Part 9

Megint megfenyegette tehát Linnét a nyomor és reménytelenség réme, amelyet még fokozott az is, hogy nem nyerte el a lundi akadémia megüresedett orvoskari adjunkturáját, amelyre pályázott. Tanítványai körében, akik nagy szeretettel és ragaszkodással vették körül szerencsétlen fiatal mesterüket, egy terv fogamzott meg Linné foglalkoztatására. Tanulmányutat terveztek a bányavidékek fölkeresésére és a kirándulás vezetőjének Linnét kérték föl. 1733-ban el is indultak és meglátogatták Garpenberg, Avestadt, Bitsberg és Fahlun bányavidékét. Fahlunban újabb megbizatást nyert Linné. A tartomány kormányzója, Reuterholm báró, fölismerve tehetségét, reá bizta fiát, hogy egy tanulmányuton képezze ki mineralógusnak. 1734 tavaszán indult el az új kirándulás keleti Dalekaria bányáinak tanulmányozására Linné vezetése alatt, hat tanulóval. A kirándulásnak igen érdekes szervezete volt. Minden résztvevőnek megvolt a maga tanulmányköre és egyuttal belső szolgálata is. Volt leiró geografus, fizikai geografus, mineralógus, botanikus, gazdász, etnografus-megfigyelő és az egyik a titkári, a másik a rendezői, a lógondozói, a pénztárnoki stb. tisztet töltötte be. Az útról pontos naplót vezettek, amelyben minden irányu megfigyelés és élmény föl volt jegyezve. Visszatérve Fahlunba, Linné előadásokat hirdetett a bányászokat érdeklő tárgyakból. Jelentős érdeklődést és ezáltal jövedelmet is biztosított magának. De Linné fahluni tartózkodása még más okból is jelentős pont volt Linné életében. Itt ismerte meg jövendőbeli feleségét, Moré fahluni orvos Sara Lisa leányát. Ez az ismeretség ösztönözte Linnét pályájának további folytatására, oklevelének megszerzésére, külföldi útjára. Moré ugyanis csak abban az esetben egyezett bele a házasságba, ha Linné három év alatt orvosi oklevelét megszerzi és biztos keresethez jut. Segédkezet is nyujtott ebben Linnének, az ő anyagi támogatásával indult Hollandia felé, miután 1734–35 telén elkészítette doktori értekezését. 1735 junius 24-én avatták doktorrá Harrwyckban, a váltóláz okairól írott értekezése alapján.

Megszerezvén a diplomát és megismervén a holland viszonyokat, nem volt inyére rögtön hazatérni és valahol orvosként letelepedni. Tanulmányutra készült, föl óhajtotta keresni a híresebb intézményeket, botanikusokat. Igy előbb Leydenbe ment. Bár szükös viszonyok között tengődött, a leydeni tudósok (különösen Gronov) biztatására egy ideig ott maradt, hogy kidolgozza jegyzeteiben meglevő munkáit. Itt rendezte sajtó alá első nagyobbszerü és legnagyobb jelentőségü munkáját, a természet rendszerét (Systema naturae), amely a növény-, állat- és ásványország új rendszerét tartalmazta rövid áttekintésben. Ez meg is jelent még 1735-ben, nagy föltünést keltve a tudós körökben. E munkától kezdődik Linné reformátori működése, de azt csak a későbbiekben fejlesztette naggyá. Munkája révén összeköttetésbe került a Leyden közelében lakó agg tudóssal, Boerhaveval. A tudós leydeni társaságban nem maradhatott azonban Linné sokáig. Pénze fogytán volt, hazafelé indult Amsterdamon keresztül. Amsterdamban Boerhave ajánló levelével fölkereste Burmann botanikus professzort, aki megismerve Linné tudását, meghivta magához, hogy „Flora ceylanica“ címü műve irásában segítségére legyen. Linné elfogadta a meghivást, egyrészt mert ez egy időre biztosította megélhetését, másrészt mert Hollandiától többet várt, mint hazájától. De Burmannal sem volt sokáig együtt, mert nagyobb szerencse várt reá. Amsterdam hírneves és gazdag polgármestere, Cliffort, Boerhave tanácsára Linnét hivta meg háziorvosául és reá bizta a nagy hartecampi kertjének rendezését és vezetését. Ezzel az állással együtt magas napidíj, teljes ellátás és szabad lakás járt. Nagy örömmel ragadta meg Linné 1736 tavaszán ezt az alkalmat, amely annyira megfelelt az ő hajlamainak és fölül is multa reményeit. Paradicsomnak tartotta és nevezte Linné hartecampi tartózkodását. Gazdag kertészet, kincset érő könyvtár, jólét, szabad foglalkozás volt az, ami Linnét itt marasztotta. Itt dolgozta és adta ki „Fundamenta botanica“-ját, a növénytudomány alapelemeit és elveit, amely művét bővítve 15 évvel később mint „Philosophia botanica“-t tett közzé. Összeállította a botanikai könyvészetet „Bibliotheca botanica“ cím alatt. Ezek a munkák hamarosan nagyhirüvé tették őt. Még az 1736. évben tagjává választotta őt a természetbúvárok társasága, „Második Dioskorides“ névvel illetvén Linnét. Még ebben az évben kiküldötte őt Cliffort Angliába, ahol London és Oxford neves kertjeit látogatta meg és hírneves tudósaival barátkozott össze, mindenütt elismerést aratván tudása és reformtörekvései révén. A következő 1737. év különösen termékeny volt. Ekkor dolgozta ki először „Genera plantarum“ címü művét, amelyben a növényeket szorosabb rokonsági körökbe, génuszokba, nemzetségekbe sorozta és ezeket rövid, latin nyelvü jellemzésekkel látta el. Ugyanekkor adta ki a már említett „Flora lapponica“-t, valamint leirta egy díszműben a Cliffort-féle kertet, a „Hortus Cliffortianus“-t.

