Part 12

Atyjának még két fia volt: Tycho és Ágost; mindkettő klasszika-filologus. Az öregebbikkel mindvégig melegen vonzódtak egymáshoz, az egyetemet is együtt végezték; a kisebbikkel állandó vitában állottak, aminek következménye lett az elhidegülés egymástól.

Tanulmányait Altonában és Kielben végezte. Utóbbi helyen működött Osenbrüggen, a jogi és nyelvészeti tanulmányairól egyaránt ismert tudós és a fiatal magántanár, Jahn Ottó. Amannak példája, indítása meglátszott munkásságán; emezzel egy egész életre szóló barátság kötötte már itt össze.

Jahnnak az irányítása alatt jelent meg első munkája, a római collegiumokról és társulatokról 1843-ban és egy év mulva a római tribus administrativus jelentőségéről szóló tanulmánya. Sokat igérő kezdetek; a hozzájuk fűződő remények alapos voltát hatvan esztendő gazdag eredménnyel dicsekvő munkássága igazolta. Ide s tova hetvenéves munkák és ma is számottevők. Egyik-másik, fiatalos hévvel fölállított tételüket később maga a szerző cáfolta meg, aki maga mondja: akkor még nem ismerte a legnagyobb művészetet, hogyan lehet valamit nem tudni.

A későbbi nagy embert a második árulja el azzal, hogy – előszava szerint – szakít az addigi előadásmóddal, „Niebuhr fényes képzeletével“. Nem szívesen teszi, – úgymond, – de meg kell tennie: ezt követeli az igazság.

Önállóságra, eredetiségre, alaposságra törekszik. Nem riad vissza e törekvésében a fáradalmaktól, önfeláldozástól sem. A schleswig-holsteini kormány anyagi támogatásával elébb Párisba, majd Itáliába ment a római jogra vonatkozó emlékek (monumenta legalia) összegyüjtésére.

Párisban nemcsak a hivatalos körök, de maga a tudománykedvelő és művelő III. Napoleon császár is, elősegítették tanulmányait.

Olaszországot két év alatt keresztül-kasul utazta. Azután is gyakran megfordult ott és a könnyen hevülő, melegszívü olaszoknál hihetetlen népszerűségre tett szert. Olyanra, amilyenben német tudósnak nem egyhamar volt ott része. Ezeknek az egyébként minden tiszteletreméltó férfiaknak majdnem általános jellemvonásuk, hogy nem ritkán gőgösek és ezért gyakran tapintatlanok és itt-ott nagyképűek. Olyan tulajdonságok, melyek a jókedélyü, kissé könnyelmű, de hiú és éppen ezért talán még a magyarnál is érzékenyebb olasz nép bizalmának a megnyerésére éppen nem alkalmasok.

Mommsenben ezek a tulajdonságok nem voltak meg. Hosszas ott tartózkodása alatt a nép minden rétegével érintkezett és így megtanulta kivel hogyan kell bánni. Valóságos tekintély lett közöttük, kinek figyelmeztető intéseit köszönettel vették, dicséretére büszkék voltak, – számlája kifizetésében versengtek a községek. Egyik délitáliai útja alkalmával már annyira ment az ünneplése, hogy terhére volt és valósággal menekülnie kellett előle. Sziciliába ment. De a híre oda is elkísérte. Egy vén gyűjtőt ismertek ott, aki minden érdemes emléket összegyüjtött, de aztán ki nem adta, meg sem mutatta. Egyedül Mommsen volt kivétel, de ő is csak egyszer. A vén kártékony azért, hogy Mommsen közölje az egyik föliratos emléket, megvált tőle…

