Part 5

Az ellentét Anglia és gyarmatai között napról-napra élesbedett. Az amerikaiakban fölébredt az anyaország elleni gyűlölködés és most még több tartomány fordult Franklinhoz és bízta meg őt Londonban képviseletével. Ő már ekkor látta a bekövetkezendő szakadást, de azért mindent elkövetett, hogy Angliát eljárásának igaztalanságáról meggyőzze.

Fölszólalásaival nem ért célt, sőt most már személye ellen is gyanakodni kezdettek. Gúnyolták, üldözték és anyagilag is megrontani törekedtek. Póstaigazgatói állásától megfosztották.

Ezalatt a kormány erőszakossága a tengeren túl is kihívta a nyilt ellenállást. Megkezdődött a szabadságharc. Az 1774.-i Philadelphiában összegyült kongresszus elhatározta, hogy védekezni fog a támadások ellen és jogai védelméért a királyhoz és az angol néphez fordul.

Megbizottja ismét Franklin volt, aki Anglia politikusaival 17 pontban közölte, hogy milyen föltétellel lehetne a békét helyreállitani. Minden hiába volt. A szenvedélyek útjára tévedt parlamentet még Chatam lord bölcs és ideális fölszólalása sem tudta visszatartani attól a határozatától, amellyel Massachusets tartományt lázadónak mondotta ki és a gyarmatok leigázására hadat küldött.

Franklin ellen elfogató parancsot adtak ki és csak ügyes előrelátásával menekülhetett vissza hazájába. Ott a polgárság élén munkához lát a kongresszusban. S mivel az angol parlament kizárá őket a király békéjéből – erre méltó feleletül 1776-ban kimondják az Egyesült-Államok függetlenségét.

Megszületett az új nemzet és megalakítá az Egyesült-Államok szövetségét.

Az egyes államok alkotmányt szerveznek. Pennsylvania alkotmányát Franklin eszméi szerint az ő elnöklése alatt működő konvent szerkesztette meg.

Mikor a háboru a szervezetlenség és a pénzhiány akadályai mellett sikertelenül indult és az unionisták vereségeket szenvedtek, – megint csak Franklin volt az a férfiu, akit a közbizalom segitőül kért és küldött Európába.

Ezuttal Franciaországhoz folyamodott, ahol nagy lelkesedéssel fogadták és már a politikai helyzetnél fogva is megvolt a hajlandóság arra, hogy az Uniót támogassák és számára piacot nyissanak. Passyban telepedett le, ahol kilenc évig élt a francia szellemi élet legkiválóbbjainak társaságában és barátságában. Igy nyerte meg ügyének előbb a közvéleményt, majd később a kormányt és időközben Amsterdammal, Berlinnel és a spanyol kormánnyal is összeköttetést nyert.

Washington és Gates hadi sikereinek hírére XVI. Lajos elhatározta, hogy nemcsak közvetve, hanem nyíltan is támogatja a fölkelőket és velük Franklin útján szövetségre lép.

Versaillesban az udvar nagy ünnepélyességgel fogadta az agg, tudós államférfiut és itt az uralkodó szóval is megpecsételte a szerződést. Ezután Párisba megy, ahol Voltairerel ismerkedik meg és a nép csodálattal látja a két nagy szellemben az ó- és az újvilág ölelkezését.

Anglia első béke-ajánlata már a franciaországi tárgyalások alatt érkezett Franklinhoz, de ezt nem fogadhatta el, mert csak a régi állapotot hozta volna vissza. A kiengesztelő billeket is visszautasította és kijelenté, hogy a béke egyetlen föltétele az, hogy Anglia ismerje el az Unió függetlenségét.

A háboru tovább folyt, de most már a franciák s egy évvel később a spanyolok és a németalföldiek is csatlakoztak a támadókhoz, úgy hogy Anglia kénytelen volt hadait a Föld minden részében szétszórva, védekezni. A küzdelmet Washington győzelme döntötte el York-Town mellett és a britt miniszterium újból, most már harmadszor is alkuba lépett Franklinnal. A nagy háboruság a párisi békével 1783-ban ért véget. Ez lőn a méltó koronája Franklin politikai pályájának. Még néhány európai állammal kötött kereskedelmi szerződést s aztán visszatért hazájába, ahol ismét nagyon is szükség volt a nagy aggastyán bölcseségére.