Miután egy ideig még Leydenben tartózkodott, nemsokára győzött rajta a honvágy, elhatározta, hogy szakít Amsterdammal és Leydennel, elhagyja paradicsomát, hogy újat küzdjön ki magának, amelyben már párjával keresi a boldogulást. Még egy kirándulást tett Párisba, hogy megismerje annak is hires intézményeit és nagy férfiait, különösen a nagy francia rendszerezőt, Jussieut és mint a párisi akadémia levelező tagja, a francia fogadtatás kedves emlékeivel Rouenből hazafelé hajózott.

Három évi távollét után, 1738 szeptemberében, eltelve büszkeséggel és várakozásokkal, sikerekkel koronázottan lépett szülőföldjére Linné. Büszkeségére szégyen, sikereire gúny és várakozásaira csalódás várt. Hazája nem ismerte el, megtagadta őt. Ő maga irta holland barátainak, hogy vége immár az ő botanikai működésének, letelepedik valahol orvosnak és megkisérli a mindennapi keserü kenyeret a neki kevésbbé kedves úton megszerezni. De amit a botanika megtagadott tőle, meghozta részére az orvostudomány. Mint stockholmi orvos mihamarább oly hírre tett szert, hogy a legelőkelőbb családok, sőt az udvar orvosa lett. Megélhetése biztosítva volt, nősülése elé nem gördült akadály, elvehette Moré leányát 1739 junius 26-án. Hírneve nőttön-nőtt, úgy, hogy az ujjá alakuló svéd tudományos akadémia elnökévé választotta.

Linnét azonban mindez nem elégítette ki. Legmelegebb vágya az volt, hogy a botanikát művelje, mint egyetemi professzor. Erre alkalom is nyilott volna, mikor 1740-ben meghalt az upsalai öreg botanikus tanár, Rudbeck, Linné régi pártfogója. Ennek a helyére pályázott, de az állást nem ő, hanem az a Rosén nyerte el, akire ő egykor kardot rántott. Linné kardja nem érte akkor Rosént, de Rosén sziven döfte most Linnét kard nélkül. Az újabb csalódásra nagyobb tanulmányutban keresett Linné enyhülést. 1741-ben hiveivel Oeland és Gotland fölkutatására indult.

Alighogy hazatért eredményes útjáról, megkisérelte, hogy orvosi tudománya révén szerezzen egyetemi tanszéket. Ez sikerült is, amennyiben nagyuri páciensei, különösen gróf Tessin pártfogása révén a megüresedett upsalai anatomiai és gyógytudományi tanszéket nyerte el. 1741 szeptemberében örömmel telt szivvel indult Linné feleségével és újszülött fiával Upsalába, hajdani nyomoruságának tanyájára, ahol tanszékét elfoglalta.

