IV.

Éppen az esküvőjük előtt való napon történt, hogy a férje, a _volt_ férje veszedelmesen beteg lett.

Fönn, az uj lakásban folyt a mulatság, bucsuztatták a vőlegény legénységét, a menyasszony rövid, pár hónapos leányságát; csengett a pohár, kacagott a zene, és a sok szép asszony a pezsgőtől mámorosan táncra perdült az egyik teremben a mohó férfinépséggel.

– Rosszul bánt vele a férje… mondogatták a tudatlanok.

– Régóta szerették egymást… szóltak a beavatottak.

– A szeretője volt… vélték az asszonyok.

Magdolna nem táncolt. Azt mondta hogy fáj a feje a sok izgalomtól és félrevonult az erkélyes szobába, magára zárta az ajtót és ugy, mint akkor este, az erkély nyitott ajtaja elé ült és bámult ki a haldokló délután hangulatába. A szomszéd szobákból áthallatszott lüktető, finom melódiája a keringőnek, zavaros, bugó hanglármába szürődött az asszonykacagás, a pohárcsengés, a nagybőgő ritmikus brümmögésével.

Csak nézett ki az utcára és a volt férjére gondolt. El akarta üzni magától a képét annak a csöndes embernek, aki nyugodtan, minden izgatott szó, mozdulat nélkül vezette az oltárhoz, tette feleségévé, s aki éppen oly nyugodtan, izgalom nélkül bocsátotta el magától, valami melankolikus mosolylyal az ajkán, amikor kijelentette, hogy válni akar tőle.

– Legyen – szólt – visszaadom a szabadságát, Magdolna, ha nem szeret…

Üzte, kergette maga elől a képét, hiába. Elébe tolakodott az arca, amint ott nyugszik csöndesen a betegágyon szegény, azzal az ő melankolikus mosolyával az ajkán. Hangosan ismételgette:

– Nem fogok gondolni a férjemre… a volt férjemre. Nem fogok a férjemre gondolni…

És hátrahajtotta zugó fejét, miután végignézett az uszályos, a fehér, a második menyasszonyi ruháján, amely ott omlott végig az ágyon, előkészitve a holnapi esküvőre… Óh, mennyi ábránddal, titkos boldogsággal viselte az elsőt! Mintha az a régen ismert, megvarrott, százszor megpróbált ruha ezer édes titkot rejtett volna a selymes csillámu ráncai között, mintha egyre mondta volna a suhogása:

– Mi lesz…? Mi történik ezután…? Asszony vagy, az leszel ma… holnap…

Ez a második mást beszélt. Mintha azt mondta volna, hogy:

– Óh, tudom, tudod, hogy mi lesz…! Asszony vagy, az vagy, már régen! Hol az az édes, titkos remegés, amely akkor elfogott először, amikor a vőlegényed megölelt? Óh az uj vőlegényed már a férjed volt valaha… sokszor… Hol vannak az első csók édes rejtelmei, amikor már százával szaggatta ajkaidról a virágot a vőlegényed? Hiszen már vétkeztél is a vőlegényeddel…! Hiszen már ismeri minden perzselő titkát a testednek, a lelkednek ez az ember. Mit fogsz érezni, ha egyedül maradtok, hogy szerelmesen zárjon a karjai közé… százegyedszer…!

– Vagy nem fog-e mérhetetlen szégyen elfogni, ha el akarod hitetni önmagaddal, hogy szent ez a bünös kötelék, amit most, ha más formában is, de folytatsz csupán…

– És nem leszel-e féltékeny arra, aki oly kitünően keritette hálóba a más feleségét? És nem lesz-e féltékeny ő, aki legjobban tudja, hogy bünös, csaló asszony voltál és hazudtál a férjednek a lelkeddel?

– És nem tudod-e, hogy már holnap szerte fog foszlani az illuziód, – hiszen nem jár mindig szalonkabátban az az ember és vörösre dagad a szeme, borzas a haja, kuszált a bajusza, ha fölébred reggel az ágyában?

– Hová lesz a hazugságon épült boldogságod, ha megismered a prózai valót…?

Az volt a szerencsétlensége a vőlegénynek, hogy ebben a pillanatban nem lépett be a menyasszonyához, mint akkor, amikor az – határozott…

Magdolna asszony fölugrott ültéből, magára kapta nagy, sötét köpenyét, a fejére illesztette fekete csipkekendőjét, és hátul, az elhagyott szobákon keresztül kiosont az udvarra, az utcára… Onnan még visszanézett és látta, hogy az egyik szoba ablakán már le van eresztve a rózsaszinü függöny…

És amint haladt, sietett az utcán a beteg férje, a volt férje lakása, az ő lakásuk felé, korrekt mondatokba szedte, amit majd mondani fog:

– Én édes, én egyetlen uram, itt vagyok, eljöttem, mert utálom a hazugságot és csak a te becsületes, őszinte szivedet szeretem. Dobj ki, kergess el, ölj meg, de itt vagyok és szerelemmel csókolom az ajkadat; megigazitom a párnádat, igy ni…

Mivelhogy bizonyára nem volt, aki megigazitsa szegénykének a feje alatt a párnát…

A CSÓK.