Az új állam óriási gépezetét végleges formába öntötte az alkotmányozó gyűlés, amelyen Washington elnöklése alatt Franklin is részt vett, mint Pennsylvánia állam elnöke. Az egyhangu határozat kedvéért lemondott ellenvéleményéről és az igazi bölcs boldogságával szemlélte, miként válnak valóra egész életének vágyai, nagy törekvései. Boldogan és megnyugvással láthatta születésében és fejlődése első éveiben édes hazáját, azt a hatalmas államegységet, amelynek megalkotásában senki sem szerezhete több érdemet, mint az egykori nyomdászinas, – a világhóditó politikus.

Szép és dicső történet ez.

De vannak életében olyan fejezetek, amelyek akkor is halhatatlanná tennék nevét, ha a história mezején nem jutott volna részeül ilyen magasztos föladat. Ilyen az a hét év, amelyet fizikai búvárlatokra fordított.

Negyven éves korában történt, hogy egy Spence nevü doktor Skóciából jőve, fizikai előadásokat tartott Bostonban. Kisérletei fölébreszték Franklin érdeklődését, aki a philadelphiai könyvtárban a Collinsontól kapott műszerekkel maga is kisérletezni kezdett.

Az experimentálás akkoriban olyan divatos volt, mint ma az aviatika. Még a hadaktól dúlt Erdély földjére is elterjedt. 1629-ben hívta meg Bethlen Gábor Bisterfeldet, a kitünő német fizikust Gyulafehérvárra, ahol az új fejedelmi iskola csakhamar elhíresedett csodálatos mágiai mutatványaival. 1709-ben Simandi tanít kísérletező fizikát Sárospatakon. 1725-től marosvásárhelyi Tőke István Nagyenyeden. Tőke írja hazánkban az első illusztrált kísérleti fizikát.[1] A híres Hatvani pedig épen Franklinnal egy időben rémítgeti jámbor hallgatóit ördöngős kisérleteivel – Debrecenben.

Hawksbee már megszerkesztette az első elektromozó gépet, amely az üveg dörzsölésével állított elő elektromosságot. De egyelőre a kellő alapismeretek hiánya miatt nem tudtak tovább haladni ennek a sajátságos új tüneménynek a megismerésében. Az első lépés az volt, hogy Gray kimutatta az elektromosság vezethetőségét. Majd Wheelerrel együtt rájött arra, hogy bizonyos anyagok vezetik az elektromosságot, – mások nem vezetik, sőt elszigetelik. Dufay már megismerte az elektromosság két külön nemét, – amelyek egymást taszítják. Canton amalgammal tökéletesíté elektromos gépét. Föltalálták, hogy az elektromosságot leydeni palackokba lehet gyűjteni. És egyesek már battériákat is szerkesztettek.

Idáig jutott az elektromosság tana akkor, mikor Franklin a pennsylvániai könyvtárban kisérleteihez látott. Hogy nagyobb mennyiségü elektromosságot gyüjthessen, – mindenekelőtt láncos battériát szerkesztett több leydeni palack összekapcsolásával. Tehát már első lépésének szerencsés találmány lőn a jutalma. Megismerkedett az idevágó irodalommal és tapasztalatait levelekben kezdé közölni. Iratait Buffon lefordította franciára s most már Európaszerte elterjedt a híre. A Royal Society tagul választotta és 1753-ban aranyéremmel tüntette ki.

Egyik kisérletében észrevette azt, hogy a leydeni palack külső fölszínének fémburkolata, „fegyverzete“, – ha a palackot elektromossággal töltötte meg, – vonzó hatással volt a selyemszálon függő elektromozott parafagolyócskákra. Ellenben a belső „fegyverzet“ ugyanekkor a golyócskákat eltaszítá. Ebből azt következtette, hogy a palack két fémfölületében különnemü elektromosságnak kell lennie. Ezen az alapon elektromos ingát is szerkesztett. A különnemüségből pedig az elektromosságot akként magyarázta, hogy az elektromozás alkalmával egyik test fölös elektromosságot nyer, a másik veszíti elektromosságát. Innen származik a „tevőleges“, positivus és a „nemleges“, negativus elektromosság elnevezése. A magyarázat, az elmélet azóta, – mint tudjuk – változott, de már ebben a formájában is nagy lendületet adott a búvárkodásnak.

