Part 3

– Ön bizonyosan a Festetich Leó megbizatására czéloz. Hát az igaz, hogy én ezt az urat meghatalmaztam, hogy az osztrák udvari körökben, a hová felmenni készült, szerezzen érintkezést olyan befolyásos egyénekkel, a kik nem az «unbedingte Unterwerfung», «mit Rebellen unterhandle ich nicht» jelszavai után indulnak. De nem hiszem, hogy valami komoly eredménye legyen a jó szándékának.

– Én nem a Festetich Leó-féle megbizatásra gondoltam, hanem Csányi Lászlóéra, a kit miniszterelnök úr megbizott azzal, hogy tegye magát összeköttetésbe a kremsieri osztrák országgyülés vezérférfiaival, hogy azok kezdeményezzék a két országgyülés által megkötendő kiegyezést Magyarország és Ausztria közt.

Csányi László nevének említésére Kossuth arcza még jobban elborult. Kis vártatva megszólalt:

– Lássa ön, a politika az exigencziák tudománya. Magyarország sorsa a küleseményekkel van összefüggésben. Most írják a külföldi lapok, hogy a nagyhatalmak Veronában kongresszusra készülnek küldeni a követeiket, mely minden fegyverrel vitatott függő kérdést döntő verdiktjével fog megoldani. Nekünk a veronai kongresszust bevégzett tényekkel kell megelőznünk, nehogy hátrányunkra üssön ki a verdikt. A piemonti háboru még nincs befejezve, Francziaország még köztársaság s Angliában még Palmerston kormányoz; nekünk szövetségesekre kell számítanunk.

Tudtam volna én mindezekre válaszolni. Elmondhattam volna, hogy a veronai kongresszus eszméje hirlapi mende-monda, hogy Szalay László, a magyar kormány megbizottja Londonban, magától Palmerstontól küldött mérsékletre intő tanácsot Kossuthhoz; a mi pedig a Francziaország segítségébe vetett reményünket illeti, hivatkozhattam volna a Párisban levő megbizottunk levelére, melyben ő (Teleki László) azt irja Kossuthnak, hogy a megválasztott elnök, Napoleon Lajos, határozott ellensége Magyarországnak a miatt, hogy a magyar kormány Ledru Rollin mellett költekezett; egyébiránt Ledru Rollinnak még vannak chanceai. A mire Kossuth sajátkezüleg ezt a megjegyzést irta fel plajbászszal: Vannak chancei a börtönbe. De mindezeket nem mondhattam el – a kutforrás iránti diszkréczióból.

Erre Kossuth egyszerre fölállt a székéből (én is hasonlót tettem) s egész közel lépett hozzám.

– Lássa ön, én is azt hiszem, a mit ön. A magyar nagylelkű. Nem tud bosszuálló lenni. Ha ez a nemzet ki fogja vívni teljes diadalát ellenségei fölött, – s én hiszem, hogy kivívja – akkor a győzelmes sereg lehet, hogy nekem fogja felajánlani koronáját, mitől engem Isten őrizzen meg! Én visszavonulok a magánéletbe. Akkor szükség lesz egy organizáló főre, minő Deák Ferencz, egy adminisztráló tehetségre, minő Nyáry Pál; reám, a népvezérre, a lelkesítő szónokra, semmi szükség többé.

Szóról-szóra ezeket mondta; soha el nem birom felejteni sem a szavakat, sem a hangot.

Aztán más hangba csapott át.

– De hát minek mondjuk el mi ezt most, a midőn mindenütt ágyulövésnyire állunk szemben az ellenséggel? Hiszen ha mi biztosítjuk a felől az ellenségünket, hogy ő a mi diadalaink esetére sem veszíthet semmit, hogy a mi győzelmünk a trónt meg nem ingatja, akkor bolond volna, ha a végletekig nem erőszakolná a harczot.

Meg voltam győzve.

– Így én kötelességemnek tartom benyujtani a lemondásomat a Sürgöny lapvezérségéről.

– Ne tegye azt. A hivatalos lap kezelése a mai nappal ki lett választva a belügyminiszteri resszortból, s át lett helyezve a kultusminiszteribe. Beszéljen Jósika Miklóssal.

