Part 18

(1886.)

A napokban olvastam nagy hazánkfiának egy vezérczikkében ezt a szót: «_a Jókai tágabb hazája._» – Szeget ütött a fejembe! – Vajjon mi lehetett ez? – Csak nem az «_összbirodalmat_» értette alatta? Mert hogy abba bele «ne» menjünk, azért én _annak idejében a legszűkebb hazámba_ is bejutottam, a minek becsületes neve «tömlöcz». E korszak neve «Schmerling».

Harmincz év alatti fiataloktól nem lehet azt követelni, hogy huszonkét év előtti állapotokról világos emlékezettel birjanak; azért nem csodálom, ha gyakran megujuló hangokat hallok a fiatal növésű erdőből: «bár csak visszatérnének azok az idők, a mostani, minden szabadságot megsemmisítő korszak helyébe!» – Az igaz, hogy akkor nagy volt a szabadság: a többség nem szavazta le a kisebbséget, – az elnök nem vonta meg senkitől a szót; – a virilisségét nem vesztette el senki; – a sajtótörvény pedig épen nem volt: minden ujságíró azt írhatta, s azt nyomathatta ki lapjába, a mi neki tetszett; – csakhogy aztán, mikor fel akarta adni a lapot a postára, akkor megfogta a gallérját – nem ám a censor, mert olyan nem volt, hanem a rendőrbiztos, s azt mondta: «lassan a szellemmel!» Azzal a lapot, nyomdát lepecsételték: az ujságírót vitték a legalkotmányosabban kormányzó rendőrmandarinhoz. A rendőrmandarin úr tökéletes ellentéte volt a mostani keményszívű, haragos tekintetű, kegyetlen belügyminiszternek; végtelenül nyájas, mosolygó, alacsony öreg uracska, a ki mindig olyan vékony, siránkozó hangon beszélt, mintha emlékbeszédet olvasna fel megholt tudós felett: «Aber mein lieber Jókai! Mit cselekedett ön?» Asztalán volt kiterítve az ujságom. Azt persze ő excellentiája nem tudta, hogy mit cselekedtem; mert magyarul egy szót sem értett: csak azt látta, hogy a lapomban columnaszámra vannak aláhúzva sorok majd veres, majd kék plajbászszal, némelyik duplán. A veres a lázítás, a kék a felségárulás. El volt érzékenyülve; ő maga szívesen megbocsátana, s megengedné, hogy a rettenetes czikket kivegyem a lapból; de már ő excellentiájának, a főmandarinnak ott fenn Budán tudomása van a dologról s az kegyetlen uraság: azért bármilyen nagyon sajnál is, kénytelen átadni a törvény szigorának; azzal megölelt, megrázta a kezemet, megtörülte a szemüvegeit s küldött a Károly-kaszárnyába magamat jelenteni.

Holmi sajtóbiróság, esküdtszék s más efféle mai korbeli zsarnoki tribunál akkor nem létezett; hanem azok helyett dívott az igazi demokrata intézmény: a katonai biróság. A hosszú asztalnál ült egy ezredes, egy őrnagy, egy kapitány, egy hadnagy, egy őrmester, egy káplár, meg egy közkatona, a három utóbbi nem értett más nyelven, csak _polyákul_. És ezek előtt kellett nekem elmondanom nagyszerű védbeszédemet s bebizonyítanom, hogy Erdély jog szerint Magyarországhoz tartozik, s hogy Magyarországnak külön felelős miniszteriummal kell birni. Háromnegyed óráig tartott a védbeszédem: természetesen németül. Senki sem replikázott a beszédemre semmit.

Kiküldtek a törvényteremből s öt percz mulva visszahívtak.