Szerinte a leydeni palackban az elektromozás után is csak annyi az elektromosság, mint annak előtte volt, mert a belső fegyverzet éppen annyi elektromosságot nyert, amennyit a külső ugyanakkor veszített. A megzavart egyensuly helyreállását a két fegyverzet közé eső üveg gátolja meg. De az egyensuly a két fegyverzet összekapcsolásával ismét helyreáll, mert a palack ilyenkor „kisül“. Mindezt kisérletekkel is igazolta.

A palack és az elektromozó gép működésében többen tapasztalták, hogy a földdel fémdrót útján össze kell kötni a gépet, – ha azt akarjuk, hogy jól működjék. Ebből azt magyarázták, hogy az elektromosság a földből jut a gépekbe. Franklin megfordította ezt a magyarázatot. Szerinte a gép üveggolyójába csak annyi elektromosság gyűlhet, amennyit a dörzsölőszer veszít. Ez a veszteség pedig csak úgy lehetséges, ha a drót alkalmat ad arra, hogy a dörzsölőszerből az elektromosság a földbe vezettessék.

Mindezek a fejtegetések az elektromosság elméleti megértésében vitték előbbre a tudományt. De nem kevésbbé becses az a kisérlete, amellyel bebizonyította, hogy a villám is elektromos tünemény. Evégre elektromos sárkányt szerkesztett, amellyel elektromos szikrákat csalt le a felhőkből. Ennek alapján szerkesztette meg a ma is széltében használt villámháritót, amely összes találmányai közül a legnépszerűbb, legismeretesebb. Hegyes háritóinak elméleti magyarázatát is adta és egy polemiában erélyesen megvédte a Wilson-féle gömbösvégü háritókkal szemben. Szerinte a villámháritó főérdeme az, hogy nemcsak a beütő villámot vezeti le a földbe, hanem elkerüli a beütést a légköri elektromosság állandó levezetésével.

Egyéb elektromos kisérleteit és vizsgálatait fölösleges részleteznünk, hiszen elég érdeme már magában az is, hogy a légkör elektromosságát megismerve, új tudománynak nyitott utat, az elektromosság tanát pedig örökbecsü tapasztalatokkal és magyarázatokkal öregbítette.

Fölfedezéseivel az egész művelt világ elismerését, tiszteletét és háláját nyerte meg.

Mélyen érző lelke gyermekkorában költői kisérletekben kereste örömét. Később a munkásélet tapasztalatain, a közélet küzdelmein és a tudomány szolgálatán keresztül eljutott az emberi értelem legmagasabb régióiba, a filozófia birodalmába. Életbölcsességének alapjait kora ifjuságában fejleszti ki csodálatos rendszerrel, valóságos önnemesítő erkölcsi traininggel.

Gyermekkorában egyszer nagyon megtetszett neki a vásárban egy síp, amelyért mindent odaadott, ami a zsebében volt. Otthon megmagyarázták neki, hogy a sípot sokkal olcsóbban is megszerezhette volna. Erre gondolkodóba esett és az első tanuságot sohasem feledte el életében. Sokszor emlegette, hogy: „ne adjunk igen sokat a sípért“. Elmélkedő hajlamát mutatják első legkedvesebb olvasmányai: Mathernek a jótettekről és Defoenek a tervekről irott könyve. Később Locke-ot, Addison Spectator-ját és Xenophon Sokratesét olvasgatta. Az okoskodás eleinte vallástagadásra vezette. De rövid ifjukori tévelygése után szilárd meggyőződésévé válik, hogy „a fődolog a boldogság elérésére igaznak, őszintének és becsületesnek lenni“. Elhatározza, hogy ő eléri ezt és evégből megírja bölcsészetből fakadó vallástanát „Hitvallások és vallási cselekedetek“ címmel. Megállapítja, hogy az igazi tökéletes élethez tizenhárom föltétel szükséges: mértékletesség, hallgatás, rend, határozottság, egyszerüség, munkásság, őszinteség, igazság, mérséklet, tisztaság, nyugodtság, tiszta erkölcs és alázatosság. Föltételei értelmében rovatos naplót szerkeszt és abban ellenőrzi maga saját tetteit és szigoru birálatot mond nap-nap után, hogy miben vétett egy vagy más föltétele ellen.