Ezzel kezet szorított velem s elbocsátott.

Jósika Miklós a honvédelmi bizottság kormányában a vallás és közoktatás szakmáját vezette. Nagy híre volt mint regényirónak s azt mind e mai napig megtartotta.

Kollégája voltam – kicsinyben. Nekem is volt már négy kötet regényem.

Szivesen fogadott. Tudatta velem, hogy a Sürgönynél elfoglalt állásomat megtarthatom, csakhogy minden czikkemet, a mit a lapnak irok, elébb neki kell bemutatnom, hogy átvizsgálja s helybenhagyja.

Hogy Jósika Miklós elébb átvizsgálja s csak azután engedje kinyomatni azt, a mit ÉN irok!

Hátha kenyérhéjon kellene tengődnöm!

Még aznap benyujtottam a lemondásomat.

Mint a mesebeli juhászlegénynek, nekem is három napból állt az esztendőm.[1]

A lemondásom után megint egészen szegény lettem. Csak legalább faragni tudtam volna már, a mit később tanultam meg, hogy beállhattam volna valami esztergályos-műhelybe legénynek.

Nyáry Pál kisegített megint a bajból. Egy délután ellátogatott hozzánk (ekkor már díszesebb szállásunk volt, takaréktűzhelyes konyhával) s tudatta velünk, hogy a mai kormánytanácsban elhatározták, hogy mindazoknak a Nemzeti szinházi művészeknek és művésznőknek, a kik a kormányt Debreczenbe követték, a teljes fizetésüket kiadatja a kormány. Nyáry Pál tette az indítványt, Patay, Jósika pártolták; Kossuth ugyan azt mondta, hogy utolsók a komédiások! De miután maga a szigorú Duschek pénzügyminiszter is hozzájárult, ő is beleegyezett. Így aztán a feleségem gázsijával biztosítva lett a megélhetésünk Debreczenben.

Az elsorolt honvédelmi bizottsági tagokon kívül még mint miniszterek működtek Vetter tábornagy, ki Mészáros Lázárt helyettesíté a hadügyben.

Nyárytól hallottam, hogy a mint Vetter áttekinté a magyar hadcsapatoknak elhelyezését, elszörnyüködött rajta: a legderekabb ezredeink a Bánságban vesztegeltek, Erdélyből csaknem kiszorultunk. Hanem azért mégis azt mondá, hogy «azért unbedingte Unterwerfung-ról szó se legyen». S megtette a keresztülható intézkedéseket: Kiss Ernő, Damjanich felhivattak dandáraikkal a Tisza mellé, Bem új sereggel indult el Erdélybe, Schlick elé küldetett Klapka.

A rendőrségnek is külön minisztere volt, Madarász László. A milyen tehetséges és jellemes politikai egyéniség az öcscse, József, olyan üres alak volt a rendőrminiszter.

A ki ismeri Debreczent, tudni fogja, hogy nem kellett ott soha a rendet fentartani; fentartja az maga magát. Aztán nem is állott a miniszter rendelkezésére egyetlen konstábler, se gyalog, se lovon, csendőrről pedig csak a mitológia beszélt.

Hanem azt megtette a rendőrminiszter, hogy valamennyi külföldről érkező hirlapot, a miket a képviselők és mágnások megrendeltek, a postán lefoglaltatta; még csak a lapszerkesztőknek sem engedett át belőlük egy számot sem. Így aztán a közönség a külföldi eseményekből nem tudott meg egyebet, mint a mit a hivatalos Sürgöny közölt s azok között Magyarországra nézve legérdekesebb volt a kaliforniai aranybányák fölfedezése.

No meg aztán a titkos tudósítások szemléletben tartása is a rendőrminiszter hatásköréhez tartozott. Voltak neki hites ügynökei Budán, Pesten, a kik mindennap küldték a chiffrirozott jelentéseket, sánta koldus üres mankójába eldugva, csizmatalp közé szorítva, s azoknak a kibetüzésével egy egész hivatalnokosztály foglalkozott.

Különösen érdeklődtek a titkos tudósítók azoknak a főuraknak és politikai nevezetességeknek a viselt dolgai iránt, a kik Windischgrätznek meghódoltak. A hazaárulók száma szaporodott. Előre ki lett rájuk mondva az itélet.