Az auditor major fölolvasta az ítéletet, hogy mind a szerkesztő, mind a czikk írója, a magyar főúri családok egyik legfényesebb nevű, tehetségű és vagyoni állású tagja, elitéltettünk a _megkrétázott czikkért_ három hónapra, ellenben a _védelemért_ kilenczre, összesen egy egész esztendőre – nehéz vasban – no meg a nemesség, grófság elvesztésére. Azonfelül egy kurta ezer forint pénzbirságra. – De nem ám holmi _sajtóvétség_ miatt; oh nem, a sajtó szabad! hanem _közcsend-háborításért_. És így az, a ki Magyarhon és Erdély uniójáról, meg a magyar alkotmány helyreállításáról czikket írt és nyomtatott, az _közcsendet háborított_, mintha ablakokat vert volna be s éjjel kurjongatott volna utczahosszant, s _ezért_ lett a legszűkebb hazába, a börtönbe bedugva.

Hanem hát nem kell ám ezt a börtönt olyan tragice venni. Csupa mulatság volt az. A katonák iparkodtak a legkellemesebbé tenni Buda várában mulatásunkat: a nehéz vasat meg sem mutatták, soha én egész életemben annyi látogatást nem kaptam, mint az alatt az egy hónap alatt, a mit ott töltöttem (a többit elengedte a legmagasabb kegyelem) s utoljára annyira vittem a kedélyes impertinentiát, hogy egy délután elszöktettem velünk együtt a porkolábot ki a Svábhegyre: ott a feleségem jó vacsorát főzött, volt jó borom hozzá, elmulatgattunk, anekdotáztunk, késő éjjel kerültünk haza Budára, a tömlöczbe, alig akartak bennünket beereszteni. Szerencsénk, hogy velünk volt a porkoláb, különben künn rekedtünk volna az utczán.

S a katonák igazságos emberek voltak, azt meg kell nekik adni, nemcsak minket dugtak a hűvösre, a kik Magyarország állami önállóságát vitattuk, hanem azt is, a ki a mi czikkünk megczáfolására vállalkozott, magát az _officiozus lap szerkesztőjét_ is. Hiába allegált, hogy hisz ő a magas _kormányt védelmezi!_ «nutzt nix!» az _is közcsend-háborítás!_ Én kijöttem a börtönből, ő beült, egymásnak adtuk a kilincset.

Hát bizonyosan ezt a mulatságos életet irigyeltétek meg ti kedves ifjú barátim, hogy nagyon kivánkoztok bele vissza.

Eszembe jut az az adoma, mikor a szegény favágó meg a felesége együtt ültek este a sovány vacsoránál – egy tál vereshagyma volt az egész. «Hej, csak az Úr Isten megadná azt, a mit én kivánok.» Erre a szóra nyilt egyszerre mind a kettőnek az ajka. S a mit két ember egyszerre mond ki, az az óhajtás teljesülni szokott. «No hát legyen meg!» hangzott egy szó a magasból, «három kivánságtok teljesüljön be legottan!» – «De jó volna most izibe egy szál fokhagymás kolbász» – mondá legelőbb a favágó. «Sutty!» egyszerre alákarikázott a kürtőből a kivánt csemege a tálba. De felfortyant ezen a feleség: «Hogy tudta már kend a drága kivánságot ilyen potom valamire vesztegetni? Oh, bár ragadna kendnek az orrához ez a kolbász!» – «Zsupsz!» – ott volt a második beteljesült kivánság, a férj orrához hozzánőtt a kolbász, hosszú ormánynyá kiegyenesülve. Akkor aztán egyesült erővel arra fordították a harmadik kivánságot, hogy vajha tünnék el az a kolbász megint a merről jött! S akkor aztán ott ültek, a beteljesült három kivánság után, megint a tál vereshagyma előtt. – Mi is úgy járhatunk. – «Bárcsak visszatérne az a másik jobb idő!» – mondjátok ti. – Egyszer csak ott terem a tányérotokon. – «Bárcsak az orrotokhoz ragadna!» – mondom én akkor. – Végre aztán egyesült erővel látunk hozzá, hogy eltünjék onnan ismét.

No de hát arra ne gondoljon senki, az a «tágasabb haza», a mit «összbirodalomnak» neveznek, nem kerül a tányérunkra soha, _s hogy én azt valaha, valahol, akár józan fővel, akár mámorosan ajánlottam, vagy dicsértem, vagy emlegettem volna, azt határozottan tagadom;_ annak idején meg is czáfoltam. Ilyen «tágabb hazájára Jókainak» tehát nagy hazánkfia nem példálózhatott, mert ilyen sem a valóságban, sem az én fantáziámban nincs és nem is lesz.