Amikor kiértünk a fasorba, arra a városliget felé, világosodni kezdett az égbolt. Ott az ormótlan fekete lombtömegek fölött valami átható, lilába olvadó kékkel derengett a hajnal. Festő ember pirosat, kéket, rózsaszint, meg ezer szint látott volna rajta. Ott derengett, mint ahogy mérhetetlen tengerek fenekére világol a nap. Mintha valami óriási, nagyon vastag kék üvegen tört volna át a sugár. A fák, épületállványok konturjai vad feketeséggel meredtek erre a halvány alapra. Távol pedig, ahogy hosszu sorban, hangtalanul állottak egymás mellett a házak, szürkés, halványlila köd pihent az utcán és sejtelmes gőzkörrel tette határozatlanná a messze tornyok, házormok vonalait.

Egyre világosodott és az itt-ott pislogó gázlámpák kezdtek tulságosan sárgán világitani. Aztán jött az ember és hosszu botjával elpiszkálta a lángot.

Szilveszter megállott és megfogta a karomat.

– Hallja… pszt…

És nyakát előre nyujtotta, ujját csöndet intve emelte föl; figyelt valami titokzatos neszre.

– Nem hallja?

– Mit?

– A hajnal himnuszát… hát mit mást? Ott susog a falevelek közt, ott búg a foszlányos páraködben… hallja… most csöndesen suttog, hogy ne egyszeribe költse föl a világot. Aztán emelkedik a nap ott lenn… látja, hogy szórja a szikráit végig a világon… moraj kel a levegőben, megremegnek a frissen fakadt falevelek, suhog a pára, zendül a harmónia a bokrok közt, előbb búg, aztán erősbbödik, harsog, üvölt és fölzengi a világokat ébresztő hangjával. És ott jön a király, hogy fényt, nagy világosságot áraszszon ehhez a születéshez… hallja…?

Ott állottam csöndesen és bámultam a bokrok közt foszlányokra szakadó párákra, a fölszálló napkorongra.

– Ezt irtam én meg… óh én hallom az egészet… kiveszem a melódiát és megértem a lombok susogásának harmóniáját… nos, most már érti, hogy miképpen született a hajnal himnusza…?

A hajnal himnusza.

Ez volt szegény Szilveszternek a nagy munkája, amit császárok, királyok előtt adott elő, amiért csillogó érdemrendeket aggattak a beteg, szük mellére. El sem fért rajta valamennyi. Járt városról-városra, világrészről világrészre a zenekarával és mindenütt a hajnal himnuszát játszották, hogy őrjöngött belé a világ és utána szöktek a hiszterikus asszonyok.

– Igy született a hajnal himnusza… most már érti, ugy-e?

És boldogan, táguló orrcimpákkal szivta a hajnali levegőt; bámult tovább a napba, a ködbe, a bokrok közé.

Aztán egyszerre fölrezzent.

– Maga nem tudja az én csókhistóriámat?… Majd elmondom. Tudja, ilyenkor szoktam elmondani, mert benne vagyok a hangulatban.

Lassan mentünk előre és Szilveszter beszélni kezdett.

– Mert az asszony mind hiszterikus és bolond. Ha az ember érdekes, meg ilyen, hát vége. Hiszen jól tudja. Azóta nem muzsikálok, ami szintén benne van a históriában.

Egy nagy városban voltunk éppen a zenekarommal. Hogy hol, az mindegy. Muzsikáltunk és óriási volt a hatás. Vittek a társaságokba, uri szalonokba, grófokhoz, bárókhoz, meg hercegekhez is… Az asszonyok elkezdték… Nem is kényelmes dolog az, ha az ember odaül a társaságba és minden asszony az ő fejét bámulja, mindenki előtt, a férje előtt.

Pedig nem is vagyok könnyen lobbanó ember… És lássa, mégis belebolondultam az egyikbe. Száz városban muzsikáltunk, – leveleket irtak, randevut kértek és mosolyogtam rajtuk. Aztán jött ez az egy és megbolondultam. Nagyon szép volt… a férje is fiatal, erős, szép ember. Olyan gyönyörü pár volt együtt ez a kettő, hogy fájt belé a szivem.

Hozzájuk is jártam és a tiszteletemre mindig nagy társaság volt együtt. Egyszer aztán, ugy a hatodik koncert után azt mondta, hogy ma nagy vacsorát rendez. Hogy jőjjek el én is, meg aztán ők mind elmennek a koncertre. Együtt megyünk majd hozzájuk és jól fogunk mulatni.

Ott is voltak. Szerencse, hogy a karmester háttal áll a publikumnak, mert kiesett volna a kezemből a pálca. Nagyon ideges voltam és ő nagyon szép volt.

Az urával jött. Az frakkban volt, deli szép fiu… Szépen megfésülködött és oroszosan fölkunkoritotta a bajszát. Karonfogva vezette a feleségét és odaültek az első sorba. Csak éppen azt láttam, amikor fölmentem a hegedük közé, hogy mosolyogva integet felém a fejével. A férje is.

Tudja isten, ha minden édes mosolygása helyett egy pillantást vetett volna rám, de azt aztán titokban, ugy, hogy az ura ne lássa, megőrültem volna a boldogságtól…

Aztán ugy volt mint máskor. Őrjöngtek, tapsoltak. Az andante maestosót megismételtük, meg ráadásul a scherzót is.

