Part 11

Erjedő folyadékokban már _Leeuwenhoek_ látott a XVII. század végén nyulós üledéket s az erjedéskor támadó üledékben _Caquiard de Latour_ bimbózó sejteket talált, amelyekről gyanította, hogy valami közük van a cukor erjedéséhez, sőt _Schwann_ már kimondotta, hogy összefüggés van az élesztő sejtek növekedése, meg a szeszes erjedés között. A kémikusok azonban általában tagadták az erjedő folyadékokban talált sejteknek az erjedés folyamatában való közreműködését, sőt tudománytalannak tartották az ilyen föltevést. Ugyanis az ujabb tudomány elvetette magyarázataiban az úgynevezett életerőt, a szerves élet működéseiben is kémiai és fizikai folyamatokat látott. Ezzel a materialista fölfogással szemben a régi vitalista nézetek fölújulásától féltek. _Berzelius_ és _Mitscherlich_ csupán annyit engedtek meg, hogy bizonyos bomlasztó fehérje anyagok csupán érintő hatással vannak az erjesztésre, de ahhoz sem semmit hozzá nem adnak, sem belőle semmit el nem vesznek. Még _Helmholtz_ is csak másodlagos jelenségeknek jelentette ki a rohadáskor található apró szervezeteket. A kémikusok vezére, _Liebig_, hevesen harcolt azok ellen, akik a mikroszkópikus csíráknak részt követeltek a kémiai bomlásokban, mintha ebben az életerő teóriája kísértene megint. _Liebig_ az erjedéseket egyszerü kémiai folyamatoknak mondotta, amelyeknek megindítói a bomlott fehérje anyagok. Szerinte az élesztősejtek elszaporodnak, mert táplálékot találnak, de nem ők okozzák szaporodásukkal az erjedést, ő élesztő sejtek nélkül is lehetségesnek tartotta az erjedést.

_Liebig_-gel szemben _Pasteur_ tört lándzsát amellett, hogy az erjedéseket élő csírák okozzák. Nem a régi életerő teoriáját akarta föltámasztani, hanem egy új, vitalista elméletet alkotott, amellyel a mikroszkópikus apróságu élőlények életműködésének tulajdonította az erjedéses folyamatok megindítását. A szőlősavas ammoniák oldatán tapasztalta, hogy a penészgomba a saját fejlődéséhez szükséges szenet a vegyületből veszi magához s eközben az oldatot, a polározás síkját balra fordító, borkősavas ammoniákká változtatja át. Az erjedések kérdésével _Pasteur_ 1854-ben kezdett tüzetesebben foglalkozni, amikor a lille-i természettudományi fakultás szervezésével bízták meg. Mivel ennek a városnak legfőbb ipara a cukorrépából való szeszfőzés, alkalomszerü feladatának tekintette, hogy a szerves erjedésről tartson előadásokat.

_Liebigék_ az erjedést egyszerü kémiai folyamatnak tekintették, amelynek megindításához bomlásban levő fehérje-anyag szükséges. _Pasteur_ a minden erjedéskor megtalálható apró szervezetek életmüködését tette az erjedés okozójává. Ezek az apró szervezetek, amelyeket hasadó gombáknak, azaz baktériomoknak nevezünk, a megélhetésüket biztosító anyagból táplálkoznak és oszlás útján rendkívül hamar elszaporodnak, táplálkozásuk és szaparodásuk révén pedig megbontják, erjesztik a meglepett, vagyis fertőzött anyagot. _Pasteur_ kísérletei során meggyőződött, hogy mindenféle erjedésnek megvan a saját hasadó gombája, s viszont mindenféle hasadó gombák éppen bizonyos erjedést támasztanak.

Nézetének helyességét legelébb is a tejsavas erjedéssel bizonyította be. Hogy tejsavas erjedést kapjon, nem tejbe oltott megsavanyodott tejet vagy bomlott fehérjét, hanem a sörkészítésre szánt, megszűrt cukros lébe oltott be a tejsavas erjedésben levő folyadék üledékéből vett csírákat. A beoltott gombák csakhamar elszaporodtak s a cukros lében tejsavas erjedés keletkezett. Ezzel a kísérletével tisztán tenyésztette az erjesztőgombákat, s az úgynevezett tiszta tenyészetekkel alapját teremtette meg a bakteriológiának. Még meggyőzőbb formában úgy ismételte meg ezt a kísérletét, hogy sörlé helyett vízben oldott cukrot, kristályos ammoniáksót, foszforsavas káliumot és magnéziát, aztán ebbe a folyadékba oltotta be a tejsavas erjedés csíráit. A tejsavas erjedés ekkor is megindult, pedig a fehérjének nyoma se volt az oldatban, az erjesztőgombák csakis a cukorból táplálkozhattak. Aztán ugyanilyen folyadékba sörélesztőt tett, akkor meg, ugyancsak fehérje jelenléte nélkül, szeszes erjedés keletkezett.

