Part 1

JÓKAI MÓR

HÁTRAHAGYOTT MŰVEI

A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA

V. KÖTET

AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE.

EMLÉKEK A SZABADSÁGHARCZBÓL.

(1899.)

Úgy tűnnek ezek fel most előttem, mint egy nagy tüneményes álom. Ha igaz történet nem volna, azt mondanám, hogy regény.

De költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta. A végzet isteni hatalma kellett ez évek történetének megalkotásához, tényezőkül rendkívüli nagy emberek egész táborkara, s maga e tábor egy csodákra képes fiatal nemzet s mindenek fölött egy felséges eszme, mely egy nemzetet lelkesít, s vezéreinek útját végig bevilágitja.

Az én életemnek is ez volt legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása egész multamra kiterjedt.

Megkisértem ez átélt tapasztalatokat emlékezéseim, feljegyzéseim nyomán rendbegyűjteni, elkezdve ott, a midőn Jellachich bán betört Magyarországra a reactio hadseregével s hatolt ellenállás nélkül Budapest felé. Az ellene küldött magyar hadvezér, Feleki Ádám, a hátán hozta az ellenséget.

Az volt a sorstól feladott kérdés, hogy van-e a magyar nemzetnek karja és lelke hazáját, szabadságát hősi módon megvédelmezni, vagy elernyedten fogja a nyakát rabigába hajtani?

Nem lantpengetés kell mostan, hanem fegyverdörgés, kardcsattogás!

Felöltöttem a nemzetőri buzavirágszín egyenruhámat, a hosszan lengő veres tollas kalapot hozzá, a szuronyos puskát vállamra csatoltam s így állítottam be Kossuth Lajoshoz, felajánlani neki fegyveres szolgálatomat. Készen voltam az ellenségre induló nemzetőrök sorába állni.

A honvédelmi bizottság elnöke elfogadta az ajánlatomat. Akkor alakult hirtelen egy fiatal intelligens emberekből álló önkénytes csapat, melynek feladata volt Kossuthot a népfölkelést szervező útjában kisérni, személyét megvédelmezni, rendelkezéseit végrehajtani. Ennek a testőrségnek a tagjává fogadtak be engem. Ez volt az első érintkezésem Kossuthtal.

És aztán megindult a népfeltámasztó körút az országban, melynek teremtő szelleme Kossuth volt. Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, a ki a népet felköltötte halálos álmából, hallottam a szavait, a mik hősöket teremtettek a békés polgárokból; hadsorok nőttek a földből elő; napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt, a haza védelmére halálban elszánva.

Mikor egyik nagy alföldi városból a másikba utaztunk, egy nehéz homokos útnál a szekereink sehogy sem tudtak előre haladni, Kossuth türelmetlen lett.

«Ifjak! Szálljunk le. Ott már a város tornya. Gyalog hamarább oda érünk.»

S azzal neki vágtunk a fenyérnek, egyenesen torony irányában tartva: Kossuth elől.

Alkonyat volt az idő: őszi tájék. Oldalt egy nyirfa-erdő látszott. Egyszer csak porfelleget látunk közeledni irányunkban. Lovasság jön.

Egyike a testőrbajtársaknak (Rákóczy János) azt mondja Kossuthnak: «jó lenne abba a nyirfa-erdőbe huzódnunk, hátha svalizsérek jönnek?»

– No és ha azok jönnek, mondá Kossuth, majd közéjük lövünk. (Ő maga kitünően tudott lőni és vívni.)

Hozzátette: «aztán csak közelre kell őket bevárni és jól czélozva lőni. Az ólom drága.»

Tizenketten voltunk. A lovas csapat látszott egy svadronynak. Körülfogtuk a vezért: őt utolsó csepp vérünkig megvédeni.

Nehány percz mulva aztán kibontakozott a porfellegből a közeledő lovas csapat: nem ellenség volt az, hanem előre küldött lovasbandérium az alföldi városból: a ki Kossuthot jött üdvözölni.

Az a város még aznap egy egész ezred lovas önkénytest állított ki, jól felfegyverezve, a haza védelmére.

