IV.

És hogy száguldott a vonat a mezőkön, a dombok alatt, igen zajongtak a katonák a füstben. A butykos kézről kézre járt, és Pierre szólót énekelt a katonai egyenruháról. Aztán az egyik kinyitotta az ablakot, hogy jobb levegő legyen.

– Éljen a haza! – orditották és énekeltek torkuk szakadtából.

A zuáv levette a piros kendőt a kalitkáról és bekötötte vele a fejét.

Megint nevettek.

És Pierre jól érezte magát. Ő volt a mulatság központja, ő mulattatta az egész társaságot. Lázba jött és egyre produkálta magát. Torzképeket vágott, fütyölt, és utánozta a kutyaugatást. Nagy sikere volt és egészen belepirult a dicsőségbe.

Egyszerre csönd lett. Van olyan pillanat, amikor ok nélkül elhallgat mindenki. És ebben a csöndben az egyik piros nadrágos, aki félig feküdt a padon és onnan élvezte a mulatságot, igy szólt:

– Kiereszteni a madarat.

Pierre rögtön fölkapta a kalitkát. Az ablakhoz ment vele és támolygott a pálinkától. A szeme keresztbe állott. Részeg volt és az együgyü nótát dadogta. Az ablaknál meghökkent. Aztán ujra mosolyba szökött az ajaka, kinyitotta a kalitka ajtaját és a fázós kis madár kiröpült az esőbe.

Orditoztak, ujjongtak.

És Pierre meglóbálta a kalitkát és azt is kidobta.

– Menj bele… majd ha fázol…

Aztán leült a helyére, a sarokba, és hallgatott. A többiek még nevetgéltek. Künn sötétedett és már a lámpák is égtek az őrházak előtt. A zuáv aludt. És a többi kezdte összekeresgélni a cókmókját.

– Még egy félóra – sóhajtott az egyik és ásitott.

A másik nyujtozkodott és a falvak neveit találgatta.

Fáradtak, összetörtek voltunk és kábultan bámultunk a semmiségbe, valami csömörrel a sok nevetés után. Minden csontját érzi az ember ilyenkor, a hosszu utazás után.

Senki se gondolt már Pierrere meg a madarára.

És aztán akkor ott a nagy csöndben, hogy a vonat is annyit zakatolt már, hogy rá se hederitett, nem is hallotta már az ember, szepegés, siró szepegés hallatszott.

Pierre sirt.

AZ APÁCA

Szilveszterrel megint fogadtunk, mert Szilveszternek mindig furcsa ideái vannak. Ő az asszonylelkek őrök kutatója, akinek kutatásközben megdobban a szive egy-egy asszonyért, s aki a végén, amikor lajstromba akarja szedni az analizált lelkeket, mindig sirva fakad, mert az egyikről is, másikról is édes emlék marad a szivében, amelynek a jóleső melankóliáját olyankor élvezni szokta.

Éppen az apácákról folyt a szóbeszéd a doktoréknál. Maga a kis doktorné, aranyos szőke, kövérkés asszony, legjobban belemelegedett a témába. Aztán egyszerre nyolc órakor megfogta a bodorfejü, szöszke kis fiának a kezét és körülvezette a kertben:

– Köszönj szépen… előbb a néniknek!

A kis fiut össze vissza csókolta a társaság, aztán aludni vitte a kis mamája. Néhány perc mulva visszatért, miután óvatosan, csöndesen tette be a verandaajtót.

– Már alszik szegény… Annyit futkározott egész nap…

És olyan boldogan mosolygott, hogy összeszorult a szivünk, nekünk, agglegényeknek, a kutató Szilvesztert sem véve ki, aki pedig nem volt nagy barátja a családi jeleneteknek.

A szép doktorné azzal a helyére ült, fölkavarta a cukrot a limonádéjában és igy szólt:

– Igaz! Hol is hagytuk el? Az apácák…

– Igen, az apácák – szólt hirtelen Szilveszter, aki örült hogy folytathatja a vitát – igen, az apácáknál hagytuk el. Az én véleményem az…

– Nos, mi a véleménye? – kérdezték az asszonyok.