Sokan tanítottak már erényekről, erkölcsökről, de Franklin az első bölcs, aki nem másokat leckéztet, hanem önönmagát neveli jobbá, tökéletesebbé – embertársai javára. Erkölcstanának mérhetetlen becsét életének példájával igazolta.

Filozófusnak látjuk Franklint akkor is, amikor hírlapját szerkeszti, amelyben politikai és erkölcsi nevelője lesz népének. Ezt a munkát folytatja később Bonhomme Richard álnévvel kiadott naptárában, amely olyan népszerüvé vált, hogy sokaknak ez volt egyedüli olvasmányuk. Ebből tanult a falusi nép gazdaságot, egészségtant, állattenyésztést és józan, becsületes gondolkodást. Bebizonyítá, hogy a becsületesség a leghasznosabb. Elvei példabeszédekké váltak és összegyüjtve „A vagyonosság útja“ címü munkájában jelentek meg.

„A tapasztalás iskolát tart, ahol a leckék drágák, de az oktalanok is tanulhatnak.“

„Oly lassan jár a restség, hogy a szegénység hamar utoléri.“

„Az élvezet azok után fut, akik kerülik.“

„A gőg bőséggel reggeliz, szegénységgel ebédel, szégyennel vacsorál.“

Igy tanított Franklin, a bölcs. Erkölcstanának utolsó pontját pedig ezzel végzi:

„Utánozd Jézust és Sokratest.“

1727-ben Philadelphiában bölcsészeti klubot alapított, amely csakhamar élénk virágzásnak indult és fiók-klubokat szervezett az egész országban, amelyek mind az ő szellemében működtek.

Franklin filozófiája elsősorban ethikai irányu, de nem kerülheti el figyelmünket az ő logikai és dialektikai törekvése sem. Kora ifjuságától fogva tudatában volt annak, hogy írói tolla csupán az egyszerűség és világosság meggyőző érveivel arathat sikert. Így lett gyakorlati logikussá műveiben, amelyek valóban mindig meggyőző erejükkel hatottak. Ez volt egyik rúgója tudományos sikerének is, ahol nem egy vitában kellett helyt állania. És ez bizonyult be jogtudományi működésében és politikai irataiban is.

Első angliai küldetésekor élénk eszmecserét folytatott a jogtudósokkal a gyarmatok önmegadóztatási jogáról és ebben a tárgyban kiadott iratai olyan meggyőző erővel és olyan alapos tudással tüntek föl, hogy ellenfelei sem tagadhatták meg elismerésöket. Az oxfordi egyetem 1762-ben tisztelete jeléül jogtudorrá avatta.

Csak egy ellenfél maradt, akit érveivel nem tudott meggyőzni: az angol kormány. Ezen a ponton vereséget szenvedett Franklin logikája, de erkölcsi egyénisége annál nagyobb diadalt aratott.

Igazi bölcsnek bizonyult már akkor is, mikor Massachusets államot képviselte az angol államtanács előtt lefolyt pörben. A lordok kihasználták nehéz helyzetét és hogy népszerűségét lerontsák, – szembeállítottak vele egy éles nyelvű, szemtelen prókátort és maguk is jókat nevettek a nagy férfiu kigúnyoltatásán és megrágalmaztatásán. Ő nyugodtan hallgatta és tűrte végig. A beszédre nem válaszolt. Csak annyit jegyzett meg utóbb, hogy „szép beszéd, de a vevő még nem fizette meg teljesen; lehet, hogy többe fog kerülni, mint gondolná.“ Jóslata beteljesedett, mert a gyarmatok nemsokára ugyancsak megfizettették az árát ennek a beszédnek.

Egy klasszikus bölcshöz méltó volt az a viselkedése is, amikor az angol parlamentben hallgató szemlélőként kellett jelen lennie a hazája sorsa fölötti döntésnél.

Fönséges drámai erejü jelenet lehetett.

Az indulattól elvakult többség élén Sandwich lord miniszterelnök a haza legdühösebb ellenségének nevezi a korláton kívül álló Franklint, aki nyugodt méltósággal tűri a támadást, melyre nem válaszolhat.