Némelyik azok közül aztán csak megjelent egyszerre Debreczenben; annak nagyon igazolnia kellett magát addigi jártáról-keltéről.

Egyszer aztán egy, a szokottnál is tartalmasabb titkos értesítést bocsátott a minisztertanács elé a rendőrminiszter, melynek számos adatai végén ez volt olvasható: Schodelné pedig a németek bevonulása óta mindennap látható Windischgrätz lakásán.

Ez a bomba Nyáry Pálnak volt szánva. Madarász gyülölte őt: útjában állt, fölötte volt.

Azt mindenki tudta, hogy minő régi gyöngéd viszony áll fenn Nyáry Pál és a Nemzeti szinház első operai primadonnája között. Schodelnénak a nyáregyházai kastély régóta otthona volt.

Ha tehát Schodelné naponkint ellátogat Budán Windischgrätzhez, az annyit tesz, hogy Nyáry Páltól, a belügyminisztertől, álutakon küldött tudósításokat hord hozzá. Akkor Nyáry Pál áruló.

A minisztertársak mind megdöbbenve néztek az arczára: az pedig csak egyre megtartotta oroszláni mosolygását.

– Csak egy hiba van ebben a tudósításban, – mondá nagy flegmával – az, hogy Schodelné január elseje óta itt van Debreczenben s azóta ki nem mozdult innen.

A rendőrminiszter mérges lett.

– De hogy nincs nekem erről tudomásom, rendőrminiszternek?

Hát úgy, hogy Schodelné nem ment a városházára szállást keresni, hanem egyenesen beszállt az öcsémhez Buzás Pálhoz, a ki debreczeni háziúr.

– De hogy te nekem sem szóltál arról, hogy Schodelné itt van? – mondá Kossuth.

– Nem ám; mert akkor nem tehettem volna meg azt az indítványt a szinésznők fizetéseinek kiadatása iránt.

Milyen szép vonása ez Nyáry egyenes jellemének!

Madarász boszusan vágta az asztalhoz a titkos tudósítást.

– De nagyobb baj van itten; – mondá Nyáry – ha a te titkos tudósítódnak a többi adatai is mind ilyen igazak, mint a Schodelnéről szóló, akkor egy elhinni való szó sincs bennük.

Hát persze hogy nem volt.

Nem látták azok a tudósítások se Budavárát, se koldus mankóját, se zsidó csizmatalpát: ott fabrikálták ezeket a flamingók Debreczenben.

Én neveztem el a rendőrminiszter hivatalnokait flamingóknak, azokért a nagy lobogó veres tollakért, a miket a kalapjaik mellett viseltek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Nemzeti szinház művészei aztán azzal fejezték ki a magyar kormány iránti hálájukat, hogy szinielőadást rendeztek a sebesült honvédek javára. Ha jól tudom, Don Cæsar de Bazant adták. (Zsufolt ház volt: Jókainé játszotta Maritanát, Kovácsné a spanyol hidalgo feleségét, Gazzellát.) A darab végén pedig a kórus elénekelte a lengyel ritmusu dalt: «Búsul a lengyel hona állapotján» s melynek végsora így hangzik: «csak a magyar s lengyel küzd a szabadságért». A közönség tapsolt és sírt.

Okos emberek között.

Megérkezett Almássy Pál is Debreczenbe. Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke, nem jött el; félrevonult a birtokára. (A miért aztán először a diadalmaskodó magyarok akarták felakasztatni, azután meg az erőt vett osztrákok; ezek ott tartották fogva a Neugebäudeban. Irtóztató dolgokat tudott elmondani az itteni tapasztalatairól, a miket én nem irok le: egy tengert meg lehetne vele mérgezni! Pázmándyt még évek mulva is felriasztották álmából azok a rémlátások.)

Almássy Pál volt a képviselőház alelnöke.

Eszményi szép férfi-alak: ölnyi magas termet, szabályos idomzattal; szelid, komoly arcz, szép metszésű szájjal, sugárzó kék szemekkel (bálványa a hölgyvilágnak). Nyáry Pál tréfálkozva mondá róla: «Ha az ellenségeink mind kiirtják a magyarokat, ennek a csontvázát tegyék el a muzeumba, hadd lássa a késő világ, milyenek voltak az elmult magyarok».

