Part 8

Hogy a Bolyai János alkotását megérthessük és méltányolhassuk, egynéhány szót bocsátunk előre a felületek geometriájából. Olyan felületekről beszéljünk, amelyek bizonyos szabály szerint vannak alkotva és így egy véges darabjuk is magán viseli a felület jellemző tulajdonságait. Egy ilyen felület geometriáján értjük azon tételek összeségét, amelyek a fölület, a benne jól meghatározott módon húzható vonalak és ezen vonalak által alkotott idomok tulajdonságait fejezik ki. Gondoljunk pl. a sík vagy gömb geometriájára. Ha egy általános felület geometriáját akarjuk megalkotni, a felület olyan vonalaival kell dolgoznunk, amelyek nem tetszésszerintiek, hanem a felületre jellemzők, amelyek mintegy a felülettel adva vannak. Ilyen vonalak a felületek legrövidebb vonalai. Vegyünk föl a felületen két pontot és az ezt a két pontot összekötő vonalak közül válasszuk ki a legrövidebbet (eltekintve egyes szinguláris esetektől, ilyen mindig van). Ez épp oly szerepet játszik a felületen, mint az egyenes a síkban és ezért nevezik ezeket a felület egyenes vonalainak is. Hogy egy ilyen legrövidebb vonalat megnyújtunk pl. a végtelenig, azt úgy kell érteni, hogy ezen vonal bármely két pontját összekötő vonalak között tényleg ez a vonal a legrövidebb. Egy ilyen felületen két legrövidebb vonalat parallelnek mondunk, ha a végtelenbe meghosszabbítva nem metszik egymást. Egy felületbeli vonal két igen közeli pontján átfektetett egyenest mondjuk a vonal érintőjének. Két egymást metsző görbe vonal hajlásszögén értjük a metsző pontból a vonalak irányában húzott érintők hajlásszögét. A gömbön a legrövidebb vonalak a legnagyobb gömbkörök. Egy felület trigonometriáján értjük a felület legrövidebb vonalaiból alkotott háromszögek tanát. Az euklidészi sík háromszög szögeinek összege 180°. A gömb-háromszög szögeinek összege nagyobb 180°-nál. Vannak felületek, amelyeken a legrövidebb vonalak alkotta háromszögek összege kisebb 180°-nál. Ilyen felület pl. egy nyeregfelület, amelyet kezünkön is szemlélhetünk szétfeszített ujjaink között.

Már most Euklidész V. posztulátumának vizsgálatában gondoljunk egy pillanatra általánosan felületekre és azok egyeneseire (legrövidebb vonalaikra). Nyilvánvaló, hogy itt megeshetik pl. az, hogy a két egyenes nem találkozik, dacára annak, hogy a belső szögek összege kisebb 180°-nál.

Már most képzeljünk egy ilyen nyeregfelületet igen nagyon ellapítva, mikor is azt egyezőnek találjuk az euklidészi síkkal, dacára annak, hogy az eredeti viszonyok megmaradnak.

Távol attól, hogy ilyen nyeregfelületnek képzelnők a Bolyai-féle abszolutus síkot, ezt csak annak szemléltetésére hoztuk föl, hogy jogosult volt az akkori geometrák kételkedése. Már most hogyan jár el Bolyai János? Az ő korában azok a geometriai tételek, amelyeket én itt fölsoroltam, még csak készülőben voltak Gaussnál. Neki nem volt más fogantyu a kezében, mint annak éles meglátása, hogy megeshetik a két egyenes nem metszése akkor is, ha a belső szögek összege kisebb 180°-nál. Ő ennek következményeit vonja le és ennek következményeiből konstruálja úgynevezett abszolutus síkját.

