Part 12

Azt kérdi tőlem, hogy én vagyok-e én? Bizony szeretném, ha valakire másra foghatnám, hogy az az!

Azután leültet a székre maga elé. Azt mondja, hogy «ejnye, ejnye, édes öcsém.»

Részvevő hangon kérdi, melyik az?

Felnyitom a számat, s rámutatok.

– Hát ez az? Ejnye no.

Megtapintja az ujja hegyével gyengéden.

De már akkor markában van az eldugott pelikán.

Az első csókja az eljegyzett szeretőknek. Az első érintése a vasfogónak a fájó zápfogon. Kéjjé vált fájdalom, üdvbe olvadó rémület: a világ a fejemre szakad. Egy roppanás. Kurucz teremtette!

Már kinn van!

Milyen szép egészséges fog volt!

Most már nem ő fáj énnekem, hanem én fájok ő miatta.

– Köszönöm, édes urambátyám.

Harmadikat harangoztak, mehetünk a templomba ájtatoskodni.

… No most ha realista lettem volna, mit csináltam volna ezzel az első halálraítélt fogammal? Melltűt csináltattam volna belőle s viseltem volna azt, akár diadaljel gyanánt, mint tigrisvadászok a meglőtt tigris körmét, akár «Memento mori» jeléül, mint mások, a korallból faragott halálfejet.

De hát én idealista nem azt csináltam, hanem elhatároztam, hogy drága «én»-emnek ezt a darabját eltemetem.

Nagy Ferkóéknak volt egy szép gyümölcsös kertjük, ottan fogok sírt ásni korán elhunyt részletemnek.

De hova? Ha almafa tövébe sirolom el, az idő-jártával kivész: tövét kiássák, vele együtt alvó földi maradványait a szeleknek szórják.

Ámde a kertnek kerítése is van liczéumból. A liczéum örökké eltart, azt sohasem vágják, oda temettem el. Ferkó pajtással meg még két diáktársammal búcsúdalt is énekeltünk felette.

Tehát ez volt az első _temetkezés_.

No de azóta már ötven esztendő elmult. Ideje volna a feltámadásnak. No hát ha realisztikus költő volnál, hogyan csinálnád meg, hogy az elhalálozott fog ismét feltámadjon?

– Igen egyszerűen. Elvinném a fogorvoshoz, az csinálna hozzá guttapercha fogantyút, s megint odaillesztené a helyére.

No lám! Igy is helyes megoldás volna. De miután én idealista író vagyok, a ki mindig azt keresi, a mi valami extra, valami hihetetlen, hát én azt tettem, hogy az ötven év előtt kihúzott fogam helyébe épen azon a helyen egy derék jó zápfogam nőtt ki.

Tehát igazi feltámadás, – eleventen!

A fogorvosok nem akarják ezt nekem elhinni.

Pedig az tény, hogy az öregapámnak hetvenéves korán túl négy új foga termett.

Nem hisznek a kézzel fogható ténynek sem. Azt mondják, hogy a hátramaradt bölcseségfog az, a mi most «a koporsóból kitör és enni kér».

… Nem veszem én «azt» észre magamon.

LEGKEDVESEBB KÖNYVEIM.

… Húsz éves koromban már állandóan Pesten laktam s tagja voltam a Petőfi által tervezett «tizek társaságának», a melynek irodalmi missziója volt, de nem kezdett hozzá.

Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a franczia romantikusoknak; azután Shakespearenek, Byronnak, Shelleynek; első műveimen észrevehető a Hugo Victor és Sue Jenő bálványozása; csakis a humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambiczióm volt olyan helyeken járni, a hol még Pegazus patkója nyomot nem hagyott…

