II.

Először rendezni kezdte a képeket, amelyek egymásra tolultak a lelkében. Az első az a kedélyes, téli este volt amikor először hazudott a férjének. Azt mondta, hogy rosszul van, s küldte, hogy menjen egyedül arra a lakodalomra, a hová meg voltak hiva. A jó ember elment és az asszony titokban fogadta a regények hősét. Azon a napon érezte először, hogy nincs anyja. A második kép már olyan volt, mint a harmadik, s az meg olyan, mint mindvégig valamennyi, csak a legutolsó volt különb.

Ma délután volt. Ott ültek a szobában, az asszony a pamlagon, a hős előtte a földön, maga alá szedve a lábait és az ő puha ölébe nyugtatva a fejét. Beszélt, suttogott édes szavakat és mintha a gondolatával nem tudta volna eléggé meggyőzni önmagát, szinte szónokolt – önmagának. Az asszony hátradőlt a pamlagon, egy-egy szóra megborzongott, aztán ismét édes, meleg zsongás járta át a lelkét, amint a férfi festette előtte a jövő képét. Érzett a beszédéből, hogy nemcsak az asszonyt akarja meggyőzni, megnyerni a tervének, hanem önmagát is. És hogy annál inkább elérje célját, kiválasztotta, élénken megrajzolta azokat a vonásokat, amelyek neki tetszettek, s amelyek kedvező alakba formálták a terv bizonytalan anyagát. És fölhevülve beszélt, majd fölállott és minden lelkét szavaiba lehelve suttogott sablonos dolgokat:

– Igen, Magdolna, csalódtunk mind a ketten. Ön a férjében, én a világban. Abban csalódtam, ami körül a világ forog, s amiről azt mondják, hogy mozgatja a napot és minden csillagát a végtelen kozmosznak – a szerelemben. Ön megtalálta az ideálját, az álmai hősét… ugy-e…?

Az asszony csak mosolyogva szoritotta meg a kezét.

– No lássa, és én is rátaláltam az első, az igazi nagy szerelmemre, amely ur a lelkemen, s amelynek alá van rendelve minden gondolatom, egész létem…

Aztán ügyes átmenettel, mézes burokban adta be a beteg asszonynak az izgató, vérpezsditő orvosságot, amelyről előbb kell, hogy leolvadjon az édes, sablonos burok, hogy éreztesse jelenlétét az a mag, amely izgalmat gyujt, lángba boritja a gondolkozó észt és megejti a gyöngeséget.

– Lám, egymásra kellett volna találnunk régen – szólt – még akkor, amikor az egymáséi lehettünk volna… Én a férje…

Ez volt a burok. Aztán előszedte a cilinderéből a keztyüit, szótlanul felhuzta mind a kettőt, kezet csókolt az asszonynak és bucsuzóul csak ennyit mondott:

– Ki tudja, talán még nincs is későn.

Ez volt a mag. A mag, amely megfészkelte magát az asszony lelkében, hogy mérges csiráit felbocsássa a higgadt agyvelőbe, hogy ott megrontsa a józanságot…

– Mit ért ez alatt…? szólt hirtelen az asszony.

A férfi elmosolyodott és szeretettel kezdte simogatni a cilinderét.

– Hogy mit értek alatta?… Istenem, amikor olyan egyszerü! Váljon el az urától és én…

– És ön?…

– Hát nőül veszem!

Magdolna asszony csak bámult ebbe az uj, kavargó, káprázatos világba, amit a férfi megnyitott előtte. Hozzálépett és megragadta a karját:

– Azt értem, hogy _ön_ nőül vesz… de _te_…

És végtelen mélység lakozott abban az egy szóban.