Hogy vége volt, a pódium köré rohant mind, asszony, férfi, hogy az arcomat lássa. Én siettem és magamra vettem a bundámat. Kimentem az utcára és ott már vártak.

– Menjünk kocsin – szóltak néhányan.

– Helyes… hé, fiakker!

Aztán az asszony, az én asszonyom hátra fordult és azt mondta, hogy:

– Nem. Gyalog megyünk. Szép az idő és ennek a bundás urnak jót tesz a friss levegő most… Hiszen nincs messze!

Beleegyeztek. A karomba kapaszkodott és elindultunk. Valami frázissal kellett kezdeni a beszédet:

– Remek volt; már hetedszer hallom és mindig oda vagyok – szólt.

– Hát bizony ez sikerült, hála Istennek – mentegetőztem. Igy szoktam.

– Boldog ember maga, és olyan zseniális feje van.

Még beszélt a nagy ünnepeltetésekről, az érdemrendjeimről, amelyeket szerettem volna odahajigálni a pici lábához és én már nem figyeltem rá. Lassan formálódott, érett bennem a gondolat, hogy egyszerre megmondok mindent. És elárulva, hogy eddig egy szavára sem figyeltem, hirtelen, még a teremből magammal hozott, idegességemben magamhoz szoritottam a karját, szinte durván megrántottam és a fülébe susogtam:

– Szeretem.

Aztán vártam, hogy mi történik.

A kékszalagos legyezőjét megforgatta és az ajaka gunyos mosolyba szökött. Egyideig hallgatott, aztán csöndesen szólt, ugy, hogy csak én hallottam.

– Maga is?

– Igen.

– Nem hittem volna. Hiszen ugy szeretik az asszonyok.

– Nekem egy se kell.

– Nos, és a müvészet, a hirnév, a dicsőség?

– Mind eldobnám, odaadnám egy csókjáért…

Ez csupa banalitás volt, de ezt igy szokták. És én mégis átéreztem, igazat mondtam, a lelkemből téptem ki a szavakat.

– Egy csókért? Istenem, hisz az olyan semmi! Az egyik ember odailleszti az ajkát a másik ember ajkához és megvan a csók. Még cuppantani sem kell, mert az parasztos. Semmi…

– És mégis.

– És mégis? kedves Szilveszter, ön bolond… Hát mi az: egy csók?

És folytatta a nyakatekert okoskodását, egyre élesztve bennem a vágyat. Nem tudtam, hogy mi lesz a vége.

– Csupa konvenció az egész! Istenem, hiszen minden csak konvenció a világon… Nézze csak Szilveszter, ha ugy a társaságban valaki csak a kis ujjával is a derekamhoz nyulna, halál lenne ott azon a napon… És a bálban?! Boldog, boldogtalan átöleli az embert. Hiszen Szilveszter, gondolja meg, hogy császárnék, királynék, minden halandó asszonyok elsői, akik az udvari termek előkelő publikuma előtt a pici bokájukból egy centiméternyit sem mernek megmutatni, a tengeri fürdőn mindenki szeme láttára sétálnak… és elég szellős jelmezben… Hát kell, hogy okos ember meghódoljon ezeknek az ostobaságoknak?

Csak odavágtam, türelmetlenül, izgatottan:

– Nem.

És ekkor kezdtem érteni, hogy ez a beszéd előzetes védbeszéd volt a mellett a csók mellett.

– Egy csókomért… Szilveszter, ön nem tudja, hogy milyen semmi az. Eldobná érte mindenét? Megértem. De vissza is kivánná abban a pillanatban, amikor szétválnának az ajkaink. Ha egyszer már megkapta…

– Könyörüljön meg rajtam!…

– Ugyan… Nézze csak, ön okos ember és meg fogja érteni, amit mondok. Én olyan asszony vagyok, akiben nincs meg az ideges csira, amelyből az ilyen tilos szerelmek, bünös viszonyok fejlődni szoktak. Azoknak a tápláló talaja egy sokat szenvedett, érzékeny lélek, amely ha elérzékenyül, olyan mint a viasz és annak a karjai közé kergeti az asszonyt, akit legelőször lát meg a könnyein keresztül. Énnekem egész életemben nem volt bánatom… Jómódban éltünk, a szüleim még most is élnek, az uram szép, jó, okos ember, a gyermekeim egészségesek, semmi hiányt nem szenvedek és mindennél fogva valami kéreg nőtt a lelkemre, jólétből, megelégedésből és a jóllakott ember lustaságából összekeménykedve… Óh Szilveszter, ezért fogom én fel természetrajzilag a csókot s ezért érdeklődöm, de nem érzékenyülök el a regényhősök szomoru sorsát olvasva.

– Borzasztó – szóltam mélyen impresszionálva.

– És éppen ezért, Szilveszter, olyan vagyok, – bocsánat a rossz hasonlatért – mint valami nagystilü courtisane, akit sem szerelemmel, sem pénzzel, sem semmivel ezen a világon meghóditani nem lehet és aki annak adja a szivét akinek akarja…

– Tehát…

– Semmi tehát. Türelem. Egy vágyam azért van. Azaz nem is annyira vágy, mint szeszély. Holnap talán már őrültségnek fogom mondani. És ajánlom, hogy kapjon rajta, mert, ha csak egy pillanatig is gondolkozik fölötte, elszáll…

– Nos?

