Part 2

Mi aztán Csernátonyval elkezdtük neki élőszóval magyarázni, hogy ez egy haditerv, mely szerint a horvát bán hadserege a magyar hadsereg s a bécsi forradalmi sereg által két tűz közé lesz szorítandó és brevi manu lefegyverezendő.

Sehogy sem ment a fejébe, hogy mi köze van a bécsi forradalmi seregnek a horvát bánhoz? Előhozatta a katonai térképet s azon kimutatta gombostűkre szúrt zászlócskákkal, hogy a horvát hadsereg arczvonala egészen a magyar hadsereg felé van fordulva, azzal korrespondeál stratégicze és Bécset távolról sem fenyegeti: és így a bécsieknek semmi okuk sincs ellene táborba szállani.

Én aztán elmondtam neki, hogy Jellachich bizony nem rostokol az ő gombostűs zászlói árnyékában, hanem közeledik gyors menetben Bécs felé, a hogy tapasztaltuk.

Erre azt mondá nekem, szemüvegét megtörülve:

«Ja thut er das»? (Azt teszi-e?)

Abban a perczben lépett be egy ordináncz a szobába, egy háromfontos ágyúgolyót hozva a markában, azzal a jelentéssel, hogy ezt a horvát hadsereg egyik ütegéből lőtték át a bécsi nemzetőrök előörsére: egy nemzetőrnek a lábát meg is sértették vele.

Ez már azután csalhatlan bizonyíték volt. Nem vagyok felőle bizonyos, hogy a forradalmi hadparancsnokság visszalövette-e három fontost Jellachichnak. Hanem arról mind a ketten meggyőződtünk, hogy a bécsi forradalmi hadseregtől a magyar hadvezetés semmi támogatást nem várhat.

– Te! Az a matzleinsdorfi mészáros csakugyan áll ezer ökörig.

Most aztán az volt a tudomány, hogyan visszaszökni Bécsből, melyhez minden utat elfoglalva tart már a császári sereg.

Kossuthot nem találtuk már Pesten: ő elment Pozsonyba a hadsereghez. Csernátony maga mehetett hozzá a bécsi állapotokról értesíteni. Időközben Kossuth a Csallóközből is nagyszámú kaszás népfölkelőt szállított a magyar hadsereghez.

A magyar országgyűlés tanakodott. A vélemények meg voltak oszolva. A radikálisok azt követelték, hogy a magyar hadsereg rögtön lépje át a Lajtát s üldözze Jellachichot osztrák területen is: a mérsékeltek ezt ellenezték. A magyar hadsereg aztán így hol átkelt a Lajthán, hol visszatért, a hogy az ellenkező határozatok mozgatták.

Hogy mi lehetett e tétovázásnak az indoka, azt később tudtam meg idősb Pázmándy Dénestől, a képviselőház 1848-iki elnökétől, ki Kossuthtal egy szálláson volt Pozsonyban. A bécsi angol nagykövetség megbizottja jött le Bécsbe s Kossuthtal hosszasan tárgyalt egyedül. Eltávozása után egy sok darabra tépett papir csipetei maradtak a padlón elszórva. Pázmándy azokat összeszedte s az egész mozaikot kirakta belőle. Ez az irat az angol kormány ajánlatát tartalmazta, melyben Magyarországnak azon esetre, ha Austriával és a dinasztiával békét köt, ugyanaz a függetlenség biztosíttatik, a mivel bir Norvégia Svédországgal szemben. Kossuth nem fogadta ezt el. Így aztán másodszor is átkelt a magyar hadsereg a Lajthán. Csakhogy már ekkor későn volt. A magyarok is, a bécsiek is eltanácskozták a drága időt, melyben Jellachich seregét közrefogva, megsemmisíthették volna. Most aztán már az egyesült Windischgrätz seregével s ez a rendezett hadsereg elébb Schwechátnál a fiatal magyar hadsereget verte vissza, azután eltiporta a bécsi forradalmat.

Nyáry Pál előre megmondta azt, hogy mi fog történni a kaszás népfölkelőkkel, mikor az első ágyugolyó közéjük csap.

Olyan volt ez, mint egy iszonyu fölébredés egy szép álomból.

Kossuth és Petőfi.

