Part 10

Az én szülővárosomnak, Rév-Komáromnak van egy szigete, mely csaknem olyan hosszú, mint maga a város, s szélességében is kétszer akkora, mint a Margitsziget. A közlekedési út ezen visz keresztül, a Duna városfelőli ágán dobogóhíddal, az Ujszőny felőlin hajóhíddal volt összekötve. Még én emlékszem a «repülőhídra» is, melynek hosszú sor bárkákhoz erősített lánczán, mint egy óriási órainga járt a hidas egyik parttól a másikig.

Ez a nagy sziget még a század elején puszta rekettyés bozót volt: a második évtizedben támadt az akkori magistratusnak az az életrevaló gondolatja, hogy a kétszáz holdnyi területű szigetet parcellázza s egy gyümölcsössé alakítja át; félhold volt a legkisebb, egy hold a legnagyobb részlet. Az én apám is vett belőle két félholdas részletet, a mihez jött azután még egy harmadik félhold: a mire nem akadt vevő; mert csupa pocsolya volt; gúnyolták is érte, hogy talán halastavat akar csinálni?

Minden vevő kötelezve volt a kertjét még abban az esztendőben veres gyűrűsom-sövénynyel körülvenni, s alma, körte és szilvafával beültetni. A város maga gondoskodott az utakról. Egy hosszú egyenes chaussée szelte végig az egész szigetet, szegélyezve pálmajegenyékkel; azt megint két keresztút vágta át derékban.

Ezeket a pálmafákat én mint kis fiú már mint óriásokat láttam: mikor (lehettem három és fél éves) kivittek a szülőim a ringlota-éréskor. Ezt is apám honosította meg; bámulták is soká a szomszédjai: hogy meri megenni azt a gyümölcsöt, a mi érett korában is zöld marad?

Voltam biz én egy évvel elébb is a szigetben; de akkor még ölben vittek oda. Aréna volt a szigeten: színészek játszottak benne, s engem, mint rossz elkényeztetett porontyot, a ki nem akar az anyjától elmaradni, oda is el kellett vinni. Arra emlékezem, hogy milyen szép kis leányka volt az a Hivatal Anikó s hogy én belekiabáltam a darabba.

De már a második expeditiónál a saját alkalmatosságomon vonultam ki. Hajh, milyen rettenetes messzeségnek látszott nekem annak a hosszú fasornak a tulsó vége, mikor az innensőn bekanyarodtunk. Ott már talán vademberek laknak?

Hajh, de szép is volt az _a mi szigetünk_. Minden ember «sziget»-nek hítta a maga kertjét. Soha én olyan mosolygó almákat nem láttam azóta sem. Voltak sötét, gránátveresek, a miknek a húsa rózsaszínű volt és szamócza-illatú, aztán meg hófehérek, a miket tafotaalmának neveztünk, aztán meg olyanok, mint a czigányleány, a kinek az egész pofája barna, csak az orczája közepe piros. Nekünk nem, de a szomszédunknak volt olyan almája, a minek kámforszaga volt. Huh, de féltem tőle. Hát még az a hatalmas nagy nyári almafa, a minél az ambrózia sem lehetett édesebb, megrakva ezer almával. Hát még azok a reine-claude fák, a mikre nadrágszakgatás volt felmászni, olyan édes gyümölcscsel, hogy a gyereknek az öt ujja összeragadt a levétől. Fel csak felmásztam rá, de lejönni már nem tudtam magamtól. Úgy vettek le a fáról. Akkor aztán haza kellett menni. A kertünk a sziget derekán volt. Mikor én megláttam azt a hosszú jegenyesort magam előtt, elkezdtem nyafogni, hogy el vagyok fáradva. Azt gondoltam, hogy az idén is majd ölben visznek haza, mint tavaly. Az apám aztán segített rajtam. Levágott két hajlos fűzfavesszőt, – «nesze fiacskám, ez az ostor, ez meg a paripa, – ülj rá, verj rá az ostorral, majd meglátod, hogy elszalad veled!» El is vitt szépen hazáig a vesszőparipa.