– Nos, hát maga ugy-e, ezrekért muzsikálja a hajnal himnuszát és sok dicsőségért… no vallja be, ártatlan bárányka, mit szerénykedik?

– Ezrekért… dicsőségért…

– És Szilveszter, ha maga eljön az ablakom alá akármelyik hajnalon és kopott, feltürt galléru kabátban, rongyos kalappal a fején, a Stradiváriuszán eljátszsza a hajnal himnuszát, mint valami bolondos, szerelmes trubadúr…

– Nos?…

– Megcsókolom.

És éppen ekkor érkeztünk meg. Akik előbb jöttek, már zajjal, csörömpölve helyezkedtek el az asztalnál. Karonfogva léptünk be, én levettem a kabátkáját a válláról. Megigazitotta a fürteit a tükör előtt és leült a főhelyre. Én mellette ültem. Az ajtó pedig kinyilott és a nagy, zajos fecsegés, tányér-, kés-csörömpölés, kacagás zajában igénytelenül, szerényen jelent meg a háttérben a fölszolgáló cseléd…

*

No és már másnap megmondtam a hotelben, hogy éjfélután egy órakor költsenek föl. Föl is keltem és magamra kapkodtam a legkopottabb kabátomat, hónom alá csaptam a Stradiváriuszt, nem törődve azzal, hogy megereszkedik a hur a hajnali párázatban, elrohantam az ő villájuk ablaka alá… Látja, éppen ilyen csodálatos hajnal volt, azért jut most az eszembe az egész. Odaálottam a függönyös ablaka alá. Egy ideig hallgatóztam. Csönd volt.

És magam sem tudom, miért, az ablakra meresztettem a szememet, mintha keresztül akarnék látni a függönyön, egészen arra a XV. Lajos korabeli stilü ágyra, ahol ez az érzéketlen, szépséges asszony alszik álomtalan álmot; érzéketlen, de azért szép, kivánatos és én ugy éreztem, hogy egyszeribe megőrülök, beütöm az ablakot és bemeredek a tekintetemmel feléje…

És izgatottan, az álmatlan éjszaka után, reményében annak a csóknak, amelynek még a gondolata is remegésbe hozta nyomorék, beteg testemet, a vállamra illesztettem a hegedümet és ajkamba harapva, lehunyt szemmel belekezdtem a hajnal himnuszába.

És még soha ugy nem játszottam a hajnal himnuszát. A kiséretet a természet szolgáltatta hozzá. És ahogy megkomponáltam a himnuszt a lombsusogásból, a falevelek remegésének csak én hallottam neszéből, a diadalmas napkirály hangulatából, ugy kisérte a játékomat mindez. És amikor a végén a nagy király méltóságos ritmusu indulója fölhangzott, a kacér kis villa fölött megjelent a nap és a szemembe szórta a sugarait, mintha mondaná:

– Itt van az arany, az élet, én bolond muzsikusom!

És kimerülten, verejtékkel boritva estem össze, ahogy vége volt. A Stradiváriusz odacsapódott a kavicsra még most is megvan rajta a karcolás, csak a vonómat szorongattam.

Fölszedtek és három hónapig küzdöttem a halállal. Tudom – akárhogy fog is mosolyogni rajta, – hogy csak azért nem haltam meg, mert arra a csókra vártam. Az asszonyról még csak nem is hallottam. Az ilyen egészséges asszony nem megy a kórházba a trubadurját ápolni, az a hiszterikusok szokása…

Aztán amikor kieresztettek, már tavasz volt. Csupa akácillat volt a kertjük akkor este, amikor odaszöktem, hogy számon kérjem tőle azt a csókot, amiért három hónapig haldoklottam és ami beteg testemben még tartotta a lelket. Valami nagy vacsora volt a kertben. A bokrok közt átpislogott a kerti lámpások lángja és látni lehetett a hosszu asztal körül ülő vidám társaságot. A gyerekek lampionokat aggattak az ágakra.

Nem akartam közibük menni. Az asszony maga ügyelt föl és ki-bejárt a házból a kertbe, meg a kertből a házba ott a bokrok közt, sötét kis uton.

Ott vártam meg.

Egyszerre csak jött; fölfogta a szoknyáját. Pici fehér csipkés kötény volt rajta.

– Jesszus, ki az? Szilveszter?

– Én.

– Bolond. A csókért jött.

Remegtem, alig tudtam állani a lábamon.

– Igen. Azért.

Elmosolyodott és pajkosan megveregette puha tenyerével az arcomat.

– Lesoványodott, Szilveszter…

– A csók?…

– Nono! Megigértem, megkapja. Szépen muzsikált.

Megfogtam a kezét és az ajkamhoz szoritottam; aztán határozatlan mozdulattal, amelyet igazán nem is szándékosan csináltam, át akartam karolni a derekát. Kellemetlen kifejezést öltött az arca.

– No?! Mit gondol maga?…

– Az igéret…

Most ő fogta meg a kezemet. Erre az érintésre ugy elgyöngültem, hogy le kellett hunynom a szememet. Vitt, vonszolt magával. Egyszerre csak ott álltunk az asztalfőnél, a megvilágitott, meglepett arcok előtt.