Ha a barátság hőmérőjének a zérusfokán alól vannak még fokok, úgy azok között a legalsóra kellett leszállni a Petőfi és köztem létezett indulatnak – Kossuthtal való összeköttetésem miatt.

Hogy Petőfi nem szerette Kossuthot, annak kifejezést adott legutolsó leveleiben; de ennek a tulajdonképeni okát csak én ismerem.

Némelyek azt hihetik, hogy Petőfi Kossuth riválisának tartotta magát. Ő volt a márczius tizenötödikének vezéralakja, a kit a fiatal radikális szabadelvüek körülvettek, határozott forradalmár. Hosszú ideig tartott a csendes ungorkodás a pesti fiatalság és a Kossuthot Bécsbe kisért argonauták között, a kik a népfelszabadítás kezdő napját a bécsi diadalnapra tették át. A megkülönbözés külső jelekben is nyilvánult; Petőfi hívei kalapjaikról alálengő veres strucztollakat viseltek, Kossuthéi pedig feketét (maga Kossuth is). Azok minket paraplé forradalmároknak gunyoltak, mi pedig őket táblabiráknak. Irótársunk, Pálffy Albert új fürge lapot indított meg radikális irányzattal, melynek jelszava volt «nem kell táblabiró-politika».

Következett az, hogy Petőfi megbukott a képviselőválasztásoknál szülővárosában, Szabadszálláson; még csak a szószékre sem eresztették föl, az ottani ref. pap fiát, Nagy Károlyt választották meg ellenében, Petőfi választóközönségét elijesztve, szétkergetve. Ezt Petőfi hirlapi nyilatkozatban tette közzé, melyre ellenfele személyes sértéssel válaszolt. Petőfi Pálffy Albertet és engemet küldött el a megsértőhöz lovagias elégtételt kérni. Nagy mahumed-ember volt. Azt felelte nekünk: «no, csak álljon ki velem egy szál kardra az a Petőfi, tudom, hogy kettőbe hasítom! De pisztolyra nem állok ki.»

Mi aztán az elégtételadást megtagadottnak s az ügyet befejezettnek nyilvánítottuk.

Petőfi nem tudott sehol az országban mandátumhoz jutni. (Én még nem léphettem föl, mert nem voltam 24 esztendős.) Holott Kossuthnak minden híve bejutott az országházba, még a jámbor egykönyvű Táncsics Mihály is, kinek a nagyharsányiak, hogy választóképességgel birjon, egy negyedrész jobbágytelket ajándékoztak.

Ez nagyon elkeserítette Petőfit a politikai vezérek, különösen Kossuth iránt.

Kossuth pedig ignorálta Petőfit.

Különös volt az ellenmondás a lelkületekben a két nagy forradalmi vezéralaknál, Kossuthnál és Nyáry Pálnál.

Kossuth, az ideálista, a rajongó, a csupa szív embere ki nem állhatta a poétákat, meg a művészeket (egy mondását föl is jegyeztem); Nyáry pedig, a hidegvérű, vaskemény akaratú, szatirikus hangulatu férfi nagyon szerette a költőket, a művészeket és foglalkozott velük. Hozzám különösen jó volt mindvégig, úgyszintén a nőmhöz.

Sokkal régibb keletű Petőfi neheztelése, a miért egy pár évvel hátrább kell nyulnom.

Kossuth, a kiadójával meghasonulva, visszalépett a Pesti Hirlap szerkesztésétől. Új lapra azonban, a hogy számított rá, az akkori kormánytól nem kapott engedélyt. Ekként organum nélkül maradt hosszabb ideig. Ekkor Frankenburg Adolf felajánlotta neki az Életképek czimű lapját, melynek rovatai nemzetgazdászati politikával is foglalkoztak. Kossuth elfogadta az ajánlatot.

E közben az történt, hogy a Petőfi vezetése alatt csoportosult «tizek társasága» szintén nem tudott engedélyt kapni új szépirodalmi lapra s majd egy évig tétlenségre volt kárhoztatva.

Ekkor Frankenburg a tizeknek is azt az ajánlatot tette, hogy lépjenek az Életképek munkatársai közé. Ezek is elfogadták azt (két tag kivételével).