De nagy munka volt ám ezt a szép szigetet ilyen szépnek megtartani. Az árvíz járta minden második esztendőben.

Eleinte úgy védekezett az árvíz ellen az apám, hogy feltöltette a kert talaját. Az egyik kertünkbe ezer «kólé» földet hordatott apránkint. A sziget végében volt még egy hosszú zátony, a melyen apályos nyárszakán czigány aranymosók telepedének le, ott mosták hosszú vályúkban a sáraranyat, egy ember egy héten összegyűjtött egy aranypénz-érő fémport. Ugyanebből a zátonyból hordattuk mi kóléval (kétkerekű szekérrel) a feltöltésre való földet. Nem gascogneád tőlem, ha azt mondom, hogy a mi «szigetünk» _aranynyal van trágyázva!_

Ez nem sokat használt. Azért az árvíz ellepte a kertet. A hordott föld fenékig átázott, s ha egy jó északi szél jött, valamennyi gyümölcsfa mind délnek dült meg a jó lágy talajban.

Akkor aztán azt csinálták, hogy minden gyümölcsfát körülczölöpöztek, körülfontak magas sánczkosarakkal, hogy a vízbe ne érjen a lába. Az már jó volt, de nem nagyon.

Végre aztán rájöttek, hogy nincs jobb védelem az árvíz ellen, mint körülvenni az egész szigetet jó széles töltéssel. S ezt meg is csinálták. S az lett aztán a legszebb sétaút köröskörül a sziget két partján. Pedig nem került ám sokba. S kölcsönt nem vettek fel miatta; sem adót nem vetettek ki érte, minden kitelt a maga foltjából. Az egész töltés fűzfarőzse-kötegekkel volt burkolva, s daczolt azontúl minden árvizekkel.

De sokszor elnéztem azokat a hömpölygő hullámokat, a mik zuhogva siklottak el a megbonthatatlan fasinákon. Hogy árvíz van _odakünn_, azt csak arról vettük észre, hogy a sziget közepén meghagyott rét megtelt talajvízzel. Oda jártunk ki mink diákok, meg az olasz katonák a várból, mi diákok botanizálni, a taliánok meg békát fogni. Mennyi pompás vízinövény jött ilyenkor egyszerre a napvilágra! Olyan sárga nymphæákat, olyan nagyvirágú sötétkék clematisokat azóta sem láttam; azt hiszem, a kecskebékák is jóízűek lehettek.

És a komáromiaknak nem volt sem folyammérnökségük, sem gőzszivattyúik, sem házbérkrajczár-adójuk, – még polgármesterük sem volt, mégis megvédték azok a szigetparadicsomukat a maguk egyszerű táblabirói észjárásával.

HOL KEZDTEM ÉN A KERTÉSZKEDÉST?

Volt nekem egy kedves mentorom, kinek mindazt, a mit valaha jó volt bennem, köszönhetem. (A rosszat a saját rossz fejem szerezte magának.) Első filozofiai és költészeti tanárom volt a révkomáromi gimnáziumban Vály Ferencz; édesatyja a hozzám teljes szeretettel ragaszkodó rokonaim egyikének, Pethy Vály Mária özvegy tanárné unokahugomnak, kinek arczképét akkor festettem le, a mikor még ölbeli baba volt. Ha írnék valaha regényt, melynek hősnője a gyermeki, a hitvesi, a rokoni szeretet mintaképe, a nemes önfeláldozás, a szigorú erkölcs, a végtelen türelem, a szenvedésekben való állhatatosság tökéletes alakja: akkor csak az ő élettörténetét kellene híven leírnom. Csak azért habozok vele, mert ő nem szereti, ha beszélnek róla.

