II.

Fehérhaju öreg mama az ablaknál ül, bőrpárnás széken. Künn a szőlők mögött alkonyodik, és az üvegen belopja magát a szines sugár. Olyan az ég, mintha üvegből volna, áttetsző. Alól vörös, mint a pipacs, följebb sárgul, halványzöldre ultramarinkékre válik. Egészen fönt még világos. De már előoson a hegyek mögül a szürkeség, és messze, tul a földeken sipol a csősz hosszan, bántóan.

– Egy nagysága van itt – mondja a cseléd.

És már ott áll a küszöbön Lili, ahogy a festők a megtérő bűnösöket rajzolják.

Öreg mama kezéből kisiklik a kötés. Szürke fátyol hull a hegyekre. És borzongat a szél.

– Megjöttem.

Érti az öreg mama, szót sem szól, vele született a tapintatos jóság. Lili leül, a kalapját leveszi. Nincs drámai jelenet.

– Fáradt vagyok… álmos. Nehéz a fejem…

– Ej, ej kicsi lányom, dőlj le a pamlagra. Hozd ide azt a vánkost Teréz, ugy ni. Ide, ide picikém… följebb a fejecskédet… ugy. Pihend ki magad gyermekem. Hüvös van odakint.

Szállnak, suhanva szállnak a rongyos fekete felhők a földek fölött. A hegyek peremén piros vonal.

– Pszt, csöndesen Teréz… alszik… Hozd be a lámpát, majd meggyujtjuk, ha kell.

– Nem alszom, anyám.

Gyorsan feketedik minden kivül. Már égnek a csillagok a nagy boltozaton szerte. Sok csillag, millió csillag… A hold a felhők mögül leskelődik. A kis szobában álmos, bágyadt csönd, nesz se hallszik, pedig ugy dübörg, zug, csattog a lárma mindkettejük lelkében.

Nem kérdezi, hogy miért jött a lánya. Tudja jól, mi hozta ide. És a lány se szól, minek szóljon, igy nem fáj olyan nagyon, ha senki se tudja.

Öreg mama a pamlag szélén ül, a lánya lábánál. Lili a vánkosba buvik, fogja az ujjával a cihát, belecsuklik, belesir a puha tollba, csak ez a hang lüktet a sötétben,

Mesebeli anyókák néznek ugy, mint a fehérhaju mama, akinek idecsöppent a fájdalom a lakásába. Eddig rendben volt minden, boldog a lánya, most sötét van és szomoru az ő öreg szive.

Künn alkonyatra megered az eső. Csak akkor hallik, amikor az ereszről megindul a csöpögés. És csöpög pontosan, egyik csöpp a másik után hull a kopott téglára az eresz alatt.

Mesemondó sötétség van, csak a kandalló tüze hiányzik. Nem alvó, nyugodt tél ez, de nyirkos, hüvös, szeptemberi est. Szeptember künn, szeptember a szivekben.

Talán soha se gyujtják meg a lámpát, igy maradnak örökre a sötétben.

Öreg mama nem sir, de érzi, hogy a vállára kapaszkodnak. Apró gyerekek, kicsi fiu, pici lány… Játszanak a hajával, kihuzgálják a hajtűjét, nevetnek, csókolják, kis dundi karjukkal átfogják a nyakát és mulatnak:

– Tili-tili mamuka…

Máskor beteg a kis lány. Ott piheg az ágyában, két kézre fogja, mohón iszsza a vizet, lehanyatlik, nyöszörög:

– Mama…

Öreg mama fölriad. Álom volt az egész. Künn kialudtak a csillagok és suhog az eső. Néha a szél is fuj, hosszan, süvitve, utána sóhajtanak a nagylombu akácok.

– Mama…

Ott bug, a párnákba nyomva fejét, Lili asszony. Remegő testtel fekszik a kopott, fakó pamlagon, borzas a haja, nem is látni szegénynek az arcát, mert beletemette a párnába, a tiszta, puha tollas falusi párnába és onnan nyöszörög mint ötéves korában:

– Mama…

Öreg mama néz, néz és bólogat a fejével. Künn csurog a viz, locsog az eső, amely mintha kioltotta volna a holdat, a csillagokat, hogy soha többé ne legyen reményteli világosság a völgyek fölött.

TARTALOM:

Magdolna 7 A csók 25 Ádám, a hivatalnok 47 A bűn 63 A pierre madara 73 Az apáca 85 A krajcár 99 Irás a kis Éváról 107 A paraszt 119 Mamzell Clairette 131 Szeptember 145