Frankenburg aztán az új év előtti előfizetési felhivásában kihirdette, hogy az Életképekben a jövő évfolyamban Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és a többiek fognak közreműködni.

Ezért Kossuth megneheztelt és visszavonta az igéretét.

Érthető volt ez. Kossuth nem szépirodalmi lapnak készült elfogadni az Életképeket, hanem a saját nemzetgazdászati politikája organumának s velünk, szépirodalmi irókkal, semmi czélja nem lehetett közreműködni.

No hát Frankenburg megvált Kossuthtól és megtartotta Petőfit és költőtársait.

De Petőfi ezt határozott megszégyenítésnek vette Kossuth részéről s ez a vett seb soha sem hegedt be a lelkén.

Mennél nagyobbra nőtt Kossuth históriai alakja, annál súlyosabban nehezedett az Petőfi mellére; a ki még azokat is, a kik ennek a szobornak a talapzatára felkapaszkodtak, ellenségei közé számitá.

De hát miért futni?

Hát bizony a mai kor közönségének mindent apróra meg kell magyarázni.

Ki érti azt meg, hogy mikor egy hadsereg meghátrál, mikor egy kormány székhelyet változtat, akkor a poéták, ujságirók, szinészek is szekérre kapjanak s fussanak a diadalmasan felvonuló ellenséges hadsereg elől? Hát üldözte valaha a világon czivilizált nemzet katonája a nemharczoló dalnokokat, művészeket? Lövöldöztek az énekes madarakra golyóval?

Nálunk megtették.

A bécsi forradalom leverése után valóságos hajtóvadászatot tartottak a hirlapirókra s igen rövid proczesszust csináltak velük. A szellem harczosait megbecsülték azzal, hogy a forradalom vezéreivel helyezték egy kategóriába. A megtorlás rémhire megelőzte jöttüket. – S nekem nagyon sok adósságom volt a rováson.

Hogy mi várt rám, ha az osztrákok kezébe jutok, azt később gróf Kreith Béla kedves barátomnak egy elmondott adatából következtethetem. – A világosi fegyverletétel katasztrófájakor egy bécsi hirlapiró, Hauk is foglyul esett. Bezárták az aradi kazamátába a többi uri emberek közé.

Hauk körülbelül olyanforma dolgokat irt a maga bécsi lapjában, mint én az enyimben. Maró szatirákat a főfőegyéniségek ellen. Hiszen csak visszhangja volt ez is, az is a közhangulatnak. Uton-útfélen dalolták a gúnyverseket. De ez az, a mit a hatalmasok nem bocsátanak meg.

A rab urak az aradi kazamátában mivel tölthették az időt? Kártyáztak. Járta a négyes tarokk, a paskevics. Ez most nagyon népszerű név lehetett Magyarországon.

Hauknak éppen nagy kártya volt a kezében. Kimondja a tuletroát pagát ultimóval, megkontrázzák, ő rekontrázza, a midőn belép az ajtón a porkoláb s gyöngéden megérinti a vállát s fülébe sug:

– Egy szóra, Herr von Hauk.

A költő leteszi a kártyáit, kérve a játszótársait, hogy várjanak, míg visszatér s kimegy a porkolábbal a folyosóra.

– Most érkezett meg az itélet, – mondja neki a porkoláb. – Önt ki fogják végezni holnap reggel hat órakor.

– Hát hisz akkor elég időm van még a pagát ultimómat kijátszani. Ma még csak délután hat óra.

A porkoláb könyörgésre fogta a dolgot:

– De én nagyon szépen kérném az urat egy kis szivességre. Nézze csak, a feleségem tegnap elment Szent-Annára, a beteg anyját meglátogatni s most kapom a tudósítást, hogy ő is veszélyesen megbetegedett, halálán van, engem kiván látni. Még ma oda kellene utaznom. Az úrnak az már ugyis mindegy, akár ma, akár holnap. Tegye meg a kedvemért, engedje magát még ma felakasztatni.

A porkoláb szemében köny csillogott. Hauk jószivű ember volt: megkönyörült rajta s megtette neki azt a kis szivességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau itéletét végrehajtatni.

… Hát bizony futottunk mindannyian, a kik az ilyen «kis szivességtételre» nem voltunk diszponálva.

