Part 14

Az élettudományok nagy reformátora hosszas betegeskedés után csendes béketűréssel és folytonos olvasgatással várta be 1882 tavaszán élete alkonyát.

Hetvenhárom évet élt. Ezalatt központjává lett az egész világ tudományos életének. És mégis azt mondhatjuk, hogy a Darwin karrierje halálával nem ért véget.

Három évtizede nyugszik ott az angol nemzet nagyjai között, a Westminster-apátság fenséges ívei alatt. S azóta az ő szelleme mozgatja az élettudományokat. Az ő elméletei új harcosokat és új ellenfeleket állitanak elé. Iskolák és irodalmak születtek és megszámlálhatatlan viták folytak le már az ő tana körül és talán éppen ma sincs aktuálisabb kérdés, mint a darwinizmus.

Azóta a Föld uralkodó állata is beletörődött abba, hogy nem ő érette van minden, hogy nem ő a világ középpontja. Nem látunk semmi megalázót származásunkon. Belátjuk azt, hogy a Földön minden változandó. Hogy a fajok legtöbbje folyton alakulva, fejlődve halad, hogy a környezetével harmóniában új alakot öltsön.

Csak abban tértek el a búvárok nézetei, hogy ez a nagy faj-alakulás, az evolució valóban úgy történhetett-e, mint Darwin gondolá, vagy lehettek-e talán más okai is. Nagy irodalom keletkezett a fajfejlődés kérdése körül és a fejlődés mikéntjére nézve több iskola alakult. Hallgassuk meg, mi volna Darwin véleménye ezekről a tanokról, ha ma is élne.

Nägeli, a kitünő botanikus, Darwin kortársa, a fajkeletkezésében külső és belső okokat lát. A belső ok szerinte főképpen a sejt szerkezetén alapuló, _öröklődő hajlam a tökéletesedésre_. Ezt Darwin is elismeri és hajlandó különösen a növényekre sok esetben alkalmazni. Az ő változékonyságelve sokban födi Nägeli tanát, de kimutathat sok olyan esetet (paraziták), amelyben a haladás nem vezet tökéletesedésre s azok a módosulások, amelyek egy új alakot rendszertanilag elkülönítenek, gyakran nem élettani jelentőségüek, nem hasznosak s így nem tették az illető alakot tökéletesebbé.

Wagner földrajzi elmélete Darwinnal közös pontból, az alakok változékonyságából indul ki. De ez a változékonyság szerinte csak akkor vezet új fajok előállására, ha az új változatok vándorlás vagy földrajzi elkülönülés útján külön területre jutnak s így a törzsegyénekkel többé össze nem keveredhetnek.

Weismann a mikroskópium birodalmába vitte át a szelekció elméletét s azokat a sejtalkotó részeket igyekezett megismerni, amelyeknek folytonossága az öröklésnek alapja volna. Ő a Darwin elméleteit csupán kiegészíti és megerősíti olyan szempontból, amelyre nézve Darwin maga nem végezhetett megfelelő vizsgálatokat.

Azok a gondolkodók, akik a külső tényezők hatását és a használat-nemhasználat szerinti alakulást óhajtják főoknak tekinteni, visszatérnek Lamarck-hoz és a Darwin előtt félszázaddal írt Philosophie Zoologique magyarázatait ujítják föl. Maga Darwin is sokban fölhasználja a Lamarck-féle elveket, de azt is kimutatja, hogy ezek magukban nem adhatnak mindenre kielégitő magyarázatot. Lamarck újabb hívei, a neolamarckisták, az alkalmazkodás legbelső rugóit keresik. Minden sejtben külön lelki tényezőt látnak, amely a külső hatásokra célszerüen reagál s így az egész szervezetet célszerüvé alakítja.

Haeckel az apostol rajongásával és ékesszólásával hirdette mestere tanait. Anthopogeniájában és Generelle Morphologie-jában közvetetlenül alkalmazza a leszármazás tanát és ebben olyan túlzásokba téved, amelyek éles kritikát vontak magukra. Az ő ultradarwinista iskolája szinte mindenható erőt tulajdonít a kiválogatásnak és ezért egyenesen ők az okai annak, hogy éppen német földön újabban antidarwinista iskolák keletkeznek.