Kossuth még aznap este sürgönyt küldött a népfelkelés eddigi eredményéről a pesti honvédelmi bizottsághoz.

A közös vacsora után Kossuth behítt a hálószobájába.

– Valamit akarok rád bizni, a mihez szükséges egy kicsit poétának és jó kicsit merész ficzkónak lenni. Neked még ma éjjel föl kell keresned Rózsa Sándort, a hirhedett rablóvezért: ott, a hol rátalálsz. Most kaptam a levelét, melyben ajánlkozik, azon esetre, ha a magyar kormánytól eddigi rablótetteiért bűnbocsánatot kap, az egész szegénylegény-csapatjával, a mi százötven főre mehet, a szabadságharcz zászlóját szolgálni, s egy szabadcsapatot alakítani, mely a lázadó ráczokat megtorolja. Ez pedig «duplex libelli dos» lesz; mert egy ilyen százötven főnyi vakmerő lovas betyár nagy zűrzavarokat okozhat a szintén rendetlen ellenség csapatai között, másfelől pedig ez a mi becsületes alföldi népünk szabadul meg a maga zsiványaitól, épen akkor, a midőn az összes férfi lakosság elhagyja a tűzhelyét, hogy táborba szálljon. Én elkészítettem már Rózsa Sándor amnestia-levelét, rád bizom, hogy vidd el hozzá.

– Vállalom.

– Hadd látom, milyen leleményességed van mint poétának: hogy kezdesz hozzá?

– Nagyon egyszerüen. Rózsa Sándor levelét valakinek idáig kellett hozni. Az a valaki itt vár a válaszra: s az elvezet engem a rablóvezér tanyájára.

– Helyes. Itt van az amnestia-levél. Beszélj Veressel. Nekem csak Pesten fogsz referálni, ha visszakerülök. Ha Pestre érkezel, keresd föl Nyáryt: mondd el neki, a mit tudsz. Eddigelé harminczezer harczos indul a Duna felé az ellenséggel szembeszállni.

(Veres Tóni volt Kossuthnak a titkára, Nyáry Pál pedig a honvédelmi bizottság tagja, mely a leköszönt magyar miniszterium helyét elfoglalta s a honvédség ügyét vezette.)

Veres Tóni átadott nekem uti költségre száz forintot magyar ötösökben, a miről én nem tudtam, hogy mire lesz szükséges. Hisz szalonna, kenyér, butykos ott volt a tarisznyámban.

Megtudtam mindjárt.

A szekérállás legsötétebb zugában, a hova az esküdtpógár elvezetett, állt egy kétkerekű laptika, annak a kettős rudja közé fogva egy gubanczos sörényű dikhencz. A gazdája ott bóbiskolt a kocsis-ülésben.

– Héj Kacska te! – kiáltott rá az esküdt pógár, a mire fölébredt. Nem a családi neve volt a «Kacska», hanem hogy a bal karja össze volt zsugorodva.

Én aztán megmagyaráztam neki, hogy nem kivánok tőle egyebet, mint hogy szállítson el engemet azonnal oda, a honnan ide jött.

– Hát aztán mi lesz a fizetség?

– Mit kiván polgártárs?

– Tíz pöngő elég lesz.

Az egész fogatja lovastul nem ért annyit.

Fizettem készséggel s fölkapaszkodtam melléje a bakra.

– Ejnye, polgártárs, nem tudott ennél a kétkerekű laptikánál különb szerszámot szerezni?

– De csakhogy van.

S azzal ráhuzgált a kötélostorral a befogott négylábu állatra s az tudta a kötelességét.

Sötét éjszaka volt, egy csillag sem fénylett az égen. A jegenyék az útfélen, a tanyák a pusztában nagy lassan maradoztak el mögöttünk. Egyszer megszólítottam a polgártárst:

– Messze vagyunk-e még Rózsa Sándortól?

– Rózsa Sándortól? – dörmögé vissza. – Hát tudom is én?

– Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem?

– Az árgyélusát! Nem ettem gombát?