Az összes olaszok közül, vagy tán az egész világon, az öreg _Borghesi_ Bertalan grófnak köszönhetett legtöbbet. Mindig a legodaadóbb hálával is viselkedett vele szemben. A másik olasz, kinek szolgálatait nemcsak igénybe vette, de nagyra is becsülte s akivel évek hosszu során át dolgozott: _di Rossi_ Ker. János. Az utóbbival munkássága későbbi korszakában volt szoros barátságban; az elsőhöz mindjárt olaszföldi útja elején vezette jó szerencséje. Jellemző, amit a vele való első találkozás után ír egyik barátjának, Henzennek: „Nem szükség Önnek ecsetelnem, hogy milyen benyomást gyakorolt reám Borghesi, mert hiszen Önre bizonyára ugyanolyan hatással volt. Egyetemi hallgató koromban nem volt szerencsém olyan férfiakkal érintkeznem, akik nekem imponáltak volna: itt bőven kárpótolódom. Ha azt akarom, hogy le ne mondjak felirattani tanulmányaimról, erővel arra kell gondolnom, hogy ő már a véghez jár közel, én pedig még csak kezdő vagyok.“ Naplójába pedig ezt írja ugyanakkor: „Ez a tudós úgy imponál nekem, mint senki más.“

A nagyrabecsülés kölcsönös volt. Borghesi a porosz királyi akadémiához írt soraiban mond el minden szépet és jót róla, amit csak el lehet mondani fiatal tudósról. Nem éppen ok nélkül és nem hiába.

Még Párisban dolgozott Mommsen, mikor a berlini akadémia elé javaslatot terjesztettek (1844. XII. 9.), hogy a római jogra vonatkozó föliratos emlékek gyűjtésére irányuló törekvésében támogassa az akadémia. A javaslat tulajdonképpen taktikai fogás volt. Az akadémiában ugyanis ismét kisebbségben voltak azok, akik a római föliratos emlékek teljes gyűjteményét (Corpus Inscriptionum Latinarum) az akadémia útján nyerendő állami segítséggel végre nyélbe akarták ütni. Most, hogy Mommsen hasonló céllal éppen tanulmányúton van, ismét megkísérlették az elv érvényesítését. Nem éppen sikertelenül, de elvi eredménynél nem sokkal tekinthető többnek az a 150 tallér, melyet az akadémia a fiatal kutatónak segítségül nyújtott. Ezzel aztán el is vetette a kockát.

Borghesi sammarinói kastélyában, melyet tulajdonosa a fölirattan templomává avatott, kapta a kedvező hírt. Itt határozta el magát a nápolyi királyság területén levő római föliratos emlékek összegyüjtésére. Innen indult el és két év multán ide tért vissza az összegyűjtött anyaggal. Öt évig tartott az anyag földolgozása. De a kiadásra nem volt már pénze. Wigand leipzigi könyvkiadó jó reménység fejében s még inkább barátságból nyomatta ki. A gyűjteményt Borghesinek ajánlja: magistro, patrono, amico = mesterének, pártfogójának, barátjának. Bevezetésében minden szó elárulja az önérzetes munkást, aki tisztában van munkájának értékével, fontosságával és azzal, hogy annak irányítónak kell lennie a jövőre is. Megküzdött – úgymond – a munka nagy nehézségeivel, de ismeri annak hiányait is. Éppen azért előre lemond a hivatatlan bírálók dícséretéről épp úgy, mint nem veszi föl ócsárlásaikat. A kedvezőtlenül ítélők kifogásaival s az elfogultan kedveskedőkkel szemben egyaránt Borghesihez föllebbez, mert csak ő lehet megértő, igazságos, elfogulatlan bírája.

Ekkor azonban már régen nem volt a sanmarinói kastély vendége. Az 1848. év, a forradalmak szele őt is megérintette. Már az év elején otthon találjuk; lapot szerkeszt és ebben lázasan izgat a Poroszországhoz való csatoltatás mellett. Nem sokáig, mert már az év végén Leipzigben egyetemi tanszéken találjuk régi pártfogója, Haupt és fiatalkori barátja, Jahn Ottó társaságában. Képzelhető, milyen alkotó tervek dagasztották e bizalmas és alkotásra teremtett hármasnak keblét. De csak rövid ideig. A politika széthányta őket, a hármat háromfelé. Megvádolták őket, hogy forradalmi mozgalmakban vettek részt. A bíróság bizonyítékok hiányában fölmentette ugyan őket, de ez a kormányt nem nyugtatta meg. A múlt század második felének elején nálunk is nagy szerepet játszó Beust vezetése alatt álló kormánynak maga a vád alá helyezés ténye elegendő volt arra, hogy mindhármukat megfossza állásuktól 1852-ben. Az eljárás titkos mozgató rugóját világosan elárulja, hogy kettőnek Poroszország – mely ellen akkor Szászország intrikált – adott állást: Jahn Bonnba ment, míg Hauptnak Berlin adott tanszéket.

