Part 13

Augusztus császár önéletirásának (az u. n. Monumentum Ancyranumnak) kiadásához irott előszavában örvend annak, hogy a francia Perrot és az angol Hamilton után _ő, a német is_ hozzájárult valamivel az emlék megértéséhez. Volt idő – igaz – mikor azt mondta: a mai viszonyok között bizonyos naivitás szükséges annak föltevéséhez, hogy német ember porosz akar lenni, ha nem éppen muszáj, – de ez csak Bismarck ellen való kitörés azért, mert nagynémet politikáját Ausztriával – és éppen Beusttal szemben, aki őt Leipzigban tanszékétől megfosztatta – nem tartotta elég erélyesnek. De mikor a politikától azzal akarták visszatartani, hogy az ő tudományos munkássága sokkal értékesebb és – mint mondá – Samniumba s Apuliába akarták küldeni, azzal felelt: ha én samniumi tanulmányaim közben német hazámat csak egy pillanatra is elfeledtem volna, nem tartanám méltónak magam arra, hogy ebben a nagyjelentőségü korszakban éljek. Lett volna csak magyar tudós, majd akadt volna egy Senki János, aki megmagyarázta volna, hogy tudóshoz méltatlan, föltünési viszketeg csupán, ha nemzeti érzésének tudományos alapra fektetett kifejezést ad. És a Magyar Tudományos Akadémiában nem mondhatta volna el, hogy: nemzetünk legfőbb privilégiuma, hogy nemcsak az egyes tudós dolgozik a maga szakállára, hanem értjük a módját, hogyan kell a tudományos munkát szervezni és az egyéni munkát a tudományos téren éppúgy szerves tagjává tenni az egésznek, mint állami és katonai szervezetünkben. Igaz, hogy magyar tudósnak nem is lenne oka ilyen önérzetesnek lennie.

Mommsen Tivadar egyébként ismert bennünket magyarokat és pedig jobban, mint honfitársai általában szoktak. A mult század ötvenes éveinek végén nálunk is megfordult a föliratos emlékek gyüjtése érdekében tett útjában. Meglepetve látta, hogy nem vagyunk olyan hátramaradottak, mint hitte. Sőt voltak – nemcsak szász, hanem – színmagyar embereink is, akik méltó képviselői annak a tudománynak. Torma Károly nyerte meg leginkább nagyrabecsülését és ennek kifejezést is adott. Csak azt sajnálta, hogy nem tud magyarul és így nem használhatja az irodalmat. Honfitársai tanulhatnának ezzel összefüggő szavaiból. Nem azt mondta, amit ma mondani szoktak, hogy a magyar nyelv nem kulturnyelv, hanem csak azt, hogy nem elsőrendü elterjedésü. Ezért ajánlja – bár a nemzeti nyelvhez való ragaszkodást tiszteletreméltónak tartja – valamely más (tehát nem okvetetlenül a német!) nyelven is való megjelentetését a nemzetközi érdekü munkáknak.

Olyan fölfogás, amelyet mi is minden pontjában aláirhatunk. Mert hiszen az bizonyos, hogy a nemzetközi munkában nekünk is részt kell vennünk legalább is úgy, hogy a magunk hazai dolgát elvégezzük. Ennek az elvégzésnek teljességéhez tartozik az is, hogy az egész világ szaktudományosságának számot adjunk. Mert, amíg számot nem adunk, addig barbarusoknak tartanak, még ha nem is vagyunk azok.

Igy szerzett becsületet nemzetének a becsületes munkával Torma Károly. Az előtt a Mommsen előtt, aki egyik barátjának, – mikor az arra kérte, hogy őt említse föl, hivatkozzék reá – így felelt: mit gondol, ha kérését teljesíteném, fönnmaradhatna-e köztünk a barátság?!