És e mellett igazi úr volt, földbirtokai után százezer forintnyi jövedelemmel, sokat utazott, Európa legelőkelőbb diplomatáival összeköttetései voltak (majd később sokat fogok még róla beszélni), nagy látkörrel birt s a magyarországi viszonyokat is alaposan ismerte.

Debreczenben megjelenésével nemcsak az országgyülést tette működésre képessé, de maga körül tömöríté a hazafiaknak azt a szétszórt tömegét, a kiket okos embereknek nevezünk.

Mert hát ilyenek is voltak. S csak akkor vették észre, hogy milyen sokan vannak, mikor összetalálkoztak Almássy Pál uri termeiben.

Ott jöttek össze Nyáry Pál, Duschek, Patay József, Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Csengery Antal, Zichy Antal, gróf Andrássy Manó, s gyakorolták a kritikát a nagy emberek hibái fölött s közölték a magántudósításaikat a homályfedte eseményekről.

Ebbe a társaságba szereztem én megjelenési jogot a Sürgönyben megjelent czikkeimmel. Nyáry Pál e szókkal mutatott be a többi uraknak: «Ez az a fiatal ember, a kinek legnagyobb politikai bátorsága van a világon».

A többi honatyák és államférfiak ellenben a «Fürdő»-nek nevezett vendéglőben tartották az összejövetelüket, a hol szorgalmatosan kártyáztak, de nagyban. Egy szónoki diadalairól hírneves képviselő és kormánybiztos egy éjszaka egy itcze aranyat elvesztett a makaón; az az itcze arany azért volt rábizva, hogy menjen ki Galicziába s vegyen rajta gyutacsokat a honvédek fegyvereihez. Hát nem lett gyutacs. Se baj. Tudnak a honvédek szuronynyal is harczolni.

Egy nevezetes alakot kihagytam az Almássy társasága közül: Csernust. Egy adatot akarok róla följegyezni. A szabadságharcz előtti évben lett végrehajtva a pest-budai lánczhid felszerelése. A nagy hidtartó lánczokat huzták fel a gránit-oszlopokra, gróf Széchenyi István maga a Duna közepén horgonyzó gőzhajóról nézte az érdekes műszaki munkát. Az első nehéz láncz szerencsésen el lett helyezve és bekapcsolva. Tömérdek közönség bámulta e remeklését a gépészetnek mind a két parton. Még akkor nem volt kőpart, a szeméthalmon egész a Duna vizéig le lehetett hatolni. Következett a második láncz felvontatása; a csigák csikorogtak, a gépfogak kattogtak, mikor már a hidláncz az oszlop magaslatáig fel lett emelve, akkor egyszerre eltörött a kapcsoló fogantyu s az óriás láncztömeg onnan a szédületes magaslatból egyszerre lezuhant a Dunába. Oly rettenetes volt a zuhanat, hogy a kétfelé csapó hullámhegyek egyfelől elborították a gőzhajót s a kéményén betódulva, kioltották a katlanból a tüzet, másfelől pedig kizudultak a partra s végigsöpörve rajtuk, a Dunába sodorták a közel talált nézőket. Azok között volt Csernus is. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, belekapaszkodott egy tölgyfahajó kötelébe s a második hullámcsapást is bevárva, szerencsésen kimenekült a partra, ismerősei segítségével. Ott azután tréfára fogta a dolgot, a latin proverbiumra hivatkozva: «Quem dii pendere jubant, non mergitur aquis.» (A kit az Isten akasztani szánt, nem fulhat a vízbe.) Jóslattá lett ránézve a közmondásos babona.

Ebbe a társaságba kerültem én az új év kezdetén Debreczenben.

Hát biz ez egészen más világrész volt, mint a Pillwax-kávéház «közvélemény-asztala».