Igen fontos fölfedezésre jutott, amikor a vajsavas erjedést tanulmányozta. Azt tapasztalta, hogy ehhez az erjedéshez nemcsak hogy nem kell oxigén, hanem inkább az oxigén megakasztja a vajsavas erjedést, ellenben szénsav átáramoltatására az erjedés élénkül. A vajsavéhoz hasonló erjedést _Pasteur levegőhíjas_ vagy _anaërobos_ erjedésnek nevezte. Ellenben _aërobos_-nak nevezte a levegőfogyasztó, vagyis szabad oxigénra szoruló erjesztőket. Ezeknek szaporodása megszűnik, ha szénsav hatása alá kerülnek. További vizsgálatai során megállapította, hogy szeszes erjedéskor kezdetben olyan csírák működnek, amelyeknek oxigénra van szükségük, de csakhamar szénsavréteg takarja az erjedő folyadékot s a szénsavréteg alatt levegőhiasan folytatódik a szeszes erjedés. A szeszes erjedés tehát levegőhías élet.

Igen fontos törvényt állapított meg _Pasteur_ a különböző baktériomok tanulmányozása révén, hogy tudniillik a természet háztartásában általában az aërobos szervezetek kezdenek működni, oxigént vonnak el, aztán átengedik a további bomlasztást az anaërobos szervezeteknek. Tehát a kétféle bomlasztó csírák bizonyos együttműködést _(symbiosist)_ fejtenek ki. Az erjesztők maguk is, mihelyt működésüket befejezték, elhalnak, megrohadnak, vagy amint ellenfeleinek felelvén, mondotta: _az erjesztők erjesztői maguk is erjesztők_.

A levegőre szoruló erjedések legjobb példaképe az ecetes erjedés. Ez csakis szabad oxigén jelenlétében történhet s azonnal megszűnik, mihelyt a levegőt elvonják tőle. _Liebig_-nek éppen az ectsavas erjedés volt látszólag a fő erőssége, mert, úgymond, a vízzel higított alkohol nem ecetesedik meg, ha nem tesznek hozzá valami bomlékony anyagot, például húslevet, lisztet, hogy ez az oxigént átvigye az alkoholra és így az oxidálódást lehetővé tegye: _Pasteur_ igen egyszerűen de annál meggyőzőbben cáfolta meg Liebig magyarázatát, és védte meg a maga igazát. Borral félig megtöltött palackot jól elzárt, bizonyos idő mulva a bor megecetesedett, ha azonban a félig telt boros palackot ugyancsak jól elzárva, meleg vízbe állította, úgy, hogy hőmérséke 60 Celsius fokot ért el, akkor a bor, akármeddig állott is, nem ecetesedett meg. Hogy pedig a melegítés csupán az erjesztő gombákat ölte el s nem a bort változtatta úgy át, hogy ne bírjon megerjedni, azzal bizonyította be, hogy a bor mégis megerjedt, mihelyt a dugót kihúzta és a borba levegőt s vele erjesztő gombákat fújt bele. Tehát csakis az erjesztő gombák elszaporodásával, életműködésük folyamataként, vivődik át az oxigén az alkoholra, hogy ecetsavvá oxidálódjék. Az ecetsavas erjedésről Orleansban, az odavaló ecetgyárosok fölhívására tartotta meg híres előadását. Mikor Orleansban az ő utasításai szerint kezdtek ecetet gyártani, tíz nap alatt sikerült száz liter borból kilencvenkét liter jó borecetet készíteni, holott a régi módon kétszáz literből hetenként tíz liternél nem kaptak többet.

_Pasteur_ bebizonyította, hogy még a forgácsra öntéssel történő ecetkészítéskor is a forgácson tapadó erjesztőgombák végzik az alkohol ecetesítését. Megvédte a rég ismert _ecetvirág_ becsületét, bebizonyította, hogy ennek az apró növénykének, _(micoderma aceti)_ élete folyamata révén oxidálódik a bor alkoholja ecetsavvá. A 60 Celsius fokra való fölmelegítés elöli a micoderma sejtjeit, azért szünteti meg az erjedést. Az erjesztősejtek a levegőben libegve jutnak be a borba és oxigén jelenlétében elszaporodván az ecetsavas erjedést megindítják.