*

Nyolcvanhatodik születésnapjának évfordulóján 1903 november 30-án halt meg Charlottenburgban. Ravatalánál az ókori Róma tudományának nagy köztársasága gyászolta a mestert, kinek jelentőségét így foglalta össze ő maga, doktorrá avatásának ötvenedik évfordulóján hozzá intézett üdvözletre válaszolva: „Megadatott nekem részesévé lennem annak a nagy lendületnek, mely a klasszikai tudományokban a véletlen és jórészt észszerütlen, főként az egyetemek tudománykarokra való megosztása következtében keletkezett akadályok elhárítását követte. Az a kor a multé már, amikor a történetbuvár mit sem akar tudni a jogtudományról s a jogász csak a maga szűk korlátai között foglalkozott történettel; amikor a philologus valóságos időpocsékolásnak tartotta azt, hogy a Digesta-t fölüsse s a római jogász a régi irodalomból csak a Corpus-iurist ismerte; amikor a római jog két része, a köz- és a magánjog közt a tudománykar elválasztó vonala húzódott keresztül; ahol a csodálatos véletlen az éremtant, sőt a fölirattant külön tudománnyá tette, s éremnek vagy föliratnak e körökön kivül való idézése valósággal föltünést okozott. Talán érdemem is van benne; de mindenesetre nagy szerencsém volt, hogy a tudománynak ebben a fölszabadításban részt vehettem.“

Mi tudjuk, hogy világraszóló érdeme volt benne és nevét ezzel halhatatlanná tette.

_Dr. Buday Árpád._

Darwin.

Volt egyszer egy csúf, majomképü ánglius, aki az egész világot elbolondította azzal a mesével, hogy „az ember a majomtól származott“.

Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy a nagy Darwinról nálunk ma is többen gondolkoznak így, mint másként és kevesen vannak, akik alaposabb értesüléssel dicsekedhetnének, mint amennyit az idézett, – minden nap hallható – mondat kifejez.

Ezért nem ok nélkül való róla írni, hogy a sok nagytudományu életrajz és filozófus fejtegetés után olyan is legyen, amely fejtörés nélkül kielégíti azokat, akik néhány percet szentelhetnek Darwin megismerésének.

*

Devonport kikötőjéből 1831. év végén világkörüli útra indult a Beagle hajó s rajta egy tudós bizottság. Az angol kormány küldötte volt őket, hogy nautikai méréseket végezzenek és Délamerika partvidékét kikutassák. Ennek a bizottságnak tagja volt egy 22 éves ifju, aki sok buzgó érdeklődést, de kevés alapos tudást vitt útravalóul. Az ifju Darwin eddigelé kevés szorgalmat tanusított a tudományos pályán. Inkább a vadászatot kedvelte. Csupán a természetrajz iránti érdeklődése ébredezett egy kiváló tanárának hatása alatt. S a fővágya az volt, hogy Humboldt példájára, nagy utazást tehessen.

Vágya most teljesedett. S ha ez az öt év fáradságosabb, küzdemesebb volt is, mint előre gondolhatá, de komolyabb és értékesebb iskolát nem választhatott. Az anatómiát és a mikroszkópium kezelését ott tanulta meg a födélzeten. A vihar idején olvasgatott s amikor alkalom kinálkozott, szemlélt, figyelt és jegyzett mindent, gondosan és tárgyilagosan.

A Kanári és Zöldfoki szigetek között megfigyelte a porhullást. Meggyőződött arról, hogy a Sahara felől jövő szelek Afrika porát szállitják a tengerbe és kiszámitotta, hogy mily mértékben növelik a kis porszemek milliói évszázadok alatt a tenger fenekét és mennyire gyarapítják befelé a partot.

Megvizsgálta, hogy a Magellan szorosában miféle kőzetek alkotják a Föld rétegeit. Kövült állatokat gyüjtött a rétegekből. Leírta azokat a szigeteket, amelyek mint tűzhányó hegyek emelkedtek ki a tenger fenekéről.

Délamerikában „vándorköveket“ talált, aminők Európában is vannak. Ezekből megállapította, hogy ott is volt jégkorszak, amikor az úszó jéghegyek még a mostani szárazföldet borító tenger szinén hordtak óriási kőtuskókat az Antarktiszról Délamerikába.

Chileben partra szállott és a Cordillerákon gyüjtő-utazást tett Perun át a tengerpartig. Itt ismerte meg az őserdők állatvilágát és innen származik nagybecsü gyüjteményének java része. Itt tanúlmányozta az őslakók életmódját stb. Hajóra szállva, először a Galopagos szigetcsoportnál kötöttek ki.