Hiába volt tehát Rosén ellenségeskedése Linné ellen. Linné, ha nem is tudományával, de az akkor különösen nagyhatalmu főurak pártfogásával győzött fölötte. A régi gyülölet, ha nem is teljesen, de valamennyire engesztelődni kezdett közöttük, mindkettőjük javára. Linné botanikus volt és orvostudományokat tanított. Rosén orvos volt és botanikát tanított. Gondolt egyet a két ellenfél és helyet cserélt. Ezzel mindkét tudós hivatásának tartozott. Igy lett Linné 1742-ben, 35 éves korában botanikus professzor.

Férfikora delén elérte tehát azt a polcot, ahová tehetsége őt már gyermekkora óta kijelölte és amelyre nagy kitartásáról tanuskodó autodidaktikus úton szerzett tudása alkalmassá tette. Annyi ideig működhetett még kedves tudománya szolgálatában, amennyi ideig előkészült arra.

A professzori polcon, habár azt folyton gyengülő testi és szellemi ereje miatt csak 1764-ig töltötte be, kitünő mesternek bizonyult. Több tanulmányutat tett még, rendezte és leirta a főuri és udvari gyüjteményeket, nagyhirü, tudományos szinvonalra emelte az upsalai botanikus kertet. Amellett, hogy tudományos működését teljes erejében kifejleszthette, mint tanító is teljes sikerrel működött. Összeköttetésbe került kora valamennyi jelentős kutatójával, szellemével áthatotta korát, a világ minden részéből hozzá sereglő és ez időben szokatlan nagyszámu tanítványtömeget nevelt a jövő tudománya számára.

Az ő tudományos működése oly lökést adott a természetrajz művelésének, hogy utána egy évtized többet jelent, mint előtte egy-egy század.

Legnagyobb jelentősége a botanikában volt érezhető, amelynek fejlődésében Linné működése szinte a csodával volt határos. Előtte tapogatózás, zűrzavar, próbálkozás volt, utána a biztos ösvényen haladó önálló tudománnyá vált a botanika.

A hajdani idők botanikája a gyógyító növények leirásában, a görög és latin szerzők megfigyeléseinek magyarázásában és a csürés-csavarásban merült ki. A 16. században kezdődik a természetes botanika, amikor a tudósok magukon a növényeken tesznek megfigyeléseket, leirják őket nagy füveskönyvekben. Brunfels (1537), Tragus (1498–1554), Fuchs (1501–1566), Tabernämontanus (✝ 1590), a két Bauhinus (1550, 1624; 1541–1613), Gessner (1516–1565), Dodonaeus (1517–1586), Clusius (1525–1609), Delechamps (1513–1588) híres nevek voltak ezekben az időkben. Az ő hatalmas foliánsaik, füveskönyveik több ezernyi növényt irnak és rajzolnak le. Minél inkább szaporodott azonban a füveskönyvek és ezzel a leírt növények száma, annál inkább nőttön-nőtt a zavar. Nem volt olyan rendszer, amelyben a növények áttekinthetően össze lettek volna foglalva, nem volt olyan módszer, amely biztosította volna az egyes növények könnyü fölismerhetőségét. Történt ugyan kisérlet ilyen rendszerek megszerkesztésére, de egyik sem vezetett célhoz. Az ősi időkben a növényeket használhatóságuk szerint vagy termetük szerint csoportosították, később, pld. a 16. században Cäsalpinius a virág, a termés és a mag alkata szerint kisérelte meg a növényeket osztályozni, a 17. században az említett Tournefort vitte tökéletesebbre a rendszert. Ő már a virág szerkezetét is igyekezett figyelembe venni, továbbá bevezette a rendszerbe a génusz fogalmat, ennek nevet adott, de ezt az eljárást nem vitte teljesen és következetesen keresztül. Tournefort rendszere már elterjedésnek örvendett, tudta a tudósvilág, hogy ebben az irányban keresendő a kivezető út, de ezt az utat a tökéletes mesterséges rendszer felé Linné találta meg.

