I.

Megint süvöltöz a szél a házak között hajnalban, szürke hajnalon. Sáppadtarcu emberek, ki tudja honnan, ki tudja hová surrannak az utcán. Összehuzzák magukat, a kezüket a zsebükbe sülyesztik. Csak későn süt ki a nap, de nem fehér, sárga már a sugara; este piros, mint a dércsipte levél, nem melegit, ott haldoklik az aszfalton. Végigszaladoz az utakon, lángot gyujt ablakon, utcalámpán, szivébe lopja magát az embereknek.

Sötét emberek az alkonyatban állnak, járnak és érzik a szeptembert. Vágyakozik a lelkük a tarlóra sárga mezőkre, ahol a nyár siránkozik, összehuzza virágos szárnyait, lepkehimes ruháját, szomoruan, lassan eltünik az erdőben alkonyatkor, amikor kipirul az ég.

*

Szomoru hajnalon indulásra készen áll a vonat. Kopogtatják a kerekeket. Az egyik mélyen szól, a másik magosan. Hosszu fekete sorban állanak a vaggonok, előttük füstöl, gőzölög a mozdony. A gépész törülgeti kóccal, olajos bádogedény van a másik kezében. Alól a kerekek közt sistereg, zug, forr valami, és vékony fehér gőzsugár tolakodik elő a feketeségből.

Egyedül a perronon sötét ruhában, sürü fehér fátyollal egy asszony áll. Finom uri aszszony. A férjétől megy, szökik haza az anyjához, mert bántotta a férje nagyon, rosszasággal vádolta a szomoru asszonyt.

Nem is sir. Szereti a férjét és semmivé szeretne válni, hogy se itt ne kelljen maradnia az uránál, se az anyjához ne kelljen mennie.

Leszáll a lelkére a szeptember langyos sugarával, szomoru fényével.

Beszáll a kupéba. Nedves, hideg minden. Egy szürkebajuszos ur ujságot olvas a sarokban. Jobb volna egyedül lenni, de most már mindegy.

– Itt maradok.

És odamegy az ablakhoz, kibámul a perronra. Nini, ott az ablak mögött lámpánál irkálnak a hivatalnokok. Ők itt maradnak, ebédelni mennek a városba, meg megint visszajönnek. Itt, ahol izzik a levegő az érkezések örömétől, a távozások fájdalmától, ők az érzéketlenek. Irnak, semmi közük az egészhez. Kitöltik a rubrikákat, mindegy ha sirnak, nevetnek is künn.

Az egyik egyenruhás eldarálja az állomásokat. Az ajtón kitódul a pakkos, nagykabátos nép előrehajtott fővel, komoly sietéssel. A parasztasszonyok hosszu sorban kopognak végig csizmájukkal az aszfalton, a harmadik osztály felé.

A mozdony egyre élesebben zug, forr, sistereg.

Ott… ott… mintha a férje volna…

Nem az.

Már hogy jönne az ide. Nem jön utána. Pedig lett volna ideje, még nincs későn, de nem akart.

Már beszállott mindenki. A hordárok a homlokukat törlik piros, kék, fakó zsebkendővel, néhány a pénzét számolja. Aztán elkullognak. A kalauz siet ide-oda.

Még most is jöhetne, de nem nyilik az ajtó.

– Eh, hát nem jön, ne is jöjjön.

Bevetette magát a sarokba, a fejét a nagy bőrtámlára támasztotta és nézett, de nem látott. A szürkebajuszos öreg ur egyet lapozott az ujságjában. Aztán tovább bujta.

Észre sem vették, már ment a vonat. Vagy talán az a másik megy, ami ott van mellettük? Nem, az övék megy. Előbb lassan, aztán gyorsabban.

Föl akar ugrani, hogy még egyszer kinézzen, hátha érte jött.

Künn aztán, hogy kiértek a csarnokból, bevagdosta a szél az esőt a kupéba. Az öreg ur letette az ujságot, kinézett a szemüvege fölött a bokrokra, fákra, fölhalmozott sinekre, aztán az asszony felé fordulva halkan szólt:

– Megengedi, hogy becsukjam az ablakot?

Szomoru mosolylyal bólintott igent. Az öreg cibálta a szijjat, amig egyszerre csak engedett és becsukódott az ablak.

És kivűl maradt a lárma, zakatolás, süvités. Tompa, kábult bugás lett belőle, amelyhez a kerekek zökkenése verte a ritmust. És az asszony utánozta ezt a zökkenést:

– Traramm, traramm…

Igy fog ez zökkenni estig.

Fojtogatta valami a mellét. A fátyolát fölhajtotta és ugy nézett az ablak felé. Semmire sem gondolt, zugott a feje a virrasztástól, egész éjszaka töprengett.

És egyszerre csak észrevette, hogy az öreg ur részvéttel nézi a sáppadt, finom arcát, az idegességtől csodálatosan fénylő szemét, ugy a szemüvege fölött, meghajtott fővel, olyan komikusan…

*

Estefelé ott lesz a vonat, mind a sok kocsi, ahol az édes anyja lakik. Nem tudja senki, hogy jön, senki se jön elébe.

Majd csak begyalogol szépen a faluba, bekopogtat az ajtón. Fehérhaju öreg mama ki fogja nyitni az ajtót, hátra fog lépni a csodálkozástól.

Igen, ugy lesz, mint a novellákban:

– Lili…

– Anyám…

Ez elkoptatott párbeszéd, de igy lesz, igy kell lennie. Aztán ledobja a kalapját és odaborul az anyja vállára. Sirva mondja el, elmondja mind, ami csak a szivén fekszik, és vele fog sirni az édesanyja estélig, bele a késő éjszakába. Annyit fognak beszélni, annyi mindent el fognak mondani, oly nagyon fog fájni, és az oly jó lesz…

Csikorog a fék, megállanak oldalt a fák, póznák, sárga mezők. Az állomáson egyhangu kongással jelzik a következő állomásnak a vonatot. Az öreg ur mosolyog a szürke bajusza alatt és gondolja, hogy mily bolond az ifjuság.

Végig a nagy mezőkön csönd szunnyadoz. Még nincs sötét, de ott leskelődik már a sötétség a hegyek mögött.