I.

Amikor már Páris felé közeledett a vonat, az a kartonruhás tanitónő, aki velem együtt szállott még Dijonban a harmadik osztályu kocsiba, képéből kikelve jött át az én kupémba.

– Borzasztó ott a katonák közt… a Pierre már az ölembe ült…

És igazgatta még egy ideig a ruháját, aztán elővette a sárgafödelü könyvét és olvasni kezdett belőle. De már alkonyodott és különben is szomoru idő volt künn a mezőkön. Hullott a csöndes, őszi permeteg és köd ült a pirostetejü kis francia házakon; a mezőkön, a ligetek fái közt foszlányosan lengett. Hullámvonalas, szelid emelkedésü dombok olvadtak szürkés kékbe az esőfátyol mögött.

Kop… kop…

A rozoga vaggonba becsöpögött az eső.