A legnagyobb zavart Linnéig leginkább az okozta, hogy nem volt a botanikának határozott műnyelve, terminológiája, szakkifejezései, amelynek segítségével a növények olyképpen lehettek volna leirhatók, hogy azokat bárki is fölismerhette volna. Nem volt módszer, amelynek révén a kezdő, sőt a tudós botanikus egykönnyen megállapíthatta volna a kezében levő növény azonosságát valamely leírt növénnyel. Kevés kivétellel nem voltak megállapítva a növények rokonsági csoportjai, különösen nem volt a faj fogalma bevezetve a tudományba, vagyis nem volt egység, melyből elfogadható rendszer lett volna fölépíthető. Ami fontos, nem volt nevük a növényeknek. Szinte elképzelhetetlen ez mai fogalmaink szerint.

A növények hosszu, vagy hiányos rövid leírásokkal voltak csak elkönyvelve, anélkül, hogy egykönnyen újból rájuk lehetett volna akadni. Hasonlóképpen volt ez az állatokkal is. Linné már gyermekkorában, mikor Tournefort alapján végezte tanulmányait, megérezte, hogy ezen segíteni kell. Mikor a virágrészek, a hím és a női ivarrészek, a porzó és a termő viszonyait tanulmányozta a növényeken, arra a tapasztalatra jutott, hogy ezek elhelyezése, mennyisége, egymáshoz való viszonya az egymáshoz hasonló növényeken hasonló, különböző növényeken egymástól eltérő. Megkisérelte tehát a növényeket ezen az alapon osztályozni. A tapasztalat azt bizonyította, hogy ebből a szempontból kiindulva, az összes növények rendszerbe foglalhatók, a rendszer könnyen áttekinthető, abban az egyes növények könnyen föllelhetők. Érezte Linné, hogy az így alkotott rendszer nem tükrözi ugyan vissza minden esetben a természetes rokonságot, de célszerü módszer ez arra, hogy végre a növényországban rendet teremtsen, legalább addig az ideig, amíg az így rendezett anyagban a tudományos kutatás föl tudja találni a természetes rendszer megalkotásához szükséges adatokat. Mesterséges a Linné-féle rend, mert egyoldaluan csoportosítja a növényeket, de célravezető volt. Manap is ezt használjuk akkor, ha valamely virágos növény génuszát határozzuk meg, habár a tudomány mai törekvése a növények teljes szervezetén és fejlődéstörténetén alapuló természetes rendszernek a megállapítása. De erre nem törekedhetnék, ha nem állott volna Linné müködése alapján oly nagy rendezett anyag rendelkezésére.

Az ilyképpen kidolgozott rendszerbe és annak 24 osztályába már most Linné beillesztette a génuszokat, vagyis azokat a kisebb rokonsági köröket, amelyekben az összes ismert növények helyet foglaltak. Minden génusz nevet kapott és minden a génuszba tartozó növény, amit csak eddig leírtak, vagy amit ő írt le először, szintén kapott nevet, amely név, hasonlóan az emberek elnevezéséhez, két szóból állott. Az egyik szó az illető génusz, ahová a növény tartozott, a másik szó a növény saját neve volt. Természetesen, nem egyénenkint voltak elnevezve a növények, hanem a külső tulajdonságaikban megegyező egyének egy faj körébe foglaltattak, amely faj, spécies, nyerte ezt a két szóból álló nevet. Például még Bauhinus Linné előtt az illatos ibolyát így írta le latinul: „egyszerü illatos virágu márciusi pirosló viola“, vagy még maga Linné is Cliffort kertjéről szóló művében: „szártalan, kerek, indákkal kúszó tőkocsányos viola“, addig a Linné-féle új rendszerben az illatos ibolya neve: Viola odorata. Az összes ibolyafajok közös neve „Viola“ lett, de a „keresztneve“ mindegyiknek más. Igy a kétvirágu ibolya: Viola biflora, a mezei árvácska: Viola tricolor, a mocsári ibolya: Viola palustris stb. Eszerint az egymástól különböző növények különböző nevet kaptak, de egy génuszba való tartozásuk közös névvel, pl. Viola, ki volt tüntetve. Némely szerző már Linné előtt is használta ezt a kétszavu elnevezést, de Linné vezette azt először keresztül minden eddig ismert növény reviziójában. Ezenkívül Linné minden növényt rövid, lakonikus leírással látott el, amelyben az egyes fajok főbb jellemvonásai és a többi fajtól való eltérései voltak kiemelve.