– Hát há visz?

– Hát oda, a hova kivánta az úr, a honnan én jöttem, a topa betyárhoz.

Most lett aztán előttem világos a dolog. A Kacska nem érintkezik egyenesen a rablóvezérrel, hanem közbe esik még egy főudvarmester: így szokás ez a fejedelmeknél. Ez az a bizonyos topa betyár. Ez meg onnan nyerte az elnevezését, hogy a két lába feje befelé volt fordulva; annálfogva lóháton csak tett még egy emberszámot, mert a lábafejével át tudta szorítani a ló vékonyát; de gyalog nem tudott valami gyorsan szaladni.

– Mingyá ott leszünk má! Ahun van a hajléka.

Hajlék? Akárhogy erőltettem a szemeimet, semmi házformát nem tudtam kivenni a sík pusztán.

Nem ám, mert a topa betyár hajléka a földbe volt ásva. Putrinak hijják azt ott a vidéken.

Az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentoma az istenadta föld; teteje kukoriczaszár. De a lakója független úr. És bizonyosan boldog ember.

Ha ház nem volt is, de komondor volt; az messziről csaholva rohant a közeledő jármű elé: azt hittem, lehúz a kordéról. De a mint a lovat megismerte, mingyárt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehettek; annak a fejéhez ugrált fel, aztán előrerohant a putri kéményén leugatni.

A mint a kordéval megérkeztünk a putri elé, megnyilt annak az ajtaja s a szűk gádoron felmászott a lajtorja fokon az az embervakarcs, a kinek az igazi nevét nem emlegeti senki. Kölcsönkért pofa volt: lehetetlen, hogy ilyen kámficsorodott ábrázatot onnan hazulról kapjon valaki. Az orra félre volt ütve s az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a szájában égett a kurtaszáru pipa.

– No hát mi baj? – hörögetett a troglodita.

A kocsisom néma jegyekkel integetett felé.

– Tisztelt polgártárs – kezdém (ez volt az általános czimezés ebben az évben). Én Kossuth Lajos parancsolatjára jövök önhöz, azzal a kéréssel, hogy vezessen el engem Rózsa Sándorhoz, a kinek fontos iratot kell átadnom. Polgártárs tudja, hogy hol van Rózsa Sándor?

– Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom.

Én aztán elmondtam neki mind azt, a mi Rózsa Sándor és társai megkegyelmeztetésére vonatkozik s a rájuk váró nagy hazafias kiküldetésre; de ő csak annál jobban szítta a pipáját. A kocsisom oldalba ütött könyökkel, mire én, megértve a néma utasítást, a táskámba nyultam, s kihúzva egy öt forintost, odasimítottam azt a kérlelhetetlen hazafi markába, mire az rögtön véleményt változtatott: «no hát tudom.»

– S elvezet engem odáig?

– Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe.

Azzal elkalimpázott a közel kukoriczásba, melynek valószinüleg ő volt a csősze, s nem sok idő mulva előkerült lóháton. Lehetett abban a kukoriczásban istálló, szárnyék, minden, a mi jó el volt takarva.

– No hát menjünk.

Nem volt az út, a minek neki vágtunk, hanem egy sivatag vakandturásos sömlyék, a mit később fölváltott a süppedékes csincsés, miben kerékágyig vágott le a kordé. Most áldottam már csak a gondviselést, hogy csak két kereke van a szekeremnek, nem négy. Valódi megszabadulás volt ránk nézve, mikor végre bejutottunk a nádasba. Ott már csak tocsogó víz volt; de szilárd talaj. A vezető betyár sötét éjjel is úgy tudta abban az utat, hogy meg nem tévedt. Ebben a világon kívül eső magányban volt Rózsa Sándor rejtett tanyája; egy füzes szigeten, nádkévékből összerakott gunyhóban.