A legfiatalabbik – Mommsen – egyelőre Zürichben foglalja el a római jogi tanszéket s a két év, melyet ott tölt, jó alkalom neki arra, hogy a svájci római kor föliratos emlékeit összegyűjtse. Onnan két év teltén Boroszlóba, majd újabb négy év mulva Berlinbe került. Egyelőre nem tanszékre, hanem a Corpus Inscriptionum Latinum szerkesztésére az akadémiához. Nemsokára fölajánlották neki a római történelem tanszékét és ő ezt 1861-ben el is foglalta.

A római jogászból tehát a római történelem tanára lett. Érdekes jelenség, de az átalakulás folyamatát, okait egyik korán elhunyt barátjáról szólva, maga mondja el: a klasszikus római jog tanulmányozásából kiindulva – mint mindenkinek, aki nem a formában keresi a lényeget, a munka szellemét – rá kellett jönnie, hogy a történelmi jogbölcselet a történelem nélkül, a római jog Róma nélkül, – még csak nem is félmunka.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy – bár hajlandósága mindegyre visszavonta kedves tárgyához, a római joghoz – már Olaszországból való visszatérése után jelzi egyik barátjához irott levelében, hogy: mindjobban meggyőződtem egy jegyzet nélkül való, könnyen olvasható római történelem megirásának szükségességéről. Munkájában sietteti a lepzigi eset, mikor egy ideig állás nélkül is volt.

_A rómaiak történeté_-nek megjelenése valósággal forrongást okozott, mert mindenkit meglepett. Voltak, akik ujjongva fogadták a régi előadásmóddal való szakítását; az előadás alapjává az intézmények fejlődésének és a társadalmi kérdéseknek tételét. Másokat azonban kellemetlenül érintettek a modern korra vonatkozó összehasonlítások és az ilyen kitételek: A kamarilla éppen Hannibált nem akarta; a tyrannis igen későre jött Róma számára; vagy amikor Sertoriusról mondja: egyike a legnagyobbaknak, ha nem a legnagyobb azok közül, akiket Róma szült.

Munkájának három kötete jelent meg egyszerre, melyekben Caesar halálával fejezi be tárgyalását. Harminc esztendőnél tovább váratott magára a folytatás. Hosszadalmas volna annak fejtegetése, hogy miért nem jelent meg akkor sem annak közvetlen folytatása, a negyedik kötet, hanem csak az ötödik. A maga nemében ez is jellemző. A császárkori tartományokat és azok embereit ismerteti, Firdusi szavait véve jelszónak: Járd be a világot és állj szóba mindenkivel. A római föliratos emlékek összegyüjtésével ő tette ezt lehetővé másoknak is.

Éppen az utolsó simításokat végezte a _Rómaiak történetén_, mikor 1853-ban a berlini akadémia megbízta őt Henzen és Rossi társaságában a Corpus Iscriptionum Latinarum (röviden CIL) szerkesztésével. Ez a megbízás évtizedek óta folyó harcnak kedvező eldőltét jelentette. Sok kicsinyes, az önzetlenség aggodalmaskodó álarca alá rejtőzködő önzést kellett addig legyőzni, míg a munka megindulhatott. Mommsen már régebb óta részese ennek a harcnak. Ő és pártfogói az akadémiában számítotttak reá, hogy a nápolyi királyság föliratos emlékeinek megjelenése eldönti a harcot. A mintaszerü közlés csakugyan elhallgattatta az ellenfeleket s az akadémiának oly dicsőséget szerzendő munka végre megindulhatott.