A szolnoki napok.

Nemcsak mi futottunk Windischgrätz elől: az egész Nemzeti Szinház szétrebbent. Maga az igazgató, Bajza, Vörösmarty társaságában elmenekült, Egressy Gábor kormánybiztos lett, az öcscse, Béni, tűzértiszt, az ifjabb Lendvay Márton honvédhadnagy volt, Telepi Tardonára vonult, a hol kis háza volt. A nőmön kívül Debreczenbe menekültek még Schodelné, az operai primadonna, Bulyovszkyné a férjével, ki ugyanakkor nősült meg, mikor én; Éder Lujza, a csendes őrült anyjával, Kovácsné, a kómika, és maga Szigligeti, a titkár, a drámaíró.

Magyarországnak egyetlen vasútja volt még akkor: a pest-szolnoki vonal. Az vett fel mindannyiunkat késő estve. Csak a személyeinket; a bőröndjeinket majd később fogja utánunk szállítani.

A legkegyetlenebb hideg volt, a mire életemben emlékezem. Gyakran meg kellett állni a vonatnak, mert szemközt jött egy másik, mely honvédeket szállított. Az aldunai táborból küldettek fel Görgey hadseregéhez. Egy vonat rendes katonákat szállított; veres hajtókások voltak: «Nem kell már félni! itt vannak a Dom Miguelek»! hangzott a biztató szó. A nagy hidegben is énekelték: «Ég a kunyhó, ropog a nád»! Egyszer aztán csakugyan ég és ropog valami s megállt a vonat a síkon. Kiszálltunk megnézni, mi történt? Biz az is hallatlan az utazások történetében. A mozdony csöveiben jéggé fagyott a gőz! Hasábfákból tüzet kellett rakni a gép alá, hogy a befagyott csöveket kiengeszteljék. Csak bevergődtünk Szolnokra valahogy. Ott azután a szállástalálás volt a nagy tudomány. Heten laktunk egy szobában; velünk együtt az őrült Éderné, ki a földön alvókat azzal fenyegette, hogy a fejükre ugrik.

A város tele volt kormánybiztosokkal, hivatalnokokkal, kik mind Debreczen felé készültek.

Hát miért nem mentek, ha úgy siettek? Csak azért nem, a miért mi. Mert az uti málhájuk még nem jött utánuk.

Megsemmisülés.

Még nem voltam huszonnégyéves és már meg voltam semmisülve!

Nemcsak ez a nyomorult csontváz, gyarló zsigereivel, mely fölött hatalma van egy megmérhetetlen lénynek, a mit léleknek neveznek, hogy ennek a fájdalma, zsibbadása lerontja a testnek minden gyönyöreit; de az egész éltető világ semmisült meg körülöttem. Olyan voltam, mint a romok alá temetett ember, a kinek szűk odujában az éltető levegő egyre fogy, fogy és nincs reménye, hogy kiszabadítsa valaki.

Láttam semmivé lenni a hazát. Mint a földrengés alatt zuhant le egyik boltív a másik után. A magyar hadtestek mindenütt vereséget szenvedtek: keleten, nyugoton, északon csupa Hiób-hírek vesztett csatákról, magyarok kiirtásáról. Hallottam az országgyűlésen a jó öreg Mészáros Lázárt beszélni: «Szeretnék pinczéből felszólalni, hogy ne látszanék arczomnak pirulása». Nem ütközetről, hanem szégyenletes megfutamodásról szólt a gyászhír. Bevégezte az összeomlást a moóri ütközet, melyben Perczel Mór szenvedett elhatározó vereséget. Kétségbe kellett esni a haza sorsa felett.

Hat a szellem világa, a költészet mivé lett?

Ez az én mindenségem, a poézis szférája, melynek csillagai még most is átmelegítenek! Mivé lett? Köddé, káoszszá.

A mióta Petőfivel szakítottam, mind a ketten azon versenyeztünk egymással, hogy melyikünk tud jobban égostromló, tróndöngető eszméket papirra vetni.