Tehát minden valószínűség szerint azt az osztrák-magyar monarkhiát érthette alatta, a mit írásban és képben együtt szerkesztünk az osztrákokkal. Ezt pedig, minden belőle levonható következményekkel együtt, elfogadom.

Az eszme a trónörökösé volt: ő nála fogamzott a gondolat, megismerni és megismertetni egymással és a világgal az osztrák-magyar monarkhiát (vagy egészen magyarul mondva: Osztrák- és Magyarországot) írásban és képben.

E tervet jóváhagyta az uralkodó, s akkor a trónörökös maga köré gyüjté a monarkhia mindkét részének szakavatott tudósait, hogy azoknak közreműködésével alkossa meg e művet.

Ez eszme megvalósulásánál első sorban érdeklő körülmény az, hogy a monarkhia egykor leendő uralkodója minden népeit megismerni kivánja, történetükben, jellemükben, szokásaikban, úgy a hogy azokat saját keblükből támadt írók ecsetelni fogják, s a míg e mű elkészül, tehát évek hosszú során át, oly férfiakkal veszi körül magát, kik minden tekintetben függetlenek, kik a hatalomtól, a kormánytól semmit sem várnak, kik nem szolgálnak mást, mint a tudományt, s kik a szellemi munka világában olyan nevet vívtak ki egyenkint maguknak, a mit semmi titulus nem tesz fényesebbé. Mert meg kell állapítanom azt, hogy az osztrák felügyelő bizottságok épen olyan, udvaronczi zamattól ment, szabadelvű tudós férfiakból vannak összeállítva, a kik saját tudományos állásuk tekintélyére büszkébbek, mint a rendjeleikre, – miként nálunk a magyar rész felügyelő bizottságai.

De különösen maga az én tisztelt kollegám, az osztrák rész szerkesztője, Weilen azon alak, a kit közelebbről kell az én ifjú barátaimmal megismertetnem. Fiatal korában ő is fegyvert viselt a szabadságért s a miért küzdött akkor karddal, azért küzd ma is a szellemmel, a szabadelvű eszmékért; osztozott egykor a szenvedéseinkben, katona volt, közvitézből emelkedett tiszti tanárrá; bátor szivének, kiváló eszének köszönheti az állást, a hova felküzdte magát; most polgári állásában az Olympra törő ifjúság vezetője, az irodalomban rajongó képviselője az eszményiségnek; minden téren hozzászokva ahhoz a munkához, mely a becsülettel együtt szerzi meg a kenyeret: magánéletben tiszta puritán jellem; a mellett széles ismeretű tudós és közszeretetben álló elnöke az osztrák szellemi phalanxnak, az írók seregének, kik őt mint apjukat szeretik, s a mit legutoljára, de leghangosabban kell kimondanom, nekünk magyaroknak a legőszintébb és legigazságosabb barátunk. Üdv és áldás arra az országra, hol ilyen férfiak a trón örökösének mindennapi társalkodói.

És másod sorban az a nagy nyereség, hogy ez a két tábor, a szellem harczosai, innen is, túl is közelből megismerik egymást.

