III.

Csak bámult a forgó, pislogó csillagba és gondolkozott. Gondolkozott, ugy a maga gyerekes módja szerint, a neki tetsző motivumokkal érvelve. Elgondolta, hogy mint a hernyó szines pillangóvá válik, hogy a por helyett, amit eddig ismert, megszeresse a virágok édes birodalmát, megizlelje a kábitó mézüket, megittasuljon az illatuktól, olyanképpen válnék ő ki a köznapi élet porából, hogy helyet foglaljon abban a csodás, szerelemtől izzó, gyöngédségtől illatos világban, amit az a másik festett előtte.

– Igen – szólt halkan, – mint hernyóból a pillangó… porból a virágkehelybe…

Arra nem gondolt, hogy a két legnagyobb, legöntudatosabb szinésze a világnak egy szerelmes asszony és az ő szeretője. Hazudnak a világ előtt és hazudnak egymás előtt. Van egy közös titkuk, amit csak ők ketten tudnak és van egy másik, a nagyobb, a féltettebb, amit csak egyedül tud mindenik, külön-külön. Titkolja, takargatja egyik a másik előtt a prózai tulajdonságait. Néha látta, figyelte, a mint a férfi kerülte a szalonban a prózai állásokat, ülésmódokat. Bármilyen fáradt volt, férfiasan tartotta magát, hazudva a testével. Lám, a férje ilyenkor levetette volna a szalonkabátját és kényelmesen dőlt volna hátra a karosszékében.

Lám, a férj megvakarja a kezefejét, ha viszket, mig a szerető az ajkához simitja, vagy titokban a szék karjához dörzsöli.

Hazudik a hangjával, a tekintetével, az egész lelkével, hogy ébren tartsa az illuziót, az ideált, amit az asszony róla alkotott. Hová lesz, hová tünik mindez, ha egyszer a férje lesz és a birását többé nem a saját lénye szerzi meg neki, hanem a törvény…? Hová lesznek az ideális, de kényelmetlen öltözékek, apró titkai, láthatatlan s mégis öntudatos láncszemei annak a hazugságból kovácsolt láncnak, amely most összetartja őket…?

– Bizony, bizony – gondolta – csak szivarra fog gyujtani, ha kedve tartja…

Aztán kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Lent, az utcza gázlámpája alatt látta, amint a varrólány bucsuzik az imádójától. Hosszasan egymásra néztek; a kezeik, mintha nem tudtak volna elválni egymástól s végül, amikor a lány lopva, óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e őket, hirtelen szenvedélyes csókba tapadtak az ajkaik…

Izgatottan ugrott föl erre a látványra és végigheveredett a pamlagán. Hullámos szőke haja szétfolyott a vállain, nagy fonatékai ott tekergőztek a himzett vánkosok között. És éppen rendbe akarta szedni, amikor kopogtattak az ajtaján. A férfi lépett be.

– Nos, Magdolna… határozott?

És szegény gyönge Magdolna, az ideges asszony, aki előtt ebben a pillanatban, hogy maga előtt látta a szép, férfias alakot, hogy hallotta a csengő, határozott hangját, hogy érezte forró érintését a csókjának, hogy elveszett a haldokló pillantása az ő nagy nyilt szemeiben, aki előtt ebben a pillanatban hitvány párává foszlott minden szkepszis, minden ellentmondó gondolat – a gyönge, az ideges Magdolna a szeretője nyaka köré fonta puha karjait, megkereste szomjas ajakával az ő ajkait és egy hosszu, büntől izzó csókba fulladó hangon mormolta:

– Igen… a tiéd leszek…