Meg kell vallanom, hogy nagy csalódáson mentem keresztül. Én ezt az országreszkettető rablóvezért a magam romantikus fantáziájával egészen másnak képzeltem, külső alakra, lélekállapotra egyaránt. Nem volt valami dalia: nem is alföldi magyar tipus: alacsony termet. De még alacsonyabb volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak az iránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg az ő kapitányi fizetését, meg a legényeinek a lénungját, s a mint e felől megnyugtattam, hogy a mint Fehértemplomba megérkezik, Damjanich fizeti a zsoldját. «De hát odáig? Mert hát lopni már tiltva van!» Ott hagytam nála negyven kemény forintokat. – Most már tudtam, hogy mire való a Veres Tóni száz forintja.

Aztán azon az uton, a melyen odakerültem, szépen (vagy nem szépen) kikeczmelegtem valami tanyáig, a hol aztán becsületes szekeret fogadtam, a mely haza szállítson Pestre.

Nyáry Pált ott találtam a honvédelmi bizottság szobájában. Rajta kívül jelen volt még egy másik tagja is az ideiglenes magyar kormánynak, mely ez idő szerint az ország sorsát vezette: Patay József, pestmegyei nagybirtokos úr és képviselő.

(Majd később megirom azt is, hogyan ismerkedtem én meg Nyáry Pállal s hogyan fogadott engemet kegyébe ez a legtisztább fejű s legtisztább szivű vezérférfia a magyar közéletnek.)

Ott ültek egy tintapettyes asztalnál s a beérkezett tudósításokat szedték rendbe.

Én azon módon, a hogy a szekérről leszálltam, siettem fel Nyáry Pálhoz: a puska a vállamra csatolva, a kard az oldalamon, természetesen a vadásztáska is keresztbe vetve.

– No, Móricz öcsém, hát mit lőttél? – kérdé tőlem ez az ember, a ki ez időben hadügyminiszter is volt, belügyminiszter is volt.

Hatalmas, erőteljes alak: az arcza olyan, mint egy mosolygó oroszláné; fiatal korában a himlő meglepte, de az egészséges arczszín, a kidomborodás eltünteté azt s ez olyan jól illett ahhoz a humorhoz, mely őt a legváltozatosabb nagy bajokban sem hagyta el soha.

Bennem még akkor nagyon sok pátosz és dicsekedési hajlam volt. Azon kezdtem, hogy Kossuth Lajos ötvenezer harczost küld az Alföldről a haza megvédésére. (Kossuth ugyan csak harminczezret mondott; de én kiszámítottam, hogy azóta Szegedre is elment s onnan is hoz magával húszezret.)

– Hát aztán küld-e Kossuth ötvenezer kenyeret is hozzá? kérdezé Nyáry.

Engem megzavart a kérdés. Kenyeret? Hát az minek?

Folytattam:

– Harminczezer harczos már elindult Pest felé.

– Tudom, öcsém. Én már vissza is küldtem őket.

Megrettentem: «visszaküldte?»

– Vissza bizony. Kell is nekem egy sereg szűrös, vasvillás ember, a ki a rendes hadsereg elől köröskörül felegye a vidéket. Katona kell nekünk, a ki tud verekedni, csak az a kérdés, hogy akarnak-e?

– No, ezek akarnak.

– De nem tudnak. Az első ágyuszóra úgy el szalad valamennyi, hogy a pegazusodon sem éred utol.

Nagyon elkedvetlenített ez a szó. Hát annyi dicsőséges napnak az eredménye ne legyen egyéb, mint egy szappanbuborék?

No pedig még egy dologról kellett Nyáry Pálnak referálnom: a Rózsa Sándornál teljesített kiküldetésemről.

Végig hallgatta szépen s akkor azt mondta rá:

– Tudod, öcsém, ezt mind leirhatod te a Charivariba (ez volt a lapom mellékletének a czíme), ott nagyon beválik humorisztikus freskónak; de hivatalos tudósításodban ne írj te egyebet, mint annyit, hogy a kormány amnesztiáját kezéhez juttattad a híres zsiványnak.

Én allegálni akartam.

– De ez a csapat nagy dolgokat van hivatva végezni.

