező polgári jóléte. Igy egész belső lényének kifejlődése is lassu, harmónikus s miként Melanchtont, úgy őt is ez a lassu, fokozatos fejlődés vezette a reformáció útjaira, ellentétben Lutherrel, annak tövises, veszedelmes életpályájával, amelyen ez rideg magányosságban, szomoru egyedüllétben haladt végig.

Szülővárosában, a városi iskolában részesült az első oktatásban, amelyet, mint annak a kornak egész iskola- és nevelésügyét a tartalmatlan, szellemtelen gépiesség, a forma s nem a lényeg fontossága jellemzett.

Szülei elég gazdagok voltak ahhoz, hogy mindent megszerezzenek a nagytehetségü ifju sokoldalu fejlődésének előmozdítására. Igy már serdülő ifjukorában útrakelt Wien felé, keresztül utazva a nagy parasztlázadás következtében még nagyrészt romokban füstölgő magyar hazán. Itt a császárvárosban 1515-ben „Joannes Coriarii de Corona“ néven a művészeti fakultásra iratkozott be. A baccalaureus fokozatot 1522-ben megadták egy „Joannes Holer ex Corone“ nevü egyénnek, aki alatt valószinüleg Honterust kell értenünk, mert a Hontert (bodzát) ott Wienben Hollernak nevezik.