Hát bizony, a kik a pillwaxi közvélemény asztalánál estenkint összeültünk, mind tüzesvérű fiatal emberek voltunk, kiket eleinte az a közös törekvés egyesített, hogy a magyar költészetnek új irányt, új szellemet adjunk, a magyar nép lelkületében rejlő kincseket napfényre hozzuk; harczaink voltak az ósdi pedantériával s a mesterkélt szalon-irodalommal. Később aztán az új politikai élet föllendülésével mi is magasabb szférákba csapongtunk, nem számolva a régi, bevett fogalmakkal. Petőfi határozott republicánus volt; dolgozószobájának falait az első franczia forradalom vezéralakjainak remek kőrajzú arczképei ékesíték. Ezek az arczképek most is megvannak még nálam; Petőfi utolsó útja előtt házigazdájánál hagyta azokat, a derék hazafi Nagy Józsefnél, a kinek a fia volt Nagy Imre, a Nemzeti Szinház megsiratott nagy drámai művésze, ki halála előérzetében az ereklyéket nekem adományozta.

A többi asztaltársak is mind demokraták és szabadelvüek voltak; a ki iró köztük, az mind humorista s a humorista előtt nincs tekintély. Éltető elemünk volt a franczia szellem. A franczia nemzettől vártuk a korhadt ó-világ rombadöntését, nem gondolva rá, hogy mi lesz azután. Hugo Viktor, Beranger volt az orákulumunk. Párisban járt barátaink, Irinyi József, Dobsa Lajos voltak a tekintélyeink. Az utóbbi a februári forradalomban is jelen volt s elhozott magával egy darab foszlányt a Grévepiaczon elégetett királyi trón mennyezetéből. Mi csináltuk a magas politikát. Semmi sem volt előttünk lehetetlen. Magyarország függetlensége, önállósága, Lengyelország helyreállítása, népszabadság!

Márczius 15-én, 1848-ban, a mozgalom megindulásakor, egy irótársunk, Sükei Károly (erősen dadogó szónok), ezt az emlékezetes mondást örökíté meg a köztéren: «Nem kell most hallgatni az oko-ko-kos emberekre!» Ez megmaradt jelszavunknak.

Most aztán egyszerre beleestem egy más planétába (mint Klimius Miklós), a hol csupa okos emberek laktak. S mintha az új atmoszférában magam is átalakultam volna, én is okos embernek hittem magamat. Ez még nem lett volna baj, de mások is azt hitték felőlem. Komoly nagy politikusok, mint Kazinczy Gábor, Kovács Lajos arra ösztönöztek, hogy ne engedjem ezt az én nagyrahivatott tehetségemet kárbaveszni. Indítsak meg egy napilapot, hasonlót a Márczius 15-iké-hez.

Hogy mi szükség volt erre, azt meg kell magyaráznom.

Az országgyülés és a kormányközegek radikális pártjának, mely Madarász miniszter körül csoportosult, volt egy eleven, nagyhatásu orgánuma, a Pálffy Márcziusa. Ez folyton csipkedte, vágta, gyanusította ezt a czelebritásokból álló hazafi-csoportot, a mely Nyáry Pál és Almássy Pál társaságát képezte. Ennek a támadásnak a visszaverésére kellett megindítani egy hasonló elevenségű napilapot.

Napilapot megindítani! Halljátok ezt mai kor szülöttei? Mi kell egy napilap megindításához? Először is egy tőkepénzes konzorczium, mely aláir félmillió alapítási tőkét. Azután egy főszerkesztő, egy főmunkatárs, tizenkét segédszerkesztő, egy nagy helyiség, rotácziósgép, reklám!

Az ám. Volt hozzá, a hogy Beranger énekli a Bon Roger Bontempsról: «un coffre et rien dedans». Szerkesztő, vezérczikkiró, tárczairó, ujdonságiró magam egy személyben. Nyomda is csak egy volt Debreczenben, a Csáthy-é, a melyben nyomtatni lehetett, mert a városi nyomdát lefoglalta Madarász. Azért a lap mégis csak megjelent egy szép estén, Debreczeni Esti Lapok czím alatt. Ezer példányban nyomtattuk s adtuk a számot három krajczárért. Mind egy szálig elkelt. Ötven forint volt a bevételünk. Ebből huszonöt került a derék Csáthy kezébe nyomdai előállításért, huszonöt forint maradt nekem magamnak. Soha életemben nem voltam így honorálva.