– Az én véleményem az, hogy ideális fölfogás szerint az apácáknak nem kell éppen a kolostorban élniök. Lehetne valaki apáca itt künn az életben is. Ha megvan benne az a rajongás, az a mélyenfekvő, külső jeleket nem kereső szent érzés, ami ugyis kell, ha az ember a kolostorba megy, itt künn is lehet apáca. De nem igy van. Csak a véghetetlen nagy gyöngeségükről tesznek tanuságot a nők, ha bezárják magukat a cellába, mert félnek, hogy elcsábitja őket a fényes világ zaja; nem bocsátanak férfiembert maguk közé, mert félnek, hogy szerelmet lop a szivükbe. Igenis, tisztelt doktorné asszony, hiába mosolyog, igen nagyon gyöngék az asszonyok. Arról nem is beszélek, hogy természetellenes, erőszakos dolog megfosztani egy nőt az anyaságtól és a világot egy anyától…

– Régi dal… zugták az asszonyok.

– Éppen azért nem is szólok róla – mondta Szilveszter – csak arról beszélek, hogy minden kolostor valóságos szimbolikus szobra, emlékköve a nők örök nagy gyöngeségének. Olyan ez kérem, mintha én levágnám a két kezemet, hogy ne lophassak…

Erre aztán már fölzugtak az asszonyok.

– Hohó! Ejnye!

A doktorné finom szopránja belecsendült az általános ellentmondásba.

– Nincs igaza Szilveszternek! Nincs igaza és én be fogom bizonyitani, hogy nincs igaza.

– Halljuk!

– Egy történettel fogom bebizonyitani, egy igaz történettel…

Közelebb huzták hozzá a székeiket. Szilveszter is megadta magát, s minthogy róla volt szó, szorosan odaült a szép doktorné mellé, hogy egy szót se veszitsen el abból, amit mondani fog.

És ahogy suhogott a nagy fák közt az esti szellő, rózsaillatot lopva közibünk, hogy elbujt a hold valami nagy, ezüstrojtos szürke felhő mögé, a hangulatos sötétségben mesemondó komolysággal kezdett beszélni a doktorné:

– Idestova öt éve, hogy megtörtént… Bizarr história, és lesznek benne részletek, amelyeket el fogok hallgatni…

– Az nem járja – szólt Szilveszter.

– Ha nem tetszik, sajnálom, de ugy lesz. Mint mondom, idestova már öt esztendeje, hogy megtörtént. Volt egy apáca a kórházban, akiről igen sokan mondták, hogy nagyon szép. Két beteg szerelmes is volt bele. Az egyik pláne annyira ment, hogy az egész morfiumot ki akarta inni miatta. De az apáca bele avatkozott. Pedig igazi, rajongó apáca volt, igaz menyasszonya a Jézus Krisztusnak. Elvette tőle a morfiumot és megsimogatta a homlokát. Ez az apáca lesz az, akivel meg fogom cáfolni a maga elméletét, Szilveszter.

Nos kérem, hogy, hogy nem, ez az apáca, aki olyan rajongó volt, beleszeretett a kórház egyik fiatal doktorába. Ez olyan mindennapi eset, amit már az ujságba se irnak ki. És a lelke mélyén viselte volna a halála pillanatáig ezt a nagy, első nagy szerelmet, ezt a titkok-titkát, ezt az édes-bus, reménytelen érzést, ha… ha a fiatal doktor viszont őbelé nem szeretett volna… Mert, amint mondtam, azt állitották az apácáról, hogy nagyon szép volt.

És itt kezdődik az, amit már az ujságba is kiirnának. Nagyon szerették egymást, de nem szóltak egymásnak. Az apáca kötelességtudásból, a férfi a szent lány iránt való tiszteletből. Csak néha, amikor dolguk volt együtt, érezték, hogy nagyon de nagyon szeretik egymást.

– Itt az orvosság – szólt a doktor – vigye el kedves testvér az ötös terembe.