A harc egész embernek mutatja Mommsent, kiről az akadémia titkára elismeréssel jegyzi meg: nagyon kitartó ember, ki egy lépést sem engedett. Mommsen pedig minden joggal válaszolhatta erre: azt hiszem, bebizonyítottam, hogy a kir. akadémiával folytatott tárgyalásaimban sohasem a személyi előnyöket kerestem, hanem csak az ügy érdeke vezetett.

A munka érdekében később meghivták az akadémiára is (1858) Berlinbe. Ajánlói meglehetősen kevés szóval így ajánlják: a Rómaiak történetének irója, kit elismert munkásságáért Berlinbe kell hivni a CIL szerkesztésére. Ettől kezdve ott is lakott állandóan, eltekintve a hosszabb-rövidebb utazásoktól, melyeket Itáliában vagy a föliratos emlékek gyüjtése érdekében a dunamenti országokban tett.

Pedig csábították s a legnagyobb német egyetemek vetélkedve kínálták föl tanszékeiket. München, Bonn, Göttingen, Strassburg és Leipzig tárták ki előtte kapuikat, de Berlin mindig megtalálta a módját annak, hogy megtartsa magának. Mikor 1861-ben Bonnba hivták, a berlini egyetemen külön tanszéket adtak neki a római történelem tanítására. Mikor pedig mintegy másfél évtized mulva Leipzig csábította, az akadémia választotta meg titkárának és szakosztályi elnökének.

Ebben az időben választották ismét a porosz alsóháznak is tagjává. Majdnem egy évtizeden át (1873–1882) volt ezen a helyen is a szabadelvü nemzeti politikának a harcosa. Erről a politikáról már előbbi képviselősége alatt is tanuságot tett, mikor a Dánia, Ausztria és Franciaország ellen való harcra tüzelt nagy lelkesedéssel.

Franciaország ellen való izgatása adott okot _Fustel de Coulanges_ francia tudósnak (1870-ig strassburgi egyetemi tanárnak), hogy franciánál szokatlanul hevesen támadjon ellene; eszébe juttatja, hogy ha nem is kegydíjasa volt III. Napoleon császárnak, de legalább is kitüntető vendégszeretetét élvezte Franciaországnak és a császárnak. Mommsent azonban ez a támadás sem térítette le a maga útjáról. A francia akadémiát pedig nem gátolta meg abban, hogy egy negyedszázad mulva tiszteletbeli tagjává válassza az akkor már világszerte ismert nevü tudóst.

Mommsen politikai szereplése azonban sohasem volt munkásságának gerince. De látni fogjuk, hogy jól fogott tudományos céljainak előmozdítására. Tevékenységének fő szintere azonban mindvégig az akadémia és az egyetem. Emitt tanítványok nevelésével, amott nagy tudományos vállalkozások szervezésével szolgálta a tudományosságot. Ehhez járul természetesen irodalmi tevékenysége.

Akadémiai törekvéseinek irányítója az a meggyőződés, hogy minden olyan tudományos feladatot, mely az egyes ember vagy a társulatok erejét fölülmulja, az államnak kell elvégeztetnie és pedig a rendelkezésre álló pénz, alkalmas emberek és a kinálkozó alkalom rendjében. Ilyen feladatoknak ismerte mindenekelőtt az anyaggyüjtés és rendezés alapvető munkáit. Ehhez a munkához az államnak közvetítőre van szüksége; a közvetítés legalkalmasabb szerve az akadémia. Ennek az elvének megfelelően egész sor munkálathoz tudta megnyerni az állam támogatását. Ezek egyike a CIL; van még több is, melyeknek szintén sorát ejtjük.

Nemcsak azokat a tudományágakat pártolta, melyeket maga művelt. Ámbár ebben sem volt egyoldalu. Mennyire nem az, mutatja egyik legjobb ismerőjének itélete: „sohasem volt még jogász annyira philologus és még nem volt philologus oly mértékben jogász, mint ő.“ „Munkássága kiterjed a római jogi és állami élet minden vonatkozására, hogy csak a leglényegesebbeket említsem; és mindezeket egységesen foglalja össze.“ E szavakkal fogadta Boeckh az akadémia titkára a tudós társaság tagjai közé.