Megvallom őszintén, hogy mikor a legelső ülésben összekerültünk (az előtt soha sem láttuk egymást), a legnagyobb gyanakodással tekintettünk egymásra. Én attól tartottam, hogy az osztrák tudósok darabokra akarják szedni Magyarországot (írásban és képben) s trikolor zászlónkból föderalisztikus rongyokat akarnak tépni; ők meg azt hitték felőlem, hogy én itt a magyar tribunus plebis szerepét akarom játszani, a ki a szenátus küszöbéről hajigálja be a vetóját a laticlavisok közé. Előitéletet is hoztunk magunkkal, ők azt hitték rólunk, magyarokról, hogy csupa poézissal, fikcióval, soviniszta dicsekedéssel és szenzácziós adomákkal akarjuk megtölteni a trónörökös munkáját, mink meg arról voltunk meggyőződve, hogy ők csupa pedáns, tudákos encyclopediát akarnak szerkeszteni, véghetetlen adathalmazzal; de annál nagyobb unalmassággal. – Aztán mentül többször összejöttünk, annál jobban megismertük egymást: a mi kezdete a megbecsülésnek, és most már ott vagyunk, hogy tudunk egymástól tanulni s ezt nem is titkoljuk; hanem iparkodunk innen is, túl is a másik félt utólérni, ott, a hol az előnyben van: s «közös» törekvésünk olyan munkát hozni létre, mely a tudományos alaposság és szabatos formák mellett a népies irályt, érdekes tartalmat, költői színezetet érvényesítse.

Nem könnyű munka ez! Mert ha az volna a feladat, hogy készítsünk egy _könyvtárt_ az osztrák-magyar monarkhiáról, százötven kötettel, – van hozzáértő tudósunk elég, jól tudnók végrehajtani; ámde itt tizenöt kötetbe kell összehoznunk mindent, a mi tény, a mi _adat_ és a mi _hagyomány_ és _költészet_. És mind ennek a nagy közönség s előreláthatólag a külföld számára kell megírva lennie.

Szeretném, ha kedves ifjú barátim beletekintenének egyszer egy ilyen általunk szerkesztett korrekturai ívbe, a minek a szövegét két másik tudós közreműködésével megalkotta egy legilletékesebb harmadik tudós: akkor aztán kezébe vette egy negyedik, egy ötödik, meg egy hatodik tudós, az egyik igazított bele és törölt belőle veres plajbászszal, a másik kék plajbászszal, a harmadik zöld plajbászszal, úgy hogy az egész a legszebb szmirnai szőnyeg mintájává alakult át; most még ehhez jön az én rózsaszínű tintám, a ki a kihúzott helyeket itt-ott visszahonosítom; végre az én kedves szerkesztőtársamnak, Nagy Miklósnak az alizarin-tintája, a ki a phrasisokon addig gyalulgat, míg beleszoknak végre a præliminált terjedelembe. Olyan munka ez, mint mikor a Rákóczi-indulót beleszorítják egy muzsikáló zsebóra művészetébe.

És mind az osztrák, mind a magyar írók és tudósok becsületére meg kell állapítanom, hogy ebbe a kegyetlen procedurába mind valamennyi belenyugszik. Soha még tudósok oly nagy pazarlást nem tanusítottak nagylelkű áldozatkészség dolgában, mint ennél a műnél. Még annak is, a mit saját magam írtam eddig e műhöz, kétharmada a papirkosárba került már.

Eddig az írókról, azután következik a közönség.

Ki sem számítható a hatás, a mit gyakorolni fog innen is, túl is a Lajthán, a különböző ajkú közönségre az, ha egymást kölcsönösen megismerik: ha fel lesznek előttük tárva országaik legérdekesebb részei, természeti szépségei, régi emlékeik, városaik, népeik munka és ünneplés alatt; költészetük, vigalmaik, intézményeik; különösen ha látni fogják azt, hogy minden fajnak, minden nyelvű népnek egyenlő melegséggel és szeretettel írott ismertetései foglalnak helyet egymás mellett, saját legkiválóbb íróik tollából e műben.

Most még csak magyarul és németül fog e mű kiadatni, de bizonyosnak tartom, hogy a monarkhia minden művelt nemzetének nyelvén meg fog az jelenni rövid idő jártán.

S ennek a jótékony hatása nem fog elmaradni. A kölcsönös megismerkedés a legegyenesebb út a kölcsönös becsüléshez. S ez az, a mire mindnyájunknak szüksége van, a kik különféle nyelven bár, de egy hazaszeretetet vallunk s abban keressük maradásunkat.

A nemzeti gyűlölködés nagy terebély-fává nőhet ugyan fel, de ez a fa gyümölcsöt a gazdájának, a ki elültette, nem terem soha, ezen a fán csak verebek érzik magukat jól, azoknak hernyó kell, s az van rajta elég.