*

… A legelső regény, a melyet olvastam, Scott Walter Ivanhoeje volt, magyar fordításban. Németül már tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg, mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyereket, fiút fiúért, leányt leányért egy pár esztendőre: ez volt a legjobb tanrendszer a nyelvtanulásra). Én azonban előszeretettel viseltettem az angol és franczia költők iránt. Tizenöt-tizenhatéves koromban megtanultam angolul és francziául grammatikából nyelvmester nélkül, hogy Boz-Dickenst és Coopert olvashassam eredetiben. A francziák közt első volt Hugo Victor, a kit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye volt nálunk kapható: a «Pickwick-klub», Coopertől az «Utolsó mohikánok», Hugotól «Bug Jargal» és «Han d’Island». Ezekhez jött később Sue Eugen, kinek exotikus regényei (többek közt a «Nő kékszakáll») végzetes szuggesztióval voltak a fantáziámra. Dumast legkésőbb ismertem meg a _Trois musquetaires_-ből. A mint azonban Shakespeare több művét megszerezhettem, Lear királyt, III. Richárdot, ez az olvasmány végkép holdkórosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti kollegiumban, Petőfi pedig szinész egy ott letelepült vándortársulatnál. Neki is jelent meg már két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk elérhetlen dicsőségről és a mellett tanultunk angolul, francziául. Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rábírtuk a kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a szinházat megtöltse és tapsoljon Leár királynak! Az a túlvilági mámor, a mit a fölséges szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget, hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma írására vállalkozzam, (mindjárt a legmagasabbon kezdve), megírtam a «Zsidó fiú» czímű szomorújátékot, a melynek hőse «Emericus Fortunatus», II. Lajos király kincstárnoka, s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai pályázatára. És a tudós akadémia ezt az én első művemet dicsérettel tüntette ki, sőt a pályabirák kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a százaranyas jutalomra ajánlotta. Ezzel alá volt írva vérszerződésem annak az édes ördögnek, a kit úgy hívnak, hogy «poézis», a ki elvisz bennünket abba az örökké égő lángba, a mely folyvást éget, de soha el nem hamvaszt…

VOLT, VAN ÉS LESZ.

(1890.)

A magyar képzőművészetről akarok egy kis vázlatot karczolni, a hogy emlékezet és képzelem segít benne.

Ötven esztendőre tudok visszaemlékezni.

Ha maradtam volna a festői pályán, ez idén már az ötven éves jubilæumomon toastozott volna a fiatal piktorok Demosthenese, az én kedves Náczim. Tizenöt éves voltam, mikor nyomtatásban megjelent s a közönségnek átadatott a komáromi kálvinista püspöknek általam rajzolt kőnyomatú arczképe. S ugyanez évben kaptam hat ezüst forint tiszteletdíjat a szülővárosomban elhalálozott tudós Litteráty Nemes Sámuelnek halotti ágyán felvett arczképeért. – Ez a két minősítés adja meg az adeptusi rangot: – a nyomdakorom és a – honorarium. A míg az nincs, addig az ember csak dilettáns. – De még hátra van a felkenetés. – Mi kell a felkenetéshez? – «Olaj». – Hát persze hogy olaj. Az olajfestésre megtanított egy Komáromon átutazó vándor-festő: Siklósi Vastag Miklós: a ki városunkban étappeot tartott arczképfestés végett, s a mellett kálvinista tornyok számára csillagos gömböket aranyozott. Ő volt az egyedüli mesterem.

A ki tovább akart tanulni, annak Bécsbe kellett menni; ott volt festő-akadémia. Nekem azonban fiskálissá kellett lennem, hogy legyen miből megélnem. Maga a portrait-festés nagyon vékonyan ereszt. – Csak egy hírneves festő volt Magyarországon: Barabás Miklós. – Egy könyv jelent meg azon időkben, mely általános sensatiót keltett, Jósika Miklós történelmi regénye Mátyás király korából: a «Csehek Magyarországon», feldiszítve Barabás Miklós tíz darab aczélmetszetű rajzával. Most is előttem áll még, a mint Mátyás király lóhátról udvarol balkézre esküdött ideáljának az ablakban s a mint Elemér, a Sas, istenítéletben legyőzött ellenfelének vasmellére tapos. – Bennem az irigység ördöge küzdött önmagával; melyiket irigyeljem: az írót-e, vagy a festőt? Melyiket lehetne utólérni? – A vidéken az a legenda volt elterjedve, hogy Barabás ezeknek a képeknek az eredetijeiért tízezer forintot kapott! No, hát annak a kamatjából is úr lehet már az ember!