Jánosnál tehát a kiinduló pont az, hogy két párhuzamos egyenes belső szögeinek összege kisebb 180°-nál. Vegyünk most egy síkban végtelen sok parallel egyenest. Egyik egyenesen vegyünk föl egy pontot és ebből úgy húzzunk egy egyenest az egyik szomszédos parallelhez, hogy a két belső szög egymással egyenlő legyen. Ilyen egyenes mindig van és János álláspontján a keletkező szögek hegyes szögek. Ezt a műveletet folytassuk tovább parallelről parallelre, mindig az előbbi szelő végpontját használva az új szelő kezdőpontjául. Az így kapott szelők együtt egy sokszöget alkotnak; ha pedig a paralleleket végtelen sűrűn vesszük, a sokszög átmegy egy görbe vonalba. Ezt a vonalat nevezi János határvonalnak és L betűvel jelzi. Később ennek a vonalnak a paraciklus nevet adták. Bolyai János kimutatja, hogy e vonal egyenlő görbültségü. Euklidész síkjában ennek a görbének egyenes fele meg, amely forgatva a parallelek egyike, mint tengely körül, síkot ír le. A paraciklus hasonló forgatással egy felületet ír le és ez a felület a Bolyai János paraszférája, amely olyan tulajdonságu, hogy rajta pontosan érvényes az Euklidész geometriája, ha az euklidészi egyenesk helyett a Bolyai-féle paraciklusokat használjuk. Nevezetes az, hogy míg az Euklidész síkjában az V. posztulátum nem bizonyítható, Bolyai a paraszférán ezt két paraciklusra szigorúan bebizonyítja. Ezután megszerkeszti Bolyai egy egyenes egyenlő távolu egyenesét, amely nála újra görbevonal lesz. Egy egyenes két pontjában egyenlő merőlegeseket állítunk és a végpontokat összekötjük egy parallellel, de mivel a belső szögek összege kisebb 180°-nál, az összekötő egyenesnek a másik felé be kell görbülnie János szerint. Szerkesztve ezt az egész egyenes hosszában, egy görbét kapunk, amelynek neve hypercyklus, és amelyik Euklidés szerint újra egyenes. Forgatva ezt a merőlegesek egyike körül, egy fölületet nyerünk, amelynek neve hyperszféra. Ennek geometriájával János keveset foglalkozik.

Bolyai János az ő geometriájában határozatlanul hagyja, hogy a belső szögek összege mennyivel kisebb 180°-nál és itt végtelen nagy tetszésszerintiség van. Minden egyes esetben más és más méretekkel bíró para- és hyperszférákat nyerünk, amelyeket az illető esetekben egy-egy állandó individuálizál. Amikor ez az állandó végtelenné válik, a Bolyai-féle geometria átmegy az Euklidész-félébe, amit élesebben úgy fejezhetünk ki, hogy a Bolyai-féle geometria, mint speciális esetet magában foglalja az az euklidészi geometriát.

Most láthatjuk a különbséget a kétféle geometria között és láthatjuk azt a széles látókört, amit Bolyai nyitott meg. Míg Euklidész szerint van egy felületünk, amely leír bizonyos egyszerűbb geometriai tüneményeket, addig Bolyai a felületeknek egy végtelen nagy sokaságát alkotta. A tapasztalás alá eső tüneményeket ez is leírja egy speciális esetben (ha az a bizonyos állandó végtelen nagy lesz). A többi esetek geometriájával a gyakorlat ugyan nem nyert semmit, de nyert a csupán abszolutus igazságra törekvő szellem, mert olyan újabb összefüggéseket kapott így, amelyeket az euklidészi geometria nem képes nyújtani.

Összefoglalva a mai geometriai rendszereket, háromféle geometriánk van: A Riemann-féle, amely a gömb geometriája; jellemzője, hogy a háromszög szögeinek összege nagyobb 180°-nál. Az Euklidészé, mely általánosan ismeretes és a Bolyai-Lobacsefszkij-féle geometria, amelyet euklidészi álláspontról nézve, a már említett nyeregszerü felületeken szemléltethetünk és amelyben egy háromszög szögeinek összege kisebb 180°-nál.