S ki kezdje el a kölcsönös megbecsülés munkáját e monarkhiában, ha nem a németek s magyarok? s ki kezdje el köztük, ha nem a szellem táborai, az írók?

Hát ez a _kölcsönös megbecsülés innen is, túl is – ez a «Jókai tágabb hazája»_.

De én még azzal sem érem ám be, hogy a megbecsülés, a testvérszeretet, az érdekeltség kincseit innen Magyarországról oda Bécsbe és Ausztria örökös tartományaiba cserébe áthordani segítsem s onnan az övéket visszahozni igyekezzem; én az egész világot követelem Magyarország honpolgársága jó tulajdonságainak cserepiaczául.

Egykor ama nagy hazafi emelte magasra a jelszót: _«Tengerre magyar!»_ én azt mondom: _«Világba magyar!»_ – Szűk nekünk ez a haza, tágítsunk rajta! Terjednünk nem lehet, de magasabbra nőnünk szabad. S nem is várt ez a nemzet az én kiáltó szavamra. Megindult, megy előre. Egy egész æonnal túl vagyunk ma a _védegyleti aera_ fogalmain. Nem az a jelszavunk most, körülzárni minden oldalról a hazánkat, hogy a hazai közönség _kénytelen_ legyen megvenni a magunk termelte selejtest, hazafiui áldozatból, hanem az a jelszavunk, hogy versenyezzünk a külfölddel s fogadja be _önként_ a mi termelésünket, azért, mert jó! S ezt teszi már a nemzetünk. Egész világ látja. Tágítjuk a hazánkat. Nem ellenséggel, annál nehezebbel van küzdelmünk, _versenytársakkal_, megküzdünk velük! ha nem sikerült, újra kezdjük. Minden alakjában az ipar terményeinek, legyen az emberfőben, vagy sziklában született, tűzben vagy lángészben megtisztult, hatol a _magyar czímer_ előre nyomonkint; – szorgalom, tudomány, művészet, szellem helyet kér a magyar tehetség számára külföldön, s a hol gyökeret vert, becsületet arat hazája számára még az idegen földben is. A magyar a föld tulsó oldalán sem felejti el hazáját, s a hol házat, műhelyt rakott, az is egy darab magyar haza ottan.

Hallgassatok meg egy példát.

Én e nyáron hírré tettem, hogy a ki az erdélyi közművelődési egylet számára bizonyos összeget beküld, annak egy névaláírásommal ellátott lapot küldök meg a kéziratomból. E napokban az «Amerikai Nemzetőr» útján kaptam egy összeget, melyet e czélra, Amerikába kivándorolt huszonegy magyar adott össze, a kik New-York, Alleghany, Quebec, Hazleton, Chicago, Albany, Stelton, Stevenspoint, Farmingdale, Kelleys Island, Yowen városaiban szétszórva letelepültek. Tehát tizenegy helyről – a kivándorlottak – az erdélyi közművelődésre. Pedig mit nekik Hecuba? Mit ád nekik Magyarország, ha felvirágzik, mit vesztenek ők Erdélyben, ha elpusztul? – Mégis megemlékeznek a hazájukról, s megküldik a szájuktól megvont falatot a magyar nép üdvére az új világból.

Hát ez a _«Jókai tágabb hazája»_.

Én is segítek azt tágítani – tehetségem szerint. _Segítsetek ti is!_

Azt írta nem rég egy igen tisztelt költőtársam, hogy ha Petőfi olvashatná mindazt, a mit én most irok, elismerést osztva a hajdan gyűlölt idegennek, megfordulna a sírjában.

Legyen megnyugodva ifjú barátom, _ha Petőfi látná, miként tört ő maga legelől utat ahhoz a gyűlölt idegenhez a magyar szellem számára s miként környezi épen ez a hajdan gyűlölt idegen az ő szellemalakját a legnagyobb szeretettel_, visszafordulna megint s álmodnék más álmokat az eddigiek helyett.