Volt ugyan még egy másik híres magyar festő is: Markó Károly; hanem az külföldön lakott s remekműveiről csak a világlátott utazók meséltek.

Mikor aztán Pestre felkerültem, már akkor népesebb volt a művészek berke. Barabáson kívül itt volt Kiss Bálint, a ki a Pesti Divatlap számára színezett rézmetszetű színpadi jeleneteket alkotott: Bornemissza Annát, III. Richardot; itt volt Varságh és La Castari, a kiknek a művészetét az utczán tanultuk megismerni. Igenis: a boltczímerekben. Ne tessék gúnyosan fintorgatni az orrunkat. Egy-egy új boltczímer epochalis esemény volt azon időkben. A «vőlegény», a «menyasszony», «Ypsilanti herczeg» remekül végrehajtott feladványok voltak; hát «Vénus és Ámor» az illatszeres bolt előtt! Maga Thán Mór sem tartotta ambitióját csorbítónak, hogy egy «szép juhásznéval» diszítse fel a «kigyótér» sarkát. Maga a Kigyó-patikának a «Boa constrictora» is remekmű.

Hát ekkor ez volt a mi _műtárlatunk_: s a boltos volt a Mæcenas.

Még egy felemlítésreméltó festőre emlékezem, de ez nem volt született magyar, olasz nevű: Marastoni. Ő adott oktatást fiatal kezdőknek. Viszonzásul ellenben mi is adtunk egy tehetséges festőt a külföldnek: Szathmáry Károlyt, ki szép tehetsége mellett is, nem tudván megélni hazájában, kivándorolt – Bukarestbe, ott azután méltányolták. Holtig ott maradt, mint tájképfestő.

Mikor nőmet elvettem, hozományul kaptam egy szép Barabás-festményt: Laborfalvy Róza arczképét, mely most is ott függ az ágyam fölött. A festmény most is oly szín-eleven, az arczkifejezés élethű, a draperia (fehératlasz) művészien kidolgozott. Ezt a képet Barabás kétszáz forintért festette.

Mikor aztán megismerkedtem Barabással, már akkor én regényíró voltam. Vahot Imre rajzoltatta le ábrázatomat a szépirodalmi lapja számára. Egész tárlatot képeznének azok az arczképek, melyeket Barabás Miklós crayonja kőre vetett. S ez a neme a művészetnek a legháládatlanabb, a kő hideg rajzlap s a vegyészeti szénplajbász lágy, mint a faggyú. Mesterkéz kell hozzá, mely azzal dolgozni tud: hibát kiigazítani nem lehet. És Barabás arczképei egytől-egyig a leghívebben talált alakok, melyekben lélek és jellem van visszaadva. Petőfi, Nyáry Pál, Lisznyay, Sárossy, Vahot, Vas Gereben; a Lendvayak, Egressy, Laborfalvy Róza, Lendvayné, Komlóssy Ida, Hollósy Kornélia és valamennyi mind, majd megszólal, olyan igaz.

És egy ilyen képet rajzolt Barabás – negyven forintért.

Nagy különbség a legenda tízezer forintos honoráriuma között.

Az alatt, a míg arczunkat crayonjával lekapta a művész, ott gyönyörködött a szemünk a szemközti falon egy nagy mithologiai műben, mely művészi conceptióval és fényes technikával volt megalkotva: Európa leányasszony bika-Jupiter hátára ül, udvarhölgyeitől környezve. Csak annyit tudok róla, hogy igen szép volt. Soha sem akadt vevője. Bizonyosan volt az ára ezer forint. S ezer forintért – hujjé! – tíz eleven ökröt lehetett kapni: nem pingáltat.