_Pasteur_ kezén így kapcsolódik az elméleti tudománnyal a gyakorlati élet. A szürke tudós laboratóriumából nagy közgazdasági haszon fakadt. Még nagyobb gyakorlati eredménye volt annak a kísérletezésnek, amellyel a bomlasztó gombák életműködését iparkodott megakasztani. Már az ecetsavas erjedés tanulmányozásában kitalálta, hogy melegítéssel meg lehet az erjedést akadályozni. Ezen az alapon találta ki a módszert, amely szerint bomlásra, erjedésre alkalmas folyadékokat óvni lehet. Ezt a módszert az ő nevéről nevezik _pasteurizálásnak_.

Tudvalevően a bornak bizonyos betegségei vannak, nemcsak megecetesedik, hanem nyúlóssá, kesernyéssé válhat. Ezekről a betegségekről is azt állapította meg _Pasteur_, hogy bizonyos gombafajok okozzák, amelyeket 55–60 Celsius fokra való melegítéssel el lehet ölni s így a bort a romlástól megóvni anélkül, hogy színe, zamatja megváltoznék. A pasteurizálást előbb csak a palackokra fejtett borra alkalmazta (1863.), utóbb azonban egész hordónyi bornak fölmelegítése is lehetővé vált. Évek multán a lefejtett sörnek fölmelegítését is kitalálta, bár itt a sörnek szénsavtartalma tette nehezebbé föladatát. Igen célszerünek bizonyult a pasteurizálás a tejre nézve. Ha a tejet alkalmas készülékben 60 Celsius fokra melegítik s ezen a hőmérséken egy óra hosszat hagyván, megint lehütik, a tejben nemcsak a bomlasztó csírák pusztulnak el, hanem a tehén gümőkórságának bakteriomái is, s emellett a tej megtartja természetes ízét, nyers állapotát, nem lesz belőle forralt tej. Igy a tejet bátran lehet nyersen fogyasztani.

A pasteurizálással elért siker arra bírta a francia kormányt, hogy _Pasteur_ tanácsát kérje ki azzal a veszedelemmel szemben, amely a francia selyemtenyésztést pusztulással fenyegette. A selyemgubó-termelés évi értéke 130 millió frankról 30 millió frankra csökkent. A megriadt délvidék sürgős intézkedést követelt. A kormány megbízásából _Pasteur_ 1865-ben Haisba utazott s a kérdés pontos tanulmányozásához látott. Megállapította, hogy a selyemhernyókat kétféle betegség pusztította. Mind a kettő ragadós természetü, az egyik az úgynevezett _pébríne_, amelynek fertőző csírái a peterakás alkalmával a beteg lepkékről származnak át a petékre s a belőlük kikelő hernyókra, amelyek aztán nem fejlődnek ki és nem gubózzák be magukat, holott ha a hernyók kifejlődött korukban fertőződnek meg, elvégzik a gubószövést és lepkévé alakulnak. A védekezésnek azt a módját ajánlotta _Pasteur_, hogy a tojó nőstény petéit tiszta vászondarabkán kell felfogni és mikroszkópium alatt azonnal megvizsgálni, nincsenek-e a petéken azok a gombatestecskék, amelyek a fertőzést okozzák. A fertőzött petéket a vászonnal együtt el kell égetni. Ezt a vizsgálást munkásasszonyok és leányok végzik. Tenyésztésre csakis a teljesen tiszta petéket szabad használni. Ennél a betegségnél is veszedelmesebb az úgynevezett _flâcherie_, amelynek fertőző anyaga a fénylő spóra, évekig is eláll, ha ki is szárad s a szederfalevelek útján kerül a hernyókba. _Pasteur_ öt évig foglalkozott a selyemhernyó kétféle betegségének tanulmányozásával s bár közben gutaütés is érte, betegen is teljes eredménnyel oldotta meg feladatát. Milliókat mentett meg a nemzeti vagyonnak. Az osztrák kormány hivására Isztriába is ellátogatott, bár szélütése miatt fekve és részben gyaloghintóban szállítva tette meg az utat Olaszországon át. A tiszta peték tenyésztése a Trieszt melletti kisérletező helyen is sikerült, úgy hogy megkapta az osztrák kormány 5000 forintos pályadíját.