A forradalom egész korszaka alatt nem voltam képes költői művet írni. Elkezdtem egy regényt közölni az «Életképek»-ben Szomorú napok czím alatt. A harmadik közlésnél elhagyott a képzelő tehetségem. Nem tudtam szépirodalmi dolgot írni. Az az én kifogyhatatlan érczforrásom, a költői véna, mind jegeczczé fagyott a lelkem fenekén: a politika gáliczköve lett belőle. A humorom elvadult paskvill-írássá. Megszüntem költő lenni! Lehet-e ennél rettenetesebb megsemmisülés? – Két egész év van kitörőlve költői életem folyamából; éppen a fiatalság korszaka.

A közönség is éreztette velem a lelki szétomlást. A szerkesztésem alatt megjelenő «Életképek» (tavaly még a legkedveltebb szépirodalmi lap) az utolsó évnegyedben annyira elvesztette az előfizetőit, hogy a kiadóm felmondta annak a további kiadását. A jövő évtől kezdve nem volt lapom.

Senki sem voltam, semmi sem voltam.

Debreczeni idill.

Minden pályatársamról, minden barátomról, a márcziusi napok minden szereplőjéről gondoskodott a sors. Petőfi, Vasváry, Egressy, Degré, Bulyovszky, Sükei, Lendvay, Oroszhegyi, Királyi, Irinyi, Irányi, Pompéry, Lauka, Vajda, mind-mind volt valami: képviselő, miniszteri hivatalnok, szabadcsapatvezér, honvédtiszt. Egyik Gózon bátyám, az ügyvéd (Lajos), már Parendorfnál őrnagyi rangot szerzett hősi magaviseletével, a másik Gózon bátyám, a szinész (Antal), élelmezési biztosságra kapott: – csak én rólam feledkezett meg Isten és kormány.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy ködös, deczemberi napon (azt hiszem, karácsony szombatján volt), a Kigyó-utczán bandukolva, szembetalálkoztam Pálffy Alberttel, a kit már régen nem láttam. Visszahökkent, a mint meglátott.

– Hát te még itt vagy? – kérdezé tőlem.

– Itt vagyok. Várom, mig a döntő ütközetet megvívjuk Buda alatt; magam is oda megyek.

Az utczaszegleteken még lógtak a plakátok, a mik ezt nagyöblű frázisokban hirdették.

– Ne higyj te a plakátoknak; nem lesz Buda alatt semmi döntő ütközet; Görgey elvonult a seregével Vácz felé: Buda is, Pest is minden oldalról nyitva van; Windischgrätz akkor vonulhat be, a mikor akar, tán még ma éjjel.

– Hát Kossuth és a kormány?

– Azok már tegnap elmentek Debreczen felé; elvitték a bankjegysajtót is és a hivatalos sürgöny nyomdáját, minden katonai felszerelést; velük ment minden ember, a kinek csak valami tudat nyomja a lelkét, hogy vétett az osztráknak. Én még ma megyek utánuk. Te is haladéktalanul siess.

S azzal, jól sejtve, hogy nekem (hónap végefelé) vajmi szűken lehet az utiköltségre valóm, a kezembe nyomott egy százas bankót: «Majd megadod, ha pénzhez jutsz».

Ez a kölcsönadott százas volt az egész utiköltségem.

Siettem haza. Elmondtam a nőmnek, a mit megtudtam.

– És most búcsút veszek tőled.

– Dehogy veszel búcsút, én is veled megyek.

S azzal összepakolta a legszükségesebbet s még aznap délután, itthagyva úri kényelmét, művészetvilágát, szerződését, eljött velem egy ismeretlen életbe, egy ismeretlen világba. Köd volt előttünk, utánunk, köröskörül; köd az égen, köd a földön, köd a jövendőben…

A tehervonatok éjjel-nappal szállították a tömérdek monturt, nyerget, bőrt és posztót, prófuntot, lisztet, a mit az ellenség elől jó volt eltakarítani. Ez volt a legelébbvaló. Az utazók málhája az utolsó. Minden érkező vonat elé kimentünk: nem jött-e meg a holmink? Senki sem tudott róla.

Igy töltöttünk el öt keserves napot Szolnokon.

A hatodik nap reggelén kétségbeesett sikoltozással tör be a szobánkba Szilágyiné, Bulyovszky anyósa: «Koldusok vagyunk! Mindenünk odaveszett; most jött meg az utolsó vonat Pestről; semmit sem hozott a mienkből»!