– Igenis doktor ur – szólt a testvér és sirni szeretett volna mind a kettő. Olyan szomoru dolog volt ez! Az apáca azonban nem volt közönséges lelkü lány. Urilány volt. Voltak bizarr ideái. Elhatározta, hogy kilép a rendből, a felesége lesz a doktornak és – mégis apáca marad. Látja Szilveszter? Hallja? Apáca marad az életben is, anélkül, hogy levágná a kezét.

És meg is tette. Kilépett a rendből és még az esküvője napján nagy, szent fogadalmat tett, hogy tiszta marad. De szeretni fogja a férjét, a gondozója, az ápolója, a szerelmes testvére lesz. És a férfi is ritkalelkü ember volt. Beleegyezett. Az esküvő után elutaztak, de azt senki se tudta, hogy az első állomáson leszállott az apáca-menyasszony és éppen az ellenkező irányban elutazott az anyjához. A férje meg Olaszországba ment képeket nézni. És két hét mulva ott találkoztak azon a kis állomáson, és a férj hazahozta az apáca-feleségét ugy, ahogy elvitte. Mert rajongó volt az apáca és egyesiteni akarta az életben az ő két mélységes nagy szenvedélyét, a fehéret meg a pirosat. És ne higyje, Szilveszter, hogy azért váltak el az első állomáson, mert a lány félt önmagától! Nem. A férfi félt. És volt benne annyi rendkivüliség, annyi tisztelet és szeretet ez iránt a nő iránt, hogy elváljon tőle. Csak azért utaztak, hogy a világ ne tudjon semmit. Minek vicceljen a világ két fehér léleknek a rovására?

És hazatértek a városba. Lakást vettek és két külön szobában aludtak… És a lány minden este ugy imádkozott, mint a kolostorban. A földön aludt, a kemény földön. És nyitva volt az ajtó, mert az apáca rajongó volt és nem félt önmagától. Nem vágta le a kezét, Szilveszter.

Hanem levágta a hosszu, aranyszőke haját és mivelhogy bizarr lélek volt, ha csak a legkisebb árnyalatát, a leghalványabb jelét is érezte annak, hogy nagyon is szereti a férjét, felöltötte az apácaruháját… Magára vette a bőszabásu, esetlen kék ruháját, a fejére tette a szélesernyős fehér főkötőjét, a kezére füzte az olvasóját és odatérdelt a feszülete elé… Tükör nem volt az egész lakásukban.

Nos, hitetlen Szilveszter, mit szól ehhez a históriához? Mit szól a fehér asszonyhoz, aki apáca tudott maradni az életben is?

Szilveszter leverte a szivarjáról a hamut és gunyosan mosolygott.

– Nos, mit szól hozzá? – zugták kórusban az asszonyok.

– Tisztelt doktorné asszony, – kezdte Szilveszter – ön igen szép asszony. Csókolom a kezét…

És megcsókolta egymásután a gömbölyü, puha két kezét a doktornénak. Aztán elhallgatott.

– No hát beszéljen! – türelmetlenkedett a doktorné.

– Már beszéltem. Ön igen szép asszony, doktorné, és ha akarja, megcsókolom még egyszer a kezét…

– De hát mit akar ezzel mondani?

Szilveszter fölállott a helyéről és a hölgyek közé ült, jó távol a doktornétól. Onnan beszélt:

– Ön gyönyörü szép asszony, doktorné, de meg fog nekem bocsátani, ha udvariatlan leszek és őszintén meg fogom vallani, hogy nem hiszem az egész históriát…

A hölgyek méltatlankodni kezdtek.

– Csak nem hiszi, hogy hazudtam?

– Oh, a világért sem… csak mint jó gazdasszony, gondos háziasszony, mulattatni akarta a vendégeit egy érdekes históriával. Miért nem ir novellákat?

A doktorné elmosolyodott ezen a sok finom gorombaságon.

– Hát akarja tudni az igazat? Akar bizonyitékokat?