Hasonlóképpen járt el az állatvilág rendszerezésében is, midőn Aristoteles rendszeréből kiindulva és azt kevésbé szerencsésen átalakítva, szintén keresztülvitte a kétszavas elnevezést. Az állatok osztályozásában mélyebbre ható pillantása volt Linnének, mert fölismerte, hogy ehhez az állatok belső szervezete nyújtja az alapot. Az ásványország osztályozása nem volt szerencsés, mert nem az ásványok kémiai összetételére építette föl azt.

A „Systema naturae“, amelyben Linné ezeket az alapvető nagy horderejü ujításokat keresztülvitte és amelyben a természet tárgyairól egy kritikai leltárt nyujtott, az akkori természetbúvárok kincsesbányája lett. Gyorsan egymásután (1735–1788) következő és folyton növekvő 13 kiadásában az összes eddig ismert növények, állatok és ásványok le voltak írva. A „Genera plantarum“ a növények génuszainak jellemzését, a „Species plantarum“ több kiadása a mindinkább kiterjedő kutatások révén növekedő számu fajokat, a „Flora suecica“ a svéd flórát, a „Fauna suecica“ a svéd állatvilágot, a „Hortus upsaliensis“ a Linné által világhíressé emelt első tudományos upsalai botanikus kert leírását, az „Amoenitates academicae“ Linné természetrajzi és orvostudományi értekezéseinek gyüjteményét, a „Philosophia botanica“ a növénytudomány magvát, eddigi eredményeit és jövő kialakulásának irányelveit foglalja magában. Utóbbi két művében oly bölcs értelmezéssel jelzi a jövő kutatások kérdéseit, hogy e „végrendeletét“ manap is követi a botanika. Ilyenek a természetes rokonság, a szervek fejlődéstana, a növényföldrajzi tényezők kutatása.

Orvosi gyakorlati működése nagy szerencsével járt, hiszen ez emelte tulajdonképpen a professzori polcra. Tudományos teoriái az elismerést és a gáncsot egyaránt kivívták. Osztályozó szelleme annyira ment a génuszi és spécies fölfogásban, hogy a betegségeket is így rendszerezte „Genera morborum (1759. és 1763.)“, azután a kéziratos „Species morborum“ munkáiban. Úgy a gyógynövényeket (Materia medica e regno vegetabili 1749.), mint azokat az állatokat (Materia medica e regno animali 1750.) és ásványokat (Materia medica e regno lapideo 1752.), amelyek a gyógyszereket szolgáltatták, áttekinthető földolgozásban közreadta.

Mindezen és még igen sok más értekezésében, levelezésében hatalmas méretü és hatásu irodalmi működést fejtett ki, amilyennel kevés nagy búvár dicsekedhetik. Ismételjük, hogy műveiben nincsenek hatalmas tudományos fejtegetések, nem nyúl bele a világegyetem mindenségét mozgató erők kutatásába, magyarázatába, számításába, nem kutatja az élet törvényeit, nincs a természettudományokban egy tétel sem, amely Linné nevét viselné, de munkásságának jelentőségét nem csökkenti ez. Ő maga is belátja, hogy rendszere mesterséges, nem tünteti föl a természetes rendet, a fejlődéstörténet eredményét, de mint eszköz a további kutatásokban igen jelentős. Linné is megkisérli a természetes rendszer fölépítését, de a jövendő botanikára bízza annak megalkotását. Tudja, hogy műveinek nagy része tulajdonképpen a természet három országának leltára csak, de lehet-e munkálkodni oly muzeumban, ahol az anyag rendetlenül és felismerhetetlenül van összehalmozva. Érzi helyesen, hogy az általa fölállított kategóriák, az osztály, rend, génusz, faj, csak emberi alkotás, tudja, hogy a faj változékony, az élőlény fejlődik, átalakul, a folytonos mélyreható kutatás folyton változtatni fogja az osztályozás szempontjait és elveit, de lehetne-e megismerni földünk természeti viszonyait, ha nem dolgoznánk emberi képességeinkhez mért korlátolt fogalmakkal? Ez a mély, bölcs gondolkodás és előrelátás, ez a kitartó ereményes müködés volt az, amely Linnét naggyá tette.