Az embert soha nem látott madarak szelíden reászállottak puskájára. S ő mélyen elgondolkodott afölött, hogy miért lehet itt minden szigetnek állatvilága egymáshoz annyira hasonló, de mégis fajaikban különböző? Miért van annyi hasonlóság Galopagos és a távoli Délamerika állatvilága közt? Nem lehet-e mindez közös eredetü? És ekkor eszébe jutott az az érdekes francia könyv, amelyet a födélzeten olvasgatott. Ez a könyv (Lamarck: Philosophie zoologique) azt állítá, hogy e sok különböző állat-alakot nem pillanatnyi teremtés, hanem hosszu évezredek alatt a környező természeti erők hatása alakította. De hogyan?

A Csöndes Oceánon más kérdés kötötte le az ifju Darwin figyelmét: a klárisok vagy korallok építkezése.

Már akkor is tudták, hogy a hajókra annyira veszélyes zátonyokat apró virágállatkák százezrei hozzák létre a testükből kiizzadott mészből.

Darwin megállapította, hogy ezek az apró lények csak mintegy 50 m. mélységü vízben élnek meg, hogy a víz szinéhez közeledve elhalnak és hogy 20 foknál hidegebb vízben nem tenyésznek. Ha tehát az ő életük ilyen szűk határok közé zárul, akkor a kláris-zátony vagy sziget épülő része mindig csak a fölszinhez közel eső vízrétegekben lehet. Több száz méteres korall-építmény pedig csak úgy keletkezhetett, ha a tengerfenék, vagy vulkáni szigetke sülyedt le időközben az épitkező klárisok lába alatt. Hogy az ilyen lassu sülyedések tényleg gyakoriak, azt a tengerpartokon mindenfelé igazolhatta.

Darwin sülyedéses elméletét hosszas tanúlmányokra alapította és később önálló munkában közölte. Azóta sok ellenvetés hangzott föl ez ellen a magyarázat ellen. De a legújabb irodalom a sok vita után ismét csak abban a véleményben kezd megállapodni, hogy a klárisok kérdésében Darwin járt legközelebb az igazsághoz.

Mikor az ötéves utazásból hazatért, Anglia legkiválóbb szaktudósaival szövetkezett, hogy a magával hozott természeti kincseket méltó módon földolgozhassa és megismertethesse a tudománnyal. Munkálatukat az angol kormány adta ki gazdagon illusztrálva, öt kötetben.

A munka kiadása után, harminc éves korában, megházasodott és kevéssel utóbb falusi birtokára költözött Downba, hogy a világ zajától elvonúlva, a tudománynak élhessen.

Itt írta meg utazása geológiai eredményeit több külön dolgozatban és ezek között azt is, amely a kláris-szigetek keletkezését magyarázza. Ezzel szerzett először nagyobb hírnevet. Később utazása történetét is közzétette „Egy természetbúvár útja a világ körül“ címmel, egyszerü, de élethíven jellemző leírásokban. Az állatvilágból merített első nagyobb műve a kacsalábu tengeri rákok (cyrrhipedia) monográfiája volt. Régen fölkeltették figyelmét ezek a sajátságos állatok, amelyek ráklétükre kagyló-forma héjjak közé zártan élnek és tenger alatti sziklához vagy hajók oldalához tapadva, egy helyen töltik egész életüket. Látta, hogy kacskaringóvá alakult lábacskáikkal miként idéznek elő örvényt a vízben, hogy láthatatlan táplálékukat megszerezzék. Elnézte, miként zsugorodnak össze mészpáncéljukba a fenyegető veszély elől. És csodálkozva győződött meg arról, hogy akárhány fajukat, akárhány példányukat gyüjtötte, – csaknem kivétel nélkül mindig kétnemü, himnős egyéneket talált. Végre boncolásai közben rájött, hogy a kacslábu rákok himei nagyon apró „törpe hímek“, amelyek elősdi módra saját élettársuknak a „köpeny“ nevü bőrredője alatt tengődnek. Azt is kimutathatta, hogy egyes fajoknak rendes nagyságu hímei is vannak.

Ez a munkálata több évig volt sajtó alatt. Utána pedig jó ideig semmit sem közölt. Csendben dolgozgatott a downi magányban. A londoniak szinte megfeledkeztek már róla. Sokan azt híresztelték, hogy a nagy tudományos munka végképp kimerítette és elméjében meggyöngülve, galambjaival és virágaival bíbelődik. Így írja az „Életem és korom“-ban Pulszky Ferenc, aki ez időtájt több magyar emigráns társával együtt Angliában tartózkodott.