S ez így ment nap-nap után. Az én kis lapom állandó közönséget hódított. Volt aztán már munkatárs elég. A velünk egy véleményű képviselők hordták hozzám a czikkeket, az érdekes ujdonságokat; táborkar képződött körülöttem; derék harczosok segítettek a küzdelemben. Humorom, lelki erélyem felelevenült, mertem mindent: szemébe mondani a hatalmasoknak a gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni.

Hanem ennek aztán lettek következései. A radikális párt lapjai mindannyian nekem estek, kikiáltottak hazaárulónak.

És nekem meg kellett érnem, hogy a dicsőséges 1848. márcziusi napok évfordulóján hazaáruló legyen a nevem.

Pedig akkoriban nem volt az olyan tréfás ingerkedés, mint manapság. Az ilyen czimért a vésztörvényszék elé kerülhettek, a kikre azt rákiáltották.

És az a nő, a ki engemet 1848 márczius 15-ének estéjén a hazafiui diadal mámorában, a dicsőség nimbuszától körülragyogva megszeretett, bálványává emelt: még akkor is, ilyen sárral megdobált, sasoktól megtépett alakban sem szünt meg szeretni s a hogy osztozott dicsőitésemben, úgy osztotta hiven az elrágalmaztatásom balsorsát.

Ő biztatott, hogy ne rettenjek vissza.

Nehéz próba.

Egyszer aztán a legkedvesebb barátom sértett meg az ellentétes hirlapban. Szivig ható seb volt, a mit a belém lőtt nyil okozott. Futottam vele, mint a sebzett szarvas. Mit lehet tennem? Párbajra nem gondolhattam, mert nem volt becsületsértés, csak a politikai jellem volt megtámadva. De mikor az fáj legjobban. Hisz én nem voltam a reakczió zsoldosa, mint az, a kivel azonosított a legjobb barátom.

Nyáryt akartam fölkeresni, a ki a nagy piaczon lakott. Lehorgasztott fővel bandukoltam végig a keskeny pallón. (Még akkor Debreczenben ez volt a gyalogjáró: két szál deszka, mellette feneketlen sár.) Egyszer csak utamat állja egy szembejövő alak. Akkor vettem észre, mikor előttem állt. Vasváry Pál volt. Egyike a márczius 15-iki vezéreknek; daliás alak, termete, arcza Achillesre emlékeztet. Egyenruha volt rajta: inkább szinpadias, mint katonás; széles karimáju kalapján hátralengő veres strucztoll és arany paszománt, aranyzsinóros fűzöld mentéjének gallérját és karmantyuit lángvörös plüs prémezé, szegélyezve arany paszománttal, a mi őrnagyi rangot jelez, oldalán hosszu lovassági kard, kézvédő kosárral. Ezt a kardot dobbantá elém, a tokja végével megütve a pallót, mikor szembekerültünk.

– Nem szeretem a sápadt arczokat!

Ez volt a megszólítása hozzám. (Az én mondásom volt ez valaha!)

Biz az enyém elég sápadt lehetett.

Azzal szóhoz sem engedett jutnom, megragadta a kezemet; ő beszélt és felelt helyettem is.

– Mivé lettél? Hová hagytad magadat elszédíttetni a gyáva lelkek, az okoskodók által? Nem! Nem! Te nem változhattál így meg. Gonosz varázs tart álomban. Ébredj fel! Tépd széjjel a bűvlánczokat. Te a mienk fogsz lenni, a régi, a dicső, a magasztalt költő. Én kezet nyujtok neked, mely kiszabadít a hinárból. Tehetem azt. Én a Rákóczy szabadcsapat vezére vagyok, őrnagyi ranggal, a hadügyminiszterium által felhatalmazva táborkarom tisztjeinek kinevezésére. Még egy századosra van szükségem; tégedet teszlek azzá. Kész egyenruha vár reád. Lesz jó mokány-paripád. Aztán megyünk együtt a szép Erdélybe, a lázadást leküzdeni, magyar hazánkfiait felszabadítani. Csapatunk nyomról-nyomra növekedni fog. Ott találod a pillwaxi, a népgyülési lelkes fiukat mind egyesülve. Diadalról diadalra fogunk sietni. És te le fogod köszörülni nevedről azt a rozsdát, a mi a politikai küzdelemben hozzá tapadt. Ne adj rögtön választ. Gondolj végig azon, a mit mondtam. Teremtsd ujjá magadat! Nem ujjá, de azzá a régivé, a ki voltál. Estig elvárom a válaszodat a városházánál. Talán magadat. A viszontlátásig.