Magánéletében, mint kortársai és életírói följegyezték, amellett, hogy a lexikális irodalmi működés fegyelmezetté tették agyát, amellett, hogy kemény kritikával dolgozó rendszerező szellemi foglalkozása a természet harmóniáját, szigoru törvénykezéseit kutatta, nem volt száraz és visszavonult kedélyü, hanem szerette a nagy társaságot, a magas szellemi színvonalu vitatkozásokat éppúgy, mint a fecsegő szalonéletet. Mulattató társalgása, ki nem apadó humora, fesztelen és közvetlen érintkezése nem fajult leereszkedővé, önmaga iránt is érzett és kifejezett önteltsége nem volt rideg gőg. Habár bántotta az irigyek kritikája és gáncsa, azokat sohasem viszonozta, hanem hibáit, tévedéseit belátva, azokat jóvátenni igyekezett. Fiatalkorában nem vetette meg a mulató társaságot, szerelmei, kalandjai kellő határok között váltották föl a komoly munkát és adták vissza a megujult, fölfrissült erőt fáradt szellemének. Később gyengéd családapa lett, fiát utódjává nevelte tanszékén, bár gyermekei, felesége alacsony színvonalu és minden magasabb műveltség iránt érzéketlen szelleme miatt, kellő nevelésben nem részesültek. Linné azonban egészen beteges agg napjaiig, amig csak le nem tört szellemi ereje, megtartotta fegyelmezett életmódját, szeliddé vált lelkületét, istenfélő fölfogását. Ez az istenfélése egyrészt fatalisztikus babonás hitbe tévedt, midőn „Nemesis divina“ címü jegyzeteiben följegyzett szerencsétlen balesetekben, katasztrófákban az Isten büntető ujját és a felsőbb hatalom, a balsors sújtó kezét látta, a saját életének fordulatait is mind a felsőbb hatalom kényétől kieszelt kegynek vagy büntetésnek tudta be, másrészt nem akadályozta meg őt abban, hogy az embert, mint „Homo sapiens“-t, be ne iktassa az állatok országába.

Életének alkonyát, sok kitüntetéssel és elismeréssel telt utolsó éveit Hammarbyban, birtokán várta be. Nem távozott hazájából, bár Német-, Spanyol- és Oroszországból nagyon előnyös meghivásokat kapott. Érmet verettek képmásával, nemesi rangra emelték, több mint húsz tudományos társulat tagjául választotta, az anyagi és szellemi arisztokrácia csodálattal vette körül, híre, dicsősége fokozódott, de szellemi ereje folyton gyengült, úgy hogy a halál már egy összeroncsolt szellemü testet talált csak, mikor 1778. januárius 10-én a nagy Linnaeust akarta elrabolni.

_Dr. Szabó Zoltán._

Jenner Edward.

1749–1823.

Az író szavai szerint, amely ember az ő kora iránt lerótta tartozását, az élt minden kornak. Ezt az igazságot semmivel sem lehetne jobban bizonyítani, mint éppen Jenner jelentőségével. Másrészt az orvosi tudomány mostani fejlődése fokán lehet csak igazán méltatni az ő érdemeit. Ennek a fejlődésnek mondhatni első alapvetője volt az angol Jenner, akinek nagysága azóta nőtt meg, amióta az újkori orvostudományt a magyar _Semmelweiss_ s a francia _Pasteur_, meg a német _Koch Róbert_ megteremtették.

_Jennert_ már az ő korában érte az a szerencse, hogy oltással elért sikereivel az emberiségnek jóltevőjévé vált, de egy egész századnak kellett eltelnie, hogy az ő fölfedezése egy új orvosi tudomány gépezetének finom szerkezetébe illeszkedjék bele. Egy századnak kellett eltelnie, hogy az orvosi tudomány kellően értékesíteni birja azt az első alapot.

De méltassuk _Jenner_ érdemét egymagában. Lássuk, mennyiben lett ő az emberiség jóltevőjévé.

Elnézem a kis fiamnak egyik és másik karját, mind a kettőn egy-egy kétfillérnyi nagyságu, vastag fekete var van, magam támasztottam a _Jenner_ tanácsa szerint, hogy majd hetek multán leváljon, de a gyermeken egész életében látható nyoma maradjon annak, hogy csecsemő korában így gondoskodtam élete védelméről. A var látásán támadó megnyugtató érzésemmel szemben áll az az irtózat, hogy mi lenne egy ilyen kis gyermekből, vagy akár később a felnőtt ifjúból, ha ilyen varok és utánuk maradó hegedések torzítanák el teste természetes szépségét. Az a kis fiam karján látott mesterséges var a _himlőoltás_ terméke, az az egész testet elcsúfitó varosodás, a rettegett emberi himlő képe volna. Pedig ez a kép még nem is teljes. Süketek és vakok átkozzák mostoha sorsukat, mely őket himlővel sújtotta. Hát az élők közül mennyit ragadott el a himlőnek föl-fölbukkanó járványa. Ezeknek a járványoknak szegte szárnyát _Jenner_ oltása.