De föláll a kisebbség vezére, az agg lord Chatam és kimondja, hogy ha ő első miniszter volna, szégyen nélkül hívna segítségül olyan férfiút, „aki annyira jártas az amerikai dolgokban, mint az, akire az imént oly sértőn tétetett vonatkozás; azt a férfiút, akinek tudományát és bölcsességét egész Európa a legnagyobb mértékben tiszteli; s aki nemcsak az angol nemzetnek, de magának az emberi természetnek dicsőségére válik.“

Franklin egész lénye filozófus. Filozófiával tűri a csapásokat és filozófiával „Erkölcsi algebrájának“ mérlegével dönti el a legbonyolódottabb kérdéseket. A bölcsesség tette életét boldoggá és szerencséssé, egyéniségét szeretetreméltóvá, stílusát meggyőzően szellemessé.

Irói modorára jellemzők azok a sorok, amelyeket La Fayettenak, az amerikai szabadságharcban segítő francia tábornoknak írt, mikor az Unio nevében díszkarddal ajándékozta meg Havreban:

„Uram! A kongresszus érezvén, – mily szolgálatokat tett ön az Egyesült-Államoknak, de képtelen lévén azokat méltóan megjutalmazni, – elhatározta, hogy díszkardot ajándékoz önnek, hálája csekély jeléül. Azt parancsolta, hogy e kard illő jelszavakkal legyen fölékesítve. Néhány jelenet van ábrázolva rajta, amelyben ön bátorságával, magatartásával magát kitűntette. Ezek és néhány allegóriai alak – mind remekül készítve – teszik főkép a kard becsét. Ama kitűnő művészekkel, – kiket Franciaország bir – mint látom, mindent könnyü kifejezni, csak egyet nem: azt, hogy mennyire meg vagyunk hatva érdemei által és mennyire le vagyunk önnek kötelezve. Ezt nem allegóriai alakok, de még élő szavak sem fejezik ki.“

Egy ízben Hartley Dávid figyelmezteti, hogy ha soká késik az angolokkal való békét megkötni, élete is veszélyben forog. Az agg bölcs így felel: „Hosszu életet éltem már, nem becsülöm sokra azt, ami belőle még hátra van. Mint a posztókereskedő, akinek a végből csak egy darabkája maradt, kész vagyok azt mondani: „Ez a vége, nem akarok önhöz szűk marku lenni: vegye azon az áron, ahogy akarja.“

Mikor az angolok első békekérésére azt tanácsolta, hogy ismerjék el az Unio függetlenségét, így kezdte levelét:

„Azt állítja Ariosto, hogy minden, ami a Földön kárba vész, – a Holdba kerül. Eszerint sok jó tanács lehet a Holdban, mert ugyan sokat adtam és vesztegettem ebben az ügyben. Mindazonáltal adok még önnek kérésére egy kis tanácsot, habár éppen nem várom, hogy kövessék. Csak Isten teheti, hogy a jó tanács mellett megadja az okosságot is, amely annak fölhasználására képesít.“

Amikor pedig a Franciaországgal megkötött szerződés elvágta az anyaországhoz való visszatérés útját, – ezt a változást így jellemezte az angol követ előtt:

„Amerika kénytelen volt magát Franciaország karjaiba vetni. Erényes és kötelességtudó leány volt ő. De gonosz mostohája kicsapta a házból, bemocskolta hírnevét és életét is fenyegette. Barátai azt óhajtották, hogy tisztességgel férjhez menjen. Azt hiszem, hogy amilyen jó és becsületes leány volt, éppen olyan jó és hasznos feleség válik belőle. Sokáig fogja még siratni az a család, amelynek köréből olyan méltatlanul kihajtották.“

Azt mondják, hogy a bölcsek az emberiség legnagyobb jóltevői. A bölcsek jóra, igazra, boldog életre tanítják az emberiséget. És éppen ez az, ami a nagy Franklin érdemei között a legelső, mindent magában foglaló.

Megajándékozta nemzetét iparral, gazdasági önállósággal, postával, iskolával, könyvtárral, irodalommal, tudománnyal, áldásos találmányokkal, jóléttel és szabadsággal.

És megajándékozta nemzetét és az emberiséget a férfias kitartás, szorgalom és csodás sokoldalúságnak olyan példájával, amely üdvözítő fényként él örökké és vezérel bennünket a tökéletesség felé.

Ő nem dicsekedhetett nemesi származással, ranggal, öröklött vagyonnal. Bűzös betüszedő műhelynek homályos zugából tört elő a magasba csodálatos erejével.

Gondos nevelésnek, oktatásnak hosszúra nyújtott iskoláit nem járta. De a maga szorgalmával megszerezte a legszélesebb körü tudást, a legmélyebb műveltséget.