Maga mondja, hogy eredetileg a római magánjog felé vonzotta vágya. De már első munkájával a köz- és magánjog határán mozog. És valóban legfőbb munkájának ő maga is _Római közjogát_ tartotta. Ezzel új tudományágat teremtett. Háromkötetes munka, megfelelően a szóban ki nem fejezett, de tényleg megállapított három korszaknak: a királyság, köztársaság és császárság korának. Annyi idő multán lehetnek megcáfolódott tételei a munkának. De az örökké érdeme marad e tudományág megteremtőjének, hogy alaptételeit rendkivül világosan, röviden és határozottan állította föl és rendkivül nagy anyagkészletéből megvolt mindig az éppen odavaló bizonyító adata. Ma már széltében alkalmazzuk, de akkor még új volt a mód, ahogyan tételei fölállításához még a néphagyományt is segítségül hivta. A történeti kritika diadalmas érvényesítésével találkozunk lépten-nyomon fejtegetései során.

Nagy munkáján kívül számtalan kisebb-nagyobb értekezése vonatkozik erre a tárgyra. Nem kis fontosságuak a tudományos eredmények szempontjából, de még fontosabbak azért, mert a módot tárja elénk, ahogyan a hagyomány adatait mérlegelnünk kell.

Másik nagyfontosságu jogi munkája _Büntetőjoga_. Ebben is közjogára támaszkodik, aminthogy saját vallomása szerint éppen ennek a munkájának érdekében dolgozta föl a római történetet is.

_A magánjogot_ is megajándékozta olyan munkával, mely mindörökre elsőrendü helyet biztosít nevének a római jogtudomány ezen ágában is. A _Theodosius-féle codex_ megjelenését ugyan már nem érhette meg, de még teljesen befejezhette.

Ebben foglalható össze a jogtudomány terén végzett munkásságának jellemzése. Ismertetése nagyon messze elvezetne, hiszen a már említetteken kivül hihetetlenül sokat irt és mind értékeset, reá nézve érdekesen jellemzőt. Ezeknek részletesebb méltatása azonban csak a szakembert érdeklik és éppen ezért itten nem is volna helyén. Mommsennek, a jogtudósnak nagyságát egy epizód elmondásával jellemezhetjük leginkább s ezzel azt is szemléltettük, mennyire meg tudta nyerni tudományos céljainak nemcsak a tudományos testületeket, hanem a kormányt is.

Régi kedvenc terve volt a tudományos társulatok egyesítése egy nagy feladatra, a _Thesaurus linguae latinae_ (A latin nyelv kincsesházának) megteremtésére. Mindenekfölött legalább is a jogi részét szerette volna megvalósítani. Nehezen ment a dolog, de végre egy ünnepélyes alkalommal éppen a kultuszminiszter említette föl e szótár szükséges voltát a királyhoz intézett szónoklatában és azzal indokolta, hogy: a munka annyira szivén fekszik a régiségtan mesterének.

Munkáinak jellemzője, hogy alig van bennük idézet; de azért mindig megtaláljuk azt, amire hivatkozik. Ebben különbözik sok mástól, kik idézeteikkel akarnak elkápráztatni, anélkül, hogy azok pontosságára és megbizhatóságára kellően vigyáznának. Nem sokra tartotta azokat, akik a véleményekről alkotnak nézeteket; olvassátok – ugymond – az eredetieket, a régieket, a valódiakat; amit az újak mondanak róluk, nem igen érdemes az idővesztegetésre. S ha ebben nem is volt éppen mindig igaza, végeredményében jóra vezet az elv követése – az eredeti források tanulmányozásához.

Mit teremtett ezen a téren, – _a források gyűjtése terén_, – szinte fölbecsülhetetlen.

