II.

Pierre valami furcsa nevü kis falunál szállott föl a vonatra. Kicsi katona volt, igen fiatal, bajusztalan szőke fiu, olyan pirosnadrágos kicsi katona, akinek könnyezni szokott a szeme, ha az édesanyjáról beszélnek neki.

Amikor délután ott megállott a fáradt, tüsszögő mozdony azon a kis állomáson és tompa csörrenéssel tódultak egymásnak a vaggonok, nagy csönd volt. Az én szakaszomban egy öreg bácsi aludt, annak a horkolása hallatszott csupán. Künn a kavicsos térségen locsogott az eső, és az állomásfőnök az eresz alól bámulta a világot.

Aztán hirtelen ropogni kezdett a a kavics, és a kocsisor előtt megjelent Pierre. Piros nadrágban, szürke köpönyegben, piros sapkával. Sietett, sietett, alig ért a nyomába az az öreg, fakóruhás parasztasszony a tarka esernyővel. Aztán a kalauz kinyitotta a szomszéd kupé ajtaját, ahová át lehet látni, és Pierre fölkapaszkodott a kocsiba, mert már ültek ott katonák, négyen, vagy többen is, akik éppugy a szabadságukról utaztak a párisi kaszárnya felé, mint a bajusztalan, szőke Pierre. Aztán becsapták az ajtót és a Pierre mamája, a fakóruhás, öreg parasztasszony sikoltozni kezdett:

– A madarat, Pierre, a madarat…

Pierre kihajolt az ablakon és átvette a madarat. Kalitkában volt szegény és piros kendővel volt átkötve. Letette az ülésre. Az öreg parasztasszony egy skatulyát nyujtott föl.

– Az eleség… el ne feledj neki adni fiam, mert megdöglik… Susannet tisztelem, csókolom… mondd, hogy egy félesztendeig kuporgattam a krajcárokat, amig megvehettem neki a kanárit… a kalitkába nádpálcácskákat tegyen, abban benne marad a bogár… vigyázz rá, fiam, hogy örüljön neki a szegény beteg Susanne… azt is megmondhatod, hogy irhatna már a szegény öreg anyjának, irja meg, jó helye van-e, sok-e a dolog… nem felejted el, Pierre?

Pierre csak bámult ki a perronra, az anyjára, a tarka esernyőre, a fák mögé, ahol a pirostetejü kis házak rejtőztek.

A kalauz előjött, irásokat rakosgatott a zsebébe.

– No menj, fiam… a madárra vigyázz, fázik a lelkem…

És már lassan, egyenletesen ment is előre a vonat. Az öreg asszony mellette tipegett egy ideig.

– Au revoir, Pierre! A madár…

– Au revoir, maman!

És fölhuzták az ablakot, mert becsapdosott az eső. Még láttuk egy ideig az öreg asszony tarka esernyőjét a földeken, az eső ködében, aztán eltünt. A mozdony vágtatott, csattogva, sisteregve, bele az esőbe, Páris felé…

Pierre a sarokba ült, a zuáv katona mellé, aki rossz dohányt szitt, aminek köhögésre ingerel a füstje. Az ölébe vette a kalitkát, fölhajtotta róla a kendőt és belenézett. A kis madár ott didergett, gubbasztott a sarokban.

Aztán megint letakarta és kibámult az esőbe.

Kop… kop… csak csöpögött a viz a tetőről.