Nagy kamasz voltam, mikor a pozsonyi liceumból hazakerültem. A régi iskolatársakat mind együtt találtam otthon. Huszan voltunk; mind el tudnám mondani a neveiket; volt olyan, a kinek már bajusza is ütközött. Két év óta, hogy nem láttuk egymást. Az új klasszisban úgy híttak bennünket, hogy «rhetorok». Hallottuk, hogy új professzor jött az iskolánkba Pápáról. A «Veni Sancte» előtt belépett a tanterembe, a hol összegyűltünk. Széles vállú, izmos termetű férfi volt, símára borotvált arczczal (felszentelt lelkész volt), de gavallérmódra felbodorított gesztenyeszín hajfürtökkel, élénk piros arczszíne, vékony ajka s villogó szeme volt. Ezzel a szóval üdvözölt bennünket: «domini!»

Domini? Urak? – Hát nem «pueri» többé? Nem «nebulones», a hogy eddig ismertek bennünket, hanem «urak».

S hogy úri rangunk aktualitását megértesse velünk, mindjárt a klasszifikáláson kezdte.

Hát a megelőző tanévekben az volt a klasszis rendje, hogy a konrektor meg a szubrektor engem ültetett az első helyre, a másodikra pedig Szikra Ferkót. Ez már csak természetes volt. Egyforma eminens tanulók voltunk mind a ketten; de az én apám fiskális, a Szikra Ferkó pedig szegény özvegyasszony fia, hát csak nekem kellett az első helyen ülnöm.

Az új professzor alkotmányos szokást hozott be. Maga a klasszis döntse el titkos szavazás útján, ki érdemes az első helyre, ki a másodikra? S a beadott czédulák az első helyre egy szavazattöbbséggel a Szikra Ferkót érdemesítették, a második helyre egyhangúlag engemet. S ez a kandidatura és sorsolás minden hónapban megújíttatott; néha én is bekerültem elsőnek. Választó polgárok voltunk, a mi önérzetünket nagyban emelte. Ez volt az első népképviseleti választás Magyarországon.

Még abban a hónapban egy igen szomorú helyen volt soha el nem felejthető találkozásom az új tanárommal: atyám sírjánál. Ő tartotta (szép selyem tógában és palástban) kedves halottunk felett a végbúcsúztatót.

És azontúl aztán énnekem nagyon sokszor ki kellett mennem a temetőbe. Nem eszményítem a dolgot. Nem a kegyelet vonzott oda, hanem a hivatás. A humaniorák tanítványai képezték a «harmoniát». Ez pedig arra való volt, hogy a halottakat énekszóval kísérjék ki az Isten kertjébe. E kötelesség alól senki sem vonhatta ki magát. Nekem tenor hangom volt, Tóth Ferkónak nőies althangja, Szűcs Sándoré basszus; Goda Sándor volt a kontra. Ma is mindent tudok még, a mit akkor tanultam: zsoltárokat, dicséreteket, gyászhimnuszokat, aztán népdalt, harczi riadót, hazafias zsolozsmát. Egy nap egy éjjel nem volna rá elég, hogy mindazt végig énekeljem. Ezekre mind Vály Ferencz mentorom tanított, gitárral a kezében. A gyászéneknek azonban jutalma is volt: a közönséges halott után kaptunk fejenkint két garast, előkelő halott fizetett fényes ezüst pénzzel.

És én a’mondó vagyok, hogy sohasem kell gyerek kezébe ezüst pénzt adni. A rézpénz ártatlan _barom_, de az ezüst már nagy _marha_, az szertelenkedésre csábít. A kinek ilyen ezüst huszas hullott a markába, mindig a zsebében tartja a kezét, azon tanakodva, hogy mi mindent lehetne azzal elkövetni?

A legelső természetesen a kártya.

A piaczon volt egy borbély műhely; abban lebzselt egy pákosz borbélylegény, a kivel kutyu-pajtások voltunk. Mikor a temetésről visszatértünk, egyenesen berukkoltunk a borbélyműhelybe s ott aztán késő estig játszottuk a «czapári-czvikk»-et. Otthon persze azt hazudtuk, hogy nagyon sokáig tartott a búcsúztató. Ez már egészen megszokott dolog volt.