Majd eljött az időszak, a midőn az irodalom is elkezdett a művészettel gyöngén kaczérkodni. Én magam törtem meg a jeget: «Dalma» czímű spektáklis darabomnak vezéreskű-jelenetét kőre rajzoltatva Carnival. Ez is olasz-magyar festő volt. Ma is látható az ereklyéim között. Képnek nem valami jó; de mint jelmezes arczképek gyűjteménye, nagyon érdekes. – Ennek háromszáz forint volt az ára: fizette a «Délibáb».

Az pedig egész eseményt képezett, midőn egyszer Tomori Anasztáz az _ifjú_ Than Mórnál egy nagyszabású históriai képet rendelt vala meg: a mohácsi csatát, a hajdani hős Tomori vezérrel. A díja volt nyolczszáz forint. Tóth Kálmán és én csaknem párbajig mentünk, hogy melyikünk adja a lapja mellett e festmény reprodukált képét. Végre mind a ketten adtuk: a Hölgyfutár kőre rajzolva, én fába metszve, a Vasárnapi Ujságban.

Szintén Tomori adott első lendületet a magyar szobrászatnak is. A negyvenes években ugyan nagy híre volt Ferenczy szobrászunknak, de annak genie-jét tudtomra egy szép síremléken kívül, semmi nagyobb mű nem tartogatja. Maga korán elhalt: a faraktár, melyben faragott művei álltak, leégett: a tűzben a márvány mészszé vált s miután a tűzoltók vízzel locsolták, ojtott mészszé mállott szét a művész egész életének alkotása. Tomori készítteté el elébb a «Katona», majd a «Lendvay» érczszobrait. Mind a kettő becsületes munka. A szobrász ezer forinttal lett díjazva egy-egy szobráért.

Az ötvenes években láttuk az első műkiállítást (a mennyire én emlékezem) a Diána-fürdő helyiségeiben. Markó festményein kívül, gyönyörködve láttuk Barabás erdélyi oláh lovagló fátáját és lakodalmas menetét, mely utóbbi legjobban van elterjedve sikerült kőrajzban a vidéken. Az idegenek közül egy velenczei festő képei tüntek ki: «Schiavonié», ki a női testet oly naturalismussal tudta megfesteni, hogy az ember a lúdbőrzést látta rajta. Ennek az «odaliszk»-ja is ott van minden előkelő korcsma vendégtermében a vidéken.

S a vidék műpártolása egyre növekedett. Nagyra kell becsülni annak a kornak a térfoglaló, érzékébresztő munkásságát, mely az országot népies, hazafias jelenetek képeivel elárasztotta. Barabás művein kívül, Vízkeleti tableauxi minden magyar háznál ott láthatók: Árpád fejedelemmé emeltetése, Mátyás király fogadtatása, Mátyás diadala Holubár fölött; Wagner Dugovics Titusza; Orlay Zách Felicziánja, Petőfije Debreczenben. Ezek még mind az ötvenes és hatvanas évek álmodozási korszakát töltik be. De szép álmok voltak. Kimagaslik közülök Madarász megdöbbentő nagy képe: a lefejezett Hunyadi László, Frangepán és Zrínyi s a Zách és leánya közötti jelenet, valamint Székely Bertalan Thököly bucsúja, Dobozija, Zrínyi Ilonája. Ezek évek során át voltak a szemünk előtt.

Kevesünk volt; talán nem is kitűnő; – de azt, a mink volt, meg tudtuk becsülni.

Ez, a mi «volt».

Már most tegyük a mérlegbe azt, a mi «van».

Képzőművészetünknek az álomvilágból felébredése alig tehető többre húsz, huszonöt esztendőnél.

Mi akkor kezdtük az iskolába járást, – komolyan véve – a mikor a nagy, művelt nemzeteknek már századok óta megállapított művészi iskoláik voltak.

És mennyit haladtunk? Csak huszonöt év alatt!

Művészetünknek saját palotája szűk már a kiállítható képek és szobrok befogadására. Száznál több a hivatott, a kiképzett talentum.

A szám nagy; de hát a minőség?

A birálónak kötelessége igazat mondani. Többet mondok: a birálónak _nem szabad_ hizelkedni, palástolni.

De a művizsgáló, a mellett, hogy «igaz», lehet «igazságos».