Ezt a csöndes korszakot váratlan esemény szakítá félbe 1858. tavaszán.

Alfred Russel Wallace (Uellesz) angol természetbúvár, – aki később, mint az állatföldrajz megalapítója, nagy hírnévre tett szert, – levelet írt Darwinnak Ternateból, a Szunda szigetcsoportból. Levelében elmondja, hogy évek óta vizsgálja Délamerika és a Malayi szigetek állatvilágát és azt tapasztalja, hogy a fajok a létért való küzdelem hatására keletkeznek.

Az ötlet ugyanaz, amely Darwint már 15 éve foglalkoztatta s amelyről éppen nagy munkát készült írni. Most már nem késhetett tovább. Wallace dolgozatának bemutatására kérte Darwint, aki ezt meg is tette a Linnean Society gyülésén s ugyanakkor tett első jelentést maga is a saját munkálatáról. Nagy fölfedezése egy év múlva a „Fajok eredete“ címü könyvében került a világ szine elé. Megérdemli, hogy gondolatmenetével megismerkedjünk.

A fajok – Darwin szerint – nem állandó alakok; külső hatásokra egyes szerveik könnyen módosulnak, változnak. A jobban használt szervek erősebb fejlettségre tesznek szert, a használaton kívül esők elcsenevésznek. A változékonyságot Darwin a házi állatokon és különösen a galambokon tanúlmányozza. Kimutatja, hogy a látszólag annyira különböző galambválfajok: a pávafarku, a golyvás, a bukfences – mind csak a szirti galamb származékai. Közös származásukat bizonyítja az, hogy külön elődeiket nem ismerjük, hogy egymással kereszteződnek, hogy egymáshoz fokozatosan hasonlók és hogy ősükre, a szirti galambra, gyakran visszaütnek.

Ezek az alakok úgy állottak elő, hogy az ember ősidők óta mindig a legnemesebb és céljainak legmegfelelőbb példányokat tartotta meg tenyésztésre és így segített abban, hogy a kedvező tulajdonságok állataikon öröklődjenek, ellenben a kedvezőtlen vonások kimaradjanak. A válfajok keletkezésének oka tehát az évezredek óta folyó „kiválogatás gyüjtögető hatása“.

Ezután kimutatja, hogy a természetben élő fajok is éppen olyan változékonyak, mint a háziállatok. Különösen a közönséges fajoknak annyi rokon-alakjuk van, hogy azt sem tudjuk, mit tartsunk külön fajnak. Mindez csak úgy érthető, ha föltesszük, hogy ezek is mind közös ősöktől származtak, _mindannyian rokonok_.

A természetben is kell olyan oknak lenni, amely az alakokat, mint a tenyésztő gazda, kiválogatja. Ez az ok szerinte a _létért való küzdelem_, amelyet sok érdekes példában mutat be. A szaporaság a természetben mindig nagyobb, mint a szükséges táplálék mennyisége. Ezért folyik a küzdelem évmilliók óta a megélhetésért az élő lények és különösen az egy fajhoz tartozó egyének között. A kakasok, a szarvasbikák élet-halál harcot vívnak párjukért s a győzőnek kiválóbb tulajdonságait öröklik az utódok, rendre javítva fajukat. A fajok fejlődését segíti a természetben a kereszteződés és a földrészek gyors változásai, amelyek az élőlényeket hirtelen új viszonyok közé helyezik.

Az alakuló új fajok lassanként annyira elkülönülnek, hogy elütő tulajdonságaiknak más-más irányban hasznát is látják és így munkafölosztással jobban kihasználhatják a körülményeket.

Megvizsgálja a változás törvényeit és egy fejezetben az elmélet nehézségeivel foglalkozik. Igyekszik az ellenvetéseket megcáfolni.

Rövidesen összefoglalva Darwin elméletét, így fejezhetjük ki: A fajok mindannyian rokonok, közös eredetüek és a létért folytatott küzdelemnek természetes kiválogató hatása alatt, jellegbeli elkülönüléssel és a kedvező tulajdonságok öröklésével jöttek létre.

Második kötetének minden fejezete egy-egy bizonyító tétel az elmondott törvény mellett.