Az éles eszü és nagy munkaerejü tudóst legszebb férfikorában, életének 46. esztendejében gutaütés érte és így már-már az a tragikum fenyegette, hogy a tudomány dicsőségére s a nemzetgazdaság javára olyan eredményes müködése időelőtt félbeszakad. Azonban jobb sorsot szánt neki az isteni végzet. Meggyógyult, bár baloldali szélhüdéséből soha se épült ki egészen, ép elmével és teljes munkakedvvel dolgozott még 28 esztendeig.

A tudós kémikust az erjedések kémiai tanulmányozása avatta a bakteriológia művelőjévé. Kutató elméje ezen a téren eljutott az állati betegségek tanulmányozására.

Miután a selyemhernyó betegségének fertőzéses voltát bebizonyította, a lépfenéről és tyukkoleráról is megállapította, hogy fertőző természetüek, bizonyos fertőző csírák elszaporodásából erednek.

_Pasteur_ nem volt orvos, de kisérletekre támaszkodó tanításával nagy hatással volt az újabbkori orvosi tudomány fejlődésére. A belorvoslás nagyhírü német professzora, _Traube_, az emberi vizelet ammoniakos erjedésére nézve elfogadta _Pasteur_ felfogását, aki ennek az erjedésnek bakteriomát már 1862-ben fölfedezte, sőt azt is tapasztalta, hogy ennek szaporodását a bórsav megszünteti. Az ujabbkori sebkezelés apostola, az angol _Lister_, maga is beismerte, hogy a sebészeti antiszepszis gondolatát _Pasteur_-től tanulta. Az orvosi tudomány fejlődése körül szerzett érdemeit a bonnei egyetem azzal igyekezett meghálálni, hogy 1868-ban a kémikus _Pasteurt_ az orvosi tudományok doktorává választotta és erről díszoklevelet küldött neki.

Az orvosi tudomány fejlődésére legigazibb hatással a lépfenére vonatkozó vizsgálatai voltak. Igaz, a lépfene fertőző csírájának, _vibrio_-jának fölfedezése érdemében _Koch Róbert_-tal osztozik. De azokat a nehézségeket, amelyeket a bakteriomos eredet ellenzői támasztottak, csak _Pasteur-nek_ 1876-ban _Joubert_-tal kezdett vizsgálatai háritották el. Különösen _Jaillard_ tette azt az ellenvetést, hogy lépfenében elhullt állatok vérével beoltott házinyulak elpusztultak ugyan, de vérükben a lépfene bakteriomait nem lehetett megtalálni; másrészt _Bert Paul_ lépfenés állatok vérében oxigén bevezetésével ölte el a baktériumokat, s az így, a lépfene csírájától megfosztott vérrel jutott hasonló eredményre. Ezeket a tapasztalatokat a lépfene neves kutatója, _Davaine_ is megerősítette. _Pasteur_ bebizonyította, hogy a gyorsan rohadó lépfenés tetemekben a lépfene aërobos bacillusa igen hamar elpusztul, ellenben gyorsan elszaporodik az az anaërobos bacillus, amelyet ő _vibrion septique, Koch_ pedig _bacillus oedematis maligui_ néven nevezett s ez utóbbi bacillusnak igen ellenálló spóráit fedezte föl _Pasteur_. A lépfene bacillusát az ő módszere szerint tisztán tenyésztette és sikerült neki többszörös tovább tenyésztés után is halálos fertőzést támasztani, amikor a kísérleti állatok vérében mindig megtalálta a lépfene bacillusát.

Éles megfigyelő tehetségéről tanuskodik az a kisérlete, hogy a lépfene fertőzése ellenében természeténél fogva mentes tyúkot is fertőzni lehet a lépfene bacillusával, hogyha testét erősen lehűtik, ezzel ellenálló képességét gyöngítik; ellenben, az ily módon sikeresen fertőzött tyúk életét meg lehet menteni, ha testét hamarosan fölmelegítik. Kisérleteivel bebizonyította, hogy a lépfene fertőző anyaga nem állandó tulajdonságu, hanem fertőző voltát fokozni és csökkenteni lehet. Ez a kisérlete volt az első lépés ahhoz a főfő fontosságu fölfedezéséhez, amelyet _attenuatió_-nak nevezett s amelyhez a tyúk-kolera tanulmányozása révén jutott.