És beszélni kezdett tréfás komolysággal:

– Hölgyeim és uraim, én Szilveszter urnak megigértem, hogy megcsókolom, ha az ablakom alatt eljátszsza a hajnal himnuszát. Eljátszotta, önök is tudják. Most meg fogja kapni a csókot.

És hirtelen megcsókolt.

Nagy taps, éljenzés, pohárcsörgés zugott fel erre. A férje ott ült és elégedetten mosolygott. Bizonyára már elmondta neki igéretét. Csak éppen, hogy bele tudtam kapaszkodni egy széknek a támlájába. A bokrok előtt bóbiskoló cigánybanda fölriadt a zajra és vidám tusba vágott. Zugott a vidámság, csörrentek a poharak, éljeneztek, kacagtak az emberek és az egyik fiatal ember fölállott és mámoros hangon kezdett a tósztjába:

– Hölgyeim és uraim…

A többi már a zajba fult. Mulattak, tulkiabálták egymást, a cigány huzta.

Az én asszonyom pedig beszaladt a házba, hogy ott legyen, amikor a pezsgőt fölbontják…

Láttam, hogy mámoros fővel már elfeledték a csókjelenetet s csak holnap fognak rá majd emlékezni és akkor mosolyognak rajta.

Senki sem vett tudomást róla, hogy elsompolyogtam. Haza mentem.

*

Igy beszélt Szilveszter és hozzátette:

– Még most is sirok bolond fejemmel, igen sokszor, hogy miért nem csókolt meg ott a bokrok közt, amikor egyedül voltam vele… Egyszerübb lett volna és én meghaltam volna a boldogságtól. De neki izgalmat okozott volna és éppen ezt nem akarta. Az megzavarja az egészséges nyugalmat. Igéretről volt szó és tudta, hogy bolond vagyok, hát megadta… Nagyon egészséges asszony volt…

Ezzel aztán vége volt a Szilveszter elbeszélésének. Fönn az égen a lila és a mélységes ultramarin után a fehérre váló halványkék következett.

– Menjünk haza…

A sarkon egy kocsi állott. Szilveszter füttyentett neki. Nem jött. Aztán, a mikor hiába füttyentgetett, elkiáltotta magát rekedten, valami kétségbeesett akcentussal a hangjában:

– Kocsis!…

És ahogy ott álltak hangtalan néma sorban a házak, az egyikből, alól, a kávéházból beleszaladt a ködbe a köpenyeges kocsis, a kocsija felé.

Aztán az egész uton, a kocsiban azt gondoltam, hogy egy betegagyu müvésznek az a legnagyobb tragédiája, ha egészséges asszonynyal találkozik ebben az életben.

ÁDÁM, A HIVATALNOK.

Akik minden reggel látjátok Ádámot, amint végigbandukol az utcán kopott ruhájában, a hóna alatt némely iráscsomókkal, keserves munkájával annak az ő néhány, pihenésre szánt órájának, ne higyjétek, hogy öröktől fogva szürke volt és örökké szürke leszen az ő élete. Volt abban már egy rózsaszinü nap is, az Ádám nagy napja. Ő maga sem tudja, hogy csöppent belé és azt meg talán senki se tudja a világon, hogy miképpen bontakozott ki belőle. Rózsaszinü nap volt, vidám nap. Istenem, szegény Ádámnak káprázik még most is az esze tőle, ha rágondol.

És ugy történt a dolog, hogy a főnök ur, ott az adóhivatalban, ahol rubrikákat töltenek ki már a világ teremtése óta, valami aranyos rendjelet kapott. Ki is volt irva a hivatalos lapban és az egyik kolléga azonnal bankettre gondolt. Körül is járt a hivatalban a tervével. Ádám nem tudta, hogy miről van szó és ott görnyedt az irása fölött, félszemmel a mulatós kolléga mozdulatait kisérve.

Az asztaltól-asztalhoz ment és mindenkinek a fülébe sugott valamit. Ádám csak azt látta, hogy egyik is, másik is az asztalra üt, vagy a mulatós kolléga vállára. És olyanokat hallott hogy:

– Pompás eszme!

– Kitünő gondolat!

– Zseniális!

És még sok más szuperlativuszt, ami igen izgatta Ádámot. Hogyan? Hát a mulatós kolléga őt kihagyja? Ő hozzá nem jön sugdosni?

Aztán ugy gondolkozott, hogy a jó hivatalnoknak mindegy, ha ágyuznak is körülötte, és tovább irt. És egyszerre olyasformán hallotta, hogy a mulatós az ő asztala felé jön. A szive dobogni kezdett, érezte, amint a vér a nyakába, az arcába tolul és nem mert felnézni. Aztán a vállára ütött a mulatós. Suttogva szólt hozzá:

– Ugy-e, maga is velünk tart. Ádám?

– Igen, én is. Nem, nem tartok. Mi az, miről van szó?

Azt se tudta, hogy mit beszél.

– De Istenem, Ádám, mit izgatja magát olyan nagyon… Nézzék csak! Hát beszéljünk nyugodtan. A főnök urról van szó.

– A főnök urról!…

Igen. Tudja, hogy érdemrendet kapott, ugy-e?