A mi jelenünket ne hasonlítsuk az olasz, franczia, német, spanyol művészet jelenéhez. – Ez mi nálunk a jövő! Vegyük a mértékünket a saját multunktól, s tekintsük végig azt a pályát, melyet a jelen nemzedék meghaladt. Akkor nem lesz semmi okunk pessimistáknak lenni.

De azért optimisták se legyünk.

Vannak már eddig is fényes hírű művészeink, kiknek remekművei hódító körutat tesznek a világban; de én még azoknak sem akarok tömjénezni; még azoktól is követelek többet és nagyobbat. Követelem, hogy lángeszükkel emelkedjenek a nagy nemzetek óriásai közé, hogy teremtsenek saját iskolát maguk körül és különösen követelem tőlük azt, hogy teremtsék meg a magyar nemzeti művészetet, benső szellemében úgy, mint külsőségeiben: szerezzék meg a polgárjogot, a nemességet a magyar nemzeti felfogásnak az egyetemes művészi világban, a hogy kivívta azt a franczia, a német, a spanyol.

Ez a jövendő.

De, hogy a jövendőt megalapítsuk: pártoljuk, buzdítsuk azt, a mi már meg van, a jelent.

Tehetség, tanulmány nem hiányzik a nemzedékben; csak kitartás kell és nemes lendület.

És én látom a jövőben azt a korszakot, a mikor Budapesten is a _jókkal_ fognak versenyezni a _jobbak_, s miként a szajnaparti világvárosban, nálunk is két «Salon» lesz, mely a pálmáért vitázni fog s a küzdelem által magát a pálmát neveli magasra.

AZ ÉN PAPAGÁLYOM.

(1899.)

Nem is papagály volt az, hanem ember. Valóságos lelkes állat tollburkolatban. Ezüst-szürke volt a tollazata, kárminpiros a farka, fekete a csőre, a mivel kegyetlenül tudott harapni és diót feltörni, asztallábakat megrágni.

Tulajdonképen nem az én papagályom volt, hanem Laborfalvy Rózáé; annak volt a kedvencze, annak a hangját, beszédét tanulta el tökéletesen, úgy hangsúlyozott mint egy szinésznő. Szerette az asszonyát, Zsakó volt a neve.

A mint azonban én odakerültem a Pieridák berkébe, egyszerre megváltozott a Zsakó indulata. Én rám ruházta át a szeretetét s az asszonyára féltékenykedett, megharapta, ha hozzá juthatott. Nekem pedig a mutatóujjamat a csőre kampói közé fogta, úgy csókolgatta.

Nagyon jól tudta a csók csattogást utánozni. Ezzel egynémely titkot idejekorán elárult a vidám társaság előtt, mely Laborfalvy Rózánál össze szokott gyűlni; néha azt is kifecsegte, hogy «kedves Móricz, hol voltál?»

Nem tudott más nyelven, csak magyarul. Hanem, ha egyszer-másszor valaki odavetődött, a ki németül beszélt, akkor a Zsakó egyszerre beszédes lett, úgy tudta utánozni a német lepcses beszédet folyvást, szakadatlanul, akár egy budakeszi svábot hallott volna az ember. Persze egy német szó sem volt abban. Olyanforma volt, mint a gyermektréfában az a mondás: «váz, mit ingsz lógsz.» S ha a kis bolognai jött be a szobába, azzal valóságos ugatás-duettet folytatott. Ha kopogtattam az ajtón, ő mondta, hogy «szabad», ha távoztam, ő előzött meg, «alászszolgája.»

Volt, a kinek hangos parancsokat osszon. «Fáni!» – ez volt a kis lengyel leány, a kit Laborfalvy Róza a nagy inség idején vett magához az utczáról; aztán következett a parancsolat: «Nem kaptál kávét? Szegény Zsakó!» Arra aztán hozta a Fáni csészében a kávészsemlyét s azt ezüst kanállal adogatta be a Zsakónak a rézkalitkába. Mikor megeléglette, azt mondta: «nem kell», s eltolta a csőrével a kanalat.