Az asszonyok el voltak keseredve.

– Majd utána nézek én magam! – mondám én, s a köpönyegemet nyakamba kerítve, siettem az indóházhoz. Kérdésemre, hogy megy-e még egy vonat Pestre, azt a választ kaptam, hogy megy. Felkaptam rá. Egyedül ültem az egész waggonban. Kalauz sem volt már. A czeglédi megállásnál egy szembejövő vonatot látok. Annak az ablakából egy ismerős arcz tekintett ki. Madarász József képviselő volt. Ő is rám ismert. Odakiáltott hozzám:

– Hát te hová mégy!

– Megyek Pestre, a szinésznők holmijait keresni!

– Dehogy mégy Pestre! Windischgrätz Budán van már; ugorj át frissen a mi kocsinkra; a holmik ott lesznek a zárt kocsikban.

Bizony Madarász József mentett meg ezúttal, hogy bele nem szaladtam a pokol torkába. S a szinésznők málhái csakugyan ott voltak mind ezen az utolsó vonaton. Most aztán futhattunk a fehér világba.

Rajtunk kívül még Szigligeti is együtt utazott a gyékényes szekéren. Ő is jónak látta nem várni a Windischgrätz kritikáját a «II. Rákóczy Ferencz fogsága» felől. Feleségét, gyermekeit otthon hagyta az apósánál Pesten, maga elvonult a szülőihez, a kik Biharban laktak.

Debreczenben a városháza előtt álltunk meg a szekerünkkel. Felmentünk a főbíróhoz (polgármester még akkor nem volt). Nagy volt annak a hivatala: lajstromozni az érkező idegeneket. Két íródiák alig győzte. A mint bediktáltuk a neveinket, nagy elégedetten mondá: «milyen nagy szerencse a városunkra nézve, hogy most ennyi híres ember látogat meg bennünket». (Részünkről a szerencse!) Szigligetinek kocsi kellett, a mi tovább szállítsa Biharba, nekem pedig szállás. Mind a ketten megkaptuk, a mit kivántunk. Engem elvezettek szekerestül a Nagy Péterfia-utczába s berekomendáltak Dudás uramnál, a ki hivatására nézve becsületes szűrszabó volt. Annak volt egy utczai szobája, mely kiadó volt.

– Mennyit tetszik érte kivánni?

– Húsz forintot.

– Pengőben?

– Magam is úgy értettem.

A nap hátralevő része eltelt a kipakolással. Örültünk, mikor nyugalomra térhettünk a több napi keserves út elcsigázó fáradalmai után: magunk főzte tea volt a vacsoránk.

Másnap korán reggel aztán előttünk álltak az élet komoly feladatai.

Mi lesz ma ebédre?

No ti mai világbeli hősök és heroinák! Mit mondanátok erre a kérdésre, ha nászutatok Debreczenben végződnék, a hol «összevissza két vendégfogadó van: a «Bika», meg a «Fehér ló», de már azok úgy tömve vannak menekült képviselőkkel és kormányhivatalnokokkal, hogy a ki egy sóskiflit akar kapni, annak előtte való nap kell reá magát abonnálni.

«Magad uram, ha szolgád nincs»! De jó magyar közmondás ez! Ezt vettük elő. Én korán reggel nyakamba kerítettem bundámat, kimentem a vásártérre, vásároltam lábasokat, bögréket, főzőkanalakat; azután a hentes-, mészárosállásra, vettem húst levesnek, karmonádlinak valót, zsírt, szalonnát, kalbászt, a kofaasszonyságoknál lisztet, hagymát, sárgarépát, petrezselymet, birsalmát, túrót; a korcsmában egy üveg bort; az mind belefért egy gyékényszatyorba, a szatyrot takarta a bunda. Ezt mind hazavittem a szállásunkra. – A szobánkban volt egy belülfűtő kemencze: annak a tüzénél az én feleségem (a magyar színművészet csillaga) olyan szépen megfőzte az ebédet, négy tál ételt, egyiket a másik után, hogy én soha életemben annál jobbat nem ettem. Milyen túrós csuszát tudott gyúrni Gertrudis királyné!

