III.

Hajnalban nem esett az eső, csöndes volt minden és hüvös a levegő. Az asszony már fölöltözve várta, aztán mentek ki, a mezőn, a vasut felé.

Csupa szomoruság végig a réteken. Az erdőszélen, a ritkás fák közt halovány köd, messze lilák voltak a hegyek. Alig van már zöld, csupa halványpiros, zöldeskék folt mindenfelé. De azért csupa szin mindenütt. Elmosott, szétmázolt, határozatlan halvány szinei az ősznek, amiket nem lehet különválasztani. Szürke az ég, nagyon szürke…

Ment mellette az asszony, kicsit halványabb volt, de azért üde, friss. Fogta a karját, élvezte a puhaságát, néha a kezét is a kezébe vette a paraszt. És szomoru lett a lelke, ő sem tudta, miért. Csak eddig tartott az egész, mert mindjárt itt lesz a férj és megcsókolja a feleségét. Akkor aztán vége mindennek. Nem is tudta, hogy miért, de érezte, hogy nagyon szép ez az ő szerelme, ami tegnap este született, és már ma reggel meg fog halni. Olyan elmosott szinű, határozatlan őszies akkord, ami nincs bevégezve és ezért csengeni fog végig, mindvégig…

Tudja isten.

Megjött a férj és egymás nyakába borultak a feleségével ott az állomáson. Már el is ment a vonat, amikor Pálra került a sor. Aztán szépen, lassan megindultak vissza a falu felé, a férj karonfogta a feleségét, mellettük ment a paraszt.

Sok mondanivalójuk volt a gyerekeknek, egyre beszéltek, úton-utfélen csókolóztak, ahogy muszáj a fiatal házasoknak. Mentek lassan az ut szélén, belegázoltak a piros gazba, lesorvadt, összegörbült falevélen jártak, nézték a szürke, kék vonalakat a látóhatáron.

És szépen, lassan csak elmaradt tőlük Pál, észre se vették. Fecsegtek, kacagtak, és a paraszt hátrább jött néhány lépéssel. A nagy csizmájával megtaposta az útszéli gazt, piszkált a bokrok közt a botjával és mosolygott. Ugy mosolyogva temette hűvös őszi reggelen azt az elmosódott, halvány érzést, ami tegnap született a lelkében.

Csak ment utánok, nézte őket, nézte az asszony fejét, amint ráhajlott az ura vállára, és igazán csak mosolygott, amikor mondta magában.

– Jól van gyerekek… jól van…

MAMZELL CLAIRETTE.

Virágos kertben, virágos bokrok közt, most, amikor már lehullott a halovány szirompehely az almafákról és ott boritja a gyepet, mint valami illatos, tündérvilágból hullott gyönge hópihe, hogy már ott zümmög a méhe a virágbaborult bokrok fölött, hogy fehérbe, rózsaszinbe és halovány zöldbe öltöztek a gyümölcsfák a lugas mögött, most jut eszembe a mamzell Clairette szomoru története…

Az almafák kivirágoztak az idén is és kivirágoznak jövőre, meg azután is mindig… Tavaszi párák szállanak föl a földből és elsuhannak a Clairette sirja fölött, ahol nincs más virág, mint az a néhány elszáradt, valaha édes illatu almavirágos ág, amit a masamódleányok vittek oda ki kora tavaszszal.

Elhervadtak, elhaltak, mint a szegény Clairette, napsugáros tavaszon…

*

Fehérpárnás ágyában, amikor kockát rajzolt a dunnára a déli napsugár, belopózva a kis négyszögletes ablakon, megmozdult mamzell Clairette. Sovány fehér karját fölemelte és révedező, bizonytalan mozdulattal emelte ki a székre tett pohárból az almafavirágot. Be akarta szivni az illatát, de amig remegő gyönge kezével az arcáig vitte, lehullott a halovány szirma. Ott hevert aztán a dunnán az a néhány rószaszinű, lehelletkönnyű szirom és csak a porzós, megtépett szálnak szivta be édes illatát mamzell Clairette. Lehunyta a szemét és amint szivta, valami szerelmes borzongás remegtette meg sovány, beteg testét; halovány orcáján pir gyult ki; kitágultak az orrcimpái és összeharapta az ajakát. Aztán igy, még mindig görcsösen szoritva a megtépett virágszálat, halkan szólt:

– Nyissátok ki az ablakot…

A két kisirt szemű, borzas masamódleány, aki csupa jószivből ott virrasztott a mamzell ágya mellett, egyszerre ugrott az ablakhoz, hogy bebocsássa a friss levegőt. És amint az első derüs, napfénytől üde lehellet besuhant a vasrácsos kis nyiláson, szegény beteg mamzell fölült az ágyában, elsimitotta haját a homlokáról és bágyadt mosolylyal, teli tüdővel szivni kezdte, mintha nem is a zsibárus-utca udvaráról, hanem valami almavirágos tündérkertből lebbent volna oda. Aztán köhögni kezdett és visszaesett a párnájára.