De Vries elmélete abban különbözik a Darwinétól, hogy ő nemcsak lassan kialakuló variálást ismer, hanem tud példákat arra is, hogy egyes új alakok hirtelen ugrással állottak elő. Ezeket az alakokat élesen különbözőknek tartja és mutációknak nevezi. Bizonyos fokig a teremtés meséjére emlékeztet ez a magyarázat. A geológia ismer olyan térszínváltozásokat, amelyek a fajoknak gyorsabb átalakulását is okozhatták. Ezt Darwin is elismeri. Egy-egy periódus állatvilága elég élesen elüthet az előző korszakétól. De ha De Vries gondolatmenetét követjük, föl kell tennünk, hogy egyszerre több egyén is átment ezen a gyors mutáción és hogy ezek az alakok az átmenet után egyszerre környezetükhöz alkalmazkodókká váltak. „Ennyit elismerni pedig, – írja Darwin, – annyi, mint a csudák birodalmába térni át s elhagyni a tudomány területét.“

Ezek a Darwin utódai és ellenfelei. Egyikökről sem állítható, hogy merőben újat mondana, hogy tana valamelyes vonatkozásában ott ne volna Darwin főműveiben.

Egyik egy, másik más részletelvet ragad meg és abból épiti föl egyéni szinezettel a maga rendszerét. De egyik sem tud általános elismerést kivívni. Amint hogy egyiköknek sem sikerül olyan magyarázatot adni, amely a többiek mindnyáját fölöslegessé tenné.

Minden jelenségre kiterjedő rendszert csak Darwin tudott szerkeszteni, csak ő adott általános képet a fajok világáról.

A leszármazás tana, az evolució voltaképpen a Lamarck találmánya; de ezt az eszmét csak Darwin emelte általános tudattá. Mert ő volt az első, aki olyan magyarázatot fűzött hozzá, amelyet minden gondolkodó ember megérthetett, elfogadhatott. A változékonyság, az öröklés, az alkalmazkodás és a létért folyó küzdelem kiválogató hatása: ez az a gondolatsor, amelyet az ő nevéhez csatolva, darwinizmusnak szokás nevezni. Ez az a fegyver, amely a leszármazás eszméjét győzelemre segítette.

Az epigonoknak könnyü válogatniok abban, hogy a magyarázatból mely részlet a tetszetősebb. Egyik-másik részét talán el is vethetik. De kevésnek jut eszébe, hogy jobb volna mindnyáját megerősíteni a maga helyén és nem hívni ki a tudatlan reakciót, amely a sok vita közt ma már elég vakmerő arra, hogy magát az evoluciót is kétségbevonja.

Az áltudósok hangos szóval, ékes szófacsarással és minél kevesebb tudományos ténnyel – bizonyítgatják, hogy az erő- és az anyagmegmaradás törvénye csak mese. Ellenben a teremtés meséje szószerint valóság.

A filozofálás szabadján állítja, hogy amit látunk, hallunk, az nem létezik, ami fehér, az fekete és így tovább. Nem a Darwin kora ez. De a lehetetlenségek után, a kételkedések után mindig visszatérünk a valóságokhoz, a bölcselkedések után a természet örök igazságaihoz.

És akkor majd az ő karrierje újból kezdődik.

_Dr. Szilády Zoltán._

Galilei.

Ezt a nevet ma kezdik félreérteni azok, akik nem ismerik igazán az életét. Valami reformátor-félét gondolnak hozzá, aki igazságainak hirdetéseért vértanuságot szenvedett, vagy valami ilyenfélét.

Pedig Galilei igazi tudós volt. A legtökéletesebb, legnagyobb tudósok egyike, aki valaha csak élt. Azért kell őt igen tökéletes tudósnak mondanunk, mert nem érdekelte más, mint a tudomány, nem keresett mást, nem törekedett másra, csak a természet törvényeinek megismerésére. Nagy tudósnak kell mondanunk, sőt igen nagynak, mert korához mérten bámulatos, csodálatos mennyiségű tudása volt s a tudományt új tapasztalatokkal s az ezekből levont, lángelmére valló következtetésekkel hatalmas lépésekben vitte előre.

Tudományának fáradhatatlan kutatója és éppen olyan pihenést alig ismerő hirdetője volt. Szerencsésen párosult benne a kiméletet nem ismerő kritika szigorúsága és a csodálatosan vonzó, művészi előadás és írás, ami őt korának nemcsak legnagyobb, de legnagyobb hatású tudósává is tette.

