II.

– Az az ostoba Árpád az utolsóelőtti állomáson leszállott, nem tudom én, valami süteményt akart hozni nekem. És lemaradt szegény a vonatról, mikor jön a legközelebbi vonat?…

Pál csak ment mellette, szinte belefáradt abba, hogy nem merte szoritani a puha, leányos karját az asszonynak.

– Holnap reggel… hajnalban… felelt.

Hazamentek, a Balás Pál lakására, és az egész uton az asszony beszélt, nagyon örült neki szegény Pál. Azt gondolta azalatt magában, hogy mit jön ez az asszony ide az ő csöndes házába, ugyis fölzavar mindent, nyugalmat, kényelmet. Vigyázni kell, hogy még ingujjban se legyen az ember, a lábát se tegye föl a székre pipázni se szabad talán…

– Mindjárt gondoltam, hogy maga a Pál – fecsegett a kicsi asszony – mindjárt gondoltam, mert hasonlit Árpádra… brr, de hideg van, adja ide a kezét…

Megfogta, aztán halkan, elégedetten tette hozzá:

– Oly jó meleg.

Otthon aztán vacsorához ültek, Pál megint haragudott, de csak belül, kivül barátságos volt, finomkodott. Annyira nem volt paraszt, hogy ezt ne tudta volna tenni.

Aztán, ahogy jóllakott, a vacsora után jól megnézte az asszonyt. Szép, finomarcu, francia tipusú kis teremtés volt, kicsit borzas a haja, rendetlen, mintha éppen most csókolták volna meg erős öleléssel. A nyaka fehér volt és finom hajlású, az álla is.

Szép asszony volt, igen.

És folyton beszélt.

– Van szobám?

– Hát van. Majd ott…

És az üvegajtóra mutatott, amely mögött járt-kelt az öreg cseléd szilhuettje, vetette az ágyat.

– Nagyon fáradt is vagyok már, ugy kimeritett az utazás. Ólmot érzek a térdeimben. Nem is tudja, micsoda strapa az, tizennyolc órát utazni! Sokat utazik?

– Nem.

– Jobb is…

Az üvegajtó felé nézett.

– Ez az én szobám? Már megyek is… jójcakát, Pál. Reggel költessen föl, kimegyünk az uram elé. Képzelem, milyen arcot fog vágni a bolond…

A paraszt már nem is szólt, csak nézte az asszonyt. Ilyen finom teremtést még nem látott. Volt része az érett falusi gyümölcsökben, ölelt már asszonyt, nem is egyet… Aztán bakfislányoknak is adott szerenádot, ostoba fejjel, mámorosan, dáridó után. Sőt verset is irt. De ez az asszony finom volt, törékeny, és parfümje se volt, mégis, mintha érezte volna az illatát. Van olyan virág is, aminek érezni a szagát, pedig nincs. Aztán az öcscse felesége, tehát elérhetetlen, vagy legalább is…

– Jójcakát…

Pál fölállott és a kezét nyujtotta az asszonynak:

– Szép álmokat.

És a csöpp gyerekasszony mosolyogva állott meg a küszöbön, leányos bókot csinált. A paraszt érezte, hogy oda kell mennie és magához kell ölelni azt a teremtést. Tett is egy lépést feléje, de aztán megállott. Összeszoritotta az ajkát és csöndesen szólt:

– Jójcakát.

*

Csodálatos dolog. Jól vacsorált és mégsem tudott aludni. Hánykolódott az ágyában, egyszer a vánkost találta nagyon melegnek, megforditotta. Aztán nagyon a fejébe ment a vér, hát lehajtotta a párna csücskét, de ugy se volt jó.

Fölkelt, magára kapkodta a ruháját és kiment az udvarra. Esett még az eső csöndesen, igy éjszaka lehetett hallani a suhogását, locsogását is. Hangosan csorgott az eresz. Odament az asszony ablaka alá, de az már sötét volt. És ugy érezte, hogy oly jól esik ott az ablak alatt állni, jól esik meg fáj is.

– Csak nem bolondultam meg – dörmögött és visszament az ágyába.

– Aludjunk – szólt – arra fogok gondolni, hogy hogyan folyik a folyó… igy, ni… folyik, folyik…

Ez nem volt jó módszer.

– Számoljunk… egy, kettő… kilenc…

Még a száztiznél is ébren volt, de aztán leragadt a szeme, és elaludt.