Egy «szép» reggel aztán, a mint a csengetyűszóra helyet foglaltunk a padokban, nyílik az ajtó s belép rajta a professzorunk. A kezében hoz egy jó szívós fűzfapálczát. Szemeinek tüzéről, orrczimpái lüktetéséről láttuk, hogy itt baj lesz. Egyenesen odajött hozzám. Vesztemre akkor éppen én voltam az első helyen. Nem mondta azt, hogy «domine», diákul sem beszélt, hanem tegezve szólt hozzám magyarul: «Voltál a borbélyműhelyben?» – Én mentegetni akartam magamat: «Csak háromszor voltam», de már akkor a hátamon volt a három. Utánam jött a Szikra Ferkó, az is hármat kapott a fűzfából; aztán végigpüfölte az egész klasszist; egy sem maradt veretlen; olyan sirás-concert volt ott, hogy sohasem hallottam szebbet. S ezzel kiűzte belőlünk heroikus kúrával a czapári-czvikk ördögét. Az Isten áldja meg érte! Bár még egy negyediket is húzott volna a hátamra, hogy a tarokkozás ördögét is kiverte volna belőlem.

Én azután e télen nagy beteg lettem; hagymázt, tüdőgyuladást, kanyarót kaptam; majd itt hagytam ezt a szép világot, a jó Eszter néném ápolásának köszönhetem, hogy itt maradtam: professzorom is minden nap meglátogatott. (Így lett aztán a családunkhoz csatolva.)

Tavaszra kelve aztán egy radikális eszmét valósított meg a professzorunk, a mivel bennünket, esendő fiatalokat a léhaság útjáról eltérítsen. Kertet alakíttatott velünk. Az iskolának volt egy rengeteg nagy udvara, melyet, a hol kikövezve nem volt, ellepett a székifű meg a kutyakapor. Abból egy nagy darabot kisajátított a számunkra. De annak kerítés is kellett. Hát mi diákok nyakunkba vettük a várost, sorba jártuk a felekezetünk potiorait, a fakereskedőket s itt egy pár huszast, amott deszkát, léczet rekvirálva, megcsináltuk a pompás jó kerítést, a telket felosztottuk magunk között egyenlően, kiki felásta a magáét; a kinek nagyon homokos rész jutott, nem restelt talicskával kimenni a «czigány-mező»-re s onnan hozni el a jó televény földet; magam is végigjártam taligával egynéhányszor az utczát, nem szégyenlem bevallani. Összehordtunk aztán innen-onnan mindenféle virágpalántát, a kikanyargatott virágágyakat beszegélyeztük tengeri fűvel, a minek szép virága van; a kert végébe ástunk víztartó cziszternát, melybe csatornán át bocsátottuk a vizet a szivattyús kútból s nyár derekára oly pompás kert díszlett az iskola udvarán, hogy annak csodájára odajárt a templomlátogató népség. Ott töltöttük mind valamennyien az üres időnket, nekivetkőzve, gyomlálva, kapálva, öntözve, gyepágyainkon pihenve; később, hogy az elültetett baraczkmagok kikeltek, a csemeték beoltását próbálgattuk s a füvészetbe tanultunk bele, virágszárítással. De sok gyönyört köszönhetek én az én jó mentorom virágos ötletének; három évig tartott ez az idilli öröm.

Még most is köszönöm. És sok más egyebet. Hogy ifjú éveimet úgy tudta beosztani, hogy egy órám se veszszen kárba. Tanulás, munka, testedző mulatság váltogatta egymást s az mind élvezet volt.

Azóta sok minden elmúlt. Maga a komáromi kert is, az iskolával együtt.

Csak kettő maradt meg, a mit az én kedves mentorom ojtott a vérembe: a _poézis_, meg a kertészet.

A költészet is lehet, hogy kialszik egyszer. Lehet, hogy el fognak felejteni, mint költőt; de az én szép fáim minden évben ki fognak zöldülni újra s hirdetni fogják, hogy «kertész» voltam…

AZ ÉN ISKOLATÁRSAIM.

(1893.)