Ódon falak közé zárkózva nem sillabizálta avult korszakok elsárgult krónikáit. Nem tudakolta a mások véleményét, hanem saját szemével olvasta ki a nagy természet törvényeit, dörgő, villámló fellegeknek csodás titkait.

Európai udvaroncoknak túlművelt finomkodásait, cifra díszruháit föl nem ölté soha. De egyszerü szava, szerény polgári egyénisége hódolatra kényszerítette hatalmas királyok fényes udvarait.

Nem volt világverő hadvezér. De bölcsességével világot hódított.

Nem igázott le országokat, de szabadságot szerzett népének. És megnyitotta az emberiségnek a boldogulás útját.

Új világ fia ő, új világot teremtett.

Élete fényesen emelkedő üstökös-pálya, dicsőséges küzdelem, – igazi karriér.

_Dr. Szilády Zoltán._

Cuvier.

Kevés helye van a mi Földünk fölületének, amely olyan sok időt látott volna, mint a régi jó Normandia és Bretagne. Az ifju Franciaországnak ez a két virágzó félszigete a Seine torkolata alatt, Britannia felé nyúlakodik, mintha újra baráti jobbot nyújtanának egymásnak ezek az egykor elszakított ősföldek a közbe tolakodott tengeren keresztül.

Ki hinné, hogy a hatalmas Kárpátok, a fenséges Alpok és az óriási Himalája még csak bölcsőjükben ringatództak, mikor az az európai őshegység keletkezett, amelynek utolsó maradványai, rögöcskéi egyebek között a Normandiát és Bretagnet borító, ma alig néhány száz méternyi magasságú dombocskák. Ki hinné?

Tövig elkoptak az idő vasfogától, vagyis az örökjáró-maró víz koptató munkájától az egykori hegyláncok. Nagyságukat és régiségüket csak az a nehány apró kövesedett csiga hirdeti, amelyekből a földet búvárló tudósok ezt a szép és igaz mesét kitalálták.

Sajátságos, érdekes és változatos növényzet ékesíti az eltörpült hegyek lankás oldalait. És a sziklás partok alatt a hideg Észak és a messze Dél csodás tengeri szörnyetegei adtak egymásnak találkozót.

Amilyen érdekes ez a bájos, ósdi vidék – anélkül, hogy valami nagyszerü vonása volna, – éppen olyan érdekesek és sajátosak a lakói.

Nyelvök élesen elüt a szomszédos Ile de France irodalmi francia nyelvétől. Az őslakók alakították ezt a nyelvjárást, akik többé-kevésbbé alkalmazkodva egyben-másban ma is őrzik régi szokásaikat, viseletüket. A fényes, modern Páris szomszédságában ma is kövön süti a lepényt, mint itthon a mi oláh szomszédaink és mint ahogy a kőkorszaki őslakók sütötték. A bretagnei paraszt is falapáttal fordítja meg a lepényét, ha a féloldala megsűlt. De a forgatója nem olyan ős fakés, mint a marosmenti oláhé, hanem a régi gallus kardjának az utánzata fából.

Ahol növény és ember, állat és kő – mind régi időkről regélnek, ahol a természet ezernyi érdekességet kínál, – az a föld istenadta nevelőhelye lehet egy természetbúvárnak.

Normandia északi részében, Caen városka mellett fekszik Fiquainville, ahol a XVIII. század végén d’Hericy grófnak volt birtoka. A gróf 1788-ban nevelőt keresett fia mellé s ismerősei ajánlatára Cuvier Leopoldot hívta meg, aki azelőtt a híres Carlsschule növendéke volt Stuttgartban.[2]

Az ifju Cuvier francia protestáns családból származott, amelyet hitéért üldöztek ki. Ő maga a württembergi Mömpelgardt városkában született és már gyermekkorában szerette a természeti tárgyakkal való foglalkozást. Kezébe került a francia „Brehm“, Buffonnak az állatos könyve s abból kimásolgatta az állatok képeit, hogy aztán kiszinezhesse. Tanúlmányaiban is a természettudományokat kedvelte. Így jut a Carlsschule kamarai fakultására, ahol legkedvesebb tanára és barátja, a nála kevéssel idősebb Kielmayer, a jóhírü anatomus.