Lássuk, mik azok a himlőféle betegségek s mi az az oltás.

A kiütéses betegségek s köztük a _hólyagos himlő_ (variola) a legrégebben ismert és rettegett betegségek, emberi csapások közé tartoznak.

Az emberi műveltség nem egy forrását megtalálhatjuk Kína történetében, de ugyanezt mondhatjuk a betegségekre vonatkozó ismereteinkre nézve is. _Moore_ szerint már Kr. e. 1120 évvel ismeretes betegség volt Kínában a himlő. De Kelet más országainak pusztító járványa is a himlő volt. Így himlőnek mondják azt a járványt, mely Mekka ostrománál dühöngött 569-ben Kr. u. _Smith Eliot_ egyiptomi mumiákon találta meg a himlő nyomait.

Különben a himlő első pontos leírója az arab _Rhazes_ volt a 9. században Kr. u. Szerinte kevés ember kerülte el a himlőt.

Idők során a himlő mindenfelé elterjedt, különösen a hadjáratok terjesztették.

Már 1507-ban átkelt az óceánon s a nem sokkal elébb fölfedezett Amerikának ősi lakosságát borzasztó mértékben pusztította.

Ausztráliában csak 1780-ban lett ismeretes, az ázsiai és afrikai országokban valóságos megfészkelt nyavalya, úgy hogy _Pringle_ angol katonaorvos állítása szerínt Doab tartományban a lakosság 90%-a himlőhelyes.

Általában azt tapasztalták, hogy ahová a himlőt, mint új betegséget viszik be, ott pusztit legféktelenebbül. De azért ősi fészkein sem enyhült a pusztítása; t. i. azokban a keleti országokban, ahol okszerűen nem védekeznek ellene.

Európában is régóta ismert betegség volt a himlő. Már a 11. és 12 században járványosan pusztított. De nem kevésbbé nyögték csapását a későbbi századok, így Franciaországban 1726-tól 1764-ig 760.000 ember halt meg, Izland szigetén pedig 1707-ben 50.000 főnyi lakosságból 18.000-et ragadott el a himlő.

Hazánk sem kerülhette el a himlőjárványok pusztítását. Kezemnél van pl. Pápai Páriz Ferenc ilyen című könyve: _Pax Corporis az-az az emberi test nyavalyáinak okairól, fészkeiről s azoknak orvoslásának módgyáról való Tracta. Kolosváratt_ 1774. Ebben olvasom a következőket:

„Az Himlőzés közönséges nyavalya; úgy, hogy ezer ember közzül alig vagyon egy, ki valaha meg nem himlőzött volna, mellynek oka ez: mert nintsen olly anya, ki az ő méhében olly egészséges vérrel táplálhatná magzattyát, mellynek valami hibája nem volna.“

A kiütéses betegségekről régóta tudták, hogy nem csupán a bőrnek bajai, hanem súlyos lázas betegségek, melyekbe belepusztulhat az ember. Azt is tudták róluk, hogy fertőző, ragályos természetűek, melyek járványokul terjednek el messze vidékeken. Sejtették, hogy a beteg ember teste termel valamit, ami más ember testébe jutva, ebben is hasonló betegséget termeszt. A beteg testben termett, betegségokozó valamit manapság fertőző anyagnak nevezzük, s azt mondjuk, hogy a beteg test megfertőzi az egészséges testet. A XIX. századbeli nagy föllendülés során sok fertőző betegségre nézve meg is találták a fertőző anyagot, bizonyos, mikroskóppal látható apró gombák, csírák képében. Azt lehetett remélni, hogy mindenféle fertőző betegségnek sikerül ilyen csiráit megtalálni. Azonban bizonyos kiábrándulás érte a tudós kutatókat. Éppen a legrégebben ismert kiütéses betegségeknek, köztük a himlőnek, nem sikerült mind máig megtalálni fertőző csíráikat. Hagymáznak, kolerának, pestisnek, lépfenének, gümőkórságnak kétségkívül megvannak, sőt immár ismeretesek a gombacsiráik, az úgynevezett _baktériomok_, tehát ezek ellen a betegségek ellen a gombáik elpusztításával küzdünk. Ha valamely folyadékban, élelmiszerben, az ember használatára szánt eszközökön, orvosi műszereken főzéssel, forrázással elpusztítjuk a fertőző csirákat, _csirátlanítunk_ _(sterilisatio)_. Ha pedig a fertőzést kémiai szerekkel szüntetjük meg, _fertőtlenítünk (desinfectio)_.