Aki Galilei tudományos fölfedezéseit olvassa, bizonyosan fölveti azt a gondolatot, hogy könnyű volt neki nagyszerű fölfedezéseket tenni, amikor először nézett a tudós értelmes, vizsgáló szemével _távcsövön_ át a világmindenség rejtelmei felé, s amikor a mechanikának és fizikának olyan egyszerű tényei, mint pl. a szabad esés tüneménye, vagy az úszás tüneménye még egészen ismeretlenek, vagy rosszul fogalmazott törvényekkel magyarázottak voltak. Könnyű volt neki! Mondanák. Ha ma élne, bizonyosan nem dicsekedhetnék annyi fölfedezéssel. De ezt csak az mondhatja, aki nem ismeri a fizika és mechanika történetét s nem tudja, hogy milyen egészen elemi tévedések csontosodtak meg az ő korában a régi görög fizikusok és mechanikusok hagyományai alapján. Az ú. n. peripatetikusok az arisztoteleszi tanokra esküdtek s mivel a keresztény vallás is ezen az állásponton volt, az emberek nem is képzeltek más lehetőséget s bolond képzelgésnek minősítettek minden más világfölfogást.

Fölfedezéseinek sokasága, gyönyörű előadása és felülmúlhatatlan dialektikája miatt temérdek ellensége volt, akik kiméletlen és sokszor tisztességtelen harcot folytattak ellene, de viszont óriási tanítványtábora volt, hatalmas baráti köre, amely megmentette irigyeinek aknamunkája ellen. Azok a kislelkü, jelentéktelen alakok, akik annyi csökönyös ostobasággal szegültek ellene a tapasztalatokból levezetett tudományos igazságoknak, tehát igazán vakok és rosszhiszeműek voltak, azok irigységből ellene zúdították korának legnagyobb, legrettegettebb hatalmát, az inkviziciót, de Galilei annyira fölötte állott minden kicsinyességnek, annyira tisztán a tudomány érdekében cselekedett, hogy minden erőlködés, úgy mondhatjuk, hajótörést szenvedett, mert Galileit nem lehetett tönkretenni, dolgozott és hirdette igazságait egészen haláláig.

De nagy dolgot is jelentett az ő korában mindaz, amit tanított. Kisérleti tanulmányai meghonosították a kérlelhetetlen tapasztalatok alapján való következtetés módszerét, kihúzta a gyékényt minden fantasztikus magyarázgatások alól, a peripatetikusok tanainak tudatlan védelmezőit, akik a tapasztalatokkal homlokegyenest ellenkező dolgokat voltak kénytelenek állítani, amikor tanaiknak védelmébe belebonyolultak, annyira tönkretette, annyira nevetség tárgyává tette szigoru dialektikájával, hogy azok lihegő ellenségei lettek, de lassankint egészen magukra maradtak. A Grassi jezsuita ellen írt „Il saggiatore“ című, felülmúlhatatlan éleselméjű polemikus írását denunciálták ugyan az inkvizició előtt, de nem hogy elitélték volna, hanem megdícsérték és ajánlották, sőt magának VIII. Orbán pápának is nagyon tetszett.

Nem is lehet azt mondani, hogy tanításai miatt haragudtak rá. Azok olyan szigoru kritikával készült, olyan megdönthetetlen dolgok voltak, hogy minden józan ésszel ellenkezett az, aki szembehelyezkedett velük. Tisztán személyes gyülöletre vezethető vissza az ellene megindított áskálódás és amikor súlyos vádakkal terhelve állt törvényt az inkvizició előtt, akkor sem mertek vele határozottan elbánni, mert bizonyára az akkori egész művelt világ fölháborodását idézték volna föl. Hisz csak tudományos kérdésekről volt szó, amelyekről Galilei kimutathatta, hogy nem bántják a szentírás tanításait, s állította, hogy a szentírás csalhatatlan, de a magyarázói nagyon is csalódhatnak. Mindehhez semmi köze a tudománynak. Galilei is így érezte. Semmiféle jellemhibának nem lehet minősíteni, hogy megesküdött nyilvánosan arra, hogy a Kopernikus-féle tanokat téveseknek tartja. Hát ha ez így tetszett az inkviziciónak! Miért ne? Vallási funkció, amelynek a tudományokhoz semmi köze. Nem is szabad a kettőt soha egymással szembehelyezni. A tudomány tapasztalati tények alapján következtet. Ha következtetései látszólagos ellentétbe kerülnek a szentírással, ebből nem az következik, hogy a szentírás hitelességét kétségbevonjuk, sem pedig az, hogy a tudományunk haszontalanság, hanem csak az, hogy vagy tudományos következtetésünk téves, ami majd kiviláglik minden hivatalos letiltás nélkül is, vagy pedig a szentírást magyarázzák rosszul, ami egyáltalában nem lehetetlen, hisz emberek magyarázzák.