Ezek után látjuk, hogy az V. posztulátum helyes vagy helytelen voltáról szóló kérdés magától elesik. Ha geometriánk alapjául tesszük, kapjuk az Euklidész geometriáját; ha nem, kapjuk a Bolyaitól abszolutusnak nevezett geometriát. A kétezeréves probléma így nyert megoldást a mi Bolyaink által. Tulajdonképpen nem megoldást nyert, hanem lépcsőül szolgált a geometráknak oly magasra emelkedni, ahonnan új világokat láthatnak. A geometriai látókör az Appendix által óriásit növekedett és a kiépítés munkája ma is folyton tart.[11]

Az Appendix megjelenése után Jánost nemsokára nyugdíjazták és ő Domáldra, atyja birtokára költözött. Oly környezetben élt, amely nem is sejti, de ha sejtené is, méltányolni sem tudná a zsenit. A külső elismerés elmaradt és így Jánosnak különben is szélsőségekre hajló természete rendkívüli anomáliákba csapott át. Az egész országban egy ember van, aki őt érti és méltányolni tudja, atyja. Ő azonban összevesz atyjával, részint anyagi dolgok miatt, részint a gyanu miatt, amely szerint atyja elárulta volna eszméit Gaussnak. Munkakedve elvesz és csak szórványosan, kapkodva dolgozik. Egy Leipzigbe küldött, a komplex mennyiségekről szóló pályamunkájában sok dologban megelőz nagy matematikusokat, de bírái munkáját nem értették meg és ez még jobban elkeserítette. Nagyobb munkája még a Lobacsefszkij dolgozatának birálata, „amelyben János egyebek között Lobacsefszkij előállításának olyan pontatlanságára utal, amelyet rajta kívül senki sem vett észre“.[12]

Már utolsó katonaéveiben kezd félrevonulni, mogorva lenni. Minden kis dolog kihozza sodrából és ilyenkor óriási féktelenségekre ragadtatja magát. Egy ilyen eset volt oka nyugdíjaztatásának is. Haza kerülvén, azt hiszi, hogy atyja meg akarja rövidíteni örökségében öccse javára, ami elhidegíti az egykor oly meleg és harmónikus viszonyt. Jánosról sok mendemonda kering, jóval több a kelleténél és az apa talán túlságosan is hitelt adván ezeknek, szeretné, ha fia a közvéleményben is oly jó hírnek örvendene, mint esze azt megérdemelné. Ilyenkor János végtelen haragra lobban. Az okot bizonyos hozzá nem illő nővel való viszonya szolgáltatta. Az egyes tények a kisvárosi élet szokásai szerint eltorzítva kerültek közszájra. János hiában kéri atyját, hogy ne higyjen ezeknek, – talán az igaznál többet is elhitt – és így érthetjük János elkeseredését is. Mindenesetre Jánosnak családi élete egyike a legérthetetlenebb viszonyoknak. Bedőházy szerint nem tudni, hogy hol kapta nejét, sem azt, hogy meg volt-e vele esküdve, de ez a nő volt az egyetlen lény, akinek hatalma volt Bolyai János fölött. A szomszédok tanúsága szerint a két sajátságos lélek összeütközései nagy viharokra szolgáltattak alkalmat. Összegében véve tehát, szemben állott az öreg Bolyai jó híre a János épp oly rossz hírével; az öreg jó szíve az ő kemény, semmi szívességre és hálára nem hajló szívével; az apa kevés meglepetéseket keltő tudományos munkássága a János új világával. Szemben állott az apa tekintélye, amelyet néha akaratlanul is érvényesíteni akart, a János saját halhatatlanságába vetett hitével, mintegy bizalommal a jövő igazságszolgáltatása iránt, de épp oly elkeseredéssel a jelen iránt, hogy meg akarják fosztani dicsőségétől (Gauss-féle levél) és még hozzá a gyanúval atyja iránt, hogy ez az ő révén történt. Szemben állanak ilyen szétválasztó lelki motivumokkal, amikhez hozzájárul a széttörhetetlen kapocs, a mathesis iránti közös szerelem.