A magyar nemzet helyet érdemel a világban, ezt a helyet elfoglalni, megérdemelni, megtartani mindenütt, a hol mívelt népek laknak, szorgalommal, szellemmel, szabadelvűséggel: ez a _«Jókai tágabb hazája»_.

AZ ÉN MACSKAZENÉM.

(1879.)

A lapokból olvasom, hogy énnekem macskazenét akarnak adni.

Ugyan miért?

Azért, mert egy toasztban azt mondtam, hogy az osztrák és magyar monarchia népeinek azt a két országot, a melyeket fegyverrel védelmezni kötelességük, egymás iránti kölcsönös szeretetükkel fenntartani is kötelességük?

Ennél egyebet szavaimból csak a rosszakarat és kollegiális torzsalkodás csavarhat ki. _Összmonarchiáról nem beszéltem._ Magyar hazám iránti szeretetemből egy hajszálnyit le nem alkudtam.

Ez ellen lehet kifogása mind annak, a ki Magyarországot Ausztriától különválva akarja látni, azt kinyilatkoztathatja a legerősebb hangon sajtóban, országgyűlésen fényes nappal. Hisz két nagy párt van, a mely erről folyvást szemtől-szembe okokkal és érzelmekkel vitázik.

Mit keresnek hát itt az «állati hangok?» Kutya-, macska-, békahang az argumentumok helyében?

És éppen én ellenemben, a ki nem vagyok se fellegvárakban lakó generális, se hozzájárulhatlan kormányzó, se sérthetetlen főpap, a kiket nem lehet más úton elérni; hanem vagyok jámbor ujságíró, polgár, a kit, ha tetszik valakinek, a sajtó útján megtámadhat; ha személyesen akarja velem tudatni a véleményét, rám találhat; egész délután s reggel tíz óráig itthon vagyok bogárhátú kis házamban, kinn a város végén, nem strázsál senki, még csak egy férficselédem sincsen; egy ollónál egyéb fegyver nincs az asztalomon, jöhet bátran, akár egyedül, akár huszadmagával, megmondhatja a véleményét őszintén, világosan; s ha tisztességesen beszél, leültetem, meghallgatom, ha gorombáskodni akar, elkérem a névjegyét s végzünk egymással becsületes, lovagias módon.

De hát kik azok, a kikről azt írják a lapok, hogy már tíz nap óta (!) éjről-éjre mindig macskazenét akarnak nekem adni s ebben a rendőrség által mindig megakadályoztatnak? Azt írják, hogy az egyetemi tanuló fiatalság tagjai? Én ezt tagadom. Én a magyar egyetemi fiatalság tagjait bátor, nyilt arczú férfiaknak ismerem, a kik, ha a meggyőződésüket meg akarják mondani, teszik azt fényes nappal, szemtől-szembe, ha kell, a szuronyerdővel is szembe: a kik nem keresik a sötétség óráit s a futásra alkalmas tért, még akkor sem, ha a hazának egy esküdt ellenségét kell megtámadni, nemhogy engem, a kit nem bánthatnak meg a nélkül, hogy saját nemzetüket meg ne bántsák. Én a magyar ifjúságot inkább olyannak akarom ismerni, hogy még akkor is büszke legyek rá, a mikor engem bánt és nem olyannak, hogy ő maga is szégyenlje magát, a mikor azt tette.

Különben az egész utczai lármával nem törődöm. Hozzászoktam én már ahhoz. A legközelebbi választási mozgalmak alatt a tisztelt ellenpárt túlbuzgó tagjai három éjjel egymásután a városnegyed legaljasabb qualitású osztályát odacsődítve ablakom alá, ébresztettek fel álmomból macskazenével. Tovább aludtam csendesen. – Ezt odasorozom _negyediknek_, ha meglesz. – S maradok, a ki voltam.

MIRE VÉNÜLÜNK MEG?

(1882.)

Szeretett barátim ott a klubban!