Csak költemény az, hogy eskütétele után fölkiáltott volna „Eppur si muove“, t. i. hogy „És mégis mozog a Föld!“ Ebben az esetben csakugyan gyenge jelleműség lett volna tőle esküt tenni az ellenkezőre. Nem volt erre semmi szükség! Galilei eskütétele után is folytatta tudományos működését s nem hogy bántották volna érte, hanem mindig több és több szabadságot élvezett.

De menjünk rendre. Galileo Galilei 1564 februárius 15.-én született Pisában. Atyja, Vincenzo Galilei, kitünő matematikus és zenész volt, akinek zeneelméleti írásai becsesek. Kétségtelen, hogy az ilyen apának nagy befolyása volt az ifjú szellemének irányulására. Az apa kereskedőnek szánta a fiát, de ehhez semmi kedve sem volt, aztán orvostudományokat tanult a pisai egyetemen (1581), de nemsokára átpártolt a mathematikához és fizikához. Ebből az időből való az ingának, mint időmérésre alkalmas készüléknek a fölismerése, de hogy éppen a pisai főtemplomban függő Possenti-féle lámpa lengéséből jött volna a gondolata, az mese, mert a lámpa akkor még nem függött ott. 1585-ben hagyta el az egyetemet s Ostilio Ricci vezetése alatt tisztán kedves tudományainak szentelte magát. Elmélyedt a klasszikus természetvizsgálók tanulmányozásába, de minden állításukat kisérleti kritikának kezdte alávetni. Archimédész különösen kedves tanulmánytárgya volt, hisz az ő reális gondolkozása, sokszor bámulatos mechanikai érzéke nagyon megegyezett Galilei gondolkozásmódjával. Archimédész tanulmányozása közben ismerkedett meg a Hiero-korona históriájával, amikor a Hiero királynak készített koronáról kellett megmondani Archimédésznek, hogy ezüstből van-e vagy aranyból. Emiatt meg kellett volna mérnie a korona térfogatát. Sokat gondolkozott rajta, míg végre egyszer fürdés közben észrevette, hogy a vízbe merített tárgyak annyi vizet szorítanak ki, mint a térfogatuk. Hazarohant a fürdőből „euréka, euréka!“ (megtaláltam, megtaláltam!) kiáltozással és otthon mindjárt megmérte a korona térfogatát s rögtön tudta súlyának segítségével, hogy az aranyműves csalt, mert a korona aranyozott ezüstből van. Ezt kritizálva, 22 éves korában fedezte föl a hidrosztatikus mérleget s értekezést is írt róla (La Bilancetta), de ez csak, mint ifjúkori írása, halála után jelent meg. Sokat foglalkozott ekkor még a szilárd testek súlypontjának kérdéseivel. Végre a tudós pisaroi Marchese Guidobaldo del Monte közbenjárására a pisai egyetemen mathematikai tanszéket kapott, de olyan rossz fizetéssel, hogy alig tudott megélni. Ez az idő azonban életének egyik legfontosabb eredményét hozta meg. A pisai ferde toronyból leejtett különböző fajsúlyú tárgyakkal (fa, márvány, ólom stb.) kimutatta, hogy az esés gyorsasága nem függ a leejtett test súlyától. Ezzel az állításával ellentétbe jutott a peripatétikus iskola egyik alaptételével. És lám! Az emberek ahelyett, hogy a szemmel látható kisérletek következtében belátták volna, hogy a peripatétikus iskola tévedt, ahelyett Galileit támadták meg. Ha Arisztotelesz látta volna Galilei kisérleteit, a legnagyobb gyönyörrel fogadta volna el tapasztalatainak eredményeit. Dehát nem ők, hanem a szűklátókörüek és korlátolt elméjüek álltak oda védelmezni a hibákat. Látták, hogy a 10 font súlyu tárgy éppen annyi idő alatt ért a földre, mint az egy font súlyu, látták és mégis azt mondták, hogy ez nem lehet, mert Arisztotelesz azt mondja, hogy az 1 font súlyu tízszer annyi idő alatt ér le, mint a 10 font súlyu! De még nagyobb baj is történt ennél. Giovanni de’ Medicinek, a hatalmas család egyik sarjának valami fölfedezése iránt kérték Galilei véleményét. Galilei elítélőleg nyilatkozott róla. Valami kotrógépről volt szó, amivel elhomokosodott kikötőket lehetne kimélyíteni. Galilei megmondta, hogy nem jó a gép, a próba fényesen beigazolta Galilei véleményét, de azért megvolt a baj! A fiatal tanárnak mennie kellett Pisából s visszavonult Firenzébe. De már 1592-ben meghívták a padovai egyetemre a mathematikai tanszékre. Ezt is del Montenek lehet köszönni. És Padova kitünő hely volt Galileinek. Padova Venezia uralma alatt állott s Venezia nem tűrte semmiféle idegen hatalom beavatkozását, területéről kiűzte a jezsuitákat s így a római inkviziciónak nem is volt itt semmi hatalma. Szabadon hirdethette tehát tanításait, amelyek világhírüek lettek. Annyi temérdek hallgatója volt, hogy sokszor az 1000 tanítvány befogadására elegendő orvosi terem helyett is a szabadban kellett megtartania előadásait. Gyönyörű, világhírü előadásai mellett azonban nem szünt meg tudományosan is tovább működni. Ebben az időben találta föl az arányoskörzőt, amit még részben ma is használunk, s amelyet ma a logaritmus-léc helyettesít; aztán meg az első hőmérőt, amelynek leírását csak tanítványainak leveleiből ismerjük. Castelli egyik levelében elmondja, hogy Galilei készüléke tyúktojás nagyságu üvegedény volt, amely 2 arasznyi hosszu, szalmaszál vastagságu csőben végződött. Az üveggolyót kezével megmelegítette, aztán a cső végét vízbe tartotta. Amikor a golyóban levő levegő ismét lehült, akkor a víz betódult a csőbe. Ezentúl a levegő melegedésével, vagy hülésével a betódult víz majd vissza, majd megint előre tolódott. Némelyek kétségbe vonják Galileinek ezt az érdemét, de alig lehet, mert a készülék elég jó léghőmérő, amelyhez csak skálát kell illesztenünk s a víz helyett kénesőt kell vennünk s körülbelül készen van a mai legtökéletesebb léghőmérő. Mindkét találmányát el akarták vitatni tőle, az arányos-körzővel nagy pöre is volt, de fényesen beigazolódott Galilei elsősége.