Bármennyire eltávolodtak is egymástól az első okok miatt, összehozta őket ez utóbbi. Az egész országban nincs még egy hely, nincs még egy matematikus, ahol szerelmüknek áldozhatnának. Ha távol vannak egymástól, leveleznek, de a kritikusabb időkben megszólítást nem használnak; eszméiket közölni kell. Ha pedig együtt laknak, egy meg nem értett szó, egy magyarázat félreértése, egy kis kritika fölszínre dobja az összes ellentéteket. És nem tudnak megegyezni, mint okos emberekhez illik, nem tudnak különbséget tenni bizonyos dolgok között, nem tudnak semmiben elnézést gyakorolni egymás iránt. Az őrültek csökönyösségével ragaszkodnak nézeteikhez. Az apa még engedne, de János makacssága őt is kihozza sodrából. Nyugodt pillanataikban mindketten vágynak a közös békére, hisz szeretik is egymást, ezt is nem rendes méretekben, többször ki is békülnek, de mindig kerül valami kis ellentét és kész a surlódás, sőt a késhegyig menő harc. Ilyenkor János szenvedélyessége nem ismer határt. Igy hívja ki atyját egy ilyen pillanatban párbajra, amire az öreg őt elűzi házától. Kibékülnek újra, de csak további civódásokra, amelyekben mindenesetre több hibája volt Jánosnak.

Férfikorában általában mogorva természetü, az embereket kerüli, akikkel érintkezik, azokkal is nyers. Álláspontja az, hogy az emberek egymással való érintkezése matematikai szigorúsággal történjék. Semmi előzékenység, semmi barátság, de semmi önzés. Ilyen elvek alapján míg atyját sok tekintetben elkeserítette, boldoggá akarta tenni a világot. Az apró sértések, keserűségek, névtelen szenvedések iránt nem volt érzéke, de érezte, hogy ebben a világban a boldogság vajmi ritka. Az ő hatalmas szelleme, amely a geometriában oly magasra tudott emelkedni, a humanitásban is túl akarta szárnyalni az emberi határokat. Az a szeretet és jószívűség, amellyel atyja minden egyes embert, érdemest és érdemetlent egyformán szívére ölel és nem számolva képességeivel, elhalmoz jótéteményekkel, Jánosból az egész emberiség felé sugárzik. Atyja fia volt ő ebben is, csakhogy óriási méretekben. Egy rendszert akar kidolgozni, amelyben szigorúan az ész szabályai szerint él az emberiség: amely világban boldogság honol, mert száműzve van belőle minden, ami az emberi lélek érzelmein alapszik. Nincs költészet, művészet, szeretet, szerelem, csak matematikai formulák szerint símán gördülő élet. Ezt a hideg világot nevezi ő boldognak, amelyből hiányzik a szülői és baráti szeretet melege, hiányzik a szerelem tüze. Rendszerét üdvtannak nevezi és ebben akarja összefoglalni az összes emberi tudományokat, amelyek ezt a célt szolgálják. Csak vázlatok, apróbb fejezetek maradtak ebből, egységes munkára már nem volt képes a szerző. A gondolat, az eszme nagysága annyira elragadta, hogy a részleteket nem tudta kidolgozni. Hozzájárult igen nagy önimádása és minduntalan saját énje nyomul előtérbe.