Nagy rémületemre olvasom a lapban, hogy az írók és művészek társasága 1884-ben az én ötven esztendős jubileumomat szándékozik megülni: azon alkalomból, hogy 1834-ben egy vers meg egy charada jelent meg tőlem nyomtatásban és így ez az év vehető fel az én írói pályafutásom kezdetének. – Kérlek szépen benneteket, ne vénítsetek agyon! Így is elég öreg legény vagyok: negyvenet bevallok, de az ötven ellen kifogást teszek. A mi egy kilencz esztendős gyerektől nyomtatásban megjelent, az még nem az ő bűne, hanem azé, a ki kiadta. A gyerekkori verset éppen úgy nem lehet beszámítani valakinek, mint a hogy nem lehet a katonának attól számítani a pályafutását, a mikor fakarddal, papiros csákóval kommandérozta a gyerekármádiát. – Hiszen hol van az a gyerek, a ki verset nem ír. A kis keresztfiam, Hegedüs Loránd, már nyolcz esztendős korában élczlapot szerkesztett s igazán mondom, talpraesettebb ötletek és jobb rímek voltak benne, mint – majd megmondtam, hol. Azért még sem lesz belőle poéta, mint a keresztapja, hanem lesz belőle, Isten segítségével, derék, okos ember, mint az apja. Én sem jártam többet, a koraszülött poémák megjelenése után a muzsák ablaka alá, hanem készültem valami nyolcz esztendeig festőnek vagy építésznek (ma is megvan még egy egész göngyöleg architectonikai rajzom a padláson) és mindenesetre készültem fiskálisnak. Ezek az évek tehát az irodalmi pályán nem számítanak semmit. Megmondom én őszintén, hogy hol kezdődik az irodalmi pálya egész komoly értelemben. Ott, a hol egy írónak valami alkotása egy komoly kritika által figyelemreméltónak itéltetett, a kiskorúság enyhítő körülményének tekintetbevétele nélkül. Azért még azt a művemet sem tartom irodalmi ültetvényeim első dugványának, a mi a «Tavasz» almanachban megjelent s egy arany pályadíjat nyert; mert arról is tudhatták a pályabirák, hogy diákgyerek írta s hasonlók között versenyzett; hanem tartom a legelső komoly irodalmi művemnek a «Zsidó fiú» czímű versekben írott drámámat, mely a magyar tudós társaság által mint pályamű, dicsérettel a második helyen említtetett, sőt Bajza és Vörösmarty által első helyre ajánltatott. Akkor voltam tizenhét éves, kecskeméti diák: a drámámat Petőfi másolta le s ő is hozta fel Pestre – gyalog. Ettől fogva aztán minden esztendőben írtam egy nagyobb munkát: drámát, vígjátékot mindig. Némelyiknek a nevére sem emlékezem már. Valamennyi mind ott van az akadémia lomtárában valahol. Rosszak lehetnek, de van bennük nagyratörekvés. Az egyikben tudom, hogy az akkori pánszláv agitátorok vannak kifigurázva, egy másikban a vidéki műkedvelők. Ugyanakkor kezdtem el Kecskeméten az első regényemet írni: a «Hétköznapok»-at, a mire már kiadó is akadt s a mi legkomolyabb dolog: jó honorarium.

És ettől az évtől kezdve már tudtam, hogy nem lesz énbelőlem se festő, se építész, se fiskális, hanem ott ragadok írónak. – Ez az idő volt 1842. Ennek tehát negyven esztendeje. Az is szép idő, egyhuzamban, felváltás nélkül. – Ugyan szepegtem ebben az esztendőben, hogy valaki rá talál jönni a _titkomra_ s megnegyvenévesjubileumoz, mert a mennyire jól esik azt tudnom, hogy barátaim, pályatársaim szeretnek, érdemeimen túl, annyira nem tudok hozzászokni az orczapiruláshoz, mikor ezt nagy közönség előtt fenhangon mondják. Azért csendes megelégedéssel konstatálom, hogy a negyvenévest már _elugrottuk_. Már most kérlek benneteket, hogy várjatok tíz évig. Akkor aztán majd nagyot ünnepeljünk! (Én is azt gondolom, a mit a szultán halálra itélt nagyvezére, a ki tíz évi haladékot kért, fogadva, hogy azalatt megtanítja a szultán kedvencz elefántját beszélni: «azalatt vagy én halok meg, vagy a szultán, vagy az elefánt.»)