– Tudom.

– No hát, ugy gondoltuk, én is, meg a többiek is, hogy illendő volna egy kis bankettet rendezni; jól esnék a főnök urnak.

– A főnök urnak?…

– Annak. Elmennénk együtt vacsorázni, aztán valami kávéházba feketére, aztán haza. Az asszonyokat is elhivjuk.

– Az asszonyokat is?

– Mi az? Talán ellenére van? Hát jól van, nem hivjuk el az asszonyokat! Ádám, furcsa ember maga…

Szegény Ádám a zsebkendője után kapkodott. Izzadt és összefolyt előtte a betü az iráson. Zugott, kalapált valami a fejében erre a nagy csábitásra. Csupa uj, káprázatos dolog: bankett, kávéház, asszonyok… Istenem, asszonyok!…

– Nos, hát jön, vagy marad?…

Ádám olyasformát hebegett, hogy majd később megmondja. Gondolkodási időt kér.

– Jól van – szólt a kolléga – gondolkozzék, de annyit mondhatok, hogy megbánja, ha nem jön el… Sok szép asszony lesz ott, aztán a főnök ur is jó néven venné…

Igen. A főnök ur. És éppen ez a pont volt az, amely legjobban csábitotta Ádámot. Mert különben nem volt a dologhoz nagy kedve. Ő csak délben ment el a vendéglőbe, ahol megvolt a kis sarokasztala mindig. Még azt sem kérdezte a pincér, hogy bort parancsol-e, vagy sört, kéremalássan. Csak hozta a három deci fehéret, meg a szódát hozzá. És olyan szépen megköszönte a három krajcárt.

Kávéház? Sohasem volt kávéházban. Hisz oda csak dologtalan emberek, meg lumpok járnak. Ő csak mellette járt el és lopva nézegette a tükörablakokat, amelyek mögött ujságot olvastak, kávét ittak az emberek.

Asszonyok? Hát tudja Isten, szép dolog az… Arra, az üllői-uton is jár mindig egy szép asszony, minden délben találkozik vele… És olyan jó szaga van a ruhájának, ha elsuhog mellette, a pici kis karja kiduzzad a ruhából és olyan ábrándosan néz… a lába meg akkorka mint valami… szóval igen kicsike.

Szép dolog az.

Aztán baj az, ha az ember egyszer életében kirug a hámból? Ugyan ugyan… Hát kinek tartozik ő felelősséggel? Senkinek. Ki kérheti tőle számon, hogy hol volt az éjszaka? A házmesternek meg a szobaasszonynak meg fogja mondani, hogy uri bankettre megy, csupa finom ember közé, jó társaság…

Micsoda?

Semmit sem fog mondani! Nagyszerü! Kinek mi köze hozzá, ha elmarad. A férfi legyen ura akaratának. Meg aztán a főnök ur is ott lesz. Asszonyok is lesznek.

Belecsapta a tollat a kalamárisba és a mulatós felé kiáltott:

– Kovács ur, kérem!

– Tessék?

– Elmegyek a bankettre!

És hirtelen lebujt a fejével az irásai közé, mert nem kell azt a kollégáknak látni, ha az ember elpirul…

*

Otthon először is tiszta gallért kért a háziasszonyától, aki öreg volt és aki megjegyezte, hogy még csak szombat van.

– Bánom is én, akármi van, csak adjon gallért. Az ilyen uri társaságba nem mehet az ember piszkos gallérban. Aztán asszonyok is lesznek.

És még meg is krétázta, mert nem volt elég tiszta. Az a mosóné mindig kiforditja, hogy kivül van rajta az irás.

Valahogy fölkászolódott, miután még be is tintázta kissé a fekete kabátját, ott, ahol kopottas zöld volt. Aztán nekiindult a bankettnek.

– Természetes – gondolkozott az uton – hogy nem fogok odaülni ahol az asszonyok vannak. Mert nem jó az, ha olyan nagyon szagos a ruhájuk. Ott valahol a főnök ur körül szoritok magamnak helyet és messziről nézem az asszonyokat. Bort nem iszom… majd csak nézem, hogy hogyan csip be a többi, mert ez igen mulatságos. Majd én hazakisérgetem őket. Igen. A kávéházban mindjárt feketekávét fogok inni, hogy ne álmosodjam el és elhozatom a nagy francia ujságot. Istenem, istenem, talán már el is felejtettem azt a kis franciát… Tényleg egy mondatot se tudnék konstruálni…

És szépen elérkezett a vendéglőbe, amelynek a kerthelyiségében már nagy patkóban fehérlett az asztal. A sarokban magányosan szomorkodott ő rendes kis asztala. Mintha szemrehányásokkal illette volna:

– Ejnye Ádám, hát hütlen lettél? Szép, öreg, szép… lumpolsz…

Csak belékeveredett a zajongó nagy társaságba, ahol tényleg voltak asszonyok is. De az már igazán nem volt szép, hogy némelyik kolléga nem vett fekete ruhát. Aztán elszorult a szive, hogy látta azt a sok embert, aki között szegény maga ugy elveszett. Otthon, a tükre előtt, amikor kiegyenesedett, olyan volt, mint egy miniszter, a fekete kabátjában, a fényes fehér gallérjában. Itt, a sok cifra dáma, fecsegő ur között elenyészett, szinte nevetséges volt az ő elegánciája.