– Csukjátok be… csukd be Marika… suttogta fuldokolva. Aztán nagyot sóhajtott és mélységesen szomoru mosolylyal tette hozzá:

– Meg fogok én halni, Marika… pedig most virágoznak az almafák…

Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy Jutka, aki ott sirdogált a sarokban, hogy miért szereti ugy az almavirágot a mamzell. Csak azt tudták, hogy a mamzell beteg és azért a Verona szolgál ki a zsibárus-utcai kis boltban, amelyik ott szorong a többi között, amelynek az ajtajában éppen ugy állanak a kartonruhás, borzashajú lányok vajaskenyeret majszolva, mint a többiben, s amelynek a kirakatában éppen ugy sorakoznak a piros zöld, sárga kalapok, tollal, virággal, üvegszemű madarakkal…

Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy a sirdogáló Jutka, hogy a mamzellnak a vánkosa alatt egy imakönyv van, annak egyik lapján pedig ott szárad, sárgul már évek óta egy szegény, könyvbe ölt almavirág, az _igazi_, az édes, a könnyekkel áztatott… Mit tudták ők azt, hogy ez a többi almavirág, amit a házmester hozott a mamzellnak, csak közönséges, nem az igazi és csupán arra való, hogy a mamzell almavirágot lásson, mert nem akarja mutatni a szárazat, az imakönyvbe préseltet, az igazit!

Mert azt régen kapta. Virágos tavaszszal adta neki valaki, valahol egy szép zsendülő kertben, ahová kalapot vitt a nagyságának. Kicsi fekete bajusza volt annak a valakinek és édes volt a csókja… Egyszer ott suttogtak alkonyatkor a gyümölcsösben, akkor tépte le a fiu a fáról az almavirágot, ami ott szárad az imakönyvben.

Akkor még masamódleány volt a mamzell, azóta már üzletet nyitott és ott ragyog az aranyos fölirás a portál fölött korrekt franciasággal: Mademoiselle Clairette. Akkor még Klárikának hivták… Óh régen volt az! Azóta már el is hagyta a fiú, már meg is nősült. Szép fiatal felesége van… sokszor látja őket, amint erre sétálnak…

Csöndesen lihegett ott az ágyon és félig lehunyt szemével az ablak felé nézett. A Marika megigazgatta a feje alatt a párnát, aztán le akarta söpörni a dunnáról a szirmokat.

– Ne bántsd Marika… hagyd itt őket… szólt a beteg és védőleg tette viaszfehér ujjait a gyönge szirmokra.

Aztán csönd volt sokáig. A boltból, ahol egymás tetején állanak a nagy fehér skatulyák, néha be-behangzott a függönyös üvegajtón keresztül a masamódlányok vihogása. Aztán mintha az egyik figyelmeztette volna a többit, egyszerre elcsöndesett mind és halk suttogással folytatta a beszédet.

Künn, az utcán tolongott a déli korzó vidám népe. Jobbról is, balról is látszott, amint az utca végén sétált a tömeg. Fehérruhás lányok, napernyős fiatal asszonyok, kettesével, hármasával tolongtak a gyalogjárón, amelynek a szélén mosolyogva állott sorban a férfiak kiöltözött, jókedvü serege. Néha-néha a váci-utcából meg a másikból is asszonyok, lányok fordultak be a zsibárus-utcába és szines napernyőik alatt ott vitatkoztak a kalapos kirakatok előtt.

A mamzell Clairette kis szobájába nem hallatszott be a zaj. Csak az udvaron veszekedő cselédek hangja. A Marika regényt olvasott, a Jutka aludt a kopott pamlagon, a mamzell pedig még mindig azzal a szomoru mosolylyal az ajkán szunnyadozott a párnáin. A keze is ott volt még a szirmokon.