Már első munkájához ad fölirattani pótlékot. Nyomban erre következett tanulmányútjának is az a célja, hogy a római jog föliratos emlékét kutassa föl. Ezekből meríti azokat az ismereteket, melyek az ujdonság megkapó erejével hatottak. Akadémiai székfoglaló beszédében is ennek a munkának szólott egy rész. „A történettudománynak létföltétele a rendezett levéltár. Azt hiszem, hogy a levéltárnak abban az osztályában, melyet önök reám és társaimra biztak, rendet teremtünk és jó katalógust szerkesztünk. A hűséges levéltáros nem törődik azzal, hogy vajjon minden darab érdemes-e a fölvételre, melyet fölvesz. Föl kell vennie, mert, mint ismételten hangoztatja, a gyüjtőnek nem lehet föladata az emlék jelentőségének mérlegelése.“ Ezt hirdette a tanteremben is, ahol előadásainál jóval nagyobb jelentősége volt gyakorlatainak. Ezeken nevelte tanítványait. Számtalanon voltak azok és a római fölirattan legkiválóbb művelői ma is közülök kerülnek ki. Sőt mi is, kiknek pedig csak a tanítványok révén adatott megismernünk módszerét, tőle tanulunk; és sokáig fognak még utánunk is tőle tanúlni. Módszere egyébként meglehetősen egyszerü és lényegében abban áll, hogy sohase azt irjuk le a föliratos emlékről, amit képzelünk, hanem csak azt, amit tényleg láttunk rajta; aki próbálta, az tudja, hogy milyen nehéz ez. Hihetetlenül élesen volt képes figyelmeztetni azt, aki erről megfeledkezett. Nagy ambiciót helyezett arra, hogy minden hibás olvasást elkerüljenek és ezért semmi fáradságot nem kimélt.

Az anyag földolgozását természetesen magasabb rendü munkának tartotta a gyűjtésnél. Méltóbb is volt az hozzá. És mégis kellően tudta értékelni amazt a munkát is. Alaposan ki is vette belőle a maga részét. A Corpus Inscriptionum Latinarum hatalmas köteteiből csak néhány viseli ugyan az ő nevét, mint írójáét, de halálig nem jelent meg egyetlen íve ennek a munkának, melyre ne ő írta volna rá az imprimaturát; levéltáros nem lehetett lelkiismeretesebb a katalogus kiadásában, mint ő volt. A föliratos emlékek közlésének módjával is örökre szóló példát adott. Ha fejlődik is a közlés módja, – mert újabban fényképét is adjuk az emléknek, ami a nagy munka megindulásakor még kivihetetlen volt, – az alaptételt ő állította föl s az nem is változott azóta. Abban áll, hogy ilyen gyüjteményes munkákban nincs helye másnak, mint pusztán az emlékre vonatkozó tömör közléseknek. De olyan módon, hogy abban minden meglegyen. A megelőző hasonló munkák hosszadalmas tartalmi magyarázatai nem tartozhatnak oda. A tartalmi megbeszélésekre – szintén az ő buzdítására és szerkesztésében – a római német archaeologiai intézet Ephemeris Epigraphica címen külön folyóiratot adott ki.

Egy pillanatig sem tévesztette szem elől, hogy milyen nagyjelentőségü forrásanyagot képviselnek az _érmek_. Már első itáliai útján – melyben Friedländer Gyula, a kiváló numizmata volt az utitársa – nagy gondot fordított a délitáliai érmek fölirataira; nyelvtudományi tanulmányainak is lényeges anyagát szolgáltatták azok. Később is mélyrehatóan foglalkozott az éremtannal. Leipzigban, római történetének irása közben, alapvető tanulmányokat végzett az éremtan területén. De csak tíz év mulva jelent meg tanulmánya: _A római éremtan története_. E munkájának irása közben érezte már olyan munkának hiányát, melyben a ránkmaradt érmek rendszeres leirását megtalálhatta volna. És mihelyt a föliratok gvüjteményének ügyét kellően biztosítottnak látta, megpendítette az ilyen munka szükséges voltának eszméjét, a király születésnapján hódoló küldöttség szónokaként rámutatván egyúttal annak nehézségeire. Az akadémiának nem volt reá elég pénze. Mommsen azonban nem az az ember volt, akit elhatározásaiban a nehézségek megtántorítottak. A királyi múzeumok igazgatóságához fordult tehát tervével. Kétségtelen – ugymond – hogy az érmeknek ilyen összefoglaló publikálása, a tudomány szempontjából nagyjelentőségü volna; az ókori élet bármelyik ágának tanulmányozásában, akár a történetet, akár nyelvet, vallást, művészetet stb. vegyük elő, semminek nem érezzük annyira a hiányát, mint az ókori érmek rendszeres gyüjteményének.