Sokkal, de sokkal nagyobb jelentőségü ezeknél az a sok fölfedezése, amit távcsövének köszönhetett.

1604-ben a csillagászokat új fixcsillag föltünése lepte meg az Ophiuchus (Serpentarius, Kígyóvivő) csillag képében. Galilei óriási érdeklődő hallgatóság előtt tartott erről három előadást s kimutatta, hogy a csillag nem lehet máshol, mint abban a legtávolabbi csillagszférában, ahol a többi fix-csillag ragyog s amelyet a peripatétikusok változatlannak, örökké egyformának tartottak. Persze ebből megint polémia lett, de ellenfelei nem tudtak mást tenni, mint gúnyolódni. Ez volt Galilei első támadása a Ptolemaiosz-féle világnézet ellen, amelyet pedig eddig ő maga is tanított, de nem hitte el. Tudjuk leveleiből, hogy mindig a Kopernikus-féle világnézet felé hajlott. Talán nem kell magyarázni, hogy Ptolemaiosz világnézete szerint a Föld van a világmindenség közepén és az összes csillagok körülötte keringenek, különböző távolságu kristálygömbökre – szférákra – erősítve. Ezzel szemben Kopernikus világnézete szerint a bolygóvilág centrumában van a Nap, e körül keringenek a bolygók s Földünk is csak bolygó, amely megfordul minden nap egyszer a tengelye körül, azért látszik minden égi test a Föld körül keringeni. A Ptolemaiosz-féle világnézet felelt meg a vallás fölfogásának is, mert a szentírás szerint csakugyan a Föld mintegy a teremtés középpontja, fő célja, a többi égi test mind csak mellékes dolog.