Az volt nekem a különös szerencsém fiatal koromban, hogy mindig volt az osztályomban egy nálamnál derekabb legény: néha kettő. Soha sem voltam első eminens; hanem második vagy harmadik. Mindig volt előttem valaki, a kit elérni, felülmulni, túlhaladni volt a nagyravágyásom, a mit sohasem láttam teljesülve. Hanem aztán, a kik mögöttem következtek, a kik viszont engemet nem birtak «leverni», azok is derék fiúk voltak ám: ugyancsak igyekeznem kellett, hogy a sarkantyúmat le ne tapossák.

Komáromban elsőnek ült előttem Szikra Ferkó. (A szabadságharczban elveszett.)

Utánam ült Csiba Sándor, Goda Sándor. (A szabadságharczban elestek.) Megmaradt csak a jó öreg Szücs Sándor, a ki most tanár ugyanabban a teremben, a hol hajdan annyit birkóztunk: ő volt köztünk a Sámson. Tassy Pali, Domján Ferkó, Thaly Sándor, Tóth Pista, ki pap lett, ki hivatalnok, Magyari Kossa Ferencznek a fia most képviselő kollegám; ő földesúr volt, Száky, Szalacsy szintén úrfiak voltak; Benke Kálmán anyja szegény özvegyasszony, Tuba atyja halász; őse a mostani országos képviselőnek; Tassy Pali kormányos fia.

A pozsonyi liczeumban előttem ült Schrőer Gusztáv (a professzor fia) és Stromszky Gusztáv (a püspök fia). Az utóbbi elesett a szabadságharczban mint honvédszázados: az előbbi nagy talentumú ember volt, nevezetessé lett, német lapot szerkesztett Pesten az ötvenes évek alatt.

A pápai kollégiumban is én voltam a harmadik eminens. Első volt Kerkápolyi Károly. (Szobatársak voltunk Klára uramnál.) Miniszter lett belőle. A második volt Gondol Gábor. Ebből lett miniszteri tanácsos. Egygyel alább Kozma Sándor, jelenben királyi főügyész (s a mi még annál is több, a mi _Andronicusunknak_ az atyja), azután Gaál Péter, több országgyűlésen képviselő (ebből a klasszisból négy országgyűlési képviselő került ki), azután jött Orlay Petrich Soma, később hírneves festőművész, azon korban koszorúzott költő; azután Bárány Gusztáv, nagy tehetségű novellaíró, később polgármester; Maák Lajos, nagy humorista, később jóhírnevű budapesti ügyvéd; Molnár Ádám, a komáromi ügyvédi kar egyik legkitűnőbb tagja (tavaly halt meg); Somogyi miniszteri tanácsos. S valahol hátul, nagyon hátul ült (a mikor ült) mindnyájunk mögött Petőfi Sándor. Azt sem hittem volna, hogy valaha elejbém fog ülni s ott is marad örök időkig…

Egy derék kereskedő is vált a pápai társak közül: Szentmihályi Sándor, a ki egyike volt a legjobb tanulóknak. Tarczy Lajos természettani professzorunknak segéde a fizikai experimentumoknál. Ő volt a kiadója a képzőtársulatunk által szerkesztett «Tavasz» czímű almanachunknak, melyben Petőfi első költeménye s az én első novellám nyomdafesték keresztségében részesült. (Ecce ni! Nyomdafestékkel is lehet keresztelni!)

A jogi tanfolyamra a kecskeméti főiskolába kerültem.

Itt már csaknem valamennyi iskolatársam alakjára emlékezem, s el tudom mondani rövid szóval, kiből mi lett.