Atyjától örökli jelleme alaphangjait, de mint mellékhangok vegyülnek az eredetileg harmónikus vonások közé anyja hisztérikus lelkének némely vonásai. Lassanként e mellékhangok lesznek uralkodókká a lélekben és emiatt van, hogy apa és fiú szembeállítva, két ellentétes jellemként tünik föl előttünk. Midőn bámulattal állunk meg a „Geometria absolute vera“ mellett és töprengéssel a Farkas munkája előtt, hogy miben is rejlik e férfiu nagysága,[13] vegyük észre, hogy egyek ők: a matematika megalapozói. Farkas egy kérdés megoldását fiára hagyta, mint legszebb díszét talán az általa emelt örökké szilárd épületnek. Mindkét élet szívetszorító példája egy tragikus életnek, de míg a Farkas homlokára a nyugati nap – Gauss – egy fénysugárt von, addig a Jánoséra, – legalább az ő hite szerint, – csak árnyat akart vetni. Talán intő példa mégis, hogy ne mindig a külföldre bízzuk zsenijeink fölfedezését. Élnek olyan talajon, amely semmiképpen sem kedvez a matezis fejlődésének; de míg Farkas túlságos szerénységgel elesettnek vallja magát, filozófikus lelke munkára sarkalja, hogy mégis hasznára legyen hazájának és az emberiségnek, addig János kevésbé rokonszenves módon, de annál nagyobb önbizalommal és bátorsággal kimondja, hogy ő az emberiség legnagyobb szellemeinek egyike. Az a lélekerő, amely Farkast nem engedi teljes desperációba jutni, – mintegy bízva az utókor igazságszolgáltatásában, – a János lelkében erőt akarván venni a sorson és körülményeken, önmagasztalásba ful. Farkas minden egyes embert boldogítani akar, aki hozzá fordul, János elég erősnek érzi magát az emberiség boldogítására. Farkas szétszórja emiatt javait, magát nagy anyagi zavarokba sülyesztve; János erre fordít az anyagiaknál annyiszorta becsesebb sok szellemi energiát, megfosztva magát új alkotások gyönyörűségétől. Ki vesztett többet, ne mondjunk ítéletet. Farkas lelke csordúltig van a keserűséggel, amidőn azt írja Gaussnak: „Bocsásd meg nekem, kedves Gauss, hogy óriási pályafutásodban zavarlak…“, de ezzel a keserűség távozik, pedig a fájdalomnak mily tömege hozhatta tollára e szavakat, összehasonlítva magát az óriás Gaussal. Egy pontból indultak ők ki, egy irányban, egyenlő impulzussal, de míg Gauss nyílegyenesen folytatta pályáját, a Bolyaié a mi, még örökkétartó átkunk bűvkörébe jutván, lehajlott és kínosan szakasztott egypár barázdát a műveletlen ugaron. Ebben a néhány Gausshoz írott szóban benne van mindaz a fájdalom, amelyet az anya érezhet egyetlen gyermeke elvesztén. Benne van, sőt több, mert a lángésznek minden mozzanata rendkívüli. Nem közönséges dolgokat termel, nem közönséges módon örül és nem közönséges módon szenved. Jánosnak nem jöttek ajkára ilyen szavak; talán ezek fojtogatása következtében volt az egykor kedves fiu olyan mogorva, szótalan.

Atyja halála után János teljesen fölhagyott mindennel és teljes elhagyatottságban halt meg 1860-ban Marosvásárhelyt.

Pihennek ők már mind a ketten és ma, amikor ítéletet mondunk fölöttük, törekedjünk elsősorban talán megérteni őket.

*

E kis dolgozatban eredeti gondolat, – leszámítva egypárat, – nincsen; minden meglelhető Bedőházy J.: A két Bolyai; Brassay: Emlékbeszéd Bolyai Farkas fölött; Schlesinger Lajos: Bolyai János (Math. és Phys. Lapok) és egyetemi előadásai; Bolyai és Gauss levelezése címü munkákban és még a Math. és Physikai Lapokban közölt néhány értekezésben. Éppen ezért elhagytam az illető helyeken minduntalan a forrásra utalni, ami az olvasást nehézkessé tette volna.

Carolus Linnaeus.

Már megsárgultak irásainak levelei, már bevonta másfél évszázad patinája könyveinek régi erős bőrkötését, de a feledés porrétege nem fedte be őket…

A régi könyvek között egy sincs, amely oly mindennapos használatban volna, mint Linné nem egy műve, sőt éppen az ő alapvető munkái voltak azok, amelyek örökre elnémították előzőinek szavait és múzeumi darabokká tették a Linné előtti botanikai fóliánsokat. Pedig műveiben nem találunk oly hatalmas, új, természettudományi tételeket, törvényeket vagy fejtegetéseket, mint egy Newton, Keppler, Galilaei vagy Darwin alkotásaiban. Nem is ilyen eredményeket kell keresnünk Linné munkáiban, hanem ismerve az őt megelőző korok természetrajzi tudományainak történetét, megtaláljuk Linnében a reformátort, a forradalmárt, aki mintegy kulcsot adott az emberiség kezébe és ezzel fölnyitotta az évszázadok óta hasztalan döngetett kaput, amely a természet kutatásának csarnokába vezet.

Csodálatos erő, munkakedv, törhetetlen szorgalom, éles megfigyelés, fegyelmezett agy jellemzi Linnét. Ezekkel a tulajdonságokkal fölszerelve tudta csak végigküzdeni küzdelmes életét, elszenvedni a nélkülözéseket, kutatni a természetben, robotolni iróasztala mellett és oly műveket alkotni, melyek alkonya nem következhetik el.