Az első fejezet az ösztönt ismerteti a méhek, hangyák és darazsak köréből vett érdekes megfigyelések alapján s azt bizonyítja, hogy az ösztön nem megszokás eredménye, hanem mint a fajra nézve hasznos tulajdonság, ez is természetes kiválogatással jött létre. Az alkalmasnak bizonyult életszokás-változások öröklődtek és kiválogatás útján állandósultak.

Fajkeletkezési elméletével összhangzónak találja a korcsképződés és a fajok kölcsönös terméketlenségének szabályait is, amelyeket külön fejezetben tárgyal.

Elméletének támogatására hívja a geológiát is. Hivatkozik Lyellre, aki szerint a Föld mérhetetlen idő alatt érte el mai alakját. Tehát elég idő volt a fajok keletkezésére is. A föld rétegei közt sok olyan törzsalak kövületét találjuk meg, amely több ma élő faj sajátságait egyesíti, több mai fajnak közös őse. Ha sok helyen ma még hiányoznak is a fejlődés sorozatában az átmeneti alakok, az összekötő láncszemek, – azon ne csodálkozzunk, mert még nagyon is csekély része a Földnek az, ahol az ősrétegek állatvilágát kutatták. Darwinnak igaza volt. Azóta is nagyon sok új összekötő kapocs, sok átmeneti törzsalak került ki a rétegek méhéből és még így sem csodálkozhatunk azon, ha hézagok maradtak.

Általán minden geológiai kor állatvilága átmenetnek látszik az előző és az utána következő kor állatvilága között. Darwin óta pedig az is bebizonyult, hogy a geológiai korszakokban szerepelt állatvilág egymásutánja igazolja a fejlődés törvényét. Kezdetben csak gerinctelenek és virágtalan növények éltek. A tökéletesebb alakok pedig általán újabbak.

Két fejezetben a fajoknak Földünkön való elterjedésével és az elterjedés akadályaival foglalkozik. Meggyőzi olvasóit arról, hogy ezek a jelenségek is csak a rokonság és a folytonos fejlődés elvét támogatják, mert másként meg nem magyarázhatók. A zárt területek fajai rokonságban állanak. De viszont a rokonfajok mindenesetre egy területről származnak. Két külön terület azonos alakokat sohasem hoz létre.

A rokonság, a közös származás elvét igazolják a rendszerező búvárok is. Az egész állatrendszer a rokonság képét állítja elénk. Még világosabb ez a kép, ha az állatokat fejlődésükben is tekintjük.

A fejlődő magzat is alkalmazkodik és az így szerzett sajátságai utódára öröklődnek. Az öröklés gyakran olyan szerveket is megőriz, amelyeknek csak az elődök vették hasznát. Ezek a céljukat vesztett, használatlan szervek elcsenevésznek, „durványosak“ maradnak. De mindenkor elárulják az elődök sajátságait, tehát megvilágítják az illető faj származását.

Erős bizonyitékot adott Darwin tana mellé a magzat fejlődésének tanúlmányozása. Kiderült ugyanis, hogy a magzat fejlődésében elődeihez hasonló alakokon megy keresztül.

Az ember magzata például bizonyos korban hal-alaku, később alig különbözik a madár vagy az emlősök magzatától. Egyszóval _az egyén fejlődése rövidesen ismétli a törzsfejlődést_. Így fejezte ezt ki Darwin hű követője és tanának terjesztője, Haeckel biogenetikai alaptörvényében.

Mindez ismét a fajok rokonságát igazolja.

Amit Darwin a fajok eredetéről mondott, abból természetes következtetésként folyt az, amit „Az ember származása“ címü munkájában kifejtett. A közös származás elve alól nem vonhatta ki a teremtés koronáját, az embert. De ez a lépés újabb és tüzetesebb bizonyítékokat követelt.

Összehasonlította tehát az ember szervezetét a hozzá legjobban hasonló állatokkal, a majmokkal és kimutatta, hogy egymáshoz sokkal közelebb állanak, mint pl. a majmok bármely más állathoz. Az ember fejlődése csak a magzatélet legvégén tér el a majométól. Az ember testének sok olyan csökevényes szerve van, amely emlős állatokban még teljes fejlettségben, használatban látható, pl. a bőrt mozgató izmok, az egykori hegyes fül fönnmaradt csúcsa a fülkarimán, amit Darwin-féle pontnak szokás nevezni, az emberi magzat gyapjas szőre stb.