– Hogy sok birkát el fognak lopni a ráczoktól, azt elhiszem; de katona nem lesz a zsiványból soha. Az csak fegyvertelen embereket tud leverni; de a hol a saját bőrét félti, ott az árokba bújik. Én, a hány ellenséget a te Rózsa Sándor bandád megöl, mindannyinak monumentumot emeltetek.

Engemet ez a szó egészen elszomorított. Hát semmi sem igaz, a mi a poézisban él? Milyen szép téma volna: «a rablóvezér mint szabadsághős»!

– No hát ott van egy darab papiros, írd le rá röviden a referádádat s hagyd itt.

Úgy tettem. A tudósításom most is megvan valahol a szabadságharcz okiratai között.

– És már most eredj haza, édes öcsém, a feleségedhez; de ne dicsekedj el neki a hősi kalandjaiddal, mert az igen okos asszony: ki fog nevetni vele.

Valahára hát egy este, mikor együtt vacsorálhatunk! S utána egy nyugodalmas éjjel.

Csakhogy a sorsnak máskép tetszett intézkedni.

Még vége sem volt a jóízű vacsorának, a mi a hosszas fáradalmak után bizony jól esett, a midőn kopogtatnak az ajtón s belép rajta – a Szomjas Gyurka.

Nem ismertem én ennek egyéb nevét. Törzskorhelye volt a Pillwax kávéháznak; ezúttal azonban nemzetőrségi őrmester; valamikor kiszolgált katona, a kinek ilyenkor nagy volt az értéke. Azt jött jelenteni, hogy miután a kormány minden katonaságot elküldött a városból az ellenség előtti táborba, annálfogva az éjjeli őrjáratot a nemzetőrségnek kell teljesíteni. Az éjjel épen a mi kompániánkon a sor, hát csak készüljek.

S nekem szépen fel kellett öltenem a buzavirágszín attilámat, felcsatolnom a tölténytartómat, kézbe kapnom a szuronyos puskámat, kezet csókolnom a feleségemnek s aztán indulnom lumpokat, csavargókat összefogdosni az utczán a Szomjas Gyurka vezetése mellett.

Későn reggel kerültem haza a városjárásból; mert a következő őrjárat, melynek fel kellett bennünket váltani; nem verődött előbb össze. A feleségem már akkor elment a szinházba: próba volt új darabból. Azon fegyveresen mentem oda, hogy hazakisérjem. Hát bizony akkor az volt a divat. A hogy manapság az igazi gavallért arról lehet megismerni, hogy a sétapálczáját a fogantyujával lefelé fordítva hordja a kezében, úgy illett a 48-iki nyalka legényeknek, hogy puska legyen a vállukra akasztva, a buzavirágszín attila fölé.

Az éjjel Szomjas Gyurka apróra megismertetett a helyzettel. A pesti első nemzetőri zászlóaljnak három szakasza már kivonult a táborba s valahol Hamzsabég körül tanyázik, Görgey Arthur őrnagy parancsnoksága alatt.

Elhatároztam magamban, hogy én is odamegyek.

Háborúban legjobb a táborban lenni. A feleségemnek is elmondtam a szándékomat s ő helyeselte.

A szinházból visszajövet láttuk, hogy a «Zrinyi» falára valami nagy betűs táviratot ragasztanak; az ácsorgók bámulják, odamentem megnézni, mi az? Csakugyan volt rajta mit bámulni; napi parancs és tudósítás volt a táborból, hogy Görgey Arthur őrnagy az áruló gróf Zichy Ödönt kivégeztette a Csepelszigeten. (Tévedés volt a névben, nem Ödön volt az, hanem Jenő.)

Ennek a kivégzett grófnak a története később válságos befolyást képezett a politikai pályámon; az állam nevében lefoglalt családi kincsei, hirhedett gyémántjai által.

Görgey neve egyszerre nimbuszszal lett körülvéve. Ime egy férfi, a ki nem ijedezik!