Ha pedig én közelítettem a kalitkájához, akkor azt mondta, hogy «add ide fejedet!» (magáról mindig második személyben beszélt) s aztán lehajtá a fejét, az állvány rúdjára támaszkodva a csőrével s azt várta, hogy megvakarjam azt a szép kis ezüstös fejét. Csókot hangoztatott érte.

Jártak Laborfalvy Rózához fiatal írók, a kik verseiket, prózáikat felolvasták. Mikor a szentimentális poéta a legpatétikusabban szorongatta elő keserves rímeit, a Zsakó közbekiáltott: «Jézus Mária!» Egy fiatal novellaírónak, a ki a vadászkalandja leírásával elérte a lehetetlenség határát, rövidesen azt kiáltotta oda: «Vak apád!» A Zsakónak műizlése volt.

Mikor aztán Debreczenbe kellett menekülnünk Windischgraetz elől, a papagályt nem vihettük magunkkal, rábíztuk egy régi jó barátunkra, Vida takarékpénztárnokra, ott viselték gondját Pestre visszatértünkig.

A Zsakó nem felejtett semmit, sőt tanult valamit. Mikor egyedül voltunk, megszólalt, csendesen, nyugodt hangon: «Éljen Kossuth!» De ha más ember is volt a szobában, akkor sohasem mondta.

Bujdosásom hosszú ideje alatt ezt a beszédszakaszt tanulta meg: «Hol van a Móricz? Elment falura. Kedves Móricz, gyere haza.»

Reggelenkint kiszökött a kaliczkájából, a mi ő nála igen könnyen ment. Volt a lábán négy ujja: kettő elől, kettő hátul. (Nem, mint a sasnál: három elől, egy hátul.) Azzal az erős karmával összeszorított két rézpálczát a kalitkájából s az így támadt résen keresztülsajtolta magát s egyszer csak azt hallottuk, hogy kopog ám már a Zsakó végig a szobán: egyik lábával a másikon lépegetett keresztül s a nagy fekete csőrét használta harmadik lábnak. Akkor aztán felrepült a nyoszolyám párkányára: csak ez volt a kivánsága, ott akart aludni. Úgy tudott horkolni és ásítani, mint egy ember. Volt a háznál egy mókus is, az is korán szokott kelni s sétát tenni a szobában, mikor még minden ember (a Zsakó is) aludt. Azt váltig csitította: «Pszt, pszt! muczika, nem szabad zörögni.» Ha pedig a bolognai nyugtalankodott, azt épen letorkolta: «Te, kutya! Nem hallgatsz!»

Voltak azonban rossz szokásai is: csunyául tudott rikácsolni, fülsértő hangokat adni, a mik utánozzák az ablak-karmolást, a fűrészelést, a keréknyikorgást. Ez ellen azt találták ki, hogy az egész kaliczkáját letakarták éjszakára sűrű terítővel. Akkor a sötétben elhallgatott. De a mint járkálást hallott a szobában, felemelte a terítőt, kidúgta a fejét s kikiáltott: «kukukukk!»

De néha a kiállhatatlanságig vitte a rikoltozást, úgy hogy fenyítő rendszabályokhoz kellett nyúlni: a spanyol nádhoz, a mivel a szárnyára kopogtattak. Akkor tűnt azután ki legjobban, hogy mennyire ember ez a madár, még pedig magyar ember. Protestált, elfogta a csőrével a spanyol nádat, visszafeleselt: «Nonono! Majd adok! Te betyár! Te gazember!» és az adtáknak és teremtettéknek minden variáczióját, a mit nem tudom, hogy kitől szerezhetett be. Úgy káromkodott, mint egy bakancsos.

Végre az asszonyom egy praktikus eszmét foganatosított. A Zsakónak élettársat kellett szerezni, egy második papagályt. Annak a neve volt «Kokó». Odatették mellé a kaliczkába.

Nem vagyok erős ornitológ. Nem tudom, hogy melyik volt a kettő között a nő, melyik a férj; dehogy házastársak voltak, azt merem állítani, mert mindig veszekedtek.