A munka vezetésére meg is volt a maga alkalmas embere; nem hiányzott a részletesen kidolgozott tervezet sem, – még sem sokkal jutottak tovább a kezdetnél. Ez a kezdet meggyőzte őt arról, hogy a nagy föladatot egyetlen társaság – még ha a porosz kir. akadémia is az – meg nem oldhatja. Sem az anyagi, sem a szellemi ereje nem elegendő hozzá.

Arra kellett tehát törekednie, hogy az összes tudományos testületek szellemi és az államok anyagi támogatását megnyerje a közös erővel végzendő vállalathoz. A bécsiek hajlandónak is mutatkoztak erre, de a többiek nem. Nem restelte 84 éves korában Párisba utazni, hogy ott az akadémiák kongresszusán maga terjessze elő és indokolja tervezetét. Hiába.

Ennek a kedvenc eszméjének nemcsak megvalósulását nem érhette meg, de még biztos megindításának tudatával sem hajthatta fejét örök pihenőre. De azért a Corpus Nummorum meglesz; a porosz akadémiában már elhangzott a szó, hogy: azzal tartoznak Mommsen emlékének.

Jóformán a szemeink előtt fejlődött egy új tudomány, a _papyrustan_. Újabb időkben nagy számmal kerülnek elő papyrusra írott emlékek, amelyeknek egy jelentékeny része éppúgy értéktelen, mint a föliratoknak, de másik része megbecsülhetetlen fontosságu. Kivált jogtudományi szempontból van kiváló jelentőségük úgy, hogy egyáltalán nem nagyítás, hanem tiszta igazság, hogy a Kr. u. első hat századnak jogi és kereskedelmi életéről való tudásunkat már is átalakította, de még jobban át fogja formálni.

Mi sem természetesebb annál, hogy Mommsen erre is a legmelegebb érdeklődéssel terjesztette ki figyelmét. A berlini múzeum tulajdonában levő példák közzétételénél az ő tanácsai, útmutatásai érvényesültek. A kinálkozó tanulságok értékesítésében is résztvett. De azért valódi törekvése az összes papyrus-emlékek gyüjteményes kiadására a _Corpus papyrorum_ megteremtésére irányult. Eljön majd az idő – fejezi be egyik akadémiai jelentését – amikor meglesz ez a gyüjtemény ugyanolyan alapelvek szerint, mint a föliratok gyüjteménye készült és az érmek gyüjteménye – nem készül fájdalom, de – készülhetne. Az akkor 85 éves ember azonban tisztában volt vele, hogy ezt már meg nem éri. De meglesz, – abban is joggal bizott.

Nem éppen általánosan tudottak Mommsennek a német birodalmi _limes-kutatások szervezésében_ szerzett érdemei. A római birodalom határvédelmének emlékeit Németországban évszázadok óta ismerik. Sőt kutatják és magyarázzák is azokat, már jó régen. Egy félszázaddal ezelőtt már legalább is annyira voltak, mint mi ma. De a munkálatokat csak egyesek vagy a legjobb esetben társulatok végezték, minden egységes terv, közös szempontok és vezetés nélkül. Az egységes munkára már régebben meglett volna egyesekben a hajlandóság. De mindig akadtak elháríthatatlan akadályok. Leginkább politikaiak. Elég ha annyit mondunk, hogy Porosz- és Bajorországnak együttesen kellett volna résztvennie a munkában, hogy a másik kettőt, – Badent és Württemberget, – ne is említsük. Mommsennek évtizedes munkájába került, míg a megegyezést nyélbeüthette. Elébb a birodalmi kormányt kellett megnyernie az eszmének, hogy a negyedmillióra tervezett, de végeredményben annak kétszeresét is fölülmuló költségeket engedélyezze. Azután a munkálatot végző szervezetet kellett megteremteni. Most már, mint a birodalmi kormány megbizottja tárgyalt az illetékes államokkal és akadémiákkal. Mikor végre az ő vezetése alatt megalakult a limes-bizottság, elégedetten mutathatott a leküzdött nehézségekre, melyek a már-már megvalósulás stádiumában levő eszmét annyiszor hátráltatták. A limes-bizottság munkája meghálálta a fáradságot és a kutatásokra fordított összeget.