Ebédre odakerült hozzánk Kuthy Lajos. (Ragyogó tollú író; de kevés tartalmú jellem.) Arról, hogy én megyek a táborba katonának, úgy beszéltünk, mint valami egészen rendes dologról. Mintha csak arról volna szó, hogy estére menjünk a «Kutya-villába». Ő is elkisér egy darabon. Természetesen fiakkeren megyünk. Aztán még egy eszméje támadt. Valahol Érd környékén hevenyészett sánczot ásnak, melynek az lesz a rendeltetése, hogy onnan fognak ágyúzni az ellenségre, a kit egész odáig engednek előnyomulni. Ezen a sánczon dolgozik most Pest egész elegáns hölgyközönsége: a divatos úrhölgyek hordják fonott kosarakban a rögöket, a mikből e redoute emelkedik.

Szép idők voltak ezek nagyon.

Mindjárt ebéd után elindultunk a bérkocsival a táborba. Én udvariasan átengedtem a belső ülést Kuthynak, magam a szuronyos puskával kiültem a kocsis mellé.

De még nem jutottunk el odáig, a hol a bájos pesti delnők a védő sánczot építik, a midőn szembetalálkozunk egy csoport buzavirágszín atyafival, a kik, az attillájukról itélve, nemzetőrök lettek volna, de nem volt se puskájuk, se patrontásuk. Nagyon rossz kedvüek voltak. Egyet ismertem közülök: megszólítottam.

– Hát ti hová mentek?

– Haza.

– Miért?

– Mert Görgey elszedette a puskáinkat. Azt mondta, hogy jobban kell az a honvédujonczoknak.

(Már nem tudom bizonyosan, hogy Görgey volt-e, vagy Perczel Móricz.)

No ez szép biztatás! Hát most én azért vágtassak a tábor után, hogy a puskámat odaajándékozzam a vezérnek?

E tétovázás közben jön nagy vágtatva a széles országuton egy parasztszekér három lóval; a hátulsó ülésben erősen fogódzott kétfelől a lőcsben egy verestollas kalapu uri ember, a kinek az arcza ismerhetlen volt a portól.

No de ő ránk ismert. Megállíttatá a szekeret, mikor hozzánk ért s onnan kiabált át hozzánk. A hangjáról aztán ráismertünk: Farkas Jancsi volt (holtig Jancsi maradt). Miniszteri tanácsos. Kuthynak különösen jó pajtása.

«Megvertük Jellachichot Pákozdnál kegyetlenül. Futnak a horvátok! A lovagias bán huszonnégy órai fegyverszünetet kért!»

Azzal újra elvágtatott, sietett a diadalhírt megvinni a honvédelmi bizottságnak. (Nem volt ám még akkor villanytávíró.)

No hát akkor mi se tehetünk okosabbat, mint ha visszafordulunk. Ha Pákozdnál megvertük az ellenséget, akkor a védősánczra sincs már szükség. Nekem sincs mit keresnem a táborban, a verekedés után, a diadal után: csak azért, hogy elmondhassam, hogy én is segítettem űzni, a kik már úgy is futnak. Menjünk vissza.

Ámde ez a nap még nem végezte be az izgalmait. A mint a Rudas-fürdő elé értünk, egy ismerősünk ugrott a kocsinkhoz. A jó Remellay Guszti volt (írótársunk), a ki rendes állapotban is úgy nézett ki, mintha agyon volna ijedve; most kék-zöld volt az arcza: nem győzte az orrát fújni.

– Barrrátim! Pesten forradalom van! Lamberget meggyilkolták a lánczhídon, darabokra tépték!

Gróf Lamberg volt az, a kinek az országgyűlést fel kellett oszlatni a császár parancsából.

Kuthy megrémült e szóra.

– Akkor az éjjel bombázni fogják Pestet a várból. Én nem megyek a szállásomra alunni. Maradjunk itt, a Rudas-fürdőben.

S ő csakugyan leszállt a kocsiból s ott maradt Remellayval a Rudas-fürdőben; mi azonban hazakocsiztunk a feleségemmel. Az utczákon nehéz volt a járás a sűrű embertömegtől, mely egyre azt kiabálta: «barrikádot! barrikádot!»