Küzdelmes volt az ő pályafutása is. Mintha a természet éppen attól akarta volna megvonni javait, aki neki szentelte életét.

Családja svéd smalandi paraszti ősök ivadéka. Nagyatyja Bengt Ingemarsson nevü paraszt volt Hwitarydban, aki Nils fiát papnak nevelte. Ez utóbbi svéd szokás szerint mint akadémiai képzettségü férfiu, latinos nevet, a Linnaeust vette föl egy híres rashulti hársfa után. A család másik két ága ugyanígy Tiliander és Lindelius nevekre változtatta a paraszti Ingemart és Ingemarssont. Nils Linnaeus és felesége Christina Brodersson elsőszülött fia Carolus Linnaeus (Linné)[14] 1707 május 23-án született Stenbrohult közelében, Rashulthban. Már születésekor konvenció és fogadalom várta a leendő természetbuvárt. Szülei Istennek ajánlották elsőszülöttjüket, papnak szánták és legfőbb óhajuk az volt, hogy az apa hivatalát folytassa később a fiu. De Linnét természete másfelé vonta. Ő már gyermekkorában csodálója és rajongója volt a természetnek, többre becsülte az erdőben való bolyongást, a kerti plánták művelését, mint az iskola padjain a grammatika tanulását. Maga atyja is virágkedvelő kertészkedő volt, ő maga vezette be fiát a kertészkedésbe, botanizálásba és szivesen vette, ha fia a szép vidéken jár-kel és a természet nyitott könyvének titkait kutatja. Remélte, hogy fia eme léleknemesítő foglalkozása a komoly gondolkozáshoz, szelid életmódhoz szoktatja őt. Ez így is történt, de egyuttal elvonta őt az iskola padjairól, virágai kedvéért elkerülte a nyelvtan csarnokát, nem imponált neki a tanrend, a tanterv, meg a bizonyítvány. Nehezen bár, de elvégezte a gimnáziumot Wexiőben. Tanárai természetesen nem voltak megelégedve vele és tanácsolták is Linné szüleinek, vennék ki őt az iskolából, mert semmi komoly pályára nem való. Be is látták szülei, hogy tervük nem sikerül. Elhatározta atyja, hogy inkább csizmadiának adja, de nem engedi, hogy botanikus legyen. Semmi pálya, semmi tekintélyes polc és dicsőség nem vár a botanikusra, gondolta az öreg pap és ha már nem prédikálja fia isten dicsőségét a szószékről, legalább cipőket készítsen, amelyben a hívők a templomba járnak. Linné tehát dilemma előtt állott. Vagy pap vagy csizmadiainas. Az utolsó percben azonban, mint ilyenkor történni szokott, megjelent a mentő szellem Rothmann orvos személyében. Rothmann ismerte jól a fiatal Linnét, tanította is a gimnáziumban, fölismerte benne nagy tehetségét, megérezte, hogy a fiu botanizáló hajlamának komoly alapja van és már addig oly ismereteket szerzett, amely bármely szakférfiunak is díszére válhatnék. Minden ékesszólását és rábeszélőképességét fölhasználta, hogy Linné atyját szándéka megváltoztatására birja. Mivel a fiu ki is jelentette, hogy akár papnak, akár csizmadiának adják, ő mégis botanizálni fog, továbbá, mert a szülők kivánsága és fogadalma elvégre a második fiún, Samuelen is végre leszen hajtható, ami úgy is lett idővel, sikerült is Rothmannak rávenni Linné szüleit, hogy bizzák ő reá fiuk további nevelését és engedjék az orvosi pályára lépni. Abban az időben még a botanika az orvosi tudományokkal volt szoros kapcsolatban, tulajdonképpen a botanikusok fő studiuma a gyógynövények ismerete volt, viszont el sem volt képzelhető olyan jó orvos, aki a növényeket nem ismerte. Rothmann maga is botanizált, maga mellé vette Linnét, bevezette az orvostudományok elemeibe, rendelkezésére bocsájtotta könyvtárát, amelyben Linné gyönyörrel tanulmányozta az akkor legnagyobb becsben tartott botanikai művet, Tournefort Institutiones rei herbarii c. munkáját. Most már kénye-kedve szerint foglalkozott növény- és állatgyüjtéssel, ezek tanulmányozásával, készülvén ezáltal az egyetemre. 1727-ben, mikor gimnáziumi tanulmányait bevégezte, nem valami meleg ajánlással bocsátották útnak tanárai. Bizonyítványában az volt olvasható, hogy a tanuló olyan, mint a faiskola csemetéje, amely a gondos kezelés ellenére mindig azon van, hogy vadhajtásokat hozzon. Csak, ha óvatosan átültetjük őket, változik meg természetük és hoznak élvezhető gyümölcsöt. Ez nyujt reményt arra, hogy Linné átlépve az egyetem küszöbét, talán kedvező haladást fog mutatni.