Egy neki megküldött kakasfejben igen gyorsan szaporodó és rendkivül könnyen fertőző bacillust talált, amelynek húslében nevelt tenyészeteivel mindig sikerült a beoltott állatokat elpusztítani. Egy ízben aztán régibb tenyészetből oltott s azt tapasztalta, hogy a beoltott kakas csak megbetegedett, de életben maradt, sőt aztán friss tenyészettel beoltva sem kapta meg a tyúk-kolerát. _Pasteur_ elméjében ez a véletlen tapasztalat egy nagy gondolatot érlelt meg. Föltételezte, hogy a fertőző tulajdonságu bacillusok a levegő oxigénjának hatása alatt megváltoznak, fertőzésük hevessége, _virulentiá_-ja csökken, _attenuálódik_. Ezután nagyszámu kisérletekkel győződött meg arról, hogy a fertőző anyag virulentiáját tetszés szerinti mértékben gyöngítheti és hogy minden gyöngébb fertőző anyag beoltása megvédte a kisérleti állatokat a valamivel erősebb fertőző anyag ellen.

A tyúk-kolera fertőző anyagával elért jó eredmények arra sarkalták _Pasteurt_, hogy a lépfene bacillusának attenuálását is megkisérelte. Ezt azon a módon, mint a tyuk-kolerával tette, nem érhette el. Az okát abban ismerte föl, hogy a lépfene bacillusában igen hamar kifejlődnek azok az endogéneus spórák, amelyeknek fertőző képességét nem lehet meggyöngíteni. Azt tűzte ki tehát feladatául, hogy megakassza az endogèneus spórák fejlődését. Ez sikerült is neki, még pedig a pasteurizáláshoz hasonló módon. A lépfene tenyészetet 42–43 Celsius fokra melegítette, a spóraképződés megakadt. Aztán mennél tovább tartotta ezen a hőfokon s a levegő behatása alatt a tenyészetet, annál jobban csökkentette a virulentiáját. Egyszersmind arról is meggyőződött kisérleteivel, hogy az ily módon gyöngített tenyészetek mentességet szereznek az erősebb mérgü oltások ellen.

Ennek a fölfedezésnek annyira örült, hogy lelkes kedvben érkezvén haza lakására, egész önérzettel mondotta: „Vigasztalhatatlan volnék, ha most tett fölfedezésem nem francia fölfedezés volna!“

Annyira bízott igazában, hogy attenuált tenyészeteivel azonnal hozzáfogott szarvasmarháknak és juhoknak lépfene ellen való védőoltásához. Ezek az oltások, amelyek kezdetben, kivált a német bakteriológusok részéről heves ellenzéssel találkoztak, az állattenyésztés hathatós védelmének bizonyúltak, úgy hogy ma már el sem lehetnek a gazdaságok a _Pasteur_-féle oltások nélkül.

Magyarországi statisztikai adatok szerint (Hutyra) a lépfene ellen beoltott lovaknak 0.19%-a pusztúlt el, a szarvasmarháknak 0.01%-a, a juhoknak 1.19%-a volt a veszteség, holott azelőtt járványosan pusztított a lépfene.

Háziállatoknak lépfene ellen való beoltása azért is fontos védekezés, mert a lépfenés állatokról átragadhat az emberre is a baj és könnyen halálossá váló pokolvar alakjában fertőzi meg.

Az ugyancsak nagy mértékben ragályos sertésorbánc is egyike szokott lenni a súlyos gazdasági csapásoknak. Ennek fertőző csíráiról 1882-ben azt állapította meg _Pasteur_, hogy házinyulakba oltva fokozatosan lehet a virulentiáját csökkenteni. Az ezúton való gyöngítéssel sikerült a sertésorbáncnak a védőoltását is kitalálnia. Ezzel a védőoltással sikerült Magyarországon is a sertésorbáncban elhullott sertések számát 0.75 százalékra csökkenteni. (Hutyra.)

Ujabb időben sokszor esik szó az úgynevezett _toxin_-okról. Így nevezik azt a mérges anyagot, amelyet az élő testben termelnek a különböző baktériomok. Ezek a toxinok, az ő baktériomaiktól különválasztva is ártalmasak, betegségokozók, sőt, mai fölfogás szerint, a fertőző csírák toxinnal mérgezik meg, pusztítják el az élő testet. Ennek a tanításnak első nyomait látjuk Pasteurnek abban a kísérletében, hogy a tyúk-kolera bacillusának húslében való tenyészetét megszűrvén, a bacillustól teljesen mentes folyadék beoltásával sikerült tyúkokon a tyúk-kolera egyik jelenségét, az álomkórságot előidéznie.

Ha végigtekintünk a nagy francia tudósnak sikerekben olyan gazdag, a tudományra olyan fényes, a közgazdaságra olyan eredményes tevékenységén, alig bírjuk fölbecsülni hosszu élete során szerzett érdemeit. Az őstermődés balhitének megdöntése, az erjedések mivoltának megoldása, a pasteurizálás kitalálása, az állati fertőző betegségek földerítése, de különösen a fertőző anyagok attenuálása és az erre alapított védőoltások nemcsak ismertté tették _Pasteur_ nevét, hanem örök időkre biztosítják is emlékét.