Valami okos ember aztán azt gondolta, hogy összeszedte, a mi csak nemzetőri dobos kapható volt s verette velük egész éjnek éjszakáján végig az utczákon a «Generalmarschot», – a hogy Párisban szokták.

A jövő napok nyugalmáról ugyan rosszul gondoskodott a sors. Egyik izgalmas hír a másikat kergette. A lovagias bán, az éj sötétségét felhasználva, a fegyverszünet huszonnégy órája alatt elhagyta a tábor állását s reggelre úgy elsietett a magyar tábor elől, hogy utól nem lehetett érni; az osztrák határ felé nyomakodott. Ez ugyan minden katonai tisztesség és haditörvény ellenére történt; de a haditudósításban szabályszerű elnevezés igazolta: «machte eine Flankenbewegung».

Most aztán a Kossuth által talpraállított ötvenezernyi népfölkelő seregnek sem maradt tennivalója. Kossuth maga is abbanhagyta lelkesítő körútját s hazajött Pestre.

Még izgalmasabb események következtek gyorsan, összefüggésben. A magyaroktól kergetett horvát bán segítségére az osztrák hadügyminiszter több ezred katonát szándékozott küldeni a bécsi helyőrségből, ágyúütegekkel. Ez ellen a szabadságvédő Bécs föllázadt, a katonákat megrohanta, lefegyverezte; a miniszter a nép közé ágyúztatott, erre az aulista ifjuság elfoglalta az ágyúkat, megostromolta a hadügyminiszterium palotáját, a minisztert elfogta s a palotájának a lámpás-vasára felakasztotta, A császárvárosban úrrá lett a forradalom. Hadi kormány alakult, a nép fegyveres ezredekbe sorakozott; a nagy téreken torlaszokat emeltek.

Késő este volt, mikor Kossuth engemet odahivatott magához. Ő már ágyban feküdt, fején egy selyem reczével, mely haját leszorítá. Együtt fogadott a szintén meghívott Csernátonyval, ki a Márczius 15-ikének a főmunkatársa volt.

Én előbb beszámoltam Veres Tóninak a rám bízott száz forintról: visszaadtam neki belőle a megmaradt harmincz forintot. «No, ez az első eset a világtörténelemben, mondá, hogy egy futár az utiköltségből valamit visszahozzon».

– Kedves fiaim, – mondá Kossuth – én titeket egy nehéz küldetéssel bízlak meg. Ti nektek rögtön ez órában fel kell mennetek Bécsbe és a magyar kormány izenetét átadnotok a bécsi forradalmi kormánynak.

Ezzel kezünkbe adta az írást.

– Minthogy azonban megtörténhetik, hogy Bécs környékét már megszállva tartják az osztrák katonai csapatok s ti abba a helyzetbe jöhettek, hogy azt az iratot meg kell semmisítenetek, mert ha nálatok találják, minden tétova nélkül főbe lőnek, annálfogva élőszóval is elmondom a tartalmát. A magyar kormány felszólítja a bécsi forradalmi kormányt, hogy a rendelkezése alatt levő csapatokkal akadályozza meg Jellachichnak Bécs felé közeledését. A bán hadserege már átlépte a Lajtát. A magyar országgyűlés még habozik, hogy elrendelje-e a magyar hadseregnek a bán üldözését osztrák területen s így az vonulhat Bécs felé s egyesülhet Windischgrätz seregével. Ezt akadályozhatja meg a bécsi forradalmi kormány egy erélyes sakkhúzással. A többit rátok bízom.

Ezzel a súlyos feladattal lettünk útrabocsátva fiatal barátommal.

Az akkori közlekedést Bécscsel egy tősgyökeres magyar intézmény tartotta fenn: a nyergesujfalusi gyorsparasztok. Egy parasztszekér, mely elé négy sárkányparipa volt fogva, röpített bennünket a «mészárosok útján». A hol a szemközt jövő Bécsből indult gyorsparaszttal találkoztunk az úton, mind a kettő megállt, kifogott, befogott s a budai vitte bécsi pasasírját Budára, a bécsi a budai utast Bécsbe; úgy, hogy azok közül az egyik soha sem látta Bécset, a másik Budát.