Első volt a klasszisunkban Polgár Náczi. Lett belőle kuriai biró, hétszemélynök. Utánam ült Gergelyi Károly. Ez is hétszemélynökségig vitte, miután elébb 1848–49-ben mint a veres sipkás III. honvédzászlóalj érdemrendes kapitánya tizenhat győzelmes csatát végigharczolt. Még egy harmadik kuriai biró is vált közülünk: Dobos Sándor, meg egy előkelő hivatalnok, azután valami három esperes: * Szalay Sándor, Munkácsy (egynek a neve nem jut eszembe; pedig a nyelvem hegyén van: igen derék ember és jó barát; no majd kisegít, ha látja, hogy kifeledtem a nevét: – nem az alakját. Tudom már: «Sipos».) Egy igazgató-tanár, * Garzó Imre, egy híres budapesti orvos, Váry Szabó István; több megyei czelebritás: * Bódis Laczi, Zabolay Pista, Hegedűs, * Kenessey, * Zseny, * Burgyán, * Sallay, Sass, egy híres ügyvéd Keményffy (akkor még Hartmann Pali), egy huszárkapitány, * Nagy Ferkó, egy mérnök, * Gyenes Pali, egy festő. * Muraközy Jani, egy gépész, * Gaál Józsi, egy gazdász, Szabó Józsi. A csillaggal jegyzettek mind honvédek is voltak annak idején. Két nevet legutóljára hagytam: az egyik Szántó Józsi, II-od éves jogász koromban első a padban, a másik Ács Károly, később híres nyelvtudós, huszonöt éves korában a szabadságharcz alatt Pestmegye alispánja, aztán halálraítélt államfogoly, évekig bebörtönözve, az alkotmányos korszakban képviselő, Budapest közéletében sokat emlegetett név: a kiről még több mondanivalóm is lesz.

Mindenekelőtt azonban a tanáraimról kell megemlékeznem.

Első sorban Vály Ferenczről, komáromi tanáromról, ki később Eszter nénémet nőül vette. Holtig tartó hálával emlékezem meg e kegyeletes alakra. Akkor még simára borotvált arczot viselt, mint egy katonatiszt s szépen csigákba göndörült gesztenyeszín haja volt. Tudományos képzettségében polyhistor, testi erejére athleta. Szépen tudott énekelni és a legtöbb régi melódiákat ő tőle tanultam. Mert az iskolán kívül a legnyájasabb ember volt, de a klasszisban rendkívül szigorú. Rhetorikát, poézist, logikát ő alatta tanultam. Latinul természetesen.

A studiumokon kívül egy privilegizált kötelessége is volt a három egyesült klasszisnak: a kántus. Mi kisértük ki szép énekszóval a temetőbe a kálvinista halottakat. Ez alól semmi úrfinak nem lehetett magát kivonni. Fizetés járt érte. Szegény sorsú halottnál két garas, előkelőnél egy ezüst tizes. Azt ott mindjárt a temetőben a markunkba számlálta Harmati uram, a kístermetű, ragyás képű orgonista. – Hát ez mulatságos dolog volt. A temetés után mi egy útbaeső borbélyműhelybe betértünk s ott a szerzett pénzt egy kis parázs halberczvelvin igyekeztünk egymástól elnyerni. – Persze másnap nem tudtuk a leczkét. – Egy szép reggel az én tanárom szokottnál is szigorúbb arczczal lépett be a tanterembe; a hóna alatt volt egy mogyorófa-pálcza. – Én, vesztemre, akkor az egyszer éppen első voltam a padban: a Szikra Ferkó második. Én hozzám intézte a tanárunk ezt a veszedelmes kérdést: «Voltál a borbélyműhelyben kártyázni?» – Már a pertu szólítás sem tetszett, máskor «domine Jókai» volt a czímem. Elkezdtem az ujjaimon számlálni, hogy én csak egyszer, kétszer, háromszor voltam ott, de nyomban puffogott is a hátamon az egy-kettő-három a mogyoróhájjal. Aztán következtek a többi diákok sorban. Még olyan generálquintet nem látott a világ. Hunnia nyögött, sírtak a bús magyarok. – Ekkor kaptam életemben először verést és utóljára. Az Isten áldja meg érte, a ki osztogatta. Belőlem kiverte a halberczvelvit. Bár még a tarokkot is kiverte volna valaki.