Azonban ez a sokoldalu, áldásos tevékenység még mindig nem merítette ki tudományos munkássága teljességét. Még egy nagy cselekedettel, az ebdüh vagy veszettség tanulmányozásával és az ezen a téren elért sikerekkel tette emlékezetessé életének utolsó másfél évtizedét.

A veszettség vagy ebdüh régóta ismert borzasztó betegség, melyet kóbor ebek és farkasok marása olthat át az emberre. Ritkábban más állatok is átszármaztathatják. Amely emberen a veszettség kitört, gyógyíthatatlan. Gyógyításával az orvosi tudomány egészen tehetetlen volt. Az itt-ott ajánlott elhárítószerek sikere csak látszat volt, amennyiben nem minden veszett eb marása után tör ki a veszettség s nem is szokott két-három hétnél hamarább kifejlődni.

_Pasteur_ 1880 óta érdeklődött a veszettség iránt. A betegségnek az a természete, hogy csak később tör ki, azt a meggyőződést érlelte meg benne, hogy a veszettséget is apró, élő szervezetek okozhatják. Vizsgálatai során nem sikerült ugyan efféle mikrobákat találnia, de megállapította, hogy a veszettség fertőző anyaga a veszett állat nyúlt agyvelejében van.

Veszett ebek nyúlt agyveleje húslében eldörzsölve a veszettségnek biztos oltóanyaga.

Ha ebből a kísérleti állat agyhártyájába oltanak, két hét mulva megvesz. Az oltóanyagot a levegőn szárítván, hatékonyságát sikerül csökkenteni. Kísérleteivel meggyőződött, hogy ha kellően meggyöngített oltóanyaggal kezdte az oltást, aztán mind kevésbbé-kevésbbé gyöngített, végre egészen gyöngítetlen oltóanyagot oltott be, a kísérleti állat nem veszett meg. Az ily elbánásban részesült ebek akkor sem vesztek meg, ha utóbb valóságos veszett eb marta is meg őket. Az oltással elért mentesség körülbelül öt évig tart. Kísérletei alapján arról győződött meg _Pasteur_, hogy a veszettség akkor tör ki, ha a fertőző anyaga eljut az idegrendszer középpontjába, az agyvelőbe. Mivel pedig hosszabb idő, legalább két hét telik el, míg a fertőző anyag az agyvelőben elszaporodik, arra a gondolatra jött, hogy a veszettség kifejlődését elháríthatja, ha sikerül a meggyöngített erejü oltóanyag hatásával az agyvelő fogékonyságát csökkenteni s amint ő mondotta, a vegyesvonaton utazó fertőzést gyorsvonaton küldött védőoltással kell megelőzni.

Állatokon tett sikeres kísérletei után 1885-ben vállalkozott _Pasteur_, hogy egy Neister Jóska nevű elszászi kisfiún kisérli meg a védőoltást, akit egy kóbor eb összemart. Ennek az elszászi fiúnak a neve éppen olyan emlékezetes a veszettség-ellenes oltások történetében, mint _Phipps James_-é, azé az angol fiúé, akin _Jenner_ a himlőoltást kezdette volt. De szomorúan emlékezetes a _Pasteur_-féle oltások során a _Pelletier Lujza_ nevű kisleányé is, akin először győződött meg arról, hogy a leggondosabb oltásokkal sem lehet a veszettség kitörését elhárítani, ha egy hónapnál is hosszabb idő telik el az ebmarás, meg az oltás megkezdése között.

Az oltóanyagot úgy termelte _Pasteur_, hogy a veszett eb nyúlt agyából vett húslében eldörgölt fertőző anyagot házinyulakba oltotta s ezek nyúlt agyvelejéből készítette az oltóanyagot ugyancsak húslében. A védőoltásokat 12 napig szárított készítménnyel kezdte, mind erősebb-erősebb, végre egynapos készítménnyel végezte az oltások sorozatát. Ilyen ciklusokban aztán megismételte az oltásokat 2–3 hétig az ebmarás súlyossága szerint. Az eseteket súlyosságuk szerint úgy osztályozta, hogy legveszedelmesebbek az olyan marások, melyek a fejet és az arcot érik, mert tapasztalat szerint ezek közül 95 százalékban tör ki és végződik halállal a veszettség, ha idejében nem oltják. Másodsorban veszélyes a kézen való marás, míg a ruhával takart testen vagy lábon történt harapás után csak 15–20 százalék a be nem oltottak megveszése és elhalálozása. _Pasteur_ több ezer ebmarott egyén beoltásával elérte azt, hogy még az arcon megharapottak közül is nem éri el a 2 százalékot a veszteség, általában pedig az 1 százalékot sem érte el, ha idejében és rendszeresen megtörténtek a védőoltások.