Aztán leültek mind, és Ádámot megfogta a mulatós:

– Ide, Ádámka, a szép asszony mellé. Csak üljön le. Vér Ádám – Müllerné nagyságos asszony…

– Van szerencsém.

És már hozták is a bort, meg az ennivalót.

– Igyék, Ádámka!…

– A szép asszonyok egészségére!

És a szép asszony mélyen belenézett az Ádám szemébe a koccintásnál. Ő csak azt figyelte, hogy a máséba is belenéz-e és majdnem sirt, amikor látta, hogy tényleg belenéz.

Ott ült mellette csöndesen, szerényen iszogatva a poharából, csak néha-néha loppal tekintgetett feléje. És ugyan miért kacérkodik az az asszony mással is? Mit bántja őt azzal, hogy másnak is a szemébe néz, hisz oly jól esett az ő szürke, csöndes lelkének, hogy simogatva, édesen végigszaladt rajta az a meleg asszonyi pillantás.

– Ilyen érzés lehet az – gondolta – ha megcsókolják az embert. Mert ennél jobb érzés nincs is a világon…

Aztán csöndes, elégedett mosolyra huzódott az ajaka:

– Hát még ha felesége van az embernek… az mindig igy néz rá…

Nagyon naiv fiu volt Ádám, pedig már ősz szálak is csillogtak a hajában.

A cigány cincogni kezdett, majd hogy valaki tárgyalt a primással, belevágott egy szomoru nótába. A prim vitte a szót, a többi, cimbalom, brácsa, bőgő utána zudult a vontatott szomoruságával.

És csodálatos hangulat szállott Ádám lelkére. Ime, egy pillanat alatt belekerült abba az illatos, kavargó, káprázatos szinekkel ékes világba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Valami végtelen szomoruság ülepedett a lelke mélyére, és ő nem tudta, hogy azt a szomoruságot mi okozza.

Csak élvezte azt az érzést és nézte a szép asszony gyürüs pici kezét, amely ott nyugodott az asztalon. Mennyi pici vonás, ránc van ezeken a hussá vált rózsaszirmokon… Itt kicsi, rózsaszin gömbölyödés, harmonikus vonalka, ott fehér simaság, üdeség… Gödör is van rajta, apró, hullámos vonalu, mintha valami virágnak a titkos, sziromvédte kelyhe lenne, amelyben az illat születik.

Oh, ha abba a kicsi gödörbe illeszthette volna a sóvár ajakát, a mely még nem érzett édesebb mézet a méhcsinálta méznél; ha megsimogathatta volna, az arcához szorithatta volna azt a hullámvonalas, dombos kis kézfejet, ő, aki a bársony puhaságát is csak ünnepen élvezte. Biztos volt felőle mámoros fejével, hogy ott menten megszakad a szive, ha az a szépséges királynő csókra nyujtja a kezét…

Istenem, hát az a néhány pohár bor okozta volna, hogy az alatt a rövidke pár perc alatt olyan szerelmes lett, mint valami huszesztendős diákgyerek?

Aztán hirtelen elkapta a pillantását a kicsi kézről és a pohár felé nézett. Mert még gyanakodnának, ha látnák, hogy azt bámulja…

Hát titka is volt már, édes, fájó titka az Ádám szürke lelkének. Ijedten nézett körül, hogy nem figyeli-e valaki, és örült, amikor látta, hogy senki se vet rá ügyet. Mindenki mulat, lármázik, még annak az édes, kacér asszonynak a férje is, ott a tulsó végen. Hogy oly sokáig el tud maradni a felesége nélkül…

Mintha megbillent volna egész életének az egyensulya, ugy érezte. Hát itt marad reggelig, mulat, tönkreteszi magát, hisz ugyse látja többet az ő szép asszonyát, soha többet! És nem bánja, ha elaluszsza az időt nem megy többé hivatalba, elzüllik, és csapszékekben fogják összeszedni minden este. Mert összeroppant, megdőlt az egész világ, amiért férje van az ő szép asszonyának.

És elhatározta, hogy őrüljön meg, haljon belé, de megcsókolja azt az asszonyt. Föláll, átöleli és megcsókolja. Aztán verjék agyon, dobják ki, nem bánja.

Majd csöndesebb lett a lelke. Ravaszul lehajolt az asztal alá, mintha leejtett volna valamit és lenn, ahol idegesen, a cigány nótájának a taktusára mozgatta aprócipős lábacskáját az asszony, finoman, ugy, hogy még ő is alig érezte, megcsókolta a térdén a suhogós selyemszoknyáját. Talán nem is ért hozzá az ajaka, de neki elég volt a tudat, hogy megcsókolta…

Aztán fölkelt és szó nélkül, köszönés nélkül ment hazafelé. Csak kiment a kertből az utcára, senkise kérdezte, hová megy. És ment a sötét éjszakában, a házak tövében, majd hogy nem surolta a falat tintás, kitisztogatott kabátjával. Mit bánta, ha meszes is lesz, hiszen csak azért volt érdemes élni, hogy azt az asszonyt lássa az ember. De tovább már nem birta.