Óriási átalakulást jelentett ez, pedig valószínü, hogy az előkelőbb görög bölcsek, különösen a mathematikusok sejtették, hogy egyszerűbben volna minden magyarázható, ha a Napot tennénk a bolygórendszer középpontjába.

Nos tehát az 1604. évi új csillag megjelenése az első támadás volt Galilei részéről a Ptolemaioszi világnézet ellen.

1699. augusztus 29.-én Galilei Veneziából ezt írta sógorának, Landuccinek:

„Irok, mert hírem van számodra, amelynek, nem tudom, örülsz-e vagy nem, mert most már nincs igen reményem, hogy hazámba (Firenzébe) visszatérjek, de az az ok, amely reményemet tönkretette, nekem hasznot és megtiszteltetést jelent. Tudnod kell, hogy mintegy 2 hónappal ezelőtt azt a hírt terjesztették itt, hogy egy hollandus messzelátót ajándékozott Móricz hercegnek, amely olyan zseniálisan van szerkesztve, hogy a legtávolabbi tárgyak is egész közel látszanak benne s az ember egészen jól láthat rajta 2 mértföld távolságra. Ez az eredmény olyan rendkívülinek tünt föl előttem, hogy gondolkozni kezdtem rajta s rájöttem, hogy ez csakis a perspektiva törvényein alapulhat, aztán gondolkozni kezdtem, hogy hogy lehetne ilyent konstruálni s végül annyira sikerült a dolog, hogy az a messzelátó, amit én készítettem, messze fölülmúlja azt, amit a hír mond a hollandus találmányáról. Amikor Veneziában meghallották találmányomat, azonnal magához hivatott Ő fensége Veneziába s én bemutattam műszeremet az egész szenátus bámulatára. Sok nemes és szenátor, még a legöregebbek is többször fölmásztak Venezia legmagasabb tornyába, hogy lássák a vitorlásokat és hajókat, amikor azok még olyan messze voltak, hogy csak két óra múlva lettek láthatóvá messzelátóm nélkül, amint teljes vitorlázattal igyekeztek a kikötő felé; mert műszeremnek olyan a hatása, hogy ami 50 mértföld távolságban van, az 5 mértföldnyire látszik…“

Ennek a találmányának alapján nevezték ki élethossziglan a padovai egyetemre 1000 forint évi fizetéssel.

Ebből látható, hogy Galilei nem látta a hollandus (Lipperhey vagy Lippersheym) távcsövét, csak azt tudta meg, hogy lehet ilyen műszert készíteni. Már most kié a nagyobb érdem? Lipperhey véletlenül fedezte föl a távcsövet, Galilei rendszeres gondolkozás alapján. Tudjuk, hogy az ő távcsöve domború tárgylencsével és homorú szemlencsével készült, mint a mai színházi messzelátók. De milyen nagy nagyításúakat készített a hollandusokéhoz képest! Különösen ötödik távcsöve volt igen tekintélyes nagyítású.

Így fölfegyverzett szemét először a Hold felé fordította. Milyen gyönyörüsége lehetett benne, hogy észrevehette a Hold hegyeit! Azelőtt simának képzelték a Hold fölszínét, s ime az árnyék és fény eloszlása a mi éjjeli égi vándorunk fölszínén hamar kétségtelenné tette, hogy rajta épp úgy hegyek vannak, mint a mi Földünkön. A sötét, nagyobb foltokat tengereknek nézte s azt hitte sűrü légkör is van a Holdon, azért nem látjuk a fényes Holdkorong éles szélén a hegyek körvonalait, amelyeknek véleménye szerint ott látszania kellene. Rendkívüli föltünést keltett Galileinek ez a fölfedezése, de még nagyobb híre kelt 1610 januárius 7.-i fölfedezésének, amikor ötödik, legerősebb távcsövét a Jupiter felé fordította.