– Természetesen…

– Nos hát, Szilveszter, én vagyok az az apáca… Igaz-e Gyuri?

A férje, aki a sarokban, egy fa alatt cigarettázott, mosolyogva bólintott igent a fejével.

– Mondd becsületszavadra, mert másképpen nem hiszi el ez a…

– A becsületszavamra.

Egyszerre csodálkozó moraj kelt a társaságban.

Valahol a székek alatt, a porban egy kicsi, tarkára festett falovacska feküdt. A Gyuricáé volt, a doktorné kis fiáé. Szilveszter fölvette, lefutta róla a port és fölmutatta a társaságnak. Majd gunyos mosolylyal szólt:

– Hát ez?…

És a Gyurica hálószobája felé intett a fejével:

– Hát az?…

A doktorné a fehér csipkeköténye csücskével babrált és elpirult. Aztán halkan, szégyenlősen felelt:

– No persze, aztán…

És pirulva, karjával takarva el az arcát, beszaladt a házba. Odakünn a kertben, a nagy lámpás alatt mindenki mosolygott.

Szilveszter pedig meglóbálta a kopott kicsi tarka falovat és mint valami diadalmas, győzelmi jelvényt tartotta magasra,

A nagy kertilámpa fényében millió kis bogár, lipe táncolt. A hold megint előbujt és messze, a földeken ciripeltek a tücskök. Ha az egyik elhagyta, egyhanguan, élesen belevágott a másik. Aztán kórusban cirpeltek. És illatot hozott megint az esti szellő a rózsák felől, az akácok felől, és Szilveszter a bajszát pödörte. Aztán diadalmasan, a doktorné szégyenlős hangját utánozva szólt:

– No persze, aztán…

A KRAJCÁR.

Arra a városliget felé, valami poros, homokos utcán jártam tikkasztó délben. Alig járt ember véges végig a gyalogjárón; aki járt, meghuzódott egy düledező ócska palánk silány árnyékában. A deszkák tövében kifakadt a fű gyatrán, ott élősködve a száraz homokban. Megülte, szürkére festette az utca pora.

Odább nagy házat épitettek és a munkások déli pihenőn hevertek szerteszét. Az egyik homokdomb tövében egy pici gyerek játszott. Szegény, mezitlábos fiucska volt, kopott csikos vászonnadrág volt rajta, meg valami valaha kék trikóing, ami nagyon régen láthatott vizet. Ott ült a porban, a hátát égette a nap, s a feje bubjára tolta szakadt sárga szalmakalapját, ami a füléig ért.

Először kört rajzolt valami fadarabbal a homokba. Aztán óvatosan kisöpört belőle minden kavicsot, fadarabkát, és kezdett körben a homokból falat épiteni. Balról különösen magasra kellett emelni az erőditést, mert valószinüleg onnan fognak jönni a katonák. Aztán, hogy megvolt köröskörül az egész fal, pici lyukat vágott benne. Ez a kapu.

No és most jöttek a katonák. A zsebéből néhány fadarabkát szedett elő, szilánkokra hasogatta a krajcáros bicskájával, és szép sorjában kettőt-kettőt egymás mögött, a vár földjébe szurdalta valamennyit. Egyet a falba is szúrt, az volt a poszt, akinek a legexponáltabb helyzete vala. A kapitányt, mivelhogy nem volt érzéke a magasabb stratégia iránt, a csapatok élére állitotta. Kivül az ostrom már előrehaladt állapotban volt. Körülállták a fakatonák a várat, és ő maga, a szalmakalapos generális éppen a tenyerébe tütült, amikor egy krajcár repült a várudvar közepébe, nagy pusztitást vivén véghez a hadsorok között.

A krajcárt egy arrahaladó uriember hajitotta oda, s azzal tovább ment; hátra sem nézett.

Az én kis hadvezérem pedig eleinte nagy szemeket meresztett a rombolás láttára, aztán fölhuzta az alsó ajkát, szomoru arccal szepegni kezdett, majd kitört belőle a keserves zokogás és poros pici öklével törölgette szét a szeméből bőven omló könnyeket.