Attól fogva aztán még nagyobb volt a rikácsolás, sikongatás reggelenként. S a Zsakó olyan ravasz és gonoszkodó volt, hogy ámbátor ő volt a csendháborító, mégis mindig a társára fogta a kihágást, azt csitította: «No, no Kokócska! Csitt! Nem szabad ám lármázni!» Pedig csak ő maga lármázott.

Egyszer aztán egy ujonépűlt házba költöztünk. Nekem minden uj ház _kilakása_ belekerült két-három fogamba. Jól rendezett államban az uj házak kilakását rendesen a demimondera bizzák. Azok a nyavalyák űzdéi.

Az uj ház gyilkos levegője a mi papagályainkra épen halálhozó lett. A fejükben kaptak csúzt, a mi őket megölte.

Elébb a szegény jámbor Kokócska végezte be az életét, a ki soha senkinek egy szóval sem vétett.

De nemsokára a Zsakó is megbetegedett. Nem tudott már sem kiabálni, sem repülni, csak úgy vánszorgott a földön. Még mindig ragaszkodott hozzám. A mint az íróasztalomnál ültem, odamászott az íróasztalom alá, a felemelt talpam alá bújva s a fejét a sarkamhoz szorítva, úgy gunnyasztott óraszámra, a míg én a betüket vetettem.

Később aztán, mikor nagyon elnyomorodott, az íróasztalom fiókjában csináltam neki helyet, kibélelve puha papirossal; oda helyeztem el mellém. Ott is beszélgetett hozzám.

Egy reggel aztán megint ismételte azokat a csodálatosan utánzott csókhangokat.

«Mi kell, kedves Zsakó?»

«Add ide a fejedet», mondá legunnyasztva a beteg fejét.

S egy percz mulva meghalt.

Úgy halt meg, mint egy ember.

Úgy sirattuk meg, mint egy kedvesünket.

REMINISCENTIÁK ARRÓL AZ ÁTKOZOTT NÉMET NYELVRŐL.

(1880.)

Mondhatom, hogy nagyon jól mulattam azon a dispután a lapokban, hogy tanuljanak-e a kálvinista diákok «ezentúl» németül, vagy sem? – Mintha «eddig is» mind valamennyinek attól görbült volna meg a dereka, hogy megerőltette a német grammatika emelgetésben! – Hiszen eddig sem tanultuk mi tovább a németet annál, hogy «Sag mir doch stachlichter Nachbar» s a mint rájöttünk az első sornál, hogy az a négy «ch» egymás sorjában nem magyar ember nyelvének való, sárkányt csináltunk a studiumból s feleresztettük spárgán az égbe.

Azért ott volt az a tantárgyak között, sőt exament is tettünk le belőle (a vizsga utolsó öt percze alatt, mikor már az examinálók mind éhesek voltak) olyan formán, hogy egy gyakorlatot végig olvasott az egész classis, mindenik három szót belőle, ha kettőt kitalált közülök, azt mondták: «eminens vagy»; ekkor történt az, hogy egy pajtásunk, a kire az jutott, hogy «der König von Pohlen», szerencsésen kitalálta, hogy «a lengyel király» s dicsekedve mondá aztán a commilitóknak: «pedig csak annyira emlékeztem, hogy Pohlen = király».

Nem is kapott akkor az egész vármegyében a német senkit, a ki szónoklatot tartson neki. Mikor 1849-ben Windischgrætz maga elé parancsolta Komárommegye provisorius tisztikarát, a jó becsületes A...y Dini volt a szónokuk, a ki egyedül törte a németet, de már a megszólításnál, mely így hangzott: «Euer Durchlauf!» azt mondta neki Windischgrætz: «da reden’s doch lieber ungarisch!» Nem különben járt Wohlgemuth, a ki az x-i polgármestertől mindenképen német beszédet akart hallani: «hiszen az iskolában tanultak önök németül!» míg az végre rákezdte neki, hogy «die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal grün, mankmal roth». Eddig volt a tudománya.