Mielőtt hozzáültünk volna, oda vetődött hozzánk Farkas Jancsi, a már említett barátunk. Nagy gurmand volt! Egészen el volt ragadtatva attól, a mit maga előtt látott. Túrós csusza! Tepertyűvel. Ő már félholtra volt csömörölve a fehérlói koszttól. Szépen kért, hogy fogadjuk el vendégnek. Volt elég! És aztán így lakomázott lukullusi módon egy primadonna, egy poéta meg egy kormánytanácsos abból, a mit egy szép asszony főzött egy belülfűtő kemenczében.

A bor is nagyon jó volt: csakhogy éppen egy kis paprika uszkált a fenekén, a mit a becsületes korcsmáros azért pergetett az italba, hogy annak több karaktere legyen.

De a jutalom sem váratott magára. A kormánytanácsos annyira meg volt elégedve a lakomával, hogy hatvan forintot ajánlott fel egy hónapra, ha őt elfogadjuk állandó kosztosának. Előre le is fizette.

Hatvan kemény forint! A mit Jókainé Laborfalvy Róza szerez a művészetével, a főzőkanalával! Van hát már hivatal! Jövedelemforrás!

Most már terjeszkedni lehetett a háztartással, kivehettük a szobához a félkonyhát is a nyitott tűzhelylyel, fogadhattunk cselédet, egy tagbaszakadt kis subás menyecskét, a ki helyettem eljárt a piaczra bevásárolni, megrakta a tüzet, vigyázott az ételekre, elmosogatott. Farkas Jancsi mindennap eljött a rendes időben, még a jó öreg Kovácsnét is odavettük: volt neki kivel tréfálózni; hanem az ebédhez való bort maga hozta a köpönyege alatt, a mi csak jó volt és drága Debreczenben.

Én pedig az alatt mindennap eljártam Nyáry Pálhoz – s én is főztem ki valamit.

Az én Pálfordulásom.

«Nem szeretem a sápadt arczokat»! Ez volt a czíme egy politikai tartalmú czikkemnek az Életképek egyik utolsó számában: tele forradalmat szító eszmékkel.

Debreczenben mindennap ellátogattam Nyáry Pálhoz, ki engem nagyon szeretett, távolról rokonom is volt. Együtt lakott Patay Józseffel. Két miniszter egy szobában! Nyáry Pál volt a belügyminiszter, Patay József a közlekedési miniszter. Kettőjüknek volt egy szobája. (Most két palotában is alig férnek el.) Igaz, hogy kevesebb dolguk is volt, mint a mostaniaknak. Az adminisztráczió ment, a hol mehetett, a hol nem mehetett, ott megállt; a rendőri szakmának külön minisztere volt: Madarász László; a belügyminiszter feladata volt a hadsereg élelmezése és felszerelése. Nyáry Pál szerint egy magyar huszár 123 darabból áll s azt mind neki kellett beszerezni. A közlekedési miniszternek sem voltak akkor vasutai, ellenben annál több dolga volt a forspontok előállításával. A két miniszter közegeit kormánybiztosoknak hítták. Ha valamit meg kellett írni, ott voltam én; ez volt a «bureau». Igy aztán sok mindenféléről értesültem, a mi az országban történt.

Nyáry Páltól egészen másféle eszméket hallottam Magyarország újraalakulásáról, mint Petőfi Sándortól; de még mint Kossuth Lajostól is. Ő a gyakorlat embere volt.

Egy reggel aztán azzal fogadott Nyáry Pál:

– Te, holnaptól kezdve át fogod venni a hivatalos kormánylap, a Sürgöny lapvezérségét, havi százötven forint fizetésért.

Megijedtem! Nagy feladat ez! Hogy tudok én ennek megfelelni?

– Mivel érdemeltem meg e nagy bizalmat?

– Megmondom. Egy mondásoddal. Mikor a Lederer-féle macskazene alkalmával a megyeház termében gyülést tartott a polgárság, mindenki tüzet okádott, vért követelt, te azt mondtad: meghalni a hazáért könnyű elhatározás, de élni a hazáért nehéz! Ekkor szerettelek meg, el is vittelek magammal az István nádorhoz küldött deputáczióba, velem voltál, mikor a jószivű főherczeg könyezve kért, hogy ne követeljük egy húsz év óta hűségesen szolgált katonának elcsapatását. Hát csak ennek az észjárásnak a nyomán haladj tovább.