Azzal megszorította a kezemet nagy izmos tenyerével s tovább ment.

Nagy kisértés volt ez!

Levetni rólam ezt a kényszer-zubbonyt, a mit a politikai meggyőződés szabott reám! Mert hiszen én is csak úgy szerettem a hazámat, a magyar nemzetemet; én is csak úgy rajongtam a dicsőségért, én is csak úgy gyülöltem az idegent, az ellenséget, a zsarnokságot, mint minden fiatal ember. És aztán fölvenni azt a pompás egyenruhát, felkötni a kardot, lóra ülni, kergetni a futó ellenséget, bevonulni felszabadított városokba, uszni a diadalmámorban! A helyett, hogy itt usznám a politika feneketlen fertőjében, összemarva mérges viperáktól, skorpióktól! Csábító ábránd!

E találkozás után felmentem Nyáry Pálhoz.

Elmondtam neki, hogy találkoztam Vasváry Pállal.

Ismerte őt jól a márcziusi napokból. Azt is tudta, hogy mi járatban van itt most. Szokott bizalommal közölte velem, hogy a magyar kormány elhatározta a fellázadt móczok kibékítését. Azoknak a vezérei, főképp maga Janku, hajlandók az egyezkedésre. A kormány Drágoss képviselőt, ki maga is román nemzetiségü, teljhatalommal küldi ki, hogy a lázadó oláhokkal kösse meg a békét s vegye őket rá a lefegyverzésre, a mi által Bemnek az erdélyi hadműködése nagyon megkönnyebbülne. Ennek a békekövetnek rendelte a kormány, szavainak nyomatékául, a két rendelkezésére álló szabadcsapatot, a Vasváryét és a Hatvaniét. Most mind a két csapatvezér azért van idefenn Debreczenben, hogy az utasításokat s a szükséges költséget átvegye. Mind a kettőről elmondta a véleményét: Vasváry Pali egy jólelkű rajongó, hanem a Hatvani egy veszedelmes kalandor. Nem is csinál belőle titkot, hogy ő az igazi forradalmár, a kinek ez az egész országgyülési politika nem tetszik. Ő lesz hivatva ezt gyökerestül kiirtani. A legelső diadalmas csata után, melyet ki fog vívni, azonnal Debreczen ellen fordul, szétkergeti az országgyülést a kormánynyal együtt, kikiáltja a respublikát s megteszi Madarász Lászlót elnöknek.

Ezeket mondta el nekem Nyáry s még csak a szivarját sem vette ki ezalatt a szájából.

Ekkor aztán előhozakodtam neki a Vasváry Pál ajánlatával, hogy ő engemet megtesz századosnak, fellovasít, akkor én is mehetek a hadi séta-útra.

Erre Nyáry kivette a zsebóráját s azt mondá:

– Nézd csak, öcsém, nem tudnád megigazítani az órámat? Nem jár.

– Nem biz én; nem tanultam én az órásmesterséget.

– Hát a kapitányságot tanultad?

– Bizony nem én.

– Hát lovon ültél már?

– Gyermekkoromban, hintalovon.

– És azért mégis gondolkozni tudsz azon, hogy lóra ülj s vezényelj egy egész századot a csatába?

Nagyon le voltam forrázva.

– Édes öcsém, egy kis kadét többet ér a katonaságnál, mint a legnagyobb poéta. Engem a szülőim gyermekkoromban tüzérnek akartak neveltetni. Nem állottam rá. Most már bánom nagyon. Ha kitanult tüzértiszt volnék, milyen hasznot tudnék vele tenni a hazámnak. Már csak maradjunk meg a mellett, a mihez értünk.

Nyáry szavai segítségemre jöttek. Még volt valaki, a kinek az itéletét be kellett várnom: a nőm. Siettem a szállásomra.