Sirt egy ideig, aztán abbahagyta. A szeme még könnyes volt; szepegett, és a szájaszéle is megmaradt a siró állapotban. De azért már a csatasorok közé nyult, fölállitotta a lebombázott kapitányt, meg a többi hősi halált halt katonát, s akkor, ott a porból előkaparva azt a gyilkos valamit, tágra meresztett szemekkel, megdöbbenve vette észre, hogy az egy krajcár.

Egy krajcár…

A tenyerére fektette, lefujta róla a port és az ujjaival is megtörölgette, hogy igazán krajcár-e? Mert Istenem, hiszen… egy krajcár!

Egy krajcár, amiért ő egész életében keserves munkákat végezett, jól viselte magát az önmegtagadásig s még azt a földöntuli élvezetet is megtagadta magától, hogy vadonatuj ruhájában meghengergőzzék az utca porában!…

Egy krajcár, amiért máskor egész délutánokon, sőt napokon át jól viselte magát, vigyázott a ruhájára! Amiért ő a kezét számtalanszor megmosta – szappannal! Egy krajcár, ez a mérhetetlen vagyon, a kincsek kincse, a jóság jutalma, a tisztaság eredménye! Aztán kezdte a szemeivel keresni azt az urat. Mert lehetetlen, hogy valaki vagy nagyon gazdag, vagy király ne legyen, ha igy minden viszontszolgáltatás nélkül, hiába, ingyen valakinek egy krajcárt ad!…

Az az ur már messze haladt a palánk silány árnyékában, levett kalappal, törölgetve az izzadtságot a homlokáról kék zsebkendőjével; valami kopott diurnista lehetett.

De hát miért jár gyalog egy ilyen gazdag ur? Vagy talán – uram bocsáss – tévedés lett volna?

Hirtelen, álmodozásából fölriadva körülnézett. Gyanakvó pillantást vetett rám, aki tanuja voltam az oktalan pazarlásnak, a nagy tévedésnek. Aztán óvatosan, lopva a zsebébe csusztatta a krajcárt, a szemére huzta a nagy, rongyos kalapot, s amikor mégegyszer körülnézve, észrevette hogy figyelem, pici lábainak minden erejéből lélekszakadva rohanni kezdett az ellenkező irányban. Az egyik kezével a kalapját tartotta, a másikat görcsösen szoritotta a zsebére…

Aztán egyszerre nagy porfelleget verve megtorpant az utca közepén. Visszanézett arra felé, ahol még büszkén meredt a homokvár az ég felé és benne szomorkodtak a katonák. A tenyerét a szeme fölé tartotta, és igy még a kapitányt is látta legelől, büszkén, imponáló fensőségében…

Hm. Hát érdemes azért a kopott krajcárért otthagyni mindezt a szép ostromállapotot?

Megindult, lassan jött visszafelé. Szégyenkezve tekintgetett rám, aztán, hogy odaért a vára elé, belenyult a zsebébe, kihalászott belőle először egy bicskát, aztán két kavicsot, egy nagy üveggolyót, egy kopott, hegyetlen, elrágott plajbászt és végül a kincsek-kincsét, a krajcárt. A kezébe vette, ránézett még egyszer, aztán a gazdag ur után tekintett. Majd megvetőleg lebiggyesztve ajkát hátrahajlott, fölemelte a kezét és abban a pillanatban már ott röpült a krajcár nagy ivben arra felé, a merre a gazdag ur elment…

Aztán ujra a porba ült és tovább piszkálta a várat.

IRÁS A KIS ÉVÁRÓL.

Suhog odakünn az eső, maholnap füteni kell. És én még sem a virágbontó nyárra gondolok, meg a meleg sugarakra, hanem én a télre gondolok, amikor behunyom a szememet.