Mikor normandiai új otthonába megérkezett, első dolga volt, hogy a környék érdekességeivel megismerkedjék. Tanítványaival nagy sétákat tett a szabadban, különösen a tengerparton és tömérdek növényt, állatot hozott haza. Ott aztán hozzálátott a gyüjtött holmi földolgozásához, az állatok fölboncolásához. A természet tárgyairól tanított és közben tanúlt ő maga is. Tapasztalatait levelekben közölte Kielmayerrel.

Szemébe ötlöttek az ős kőzetrétegek kövesedett csigái, Terebratulái és összehasonlítgatta azokat a ma élő fajokkal. A tengeri állatok boncolásából pedig azt a tanúlságot vonta le, hogy az öreg Linné rendszere nagyon fölületes és sokban téves.

Amíg ő csöndes búvárkodással tölti idejét Normandia partjain, azalatt a szomszéd fővárosban véres események, rettenetes napok következének. A zsarnokság ellen fölkelő nép 1790-ben beveszi és lerombolja a Bastillet. Az ujító szellem 1791-ben elveszti nemes vezérét, Mirabeau grófot és a köz hangulata a rombolás felé terelődik, a nemeseket üldözőbe veszik.

1792-ben Danton öldököl. 1793-ban nyaktiló alá kerül maga Lajos király. A mérsékeltebb Gironde-pártiak többfelé megelégelik már a vérontást és ellene fölkeléseket szerveznek a vidéki városokban. Többek közt Caenben is.

De ezek a lázas forrongások nem érintik az ifju tudós kedélyét. Mint egy új Archimedes folytatja cirkulusait és nemzete érzelmeitől annyira távol áll, hogy német barátaihoz írott leveleiben kicsinylő és elitélő megjegyzésekre fakad.

A vidéki fölkelések ellen kegyetlen biztosokat küld a kormány s azok vérbe fojtják az elégületlenséget. A köztársaságiak Carnot vezetése alatt, a marseillaise hangjai mellett, védik a határt a betóduló támadók ellen. De a következő évben, 1794-ben már önmagát fojtja meg a tomboló rémuralom. Az őrjöngő Robespierre, annyi társa után maga is vérpadra kerül és bekövetkezik a mérsékeltebb elemek uralma, a tömeg lefegyverezése, a direktórium.

Robespierre uralma elől sokan menekültek Párisból. Ezek között volt egy Tessier nevü abbé, aki a fecampsi katonai kórház vezetését vette át és fiatal orvosok számára kurzust nyitva, Cuviert kérte meg a botanika ismertetésére. Előadásával akkora sikert aratott, hogy meghívták Párisba. Ott már akkor ismerőse volt Geoffroy, a zoológus, akihez ő több dolgozatát küldötte volt közlés végett.

Igy került Cuvier a rémuralom lezajlásával Párisba, ahová az ifju d’Hericy gróf is velement. Nemsokára elnyerte a Központi Iskolában a természetrajzi, majd az egyetemen az anatómiai tanszéket. Alig néhány év leforgása alatt az akadémia tagja lett és eközben nemcsak tanári működésével, hanem tudományos munkáival is nagy hírnévre tett szert.

Első munkájában a kupak-csiga (Patella) anatómiáját írta le. Párisban már ottidőzése első évében nagyobb dolgozattal állt elő, amelyben a férgek anatómiáját és rokonságát tárgyalta. „Férgek“ néven itt a Linné-féle „Vermes“ csoportot vette és kimutatta, hogy a kitünő svéd tudós, akinek rendszere akkoriban az állatvilágra nézve is irányadó volt, – tévedett. A puhatestüeket nem lehet a férgek közé számitani, mert ezeknek egészen más a belső szervezetök s a valódi férgeknek semmikép sem lehetnek rokonai. Cuvier külön osztálynak és később külön állattörzsnek tekintette a puhatestűeket. Kimutatta, hogy kopoltyuik vannak és hogy mészhéjukat egy köpenyegnek nevezhető bőrredőjük izzadja ki stb. A köpeny és a kopoltyuk szerint osztotta őket három főcsoportra, – amint ma is tesszük: csigákra, kagylókra és lábasfejüekre.

A következő években a puhatestüek vérkeringését, a Lingula, az Ascidiák, a kagylók, meduzák és a rovarok anatómiáját, a madarak gégefőjét, a bálnák halló és szagló szerveit és az emlősök agyvelejét írta le. E eközben kezdé összehasonlító boncolástani leckéinek kiadását. (Leçons d’anatomie comparèe 1800–1805.)