A nőm otthon volt s hivatásszerűen a konyhai dolgok után látott: kávét pörkölt. Azzal fogadott, hogy éppen most járt itt Kovács Lajos, engemet keresett; arról beszélt, hogy a Márczius 15-ikében ellenem intézett kemény megtámadást nem szabad megtorlatlan hagynom. Hivatkozott Kossuth jelmondatára: A ki minket kővel, azt mi mennykővel! Egy levelet is hagyott hátra a számomra. Zárt levelet. (Van is egy asszonyra nézve zárt levél, a minek a borítékjára a férje neve van írva.) Néhány sor volt beleírva, a mit a megtámadásra kell visszavágnom. A levelet szó nélkül a zsebembe dugtam. Aztán elmondtam a feleségemnek Vasváry Pállal való találkozásomat s azt az ajánlatot, hogy fogadjak el nála kapitányi állást s menjek vele Erdélybe, harczi diadalokat aratni. Az asszony az alatt a pörkölőből kiöntött kávét két összeborított tányér között rázogatta, hogy a pálhái lekopjanak róla.

Mikor azt mondtam, hogy kedvem volna az ajánlatot elfogadni, az én feleségem hangosan felkaczagott azon az ő hasonlíthatatlan harangcsengésű hangján s azt mondta oda nekem: Móricz, te félsz!

Mindenre készen voltam, csak erre a kaczagásra nem. Mikor egy asszonynak azt mondja a férje, hogy ő lóra fog ülni, megy a trombitaszó után véres csatamezőre, olyankor a szerető feleség a nyakába borul, sürü könyeivel áztatja az orczáját, zokogva rebegi: «Ne hagyj itt, ne menj el!» Ez meg a szemem közé nevet s azt mondja: «Hiszen te félsz!»

Hát persze, hogy félek! Félek ettől a ködös levegőtől, melyben akasztófa-hurkok, guillotin-tilók függnek a fejem fölött, melyben mérges nyilak röpködnek körülöttem; itt a politikai tűzpontban a terrorizmus üli orgiáit; farkasvermek fölött járunk mindannyian, a kiket mérsékelt politikusoknak bélyegeztek meg. Ez itt a harcz, de csunya harcz; a háboruban is van harcz, de az szép.

No hát nem félek!

Az első dolgom volt Vasváry Pálnak levelet írni, a mi körülbelül így hangzott: «Ha egyszer annyira jutunk, hogy a hazának szüksége lesz az én két öklömre is, akkor fogom a puskámat s beállok Klapka seregébe közlegénynek; de tiszt nem leszek, mert nem értek hozzá.» Ezt a levelet magam elvittem a városházára s átadtam Vasváry ordonánczának.

Azután hamarosan a szállásomra: fogtam a két térdem közé a kávémalmot s megőröltem a mokkát, a mit a feleségem pörkölt. Ez az én hivatalom volt.

Csak azután vettem elő Kovács Lajosnak a levelét s végigolvastam a tartalmát.

Jól van…

Ha te engemet nyillal, én mérgezett nyillal.

Elvittem az iratot a nyomdába.

Ez volt életemben az egyetlen rossz tett, a mit soha meg nem tudok bocsátani magamnak; a minek emléke egész életemen át kisértett; a minek veres fonala végig huzódik élményeimen egyik válságtól a másik kig; a mi megboszulta magát rajtam következményeiben, a minek jóvátételét életem föladatává tettem, de még akkor sem bocsátottam meg magamnak. Hasztalan iparkodtam a lelkemet okoskodásokkal megnyugtatni, hogy ez kényszerített önvédelem volt; nagyba ment a játék, fejet fej ellen koczkáztattunk. Hajótöröttek voltunk, kik ketten menekülnek egy szál deszkán; kettőnknek nem elég ez: vagy te taszítasz le engem a tengerbe, vagy én téged! – Nem nyugtatott meg, hogy én jutottam el a partra.

És ezzel aztán meg volt izenve a kérlelhetlen harcz a mérsékelt hazafiak s a forradalmi férfiak között: harcz a késdöfésekig.

Ezt a harczot részletesen leirja báró Kemény Zsigmond debreczeni élményeiben; majd én is elmondom, a mi részleteket tudok felőle. Vagy Madarász és az ő táborkara morzsol össze engem, vagy én morzsolom össze őket! – Én? A senki! A semmi!