Ezért a saalburgi limes-múzeumban méltán van ott Mommsen Tivadar szobra.

A fölsoroltakból kitetszik, hogy akadémiai munkásságának főcélja volt olyan vállalatok szervezése és vezetése, amilyenre egyes ember nem képes. És megvolt hozzá az istenadta szervezőképessége. Merész volt annyira, hogy nem riadt vissza a nehézségektől, de megvolt az önmérséklete, hogy mindig csak elérhető célokért küzdött; ezért mutathatott annyi sikerre. Érdekes, ahogyan ezeket a munkákat jellemezte: az akadémia megbizásából végzendő tudományos munkálatok nem lehetnek mind elsőrangúak, mivel zseniális művet nem lehet megrendelésre készíteni. De nélkülözhetetlen alapjai a szellemi haladásnak és a termőtalaj, melyből szép és jó fakadhat.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak levéltáros és katalóguskészítő volt Mommsen. Maga ismerte legjobban az összegyüjtött anyagot és maga értékesítette azt legelső sorban. Elszámlálhatatlanok azok a kisebb terjedelmü, de mindmegannyi jelentősnél jelentősebb munkája, melyekben az összegyüjtött anyagot történeti, jogi, philologiai stb. szempontból ismertette, méltatta. Mindig az igazságot kereste, még a saját kimondott nézeteivel szemben is; olyan nagy volt, hogy saját tévedését nem egyszer maga fedezte föl és hozta nyilvánosságra. Az igazságra való törekvése eredményezte, hogy a fáradságot nem sajnálta a látszólag legjelentéktelenebb kérdéstől sem. Nem siklott át a tudósítások vagy tudásunk egyetlen hézagán sem, hanem ellenkezőleg mindig reámutatott azokra, mint betöltendő föladatokra.

Nagy előnye volt, hogy ura volt a nyelveknek. A modern világnyelveket majdnem mindeniket anyanyelveként tudja. Latin irásainak világosságát csak a stilus tömörsége mulja fölül. Jól tud görögül és szereti is a görögöt. Maga mondja, hogy nem feledkezett meg Homerosról és Sophoklesről sem, bármennyire más volt a dolga.

Máskülönben is sokoldalu ember, aki rengeteget olvas. Nagy Goethe-imádó és valószinüleg maga is versel. Saját szerzeményeit nem igen ismerjük ugyan, de szükség esetén vagy helyesebben alkalomadtán szivesen fordít kötött formában latinból és ezek a fordításai igen sikerültek. Stilusa mesterkéletlen, sallang nélkül való, erőteljes, kifejezően hajlékony. Egészen egyéni és minden izében férfias. Amit Caesarról mond, hogy sohasem lett úr fölötte a szenvedély, róla is elmondhatjuk. Mindig egyenletes; a leghosszabb fejezetben sem találjuk a fáradság nyomát. Nem szereti az egyes részeket vagy szavakat külsőleg kiemelni: rossz stilista az, aki sokat húz alá. Még az irodalmi idézeteket sem szokta ritkábban szedetni.

Az elmondottakból is lehetett itt-ott sejteni, de határozottan is kimondhatjuk, hogy szivvel-lélekkel német volt. A német egység gondolata dobogtatta szivét már ifju korában, mikor Schleswig-Holstein fölszabadításáért harcolt; a német nagyság érdekében buzdított a franciák és Ausztria elleni harcra. De tudományos munkássága is ennek az eszmének, a német nemzeti eszmének a szolgálatában áll.