Akkor hó boritja az utcát, a közepén van csak sok hosszú, piszkos sáv, ahol a kocsik járnak. A gyalogjárón szépen elsimul a fehér pihe, ha összetapossák, hull helyébe másik csöndesen, lassan, szállingózva. Ilyenkor nagyon hallatszik a szó az utcán ugy estefelé, és a boltok előtt, ahonnan az izzadt üvegen át nagy fehér sugarak szóródnak ki a sötétbe, táncol, kergetőzik, cikázik az ezüstpihe a levegőben.

Igen, a télre gondolok én, amikor kipirult arcocskákkal járnak a leányok és olyan jó, egészségesen hideg az arcuk, ha megcsókolják őket. Fiatal asszonyok meg-megállanak a kirakatok előtt, prémesszegélyű ruhájukat ügyesen megemelik és ugy vitáznak a mikulások, karácsonyfák előtt, hogy szinte öröm nézni.

És olyan világos van éjszaka…

Benn, az uri helyeken, csupa jókabátos ember, prémgalléros asszony jár. Nem is hiszem, hogy fázik egy is közülök.

De a kis Éva fázni fog, mert neki nincs olyan ruhája és ezért is gondolok én a télre. Nem a kandallós, kedélyes, csöndes télre, hanem a zuzmarás, hóviharos, fagyasztó télre.

*

Csak ugy véletlenségből tudtam meg a kis Éva nevét. A hajón láttam először, napsugáros nyári vasárnapon, amikor háttal ült a Dunának és ugy félre hajtotta a fejét, mint valami hamis kis veréb. Mosolygott is hozzá, telt, rózsaszinű volt az arcocskája és hogy a piros kalapján átlopózott a fény, olyan pirosságot vont az arcára, mint aminő az egészséges őszi baracké.

Ne higyjétek, hogy valami olyan gondolattal néztem az arcát, meg a leányos, szükvállu termetét… Én csak néztem, néztem a világoskék kartonruháját, amely alul tenyérnyi sötétkék sávban végződött, valószinüleg azért, mert rövid volt és hogy meg kellett toldani.

Óh, mindjárt kitaláltam én, amikor ott ült és a háta mögött izzó rézvörös pikkelyek reszkettek a Dunán, hogy varróleány, vagy más ilyen.

Mindjárt kitaláltam, mert szegény volt és mégis oly jókedvű, oly pajkos mint valami – megint csak az jut eszembe – mint valami hamis, okosszemü kis veréb.

Dicséretére legyen mondva, rám se nézett az egész uton, csak kacagott csöndesen, elfojtva, ahogy a varrodában megszokta, mert a barátnője sugdosott neki.

És oly édes volt, ugy hasonlitott valami napon sütkérező kis vadvirághoz, hogy aznap folyton rágondoltam. Budán kiszállottak, és láttam, amint igyekeznek a hegyek felé.

Oly szép volt, oly egyszerü volt, és ugy félre volt taposva szegénynek a cipőcskéje…

Jött, eltünt mint valami jelenés, az üde tisztaság illatát, a leányosság verőfényét hagyta maga után.

*

És már alig gondoltam rá, amikor a multkor megint találkoztunk. Szürke, csorgós idő volt, nem mondom, hogy esett az eső, mert nem láttam. Csak nedves volt minden, és az esernyőn is millió ezüstporszem képében csillogott a permeteg.

És még mindig a kis kék kartonruhájában volt. Nagy, otromba esernyő alatt ment egy férfival, de a férfi csak öt éves lehetett. Biztosan a kis öcscse, ugy hasonlitott rá.

Utána mentem jó darabon, és fájt nekem, amikor jókabátos, gummicipős, selyemernyős urak visszanéztek utána és aztán összebujtak mosolyogva. Az egyik utána is eredt, és én nagyon haragudtam rá, pedig neki legalább is annyi joga volt utána menni, mint nekem.

Nem nézett hátra, csak le-lehajolt a kis fiuhoz, megigazitotta a bolyhos kendőt a kis fiunak a mellén, aztán megcsókolta és tovább ment.