A komáromi felső gimnáziumnak olyan jó híre volt az én időmben, hogy Pozsonyból is ide küldték a német fiúkat tanulni – cserébe. Itt tanultak Stromszky, Laknek, Hakkenberger s mind a négy Zsigmondy (ezek a mi fiaink voltak, a Jókaiak helyett cserébe), Adolf, a híres doktor, Guszti, Pest-városi mérnök (az én cseretestvérem), Pali, pesti ügyvéd és Vilmos, az artézi kútfúró. (Mind a kettő később országos képviselő; elébb mind a három honvéd.)

Vály Ferencz tanáromnak a szellemi kiképzésen kívül arra is nagy gondja volt irányomban, hogy a jellemet idomítsa nálam. Én bizony petuláns, könnyelmű, veszekedő természetű suhancz voltam. Ő folyvást dorgált e miatt. Hát illik ez egy Jókai Móriczhoz? Egy Jókai Móricznak kivételes embernek kell lenni. Az ambicziómra igyekezett hatni. Mikor a logikát is elvégeztem, egy esztendőre elfogott az iskolától. Az alatt ő maga tanította nékem egyedül az első évi filozófiai kurzust. Kezembe adta a nagy pandektákat, Gibbont, Kantot, s azokból kellett magamnak excerptákul csinálni studiumot. Azután Rottecket és Buffont. Akkor szerettem meg úgy a természetrajzot és a históriát. A mellett olvastatta velem Byront, Hugo Victort, s hogy ne csak német fordításból ismerjem azokat, rászorított, hogy tanuljak francziául, angolul, Lemouton grammatikájából mind a kettőt: az utóbbi latin nyelven magyarázott. Hogy mindezekre időm legyen, kénytelen voltam reggel öt órakor fölkelni, még télen is, hóesésben odamenni az ő lakására: akkor már ő fenn volt és tanított. Máskor nem ért rá. Határozott iránya volt, hogy költőt csináljon belőlem. Írtam novellákat, verseket, színdarabokat s azokat előtte olvastam fel. Hozzá szoktatott a kemény kritikához. – A Károly bátyám praktikus eszű ember; ő ellenben azt kivánta, hogy képezzem ki magamat építésznek. Ez a szép hivatás. Arra is készültem. Orbán Gábor városi rajztanárnak minden architekturai tudományát végig kitanultam s olyan szépen fölépítettem – papiroson – Theseus templomát, hogy arra mindenki egyszerre ráismert, a ki csak valaha látta Theseus templomát. Így fejlett ki bennem a festészet szenvedélye. Tizenöt éves koromban már egy általam rajzolt arczkép (Tóth Ferencz püspöké) megjelent kőmetszetben; s a ki csak híres ember volt Komáromban, azt mind lerajzoltam tusban, punktirozva, aczélmetszés módra. Majd egy Siklósi nevű piktor vetődött oda, a ki megtanított akvarellbe és olajba festeni.

Ámde három múzsa sem volt elég, hogy a petuláncziákról leszoktasson. A mint a könyvtárból, meg a rajztábla mellől elszabadultam, utczu neki az udvarra a verekedésnek: betört orral, összekörmölt pofával kerültem haza. Én nem panaszkodtam, de annál inkább jöttek panaszra szegény jó anyámhoz az általam betört orral, lehasogatott kabáttal hazakerült gyerekek mamái. A jó Eszter néném nem győzte a kosztos diákoknak a kabátjait összevarrni.

– Legyen ön már egyszer komoly ember! – inte a tanárom. – Legyen ön magához méltó!

S hogy teljes sikerrel kényszerítsen rá a komolyságra, vett a számomra – egy czilinderkalapot.

Hát aztán nem az lett belőle hogy a legelső vasárnap teleraktam a czilinderkalapomat hólapdával, úgy hajigáltam agyba-főbe a kollégium-udvaron a kosztosokat!

S ha szidtak a megtépázott fiukért, azt feleltem, hogy «hiszen nem bántottam én őket, csak _mulattattam_.»