Az ember éppen olyan változékony, mint bármely állatfaj. Tehát az életföltételek hatása alatt, a létért való küzdelemben éppen úgy fejlődnie kell és kellett, mint bármely más fajnak.

Örökbecsü fejezetei azok, amelyekben az állatokkal való szellemi rokonságunkat világítja meg, hogy az elbizakodott embert az ő valódi helyzetéről meggyőzze. Mindezekből pedig levonja azt a következtetést, hogy „az ember a többi emlős állatokkal egyetemben, valamely ismeretlen és alsórangu alaktól származik“.

És itt rámutat a fajok fejlődésének egy hatalmas rugójára, az _ivari kiválásra_.

Magasabbrendü állatokon gyakran látjuk, hogy a hím nagyságával, erejével, szinezetével, sajátos képleteivel elüt az egyszerűbb nősténytől. Az ilyen állatok hímei rendszerint versengést űznek egymás közt: a szebb, az ügyesebb, erősebb győz és legyőzött társát elűzi, párját elhódítja. Így aztán mindig a fokozottabb képességek öröklődnek az utódokra és a hímek említett tulajdonságai az ivari küzdelem kiválogató hatására tovább fejlődnek. Maga a párját megválasztó nőstény is szépérzékével hozzájárul faja tökéletesbítéséhez.

Ez az _ivari kiválás_, amelynek az ember keletkezésében is nagy része lehetett. De ezek után sem állítja Darwin sehol, hogy az ember „a majomtól“ származnék. Azt sem tartja lehetőnek, hogy a mai emberszabásu majmok bármelyike közvetetlen előde lett volna az embernek. Szerinte „az ember valami szőrös, farkkal ellátott, négylábu, valószinüleg fán tartózkodó s az Ó-Világban lakó állattól származott. Ez a lény, ha a természetbúvár egész szervi alkotását megvizsgálná, a négykezüek közé volna sorolandó“.

Ma már beteljesedett jóslatot látunk az itt idézett sorokban, mert azóta Dubois fölfedezte Jáva szigetén a híres Pithecanthropus csontjait és azok is igazolták, hogy az ember előde valóban olyan lehetett, aminőnek Darwin gondolta.

A fajok eredete után több kisebb-nagyobb munkában igyekszik elméleteit támogatni. Egyik műve a háziállatoknak tenyésztésbeli változékonyságát tárgyalja, évek hosszu során gyüjtött megfigyelései alapján. Ugyanilyen célzattal tért át a lélektani vizsgálatok mezejére is.

Olvasmányai során fölkeltette figyelmét Charles Bellnek egy dolgozata, amely azt állitá, hogy az embernek külön arcizmai vannak, – kizárólag az indulatok kifejezésére. Bell nézete, úgy látszott, ellentétben áll az ember származásának tanával s ezért Darwin elhatározta, hogy tanúlmányozni fogja ezt a kérdést. Átolvasgatta a reá vonatkozó irodalmat, de ez nem elégítette ki. Kétségbe vonta többeknek azt az állítását is, hogy az állatok indulatkifejezésre nem képesek.

Valóban klasszikus mintája a tárgyilagos búvárkodásnak az a tervezet, amelyet ez alkalommal Darwin maga elé tűzött. Munkáját azzal kezdi, hogy megfelelő adatokat gyüjt és megállapítja, hogy mely irányban kelljen a legszükségesebb megfigyeléseket tennie.

Először a gyermek indulatkifejezéseit kivánja megismerni. Azután sorra veszi a lelki betegeket. Számba vette Duchenne eredményeit, aki galvanizálással egy arc izmait egyenként összehuzódásokra kényszerítette és így mesterségesen hozott létre mimikai kifejezéseket. Továbbad megvizsgálta, hogy miként fejezik ki az indulatokat a művészetek. Adatokat gyüjtött a háziállatokra vonatkozólag is. A legérdekesebb forrása azonban a vad népek megfigyeltetése volt. Ebben az időben már nagy művei révén az egész művelt világban ismerték az ő nevét. Sok ezer példányban olvasták könyveit és olvasói örvendettek, ha saját tapasztalásaikból egy-egy adattal hozzájárulhattak munkájához. Óriási levelezése révén ismerősei voltak az összes kontinenseken s különösen a brit gyarmatokon.