Egyszerre aztán a fehér függönyös ajtón megjelent a Verona árnya, Marika odasietett lábujjhegyen és kinyitotta egy pillanatra az ajtót de csak azért, hogy odaszóljon:

– Csöndesen, Verona… alszik…

– De kuncsaft van – szólt Verona – és nem tudom, mit csináljak.

Erre megmozdult Clairette és halkan szólt:

– Dehogy alszom… mit akarsz?

– Azt a piros moarészallagos kalapot akarja, de csak kilenc forintot igér érte…

– Tizenegy – suttogta a mamzell – máskor talán odaadnám kilencért is… de most… kell orvosságra doktorra…

Verona visszament. Az ajtó nyitva maradt és a mamzell félkarra könyökölve figyelt. A boltban folyton beszélt egy üde, fiatalos asszonyi hang:

– De mit gondol, édes lelkem? csak nem gondolja, hogy ezért tizenegy forintot adok! Ugyan, hogy is képzelhet ilyet! Még kilencet sem igértem volna, de hát az uram beleszólt! Mit is beszélsz te, öreg buksi, amikor nem értesz hozzá!

Erre aztán megszólalt a férfi is:

– No jó, pici babám, hát ne haragudjál olyan nagyon…

Benn, a fehér ágyon a beteg Clairette megvonaglott erre a hangra. Tágra meresztette a szemét, az alsó ajkába harapott és görcsösen kapaszkodott az ágy előtt álló szalmaszék támlájába. Hörögve, sajátos hangon susogta:

– Menjetek ki… alkudjatok!

A két lány csak bámult egy ideig, aztán kisompolygott, hogy a mamzell még egyszer rájuk szólt:

– Menjetek már!

Aztán amikor kimentek, Clairette gyönge, ingadozó testtel kihajolt az ágyból, hogy a boltba lásson. Megragadta a szék támláját és arra nyugtatta a fejét, bámult, merev tekintettel nézett a férfira. Az nem látta őt. Hörögve, a melléből fölszakadó sirással meresztette rá a szemét és csak bámulta, nézte… Nem is változott meg azóta. Csak a kis fekete bajusza lett nagyobb.

Az asszonyka a tükör elé állott és a fejére tette a pirosszallagos kalapot.

– Jól áll?

A férfi odasimult melléje és hizelkedve beszélt:

– Remekül… ahhoz a te göndör fekete hajadhoz, ahhoz az édes szép, nagy szemedhez…

A mamzell benn lehunyta a szemét és önmagát csalva boldog volt egy pillanatig, ugy képzelte, mintha neki mondaná ezt a sok szerelmes szót az a férfi… de azért lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mint cirógatja, becézi ott künn a feleségét. Aztán boldog mosoly szállott az ajakára. A férfi folytatta:

– És igy profilban, akár egy angyal… Az a pici, csöpp száj… te édes…

Clairette fölnyitotta a szemét és látta, amint a férfi a szép kis kövér asszonyt ott a boltban, a lányok előtt magához szoritotta és megcsókolta a pici husos ajakát. Csupa élet volt az a kettő: az erős, szép fiu, és a duzzadó, piros kis asszony, akinek kivillant fehér karja a ruhaujja alól.

És ugy, egymást átölelve alkudtak tovább:

– No lelkem, hát állapodjunk meg kilencben.

– Nem lehet édes nagyságám…

Ebben a pillanatban benn sikoltozni kezdett a szegény beteg mamzell:

– Adjátok oda… vigye el!… csak ne halljam a hangját… ne lássam: adjátok oda… kilencért, nyolcért… ingyen! Vigye el, menjen!… óh én édes Istenem…

És zokogva tört elő a sirás beteg melléből – ott vonaglott az ágyán, a vánkosát is a földre dobta:

– Adjátok oda… menjenek!

A kis kövér asszony nagyot nézett, aztán a férje karjába kapaszkodott és igy szólt:

– Allons!

És kisétáltak a boltból. Akkor már mind a négy lány ott volt a mamzellnál, aki görcsösen kapkodott egyiknek a vállához, másiknak a karjához.

– Menjenek… óh én édes istenem!

Verona, a legidősebb, csodálkozva suttogta:

– Igazán nem értem, hogy ilyen semmiségért a mamzell igy esoffirozza magát…

*

Mit tudták ők, hogy a mamzellnak egy imakönyv van a vánkosa alatt…

SZEPTEMBER.