Azon az úton vágtattunk, a melyen a bán hadserege végigvonult. Nagy volt a pusztulás, még a jegenyefák is le voltak tarolva.

Az osztrák határon nem kértek tőlünk se passzust, se mauthbareszt. Még a vámőrök is eltüntek.

Egész Bécsig üres volt az országút, szemközt jövő szekérrel nem találkoztunk: nem lehetett kérdezősködnünk.

A mint azonban Bécs város jegye (Wahrzeichen), az Istvántorony kimagaslott az alkonyködfedte láthatáron, a parasztunk odafordult hozzánk a kocsis-ülésből:

– Látják az urak azokat a fehéreket ott előttünk az úton?

– Ugyan látjuk.

– Tudják, mi az?

– Igenis. Svalizsér-köpönyeg.

Az utat már elzárva tartja az osztrák lovasság.

Mit tesz a jójáratban levő ember ilyenkor? Odahajtat egész nyugodt lélekkel a lovasok sorába; az útfélen van egy vendéglő, abba beszállásolunk, a kocsisunknak meghagyjuk, hogy kapassa meg a lovakat s magunk betérünk a tágas vendégterembe, mely már tele van borozó katonákkal; ott találunk egy még üres asztalszegletet, s aztán hozatunk magunknak azt, a mi van, bort hozzá s megvacsorálunk, s közbe németül beszélgetve, hogy vajjon milyen áron adjuk el Bécsben a hízott gőbölyeinket.

– Te! Ha ezek tudnák, hogy micsoda írás van most a zsebedben?! – dörmögém tréfásan Csernátonyhoz.

Ő pedig éppen olyan tréfás ficzkó volt, mint én.

– Már mint ez ni? – mondá, előhúzva a zsebéből a magyar kormány megbízólevelét.

– Ez annak a híres mészárosnak szól a Matzleinsdorfon? – folytatám én a tréfát. – Jó firma?

– Áll ezer ökörig. – Nagyot nevettünk rá.

S a két tréfálkozónak a hóhér kötele volt a nyakán e kedélyes vacsora alatt.

Estére érkeztünk meg Bécsbe, megszálltunk a gyors parasztok tanyáján: onnan gyalogoltunk be a városba. Bérkocsinak hire sem volt. Én akkor voltam életemben először Bécsben; de Csernátony már járatos volt a városban. Egyenesen az aulának tartottunk: ott volt a diákság főhadiszállása. Az ismerkedés gyorsan ment. Hamar találtunk magunkforma jó czimborákra, (a kiknek az alakjait egy regényemben később leírtam: «a kőszívű ember fiai»). Arról szó sem volt, hogy rögtön beszélhessünk a főhadparancsnokkal: majd reggel. Addig is bekóboroltuk a várost, a szomorú Bécset. Az utczák kövezete még fel volt szakgatva s itt-ott halomra hányva, a mi barrikád akart lenni; a Burg-utcza házainak falán, az üzletek bezárt ajtaján meglátszottak a kartácsok nyomai, a legtöbb ajtóra fel volt írva krétával: «Szent a tulajdon». «Halál a tolvajokra»! – Aulista barátaink elmondták, hogy minő volt az utczai harczok képe: hogyan rohanták meg a hídon a diákok a tűzéreket, hogyan foglalták el az ágyúikat. Derék fiúk voltak! Ha olyan lett volna az egész bécsi nép! De a népseregből nem láttunk semmit. Egy pár barrikádnál tüzeltek s azt körülállták a nemzetőrök: azokon ki volt tűzve a német trikolor zászló (fekete, veres, sárga), egy ilyen nagy lobogó csüggött alá az István-toronyról is; de a magánházak ablakai nem igen voltak fellobogózva.

Másnap korán reggel siettünk felkeresni a bécsi forradalmi hadparancsnokot, a kinek átadtuk a magyar kormány átiratát. Felbontotta, elolvasta, fejet csóvált: azt mondotta, hogy nem érti az egész dolgot.