EGY KIS FALSUM.

(1894.)

Az utóbbi napokban én is azt tartottam, hogy «Begyűröm a süvegem tetejit, Csak úgy nézem az időt alóla, Még a jég is visszapattan róla».

Azután meg olyan íráscsömör állt a hátamba, hogy a Dárius kincse se birt volna rá, hogy egy sort leírjak. Nem találtam a szavakat; úgy voltam a nyelvbőségemmel, mint az a falusi kisasszony, a ki azt kérdezte a látogatójától: «Látta-e azt az izét ott az izé mellett? Azt én izéltem.» Értve a thea-rózsát a veranda mellett, a mit ő ojtott. Még most is olyan buta vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy valaha ki találok gyógyulni belőle.

De most mégis egy akkora jégdarab koppant a fejemre, hogy ki kell szállnom a butaismus nirvánájából (de förtelmes rossz élcz!) s egy órára kibékülési kisérletet kell tennem a kalamárissal. Mert a mi sok, az már sok!

Egy külföldi hirlap (Kölnische Volkszeitung) előkelő helyen egy terjedelmes czikket szentel az én 50 éves írói munkásságomnak, melynek folytán, el kell ismernem, hogy sok dicsérettel halmoztatom el, de azok között vannak olyanok, melyeket mint meg nem érdemelteket csupán a históriai igazság kedveért mulhatatlanul el kell hárítanom.

Például ezt a passzust:

«_Magyarországon, a hol őt (Jókait) mint specificus magyar költőt és írót ismerik, meg kell engedniök, hogy rámutassunk a legelső munkáira, melyek német nyelven irattak. Ő valósággal azon «tősgyökeres magyarok» közé tartozik, a kik a németségből a magyarságba átváltozást szép sikerrel vitték keresztül. Ifjúkorában úgy hítták, hogy Jockl Móricz, s egy német Beamternek volt a fia. 17 éves korában német novellákat írt, s azokat különböző bécsi lapoknak küldözte be, s csak későbbi időkben fordította le azokat magyarra. – Félszázad előtt még nem volt magyar irodalom, még kevésbbé magyar hírlapok._»

Hát hiszen én nagyrabecsülöm a becsületes polgári Jockl családot, s ha abból származtam volna, nem tagadnám meg az eredetemet; azonban kénytelen vagyok ahhoz a tényálláshoz ragaszkodni, a mi ősapámnak 1610-ben nyert nemesi oklevelében királyi pecsét alatt van megörökítve, hogy családom a «Jókay de Ásva» nemzetséghez tartozott, s magam is, a keresztlevelem tanúsága szerint, Ásvai Jókay Móricznak vagyok bematrikulálva. Családi czímerünket valamennyi illusztrált hazai lap közölte, s nyilván látható, hogy annak a közepén álló dédüköm sarkantyús csizmát hord és nem kalucsnit; a mit a jobb kezében tart, az nem olló, hanem szablya; a mit pedig a baljában emel, az nem paraplé, hanem zászló, és a mi előtte áll, az a kerekes izé, az nem köszörűs talyiga, hanem ágyú; a mik pedig a lába alatt vannak, azok nem hivatalos akták, hanem török sátorok. – Mindezeket pedig nem mókázásból mondom; mert én nagyon tisztelem a paraplét is, a köszörűt is, az aktákat is, de különösen az ollót; – hanem csak a heraldikai igazság kiderítése czéljából.

És így azt is rektifikálnom kell, hogy én bizony tíz éves koromig nem tudtam többet németül, mint azt, a mit minden iskolába járó szittyának muszáj tudni, hogy t. i. «die Feder der Vögel sind manchmal weisz, manchmal schwarz, manchmal gelb, manchmal grün, manchmal roth». – Csak pozsonyi diák-koromban sajátítottam azt el tökéletesen.