Senki ő előtte ilyen irányban és ilyen alaposan nem foglalkozott ezzel a tárggyal. A tudományos világot csak az ember boncolása érdekelte. És senkinek sem jutott eszébe, hogy az ember s az állatok szerveit összehasonlítsa és hogy ebből az összehasonlításból talán az ember szervezetének tökéletesebb megértése is származhat. A belső szervek összehasonlító szemléletét, a komparativus anatómiát csak olyan búvár alapíthatta meg, aki számtalan különféle állat boncolása alapján nagy áttekintést szerzett és nemcsak összefoglaló szellemi erővel, hanem tiszta itélettel is rendelkezett.

Ezek a képességek avatták Cuviert az összehasonlító anatómia atyjává.

Aki Párisban jár, ma is meglátogatja és megbámulja azt az anatómiai muzeumot, amelyet Cuvier alapított az állatkertben, a Jardin des Plantesban. Egyetlen óriási terem az, amelyben egymás mellett látjuk az ember, az oroszlán, a denevér, a bálna, a sas, a béka, a hal stb. koponyáját. Összehasonlíthatjuk egymással ugyanazoknak az agyvelejét, idegrendszerét stb. Máshol a különböző érző készülékeket, a szaporodás szerveit, különféle állatok lélekző szerveit szemlélhetjük és meríthetünk annyi tanuságot, hogy ha három tudós könyvét elolvasnók, azzal nem érnénk többet. A terem közepét óriási tengeri emlősök csontvázai foglalják el. A végén pedig ott áll Napoleon harci paripájának a váza.

Ez volt az első anatómiai muzeum. És még ma is a leggazdagabbak egyike.

Úttörő szellemét dicséri az a tény, hogy az újonnan megismert anatómiai igazságokat olyan módszerrel szemléltette, amely teljesen eredeti fölfogásra vezetett. Nem elégedett meg azzal sem, hogy az egyes szerveknek anatómiai szerkezetét földerítse, hanem mindig azt kereste, hogy az illető szerv működése hogyan függ össze az egész állat életével, többi szerveinek működésével. Például az emlősök lélekzését összehasonlítja a rovarok lélekzésével.

Kimutatja, hogy a rovar nem a száján, hanem az oldalán levő apró nyiláskákon át vesz lélekzetet. Ezek a nyilások vékony csövecskékbe vezetnek, azok elágaznak s így a levegő az egész testet át meg átjárja, hogy a vért fölfrissíthesse.

Tehát az emlősben a vér keresi föl (a tüdőben) a levegőt, a rovarokban megfordítva: „mivel a vér nem képes a levegőt fölkeresni, a levegő keresi föl a vért“.

„A szervezet olyan egységes zárt egész, amelyben az egyes részletek nem változhatnak meg anélkül, hogy az összes többi részek ne változzanak.“ Igy kivánják ezt a „végső okok“, „a lét föltételei“. Tehát a szervek változásaiban viszonyosság, kölcsönösség – mint Cuvier mondá: correlatio áll fenn. Ez volt az első általános törvény, amelyet vizsgálatai alapján leszűrhetett.

És valóban így van. Ha valamely állatnak csülkei vannak, az rendszerint növényevő és ennek megfelelően redős szerkezetüek a zápfogai. Ellenben a csúcsos-tarajos zápfogak a ragadozó életmóddal járnak együtt. A ragadozó pedig életmódjánál fogva nem járhat csülkös lábakon. Csak erős karmaival foghatja el áldozatát és csak puha talpának zajtalan lépteivel közelítheti meg.

Így tehát ha csak egy részét látjuk valamely állatnak, abból már a correlatio-elv segélyével következtetve, megmondhatjuk, hogy milyenek lehetnek a többi részei. Cuvier egyetlen fogról is meg tudta ismerni a legtöbb emlős állatot.

Egy párisi élc szerint egy ízben a tudós Cuviert boncoló asztalánál meglátogatta az ördög és el akarta vinni. Ő azonban az ördög csülkös lábára nézve nyugodtan elutasította látogatóját és megmagyarázta neki, hogy nem ijedhet meg tőle, mert a csülkös lények fogazata nem lehet alkalmas húsevésre.