_Pasteur_ oltóintézetébe az egész világról elmentek magukat oltatni, akiket veszett eb mart meg. Most azonban már más országokban is nyitottak _Pasteur_-intézeteket, köztük az elsők egyike volt a budapesti intézet, melyet Hőgyes Endre rendezett be. Ennek az intézetnek beszámolója szerint nincs Magyarországon törvényhatóság, melynek területén veszett ebek ne garázdálkodnának. A budapesti intézet oltásai is hasonló kedvező eredménnyel járnak, mint a párisiak. Megnyitása óta (1890) a mult év végéig 61.412 ember jelentkezett. Közülök 49.382 kapott teljes oltást és ezek közül csupán 186, azaz 0.37 százalék pusztult el a mégis kitört veszettségben.

_Pasteur_ nemcsak saját kisérleteivel, oltásaival járult hozzá a természettudományok, meg az orvosi tudomány fejlesztéséhez, hanem módszereivel az újabb fejlődésnek olyan irányt is jelölt meg, amelyen ez a fejlődés szinte önkéntelen tart tovább. A fertőző betegségekkel szemben kifejlődött az oltással való védekezés, az oltással való gyógyítás, az úgynevezett _serumtherapia_.

A _Pasteur_ útmutatása szerint gyöngített fertőző anyagok, _virus_-ok segítségével fokozzák az élő test ellenálló képességét, hogy a teljes erejű fertőzés ne vehessen erőt rajta. Amíg azelőtt sok esetben csak arra volt utalva az orvos, hogy megfigyelje, vajjon a beteg le bírja-e küzdeni a testébe bejutott kórt, most sokkal gyakrabban van tehetségében, hogy támogatóan avatkozzék be a betegnek az életéért vívott harcába.

Amilyen nagy ember, amilyen érdemes tudós volt _Pasteur_, tudományán kívül egyéb vonásai is érdekelhetik az olvasót.

Följegyezték róla, hogy szelid természetű, gyöngéd ember volt, de a tudományos tételeit támadó ellenfelekkel szemben hevesen tudott védekezni. Éles megfigyelő tehetségét erős meggyőződés támogatta, úgy, hogy kisérletei során szinte előre látta, hogy micsoda eredményre jut. Ha pedig valami fordulat váratlanul lepte meg, azt is azonnal tudta értékelni és további kisérleteiben értékesíteni.

Hogy mennyire lelkesedett tudománya ügyéért, azt szépen jellemzi az a magatartása, amelyet akkor tanusított, mikor a gutaütés érte és abban a veszedelemben forgott, hogy tevékenysége megszakad. Lassú, szakadozott hangon mondotta tollba utolsónak hitt megfigyeléseit. Mikor pedig három hónap múlva némi erőhöz jutott, családja és barátai lebeszélése ellenére elszállíttatta magát Alaisba, hogy karosszékében ülve tegye meg intézkedéseit, mert – úgymond – Délfranciaország jóléte forog kockán.

De kedves vonása az ő tüzes hazafisága, vagy akár sovinizmusa is. Amit mink magyarok inkább tudunk méltányolni, mint a németek, akik kezdetben nem sok elismeréssel voltak iránta, utóbb pedig azt nem tudták neki megbocsátani, amit a szerencsétlen véget ért porosz-francia háboru után cselekedett. Hazafias elkeseredésében visszaküldte azt a diplomát, mellyel a bonni egyetem az orvosi tudomány díszdoktorává tette volt. Hiszen a sör pasteurizálására is az az igyekezet sarkalta, hogy a francia sört a német sör versenytársává tegye.

Általánosságban igaz, hogy a tudomány nemzetközi, de _Pasteur_ példája azt is igazolja, hogy a tudományok fejlesztésében érvényesülő nemzeti vonások mégis csak előbbre viszik a tudományt, mert a más-más fejlődésü elmék más-más oldalról látják, másformán tanulmányozzák a természet jelenségeit. Ez pedig többet használ az emberiségnek, mint az egyforma, szürke, katedrás bölcsesség.