A svéd főiskolák közül Linné a közelebbi kisebb és olcsóbb lundi akadémiába ment, ahol hamarosan az elsők közé küzdötte föl magát szorgalma és készültsége révén. Itt is akadt pártfogója Stobaeus orvos-botanikus professzor személyében, aki megismerve Linné kitünő tulajdonságait, magához vette őt. Stobaeus könyvtárában és gyüjteményeiben megtalálta Linné a neki megfelelő könyveket, a városka környékén szorgalmas kutatásokat végzett, különösen az alsóbbrendü állatokat, de főképpen a növényeket tanulmányozta, a gyüjteményt gyarapította és Tournefortot követvén, leirásokat készített megfigyelése tárgyairól. A következő, 1728. évben már kicsiny lett Linné ambiciójának a lundi akadémia és nem törődve a nyomorral, amely reá várt, átment az upsalai egyetemre. Kis pénzecskéje, amit még hazulról kapott, Upsalában hamarosan elfogyott. De neki elég volt az, hogy az egyetemet ingyen látogathatta, a testi jóléttel nem törődött. Annyira jutott, hogy könyöradományokból tengődött, társai ételmaradékából táplálkozott, elviselt ruháikat kérte el, elővette csizmadia tudását is és az eldobott rongyos cipőket foltozta ki magának kártyapapirossal, fakéreggel. Igy járt arra az egyetemre, amelynek nagy hírnevét, mint professzor ő maga is emelte! Ez a nyomor és küzdelem nem törte le Linné törekvését, de megedzette azt.

Nemsokára itt is pártfogóra talált. Egy izben, amikor a botanikus kertben tanult, összetalálkozott Celsius nagyhírü tudóssal, akinek méltán föltünt Linné alapos ismerete, tájékozottsága a kert növényei körül. Mikor Celsius meghallotta Linné nyomorát, magához vette őt, lakást, ellátást adott neki és munkatársul szerződtette. Celsius egy hierobotanikán dolgozott, amelyben a biblia növényeit irta le és ebben nagy segítségére volt pártfogoltja, aki ezáltal ismét otthonhoz és könyvtárhoz jutott. Nagy alkalma nyilt itt Linnének a munkálkodásra, tanulásra, a botanikai irodalom tanulmányozására. Tourneforton kivül megismerte Linné a párisi Vaillant műveit is és e két rendszerező gondolataiból táplálkozva mindinkább megérlelődött benne egy új növényrendszer megalapításának eszméje, amelynek a növények ivarszervein, a porzók és termők viszonyain kell fölépülnie. Behatóan tanulmányozta tehát a növények ivari életét, 1730-ban már egy értekezést is irt erre a tárgyra vonatkozó észleleteiről, amely a szakférfiak, különösen Olaf Rudbeck figyelmét is magára vonta. Még ebben az évben történt, hogy a 70 éves Rudbeck vissza akarván vonulni a tanszéktől, megfelelő helyettest keresett és ezt Linné személyében találta meg. Huszonhárom éves volt ekkor Linné és már mint vikárius a növénykertben előadásokat tartott. Ez az új helyzet még inkább kifejlesztette Linné tudását. Előadásai részére kidolgozta növény- és állatrendszerét, megírta a svéd kerti virágok rajzát, amely művében, bár ez nyomtatásban nem jelent meg, fektette le először rendszere gondolatait.