Hanem a pápisták sem voltak ám előbbre. Volt idő, mikor az egri káptalanban senki sem tudott németül, úgy hogy az egri érsek kénytelen volt a plebánosok közül egyet kinevezni kanonoknak, a kinek jó német neve van, hogy legyen, a ki elolvassa a Bécsből jövő intimátumot. A választás Bleyzeffer-re esett. Jön egyszer a hosszú levél, hivatják Bleyzeffert s eléje teszik a csupa könyökből álló betüket.

– Hát én már most ezzel mit csináljak?

– Olvasd el, mi van benne?

– ’Sz nem tudok én egy kukkot sem németül.

– Hát akkor mért tettelek én meg kanonokká? – mond az érsek.

– Biz azt magam is szeretném tudni.

Ott volt biz a mi testimoniumunkban a német nyelv rubrikája is; de valamint «ex moribus» – úgy «ex lingua germanica» _nem is illett_ jobb kalkulust felmutatni, mint classis primát.

Hanem a ki azt akarta, hogy a fia gyökeresen megtanulja Arminius nyelvét, az elküldte azt Pozsonyba, vagy Nagy-Szombatba. Ott azután megette azt kanállal.

Kezdetben biz az nem jó volt, valamint hogy semmiféle tanulás kezdete nem jó; az én ínyem sem vette igen szívesen azt; hanem most már nagyon szeretem, hogy tudom s nem szeretném, ha egy éjszaka ellopnák tőlem. Pedig hát ez is megeshetik. Itt volt egy derék írótársunk: Oroszhegyi Józsa, a ki kilencz nyelven beszélt folyékonyan, azok közt három keleti nyelven, tolmács volt és törzsorvos a törököknél, egyszer ebéd után felhajt egy pohár rakit, arra kap egy gyönge legyintést egy láthatatlan rémtől a feje hátuljára s a következő perczben kilencz nyelv közül nyolczat elfelejtett, csak az anyanyelve maradt meg, a magyar.

Pozsonyban tanultam meg németül; de azt sem az iskolában, hanem kedves családi körben.

Az iskolában mindent elkövettek velünk magyar fiúkkal, hogy mindent meggyűlöltessenek velünk, a mi német. Emlékezem még egy versre, a mi ezen kezdődik: «Ich bin ein deutscher Knabe!» – Abban van egy vers, mely így hangzik:

«Und wenn du Ungar schreist und lärmst: Ich esse ungrisch Brod; So soll ich auch ungrisch reden! – Da werd ich eher todt!»

Ez volt a német irodalom tanulmánya.

Azonban a tantárgyak közé itt is fel volt véve _obligatorice_ a magyar nyelv tanítása is.

Nekünk adtak magyar nyelvtanítóul egy vén tót diákot. (Nem akarom a nevét megörökíteni, pedig jól emlékszem rá.) Ez egy extra magyar nyelvtant készített, a milyen nincs a világon, s azt kellett mindenkinek tanulgatni. Csak egy példát hozok fel belőle.

Nagy hiba, hogy a magyar köznép így ragoz: «bot-ja, kut-ja», mert hiszen nem mondatik «hát» – «hát-ja», hanem «hát-a», ennélfogva így kell mondani: «bot-a, kut-a». Soha se is híttuk máskép, mint «professor Botakuta».

A magyar nyelvből exament is kellett azonban letenni.

Professor Botakuta ki is keresett egy igen szép verset a magyar remekírókból. Vörösmarty Salamonját. Az volt jó deklamálni való a német és tót gyerekeknek. Most is előttem állnak azok az egymást felváltó alakok a pulpituson, a mint nagy pattogva szórták maguk körül:

«Átok rád oh magyarok hazája, Átok rád, te pártos büszke nép!» Stb.

Az átkozódási stróphánál többre egy se vitte, de elég is ebből ennyi.

Mi magyar fiúk azonban nem voltunk rávehetők, hogy akár Botakuta professor grammatikáját, akár ezt a verset elprodukáljuk. Kaptunk is olyan secundákat ex grammatica et litteratura hungarica, a milyen csak dukalt.