Ezekhez fordult Darwin, hogy a művelt népekkel még alig érintkezett törzsekről is eredeti adatokat szerezhessen. Észlelőihez 16 kérdést intézett és gondosan figyelmeztette, mondhatnám kioktatta őket a megfigyelésbeli tárgyilagosságra és lelkiismeretességre. Egy-egy kérdését például így fogalmazta:

„A bámulásnak az-e a kifejezése, hogy a szemek s a száj tágra nyílnak s a szemöldök fölhuzódnak?“

„A szégyen okoz-e elpirulást, ha ugyan a bőr szine ezt láttatni engedi? s főként meddig terjed a testen lefelé az elpirulás?“

Körkérdéseire bámulatosan egyhangu válaszok érkeztek a Föld minden részéből s ezekből megtudta, hogy a bámulás, a szégyen, a dac, a mély gondolkodás, a levertség, jókedv, gúny, duzzogás, megvetés, utálat, félelem, nevetés, sírás, nemtudás vagy tehetetlenség, makacskodás, igenlés és tagadás külső kifejezései az összes néptörzseknél csaknem azonosak.

Most már látta, hogy az indulatnyilvánulások keletkezését csak úgy fejtheti meg, ha olyan elveket talál, amelyekkel a nyilvánulás minden rokonesetét az állatokban is megmagyarázhatja. Három ilyen általános elvet állított föl Darwin s ezek a következők:

1. _Megszokással állandósult célszerü cselekvés._ Bizonyos cselekvéseink ősidők óta bizonyos lelkiállapotokkal járnak együtt s így a szokás hatalma alatt gépiesekké lettek. Aki valahonnan leesik, ijedtében önkéntelenűl kiterjeszti a karjait s erről a gépies mozdulatról még akkor is alig tudunk leszokni, ha puha helyen sokáig gyakoroljuk a leesést.

Ha a szemet megérintjük, a szemhéjjak önkéntelenűl lezárulnak. Az efféle müködések eredetileg mind tudatosak lehettek, később a gyakorlással reflexekké váltak. A reflexek változékonyak és örökölhetők. Állatokon is megfigyelhetők. A kutya lefekvés előtt körben mozog és a földet kaparja, mintha a fűben fekvőhelyet akarna csinálni. Öntudatlanúl és céltalanúl végzi ezt a működést, amelyet gépies reflexként örökölt őseitől.

Így állottak elő őshasználattal azok a mozdulataink, amelyek kifejezései annak az érzésnek, amellyel egykoron együttjártak.

2. _Az ellentét elve._ Ha valamely cselekvés bizonyos mozdulatokkal jár, gyakran megfigyelhetjük, hogy a vele ellentétes érzelem kifejezésére az iméntiekkel merőben ellentétes mozdulatokat használunk. Ezt állatokon is megfigyelhetjük. A rosszindulatuan támadó kutyán éppen ellenkező mozdulatokat látunk, mint a kedveskedve közeledő eben. Az ellentéttel igyekszik kifejezni azt, hogy ő most nem támadó, hanem jóindulatot mutat. A barátságos ölelésnek ellentéte a gyűlöletes kitaszítás, elutasítás mozdulata és származásának forrása nyílván ez az ellentét maga.

3. _A közvetetlen hatás elve._ Sok indulatkifejezés közvetetlen hatás útján jött és jön létre az akarattól függetlenűl. A fájdalom és a düh kifejezései, az elpirulás stb. mindannyian külső hatások közvetetlen következményei.

Mindezek tehát fokozatosan, ősidők óta fejlődött sajátságok: a legrégibb, az állatokkal közös kifejezésektől a legújabbig, az öntudattal együtt járó elpirulásig.

A fajok fejlődésének tanára vonatkozólag két irányban vette hasznát Darwin ennek a munkálatának. Újabb bizonyitékát adta annak, hogy az ember összes élő fajtái egyetlen fajhoz tartoznak. És újabb, bámulatosan érdekes tárgykörrel igazolta azt a föltevését, hogy az ember alsóbbrendü lénytől vette eredetét.

Ugyanez a törekvés vezeti abban a munkájában is, amelyben a gyermek fizikai tulajdonságainak fejlődését magyarázza eredeti adatokkal és sok érdekes kisérlettel, amelyet saját gyermekein végzett.