Már korábban észrevette távcsövein, hogy a Jupiter a fixcsillagoktól eltérően korongnak látszik. De januárius 10.-én a Jupiter mellett meglátta az égitest holdjait is. Eleinte fix-csillagoknak nézte őket, de néhány estén át folytatott észleletei meggyőzték róla, hogy ezek a Jupiter körül keringő égitestek. Eredményeit közölte a „Sidereus Nuncius“ című nevezetes publikációjában. Nincs ebben más, mint március 2.-áig folytatott észleleteinek leírása. Egy szó sincs benne arról, hogy ez a Kopernikus-féle világrendszernek a legfényesebb, legszebb bizonyítéka. De előadásaiban s leveleiben ezt hirdette.

Természetes, hogy emiatt a peripatetikusok felförtyentek s a korra s Galilei küzdelmeinek nehézségére nézve nagyon jellemző, hogy milyen érvekkel vonták kétségbe a fölfedezés igazságát. Így pl. Francesco Sizzi, egy firenzei csillagász „Dianoia Astronomica“ című értekezésében (1611) a következőleg cáfolja Galilei fölfedezéseit:

„Az állatok fején hét nyílás van, amelyeken át a levegő hozzá juthat a test tabernákulumához, hogy világítson, melegítsen és tápláljon. A mikrokozmosznak mik ezek a részei? Két orrlyuk, két szem, két fül és egy száj. Így van az égen is, mint makrokozmoszon, van két kedvező csillag, két kedvezőtlen, két világító égitest és végül a Mercurius határozatlan és indifferens. Ebből és sok más hasonlóságból, mint pl. abból, hogy hét fém van, amelyeket unalmas volna fölsorolni, mindebből azt következtethetjük, hogy a planéták száma is szükségszerüen hét. Sőt, a Jupiter holdjait szabad szemmel nem lehet látni, ennek következtében nem lehet befolyásuk a Földre, tehát haszontalanok volnának, és így nincsenek is. Emellett a zsidók és más régibb népek csak úgy, mint a modern európaiak hét napra osztották a hetet s elnevezték azokat a hét planéta nevére. No már most, ha megnöveljük a planéták számát, akkor ez az egész, szép rendszer tönkremegy!“

Voltak, akik azzal vádolták, hogy csak azért akarta elhitetni a világgal, hogy vannak a Jupiternek holdjai, hogy azokat elnevezhesse a Mediciek nevére. Kepler annál jobban elismerte Galilei érdemeit s egyik munkájának előszavában méltatja is. Ezt is félremagyarázták. Galilei Keplerrel állandó levelezésben volt s tudjuk, hogy ketten teljes egyetértéssel küzdöttek a Kopernikus-féle világnézet diadalrajutásáért.

1610 július havában ismét csodálatos fölfedezést tett. Észrevette, hogy a Szaturnusz nem egyszerü gömb, hanem valami hármas csillag. Csak később jött rá, hogy alakját változtatja, de haláláig nem ismerte föl a Szaturnusz gyűrűjét. Ez a dicsőség Huygensnek jutott 1656-ban.

Galilei 1610 május 7.-én kelt levelében, amelyet Belisario Vintahoz írt, a firenzei Medici-udvar első titkárához, gyönyörűen fejti ki, hogy miért szeretne a padovai tanítástól visszavonulni s inkább mint II. Cosimo herceg udvari matematikusa és filozófusa szerepelni s tisztán tudományos munkásságának élni. Elszámlálja, hogy milyen hatalmas, nagy munka vár még reá, mennyit kell írnia, mennyit tanulmányoznia s hogy minderre Padovában a temérdek tanítvány miatt abszolute nem jut idő.

Pedig figyelmeztették őt, hogy a veneziai köztársaságban, ahonnan 1606-ban kiűzték a jezsuitákat, mindenféle támadás és üldözés ellen védve van, míg Firenzében erős a vallásosság s az egyház befolyása olyan nagy, hogy a hatalmas hercegi család sem lesz képes Galileit megvédelmezni.

És mégis átköltözött 1610 szeptember havában Firenzébe. Bár ne tette volna! Mindjárt mutatkozott az egyháziak ellenségeskedése ellene.

Munkálkodását azonban habozás nélkül megkezdte. 1611 januárius havában fölfedezte, hogy a Vénusz-bolygónak is éppen olyan fényváltozásai vannak, mint a Holdnak s a Kopernikus-féle világnézettel ez gyönyörűen meg is egyezett.