Ment, sietve ment hazafelé és a mint a széles, lámpavilágos, kávéházas utcából az ő kis utcájába fordult, ahol a sötétségben messze pislogott a lámpa, Ádám előbb szepegett, majd rángatózni kezdett az ajka széle, aztán kitört belőle a sirás keservesen, nagy, sürü könnyekkel, amelyek végigsiklottak az arca barázdáin, a szürke bajuszán és lehullongtak a gondosan kitisztogatott fekete kabátjára.

És nagyon sirt Ádám, az adóhivatalnok, akár csak valami bolondos szerelmes huszéves diák…

A BŰN.

Lenn, éppen az ablakunk alatt valaki becsapta a vasrácsos kertajtót. Az asszony volt, a házigazdánk kis felesége. Becsapta maga után az ajtót és megállott előtte a napsugaras utcán. Begombolta a csöpp fehér keztyűjét, billegette az ujjait, megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e benne, aztán kifeszitette a napernyőjét, balkezével fölkapta a világoskék ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba, és vissza se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy mindannyian szerelmesek vagyunk belé.

A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi napsugaras kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott az utca és mi néztünk utána mind, semmire másra nem gondoltunk abban a percben. Még ott csillogott az utcavégen a fehér selyemernyője a napon, aztán eltünt.

És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és fölhallatszott a kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes zöld legyek sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És megjöttek a másik utcából a halászok, kattogó facipőben, fura járással, amin meglátszott, hogy szétterpesztett lábbal szoktak állani a csónakban. Lányok is jöttek nagykendőkkel, kék ruhában, piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk, mintha egész héten azt kenegették, csavargatták, simitgatták volna.

Olyan furcsa figurák voltak a halászok a napsugaras utcában.

És visszaültünk a helyeinkre mind az öten, kosztos fiuk, akik ott laktunk a tanár ur házában, és igen nagyon hallgattunk, mi kosztos fiuk.

Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimitotta a homlokát és igy szólt:

– Most a tanár ur sincs itthon, ő meg templomba ment…

Eddig mondta és senki sem volt kiváncsi a folytatására. Mindenki a fehér napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt. Azért mégis folytatta:

– Senki sincs itthon és én gondoltam már, hogy meg lehetne nézni…

– Mit?

– Hát az ágyat.

– Kinek az ágyát?

Megint az izzadó homlokát simogatta, aztán nehezen kinyögte:

– Az övét.

Csönd volt. És tovább beszélt a szőke:

– Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, mig vissza nem jönnek. Mert én meghalok…

És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi, szegény fiuk, akik olyan nagyon szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel, egyszerre fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak mentünk hallgatag. Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden roppanásnál halálra ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:

– Nem kell félni. Még most a rendes uton megyünk. Hátha a szalonba akarnánk menni, nem erre mennénk?

Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő parfümjével, az ő nevének a kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt tele. A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni kezdett.

– Csak menjetek be – suttogta – én vigyázok. Ha abbahagyom a zongorázást, baj van.

És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja felé. Az egyik, aki piktor volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze az asszonyhoz, látott ő már hálószobát.

Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk. Végigszaladt rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami máskor, esténként elfogott, a mikor az asszony aludni ment. Akkor éppen igy pattant az ajtó.

Óh, csak egyszerü két vaságy volt és ott lógott fölöttük a feszület a falon.

Egyszerre elhallgatott a zongora és a szőke megjelent a küszöbön.

– Nincs baj, de én is látni akarom…

És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert megittasultunk ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában. A szőke odament az ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két paplan volt, azt is le kellett emelni, csak alatta voltak a vánkosok.

Egymáshoz szorulva, kimeredt szemmel, visszafojtott lélekzettel néztük a párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta a fejét az egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár uré, mert ennek dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az övé. Az ott a rózsaszinü szalaggal. És beleásta a fejét a szalagosba és szitta-szitta az illatát.

– Hát ez?

Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtogatott pici ing volt. Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még annál is finomabb. És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az ingecskét. Akkor a nagy csöndben, hogy mindenki hallotta a saját szive dobogását, megszólalt akadozva köztünk a legkisebb:

– Én… én azt hiszem, hogy ez bün…

Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke elpirult és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a paplant. A takarót én tettem a helyére.

Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor csunyaságot tett, amikor ide csábitott, igen jól tett.

Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant és megint ő pirult el. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte az arcáról a veritéket és a zongorához ült. Pár nagy, erős akkordot játszott, aztán abbahagyta.

– A helyére tettél mindent? – kérdezték.

– Igen, – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé, az utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És az előszobán már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az utcán elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott felénk a nagy csöndességben és szólt:

– Nem volt szép tőlünk… bün volt.

Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk. A szőke az egyik pici lábnyomot mutogatta:

– Az övé…

És mintha csókolta volna a szemével, ugy nézett rá. Aztán meglökték az oldalát:

– Jönnek.

Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni, hirtelen ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett:

– Kik jönnek?

És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó forró utcán megjelent a tanár ur, a karján a feleségével. A kicsi asszonynyal. Jöttek, lassan jöttek és a tanár ur levette kopasz fejéről a kalapját, melege volt.

Csak a szőke tudott mosolyogni. És sorfalat állottunk a vasrács előtt.

A PIERRE MADARA.