Az urak nézték, nézték és én cinikus lettem. Azt gondoltam, hogy hát mi lesz ennek a vége, én istenem… A virágok is elfagynak, ha nem teszik őket üvegházba, amikor a tél sikong a fák között és omlik, libben a hó…

Mi lesz a vége?…

*

Aztán tegnap este a kávéházban ültünk. Már nem lesz többé csillag az égen – gondoltam – mert annyi a viz, az eső, a borulat… Most már esik, egyhanguan, zaj nélkül, örökösen.

Ott virágárus lányok járnak a kávéházban este és reszket az ajakuk amint bejönnek a hidegről. Vendéglőből ki az esőre, onnan megint a melegbe, majd ismét ki az októberi éjszakába… Határolt piros folt izzik az arcukon, csillog a szemük és köhögnek…

Kicsi kosárral, néhány szegfű, drótra fűzött tubarózsa volt benne, bejött a kis Éva a kávéházba. Most az ő mellén volt hátrakötve a bolyhos kendő és azért reszketett az ajaka. A kék kartonruha volt rajta.

Benn, a füstben, olyanok voltak az emberek, mint valami festmény vázlatán, durva, szénnel rajzolt konturokban. Elnyujtották a lábukat, széles volt a válluk, szivaroztak. A pincér szaladgált, a kasziros lány osztályozta a cukrokat. Sáppadt sugárral fehérlettek a lámpák.

Ugy vártam, hogy a mi asztalunkhoz jöjjön.

Oda is jött és mosolygott:

– Tetszik?

– Nem tetszik – szólt röviden az egyik és tovább vitatkozott. A másik azt mondta, hogy gyászol, pedig sárga mellény volt rajta és fehér nyakkendő. Mulattak a kis Éván, ugy, hogy én pirultam el belé. Megfogták a kezét, cirogatták, rosszaságokat mondtak neki, de nem vettek tőle virágot.

Hozzám jött:

– Tetszik?

Ha most rögtön virágot veszek tőle, elmegy és talán soha többé nem látom. Előbb beszélek vele.

– Évának hivják, ugy-e?

Elkomolyodott és gyerekesen nagy szemekkel nézett rám:

– Honnan tudja?

– Csak tudom.

Az ujjai közt forgatott egy tubarózsát és zavartan nézegetett.

– Ismerem – szóltam – nyáron, a Dunán, a hajón… akkor, vasárnap… hová ment?

Elpirult. Aztán álmodozva szólt:

– Nem tudom… akkor szerelmes voltam…

Oh, rosszul esett ez nekem. Mintha féltékeny lettem volna arra, akibe ő szerelmes volt akkor. Nekibátorodtam, és szinte ugy szóltam, mintha felelősségre vonnám:

– És őhozzá ment akkor?

Fölemelte a fejét, és megcsillant a simán fejéhez fésült szőke haja:

– Mi köze hozzá? És mit gondol, olyan lány vagyok én? Hát mindenki mer velem igy beszélni?

Most éreztem csak, hogy jogom van megfogni a kezét, jogom van rossz vicceket csinálni vele, de nincs jogom a lelkébe nézni, ahol tiszta, ahová senki se ér. Mert hát utóvégre ki vagyok én, hogy igy merek vele beszélni?

Csöndesen szóltam:

– Hát legalább adjon egy virágot.

Dacosan felelt:

– Most már azt sem adok. Majd megveszi más. Ha nem veszi meg, itt marad.

Elkeseredve beszélt, könnyezett is a szeme:

– Idegen ember ilyesmit kérdez tőlem. Hát hogy mer maga éntőlem ilyet kérdezni? Mindent szabad maguknak, azt hiszik? Hát nem szabad… azért mert én keresem a pénzt… én keresem…

Sirt.

Aztán elment, belekavarodott a füstbe, a zajongásba, az elmázolt szinek közé, hogy csak kék foltnak látszott a ruhája.

És éppen énvelem beszélt igy.

*

Nem is tudjátok, ti többi emberek, hogy nekünk, álmodozóknak, hogy elszomorodik a lelkünk az ilyen kicsiségekért…

A PARASZT.