Hogy mindenféle gyanusításoktól, áskálódásoktól megmenekedjék, sietett Rómába, hogy a legmagasabb egyházi körök előtt bemutassa fölfedezéseit, hogy azok is lássák saját szemükkel az égi ujságokat. Teljes mértékben sikerült is ez neki. Bizottság vizsgálta meg fölfedezéseit s elismerték azoknak teljes becsét, ünnepelték őt s a pápa, V. Pál, hosszú kihallgatáson fogadta s állandó jóakaratáról biztosította.

Hazatérte után rögtön, még 1611 április havában fölfedezte a napfoltokat, bár ennek a fölfedezésének elsőségét is el akarták vitatni tőle Scheiner Kristóf ingolstadti jezsuita javára, aki csakugyan előbb pillantotta meg a foltokat, mint Galilei, de távcsöve hibájának tartotta azokat. Mindazáltal elég békésen megegyeztek Galileivel s csak a foltok természete fölött polemizáltak.

De belebonyolódott egy másik vitába is, amely nagyon jellemzi korát. Arisztotelesz azt állítja, hogy a testeknek alakjától függ az, hogy úsznak-e a víz fölszínén vagy nem? A herceg maga köré gyüjtötte a tudósokat s megindította a vitatkozást. Azt mondták Galilei ellenfelei, hogy a jég azért úszik a víz színén, mert nagy lap, amelynek olyan nagy a surlódása a vízhez, hogy nem tud lesülyedni. Galilei lenyomta a jéglapot a víz fenekére s az onnan magától megint fölemelkedett! Ugy-e különös, hogy lehetett még erről is vitatkozni! Még pedig milyen tüzesen! Galilei minden zsenialitására, kisérletező ügyességére volt szükség, hogy ellenfeleit teljesen tönkretegye s Arisztotelesznek ezt a meggondolatlan állítását kitörülje a tudomány tárházából!

S azt hiszitek, hogy ez a vak bizalom és elfogultság a klasszikusok irányában ma már teljesen megszünt? Oh, még mindig bajunk van vele!

Ezalatt azonban gyültek a felhők Galilei fölött. A peripatétikusok kifogyva az érvekből, a vallás tételeit s a bibliát állították szembe Galilei tanításaival. Szomorúság ezután mindaz, ami történt, szégyene az emberiségnek, az egésznek, nem egy felekezetnek, nem a vallásnak, hanem az emberiségnek, amelyben olyan nagy úr a szűklátókörüség, a butaság és elfogultság.

Röviden mondjuk el az eseményeket. Már 1611-ben tartottak titkos tanácskozást a toscanai érsek palotájában, amelyen megbeszélték Galilei tanításának viszonyát a bibliához s arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy a biblia a ptolemaioszi világnézetet vallja s így a Kopernikus-féle elvetendő. Galilei azonban még egy darabig akadály nélkül folytatta tanításait, mert írásaiban csak 1613-ban védelmezte nyilvánosan a Kopernikus-féle világfölfogást, még pedig abban az értekezésében, amelyet a napfoltokról írt. De ebben még nem szólt arról, hogy mi köze van mindennek a bibliához. Ezt a viszonyt csak kitünő tanítványához, Castelli paterhez írt levelében fejtegeti, aki szintén ott volt ama bizonyos tanácskozáson, amelyen csodálatos lelkesedéssel védelmezte Galileit. Castelli széles körben ismertette Galilei levelét, ezt a gyöngyszemet, amelyben Galilei gyönyörűen mutat rá, hogy szemünkkel látható igazságokat nem szabad letagadni, hanem a biblia értelmét igyekezzenek megmagyarázni, hogy az a tapasztalati tényekkel összhangba jöjjön. Hiszen a biblia nem csillagászati tankönyv s Ptolemaiosz világfölfogásával éppen annyi látszólagos ellentmondásban van, mint a Kopernikus-félével.

A Castellihoz intézett levelet kéziratban terjesztették, kezébe került Galilei ellenségeinek is, akik most már elérkezettnek látták az időt, hogy nyiltan lépjenek föl Galilei ellen. 1615 februárius 15.-én Lorini páter, a firenzei egyetemen az egyháztörténet tanára, följelentette Galileit a római inkviziciós törvényszék előtt, mint haeretikust.