Működése azonban nem volt zavartalan. Az upsalai svéd természetbuvár társaságtól megtisztelő megbizást kapott, amely azonban több nélkülözést és küzdelmet rejtett magában, semhogy kisebb energiáju és kevesebb nyomorhoz szokott tudós elvállalhatta volna, mint Linné. Kiküldték a Lappföld természetrajzi tanulmányozására igen szerény anyagi segítséggel.

Minden természetbúvár tudja, hogy mily fáradságos még ismert területen, művelt környezetben is a természetrajzi gyüjtés, pedig e helyeken nélkülözésről szó sincs. Elképzelhető, mily küzdelmes egy jóformán lakatlan, a természet szeszélyeitől alaposan meglátogatott területet, a lappok földjét kutatni, egyedül, szegényen. Linné nyomorhoz, nélkülözéshez szokott természete, törhetetlen tudásvágya azonban nem ismert akadályt. Szülei meglátogatása után 1732 május 2-án útrakelt. Hátán gyüjtőtáskájával, fehérneműjével, kebelében nagy ambicióval nekivágott a nagy útnak. Az út elejét, amíg tulajdonképpeni céljának területére nem érkezett, lóháton tette meg, a bottni öböl mentén északkelet felé Hernasandig. Innen kezdve egyedül, gyalog folytatta útját a lappok rideg földjén. A folyók, tavak, mocsarak országában metsző hidegben, emberi táplálék hijján barangolt be nagy területeket. Saját följegyzése szerint hallal és rénszarvastejjel táplálkozott, sóhoz és kenyérhez csak nagy ritkán jutott. A lappföld után Norvégiának vette útját és megmászta a svéd-norvég határhegységeket, meglátogatta a gazdag ércbányákat, megfigyeléseit, gyűjtéseit az ásványországra is kiterjesztvén. Augusztus 11-én ért Luleába, ahol egy kissé megpihent, azután Torneán át Finnországba ment; Carleby, Vasa, Kristina, Biorneborg jelzik útját, amelyet Abo egyetemi városig folytatott, ahonnan a bottni öblön keresztül visszatért Upsalába (1732. október végén). Utazása nagy eredményekkel gazdagította a bejárt földek ismeretét. Linné közölt is belőle a svéd akadémia évkönyveiben 1732. és 1735-ben a Florula lapponicat, amelyből később (1737.) a Flora lapponica alakult. Száz új növényt írt le ebben. Linnének ez az első nyomtatásban megjelent műve már eltér Tournefort rendszerétől és Linné eredeti fölfogása tükröződik benne vissza. A Fauna fennica (Finnország állatvilága), mely 1735-ben jelent meg, szintén ez utazás eredményeit dolgozza föl. Nyilvános elismerést is nyert útja után: az akadémia tagjává választotta.

Gazdag tudással, öregbített tapasztalatokkal és nagy lelkesedéssel fogott hozzá Linné ismét 1733-ban az egyetemi előadásokhoz. Növénytant és ásványtant hirdetett. Előadásai oly vonzóak, oly alaposak voltak, hogy példátlan nagy hallgatóságot gyüjtött maga köré. A fokozódó siker azonban irigyeket is termelt.

Az öreg Rudbeck új helyettese, Nils Rosén volt a legféltékenyebb Linnére. Bevádolta őt az egyetemi tanács előtt, hogy diploma nélkül mer előadásokat tartani. Hiába volt a nagy tudomány, az eddigi siker, a tanács consistorium elé állította Linnét és eltiltotta a további előadásoktól. Képzelhető, hogy a lesujtó itélet hogy hatott a törekvő, lelkes, de egyuttal indulatos Linné kedélyére. Az őrülettel volt határos fölháborodása és mély gyűlölete Rosén iránt, úgy hogy amikor ez megelégedéssel elhagyta a consistoriumot, megtámadta őt Linné, kardot rántott és le akarta szúrni rosszindulatu ellenségét. Csak a környezet mentette meg a vádaskodó életét, de Linné további sorsa majdhogynem a bukás volt. Ki akarta tiltani a biróság Upsalából és csak pártfogójának, Celsiusnak sikerült őt ettől megmentenie. Linné és Rosén közötti ellenségeskedés azonban sohasem szünt meg teljesen, még akkor sem, mikor mind a ketten hírneves professzorok lettek.