Okuljunk _Pasteur_ példáján mink magyarok is, hogy a tudományok művelésében se vetkezzük le nemzeti sajátságainkat. A két _Bolyai_ a mathematikában, _Semmelweiss_ a fertőző betegségek dolgában bátorító példák, hogy magyarokul is beleszólhatunk a nagy nemzetközi tudományba.

*

1892. évi december 27-én hazája és az egész tudományos világ nagy ünneplésében részesítette a 70-ik életévét betöltött tudóst. Az ujra épült Sorbonne dísztermében, a köztársaság akkori elnöke, _Carnot_ karonfogva vezette be a politikai és tudományos előkelőségek gyülekezetébe Franciaország nagy fiát.

Előbb a közoktatásügyi miniszter üdvözölte, aztán _d’Abbadie_, a francia tudományos akadémia elnöke üdvözölte, átadván neki a nemzetközi gyűjtés útján szerzett nagy aranyérmet. Még több üdvözlésben volt része, részint a megjelentek köszöntötték, részint pedig fölolvasták a francia és külföldi tudományos társulatok 58 üdvözlő iratát. A londoni Royal Society üdvözletét az angol orvosok kitünő képviselője, _Lister Joseph_ mondotta el, kiemelvén, hogy mily hatással volt _Pasteur_ a sebészet fejlődésére.

A nagy tudós szerényen és meghatottan válaszolt, különösen pedig az üdvözlésére megjelent tanulóifjusághoz intézte szavait:

„Kérdezzétek magatokat: mit tettem saját okulásomra? és amint jobban és jobban előhaladtok: mit tettem hazámért? Így éljetek mindaddig, amíg talán elérkezik azon véghetetlenül boldog pillanat, amikor azt mondhatjátok, hogy valamivel hozzájárultatok az emberiség előhaladásához és javához. De bármikép végződjenek is törekvéseitek, utolsó órájának elérkeztekor mindenki azt mondhassa: tettem, amit tenni birtam.“

A tudományos világ hódolati ünnepét még három évvel élte túl _Pasteur_.

Meghalt 1895 szeptember 28-án.

Amikor utolsó útjára kisérték, háromszor hajolt meg előtte a büszke francia lobogó.

_Csapodi István dr._

Mommsen Tivadar.

1817–1903.

Homburg vor der Höhe egyike a leghíresebb németországi fürdőknek. Már a rómaiak ismerték vizének gyógyító erejét és használták is azt. Látogatóinak száma ma a százezer felé jár s habár azok óriási többsége angol, akad elég magyar ember is, aki fölkeresi. S ha már ott van, ne sajnálja a fáradságot, keresse föl a határán fekvő Saalburgot, a restaurált római tábort s tekintse meg annak múzeumát. Annak egyik helyiségében megtalálja Mommsen Tivadar mellszobrát. A szobrot a német császár kezdeményezte és az ő jelenlétében leplezték le. Fejedelmek csak fejedelmeknek nyújtanak ilyen kitüntetést. Most a népek ura adózott tudósok királyának. Nem mindennapi esemény még Németországban sem, ahol pedig értéke van a tudománynak. Nem is mindennapi még a nagy tudósok közt sem az, akinek osztályrészéül jutott.

Mommsen Tivadar nevét mindenki ismeri. Persze a mindenkit nem kell éppen a legtágabb értelemben vennünk. A jogász ismeri, hiszen a római jogban tekintély a neve, akár a közjogot, akár a büntetőjogot vesszük; sőt a római magánjogot sem lehet úgy tanulmányozni, hogy az ő munkásságával ne találkozzunk.

A történész vagy nyelvész egyaránt élvezi az ő munkásságának gyümölcsét. Egyik, mint az emlékek buzgó gyüjtőjét nem győzi eléggé dicsőíteni, a másik, aki földolgozásait forgatja, még ha azok egyik-másik tételét megcáfolva is látja annyi évek multán, hódolattal ismeri el az alapelvek helyességét, a módszer föltétlenül tudományos voltát, a logika uralmát és így a következtetések helyességét.

Szinte nem is lehetne hirtelen mindazokat a tudományágakat fölsorolnunk, ahol Mommsen nevével találkozunk. De azt már kevesebben tudják, hogyan lett Mommsen azzá, aminek ismerjük és így nem fölösleges, ha pályafutását, nagy vonásokban, bemutatjuk.

Mommsen Tivadar nem született német állampolgárnak. A kis Garding község, amelynek luteránus papi házában, mint első fiu látta meg a napvilágot, akkor még Dániához tartozott. Az 1817 november 30-án született fiúnak még megadatott Schleswig-Holstein Németországhoz csatolásáért harcolnia.