Ennek a patvarkodásnak azonban meg volt a maga természetes oka. Eddig suhancz-pajtásaim voltak, a kikkel együtt daloltunk, lapdáztunk, birkóztunk, a kollegium udvarán kertet csináltunk, virágokat neveltünk; most egyszerre kinőttem az iskolából, de azért megmaradtam gyereknek; a volt társaim elmentek Debreczenbe, nem volt se «meta», se «temetés», se «kert», magam maradtam; s most egyszerre azt kivánták tőlem, hogy legyek okos ember. – Hiszen jól van, nem bánom; reggel öt órától délután öt óráig leszünk okos emberek; de öt óra után még most is jól esik lehúzni az okosság szűk csizmáit s a bolondság mezítlábain szaladgálni: nekem.

Hát aztán az év derekán csak letettem a magánvizsgát Pápán a tanári testület előtt – fényes sikerrel. Most is meg van a bizonyítványom, aláírva minden tanár által: csupa «kitűnő!» S milyen lajstroma a tudományoknak! Ha most fognának belőlük vallatóra, csupa «secundát» kapnék.

*

A következő évben a pápai kollégiumba kerültem: fizikát tanulni. (Az én időmben a tanéveknek a kiválóbb tudomány szerint volt az elnevezésük, bár azokban párhuzamosan tanították is a többi tantárgyakat, filozófiát, történelmet; a mathezis a fizikához tartozott.) Tarczy Lajos volt a legkitünőbb tanár a főiskolában. Ő magyarázta a természettant és a felsőbb mathezist. Eleve ugyan arra volt hivatva, hogy a filozófiát tanítsa: arra készült a németországi egyetemen, a hová a superintendenczia költségén küldetett ki – ámde a mint haza került s elfoglalta kathedráját, akkor vették észre, hogy «Hegel» filozófiáját tanítja. Hanyatt esett ijedtében minden vaskalap. Elförmedt Bergengóczia: «mi a Kantunkat nem hagyjuk!» A Hegelistát lehúzták a kathedrából s megtették fizikai tanárnak. Annak is kitünő volt. Tankönyve ma is használható. Akkor ez volt az egyedüli nyomtatott fizika. Hát még az előadása! Azt élvezet volt hallgatni. Ő maga megteremtette a főiskola fizikum múzeumát s experimentácziói bűvészestélyek számba mentek. De az iskolán kívül is folyton gondja volt a tanítványaira. Nemcsak tanítónk, hanem nevelőnk, vezetőnk volt. Ő alapította meg a «pápai képzőtársaságot», mely az ő elnöklete alatt szépirodalommal és szónoklattal, részben komoly állami tudományokkal is foglalkozott. Ott találkoztam össze a már fenn elősorolt iskolatársaimmal és azokkal is, a kik felsőbb osztályokban jártak. E közös gyűléseken az összes tanulóság megismerkedett: együtt ült a theologus a juristával és a filozófussal. Valóságos fióktudós társaság volt. Minden héten volt gyűlésünk s azokon költeményeket, komoly értekezéseket olvastunk fel, azokat megbíráltuk; a jónak elismert műveket az «Érdemkönyvbe» való felvételre ítéltük; szerzőnek szabad volt azt sajátkezűleg beírni. Azután tartottunk nyilvános felolvasásokat, melyekre hölgyközönség is jött, sőt a katholikus tanárok is eljöttek, és végül jutalmakat tűztünk ki verses és prózai pályázatokra. A pályaműveket a magyar tudományos akadémia tagjai birálták meg, azok ítélték oda a pályadíjakat, melyekről elnökünk gondoskodott.

Ez alkalommal nyertük el mi hárman a három «arany»-as pályadíjat: Petőfi, Petrich Soma és én.

Meg kell vallani, hogy a szellemi kiképzésnek kiváló előkészítője volt a pápai kollegium.

Rettenetes okos embereknek neveltek bennünket. Nem volt se birkózás, se lapdázás, se táncz. Még a billiárdozás is _öt forint büntetés_ terhe alatt volt megtiltva a diákoknak.

Én tizenhét éves koromban még nem láttam kávéházat belülről! Se tekeasztalt. – Más ilyenkor már rajta is hált.