A himlő-féle betegségeknek nem ismerjük gombaféle csiráit. Fertőző anyaguk ellen csak mint bizonyos ismeretlen veszedelem ellen alkalmazzuk a csirátlanítást és fertőtlenítést. Meg vagyunk győződve, hogy az ő ismeretlen fertőző anyagukhoz is ilyen módon kell hozzáférkőzni.

Azonban éppen az a tapasztalat, hogy baktériomoknak híjjával lévő fertőzőanyagok is vannak, irányozta az orvosi tudomány figyelmét újra a _Jenner_ találmányára.

Az újabb orvosi tudományban a _Jenner_ módszere igen termékenynek bizonyult, amennyiben mind több-több fertőzőbetegség ellen alkalmaznak oltást, még pedig nemcsak a himlőféle betegségek ellen, hanem olyan természetü fertőzőbetegségek ellen is, amelyeknek kétségtelenül baktériomok alkotják fertőző anyagukat.

Oltásnak nevezzük az olyan orvosi beavatkozást, amikor valami fertőző anyagot enyhített, szelídített alakban azért juttatnak be készakarva az ember testének szövetébe, hogy a fertőző betegség enyhébb és az orvostól ellenőrizhető formában fejlődjék ki, s így elháruljon annak veszedelme, hogy az ember véletlenül ne kapja meg a sokkal veszedelmesebb, eredeti fertőző betegséget.

Az ember himlős betegsége ellen _Jenner_ annak az enyhébb természetü himlőnek beoltását alkalmazta, amely a tehenek tőgyén szokott keletkezni. Ennek a _Jenner_-féle védőoltásnak előzményei is vannak.

Régi tapasztalatból tudták, hogy aki a himlőt akár súlyos, akár enyhe alakban egyszer már kiállotta, nem szokta újra megkapni. Azért a kinaiak a könnyen himlőzött betegeknek ingét szerezték meg és felölttették gyermekeikkel, hogy ezek is könnyü himlőt kapjanak. Indiában a braminok oltottak, A kar bőrét dörzsölgették és fölkarcolták és Ganges-vízzel áztatott, beszáradt himlőt kötöttek oda. A himlőanyagot nem a himlős betegekről vették, hanem a beoltottak himlőjének anyagát tették el a következő évi oltásokhoz. A konstantinápolyi görögök a 18. század elején általában olttatták magukat himlővel. Ott látta az oltást az angol követ neje, _Lady Worthley Montgue_ 1717-ben s gyermekeit is beoltatta, egyiket Konstantinápolyban, a másikat Angolországban. Ekkép az ő nevéhez fűződik az oltásnak a Nyugatra való átplántálódása.

Különben egy olasz orvos, _Timoni_, egy értekezésében terjesztette az oltást az angol orvosi kollégiom elé.

Az emberi himlőnek mesterséges átoltását _variolatio_, vagy _inoculatio_ néven nevezték, s ezt a mesterséges himlőt általában nem tartották olyan veszedelmesnek, mint a járványok során véletlenül elkapott himlőt.

A beoltást megelőzően hosszadalmas orvosi kezelésnek vetették alá a beoltandókat. Ezt különben már az indiai braminok is megtették oltottjaikkal.

Neves angol orvosok szegődtek a himlőoltás híveivé. Különösen az szerzett híveket az oltásnak, hogy I. György angol király is beoltatta a gyermekeit. 1758-ig már mintegy 200.000-re rúgott Angolországban a beoltottak száma. Az angol példát Németországban, Franciaországban, Olaszországban is követték, sőt Svédországban maga a kormány rendelte el az emberi himlő beoltását.