Mialatt ezekkel foglalkozott, mindig jutott ideje az ő kedves növényeire és virágházára. Talán nagy szellemének szórakozása volt csak, amikor megfigyelte, hogy miként végzik a rovarok különböző hazai és külföldi kosborféléknek a beporzását. Mikor rájött arra, hogy miért van egy-egy növény virágaiban két- vagy háromféle hosszuságu porzó. Mikor a len, vagy a kankalin virágait tanúlmányozta, vagy a farkkóró korcsképződését nyomozta. Megvizsgálta az önbeporzás és a keresztezés következményeit, a fölfutó növények életmódját és még sok egyebet. Rábukkant a növényélet legérdekesebb kérdéseire: a növények mozgóképességére, meg a rovarokkal táplálkozó, húsevő növényekre. És ezekről írott korszakalkotó műveivel a mai növény-biológiának az alapját vetette meg.

Nem sorolhatjuk el tömérdek növénytani értekezését. Tartalmukat sem kell ismertetnünk, hiszen azokat a tényeket, amiket ő itt földerített, ma már minden iskola, minden kézikönyv tanítja. Nem is jut eszünkbe, hogy még ezekért is Darwin emlékének tartozunk leróni hálánkat.

Kisebb növénytani búvárlataiban rendesen segítségül vette maga mellé két fiát: Györgyöt és Ferencet, hogy a növény életjelenségeit ellessék, megfigyeléseikből következtetni tanúljanak és a látottakat lerajzolják. Sok tudós természetrajztanárunkat jó volna ma is elküldeni a Darwin növénytani iskolájába. Megtanúlhatnák ott, hogy a természet megismeréséhez nem szükséges százával préselni a növényeket herbáriumba s latin neveiket a tanuló fejébe. Még a determináló táblázatokon való rágódás is elmaradhat, ha megtaláljuk azt az utat, amely az élet jelenségeinek megértéséhez vezet.

Darwin főmunkái már életében több új kiadást értek el s ezekben mindig türelmes higgadtsággal adott választ a tanai ellen elhangzott támadásokra, ellenvetésekre. Találóan írja Margó, hogy „utolsó lehelletéig folytonosan dolgozott elméletének minél teljesebb kiépitésén“.

Élete utolsó éveiben olyan kérdés tanulmányozásával foglalkozott, amelyben az állat-élettant az ő ifjukori kedvenc tudományával, a geológiával egyesíté.

Már a Föld körüli utazásában fölkeltették figyelmét azok a néhány centiméter magasságu földtornyocskák, amelyeket a földi giliszták építenek, amidőn földevő útjukból jőve, a fölszínen kiürítik a meg nem emésztett földet. Kimutatta, hogy számtalan féreg munkája minden 2–3 év alatt megforgatja a humuszt. És a fölszinen levő tárgyakat ellepi friss, tápláló, érett földréteggel. Azóta tudjuk, hogy milyen hasznos állat a földi giliszta, egész rokonságával.

Negyvenöt év tudományos működésének aratása az, amit itt futólag áttekintettünk. Ennek az időnek javarészét magányos, csendes, békés, de független, gondtalan életben tölté. Darwin a mi pénzszámitásunk szerint milliomos volt. S ez a kedvező körülmény sokat megmagyaráz. Anyagi függetlensége mellett azonban még egy más tényezőt is látnunk kell, ha óriási tevékenységének gazdagon gyümölcsöző kertjét szemléljük. Ennyi és ilyen nagybecsü munkát egy ember csak úgy végezhet, ha egy hosszu élet minden idejét mintaszerü beosztással, gazdaságosan és egyenletes működéssel tölti el. A szellemi munka helyes ökonomiájának fényes példáját adta az ő szép és magasztos pályafutásával.

S ezek mellett elég ideje jutott a zene élvezetére és családi körében gyermekei gondos, szeretetteljes nevelésére. Nemesen egyszerü és szerény egyéniségét mindenki tisztelte. Bölcs és igazságos modorával még ellenfelei becsülését is megnyerte. Egy könyvkiadónak, aki tőle önéletrajzot kért, ezt a lakonikus választ küldte: „Nevem Charles Darwin, születtem 1809-ben, tanultam, körül utaztam a világot és ismét tanultam, s még mindig tanulok.“

Ennél szebbet mi sem mondhatunk. Kövessük tehát az ő példáját s hagyjuk másokra a fölösleges részletezést és a hiú magasztalást.