Ez volt az egész instrukczió.

A hivatalos Sürgönynek a felelős szerkesztője volt Gyurmán Adolf, igen derék, pontos, lelkiismeretes hivatalnok: a tolla is jó volt; csak a tintája volt rossz; nem is tinta volt az, hanem vitriol; nem tudott úgy irni, hogy valakit tövisbe ne hengergessen. Ő rá nem lehetett vezérczikkirást bízni. Ezért rendelt engem oda Nyáry.

Én aztán hozzákezdtem.

Mi volt a témám?

Annak a világosan érthetővé tétele, hogy ez a mostani hadviselése a magyar nemzetnek nem forradalom, hanem szabadságharcz; a magyar nemzet nem a dinasztiája ellen küzd, hanem a reakczió ellen; nem a trón felforgatására törekszik, hanem alkotmánya helyreállítására; törvényes szabadságáért kész vérét és vagyonát pazarolni, a csatatéren a hősiesség csodáit elkövetni, de ha szabadságát kivívta, biztosította, megszünik áldozni a nemzet vérével.

Ez volt az utolsó vezérczikkemnek a végsora.

Ezek a czikkek nagy kavarodást idéztek elő a debreczeni képviselői körökben. Sokan a saját nézeteiket találták bennük kifejezve, mások ellenben nagyon felháborodtak miattuk.

A visszatetszésnek első jelensége volt, hogy Pálffy Albert (a Márczius 15-ike szerkesztője) visszakérte tőlem a kölcsön adott 100 forintot. (Különben is siettem volna azt visszafizetni.)

De a dolog az országgyülés elé is került. Egy radikális képviselő meginterpellálta a kormányt, hogy mi czélja van a Sürgönyben megjelent vezérczikkel?

A felhivott miniszter azt válaszolta, hogy a kormánynak semmi köze hirlapi czikkekhez; a szerző neve alájuk van irva, a kinek kifogása van ellenük, a maga módja szerint előadhatja.

Engemet azonban Kossuth odahivatott magához e tárgyban kihallgatásra.

Kossuth Lajosnál.

Életemnek legfelejthetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihallgatási jelenet Kossuthnál; ma is úgy emlékezem minden szavára, minden mozzanatára, mintha tegnap történt volna.

Kossuth, mint miniszterelnök, a debreczeni városházában lakott. Ajtaját bizony nem őrizte semmi fegyveres strázsa, úgy lehetett hozzá bekopogtatni s a «szabad» szóra benyitni az ajtót.

A nagy vezéralak iróasztalánál ült és valami levelet pecsételt le. Intett nekem, hogy üljek le én is.

Aztán az égő gyertyánál rágyujtott egy szivarra. A legolcsóbb, két krajczáros szivarokat szívta. Engem is megkinált egygyel.

– Köszönöm, nem szivarozom.

– A Sürgönybeli czikkek miatt hivattam önt (már nem tegezett.) Kinek a sugalmazására irta ön azokat a czikkeket?

(Azt várta tán, hogy Nyáryra fogok vallani?)

– A saját hazaszeretetem sugallatára irtam. Azt hittem, hogy ezzel szolgálatot teszek a nemzetemnek.

– De mégis, mi indoka volt önnek, hogy ezeket irja?

– Az indokot megmondhatom: hadseregünkben tömérdek régi katonatiszt szolgál, a kik rangjukat a «magyar király» kezéből fogadták el. Ezek most kétségben vannak az iránt, hogy mi a czélja az ő fegyverviselésüknek. Ezeknek a megnyugtatására adta ki Görgey fővezér is váczi napiparancsát.

Kossuth haragosan ütött öklével az asztalra:

– Görgey áruló!

Én nyugodtan válaszoltam:

– Tettei az ellenkezőt bizonyítják.

Erre boszusan elfordult tőlem.

Meg akartam kérlelni.

– Könyörgöm, miniszterelnök úr, hiszen ön maga is keresi az utat és módot a Magyarország és Ausztria közötti harcznak békés és igazságos kiegyenlítésére.

Nagy füstfelleget fujt maga elé.