Part 16

ARRÓL A PETŐFI-KOPONYÁRÓL.

(1902.)

Olvastam a Budapesti Hirlapban a Petőfi-koponyáról közölt legendát. Az egész elejétől végig a lehetetlenségek sorozata.

Lehetetlen az, hogy az osztrák tiszti orvos Petőfit a csatatéren ismerte volna fel, halottan, az egyenruhájáról, mint Bem hadsegédét. Hisz száz meg száz szemtanú bizonyítja, a tényállás megerősíti, hogy Petőfi már a fehéregyházi csata napján nem volt Bem hadsegéde, lemondott a tiszti rangjáról, nem viselt se egyenruhát, se kardot, hanem szürke vitorlavászon zubbonyt, szürke kalappal. Nem is volt az ütközetben, azt messziről nézte, tehát nem eshetett el a csatatéren; menekülés közben ölték meg. Ha valamiről, a zsebében talált iratairól, leveleiről lehetett volna ráismerni, de nem az egyenruhájáról.

Másodszor lehetetlennek tartom, hogy a csatatéren egy osztrák előkelő tiszt egy halottnak a fejét lenyiszabolja. Ez megesik az uskókoknál, morlákoknál, de hogy akár osztrák, akár orosz katona a halott ellenség fejét levágta és magával vitte volna, ilyesmit nem találunk följegyezve.

Aztán hová tette volna azt a levágott emberfejet? Hordta magával az oldaltáskájában? Nyáron, kánikulában? A hadjárat végeig?

Aztán minek? Ereklye volt rá nézve Petőfi feje?

Miért tartogatta annyi ideig? Miért nem hozta elő, mikor a nagy Petőfi-ünnepélyek voltak, a költő szoborleleplezésekor, halálának félszázados évfordulóján, a márczius 15-iki apotheozisnál?

Én rögtön ráismertem volna a bemutatott koponyára, ha az valóban Petőfié. Mert tudom annak egy sajátságát, a mi azonosságát megállapítja.

Petőfi felső fogsorában balfelől egy szemfog ferdén előre nőtt, valóságos kis agyarat képezett, ez a kiálló fog nevetésének oly szatir-szerű kifejezést adott. Mikor néha birokra keltünk s én Petőfit derékon fogva fölemeltem, ezzel a hegyes szemfogával szúrta meg a fejemet – tréfás ellenkezésből. Hiányzó foga pedig egy sem volt.

Itt az ismertető jel. Küldjön ki a Petőfi-Társaság egy tagot azzal a megbízással, hogy nézze meg a román múzeumban letett koponyát. Ha annak a felső fogsorában megtalálja az általam leírt kiálló szemfog-agyarat, akkor az a Petőfi koponyája s akkor szerezzük azt meg bármi áron; de ha nem találja meg ez ismertető jelt, akkor hagyja ott az itélet napjáig.

A NEMZETISZÍN SIPKA.

(1897.)

Az emlékezetes márczius 15-ének történetében bizonyosan föl lesz jegyezve az a jelenet is, a midőn a nemzeti színházban Bánk bán került színre (a censura által betiltott, most egyszerre felszabadult remek): de a közönség nem érte már be azzal; – a Petőfi «Talpra magyarját» követelte s azt kellett Bánk bán Egressynek elszavalni. A többek között hogy kerültem én is a színpadra, sáros csizmában, pocsékká ázott czilinder kalapban; (mert bizony czilinder kalapban, kalucsniban kiáltottuk ki a szabadságharczot): ez is mind meg van írva ama napok történetében.

Azt is leírtam én magam valahol, hogy találkoztam ez emlékezetes órában azon a tribünné vált színpadon Laborfalvy Rózával.

Az az ereklye, melyről most írok, annak a folytatása.

Egy hét mult el márczius 15-ike óta. Egy hete az aggó várakozásnak. Mi lesz most? Magáévá teszi-e a pozsonyi országgyűlés a pesti 12 pontot? (melyben a régi rendi diéta halála is kimondatott s helyébe a népképviseleti országgyűlés állíttatott). Szentesíteni fogja-e a király az új alkotmányt?

A közben egyebet is tettünk. A mi csak kard és puska volt kapható a városban, azt mind fölvásároltuk, magunk fegyverbe öltöztünk. Jaj de szép volt az utczán látni az egész férfisereget a polgári ruha fölé kötött karddal, a szíjra vetett dupla puskával, nemzetiszínű toll a kalap mellett, nemzeti kokárda a mellre tűzve. Egy derék zsidó polgártárs (a nevét elfeledtem, de az egykorú lapokból előkereshetitek) maga kétezer puskát vásárolt fel Stájerban s ingyen adta oda a hirtelen megalakult nemzetőrségnek. – S hogy semmi ne hiányozzék, megtudtuk (volt már a forradalomnak is rendőrsége), hogy bécsi jóakaróink egy hajóval lőport és ólmot szállítanak Horvátországba. Azt mi, mint hadi dugárút, a népjog czímén lefoglaltuk s aztán volt már a puskáink számára töltény is.

Egy délelőtt épen azon tanácskoztunk az én dohány-utczai szobámban Petőfivel és Vasváryval: hogy felmenjünk-e cum gentibus a pozsonyi országgyűlésre, pressziót gyakorolni? a midőn benyit a szobámba egy tisztes agg duenna, körülnéz s meglátva két barátomat, letesz az íróasztalomra egy papirba takart csomagot, azt mondva hozzá:

– Ezt küldi önnek valaki, hogy kicsoda? azt találja ki.

Azzal visszavonult, eltünt.

Én hozzá sem nyultam a csomaghoz, a míg a két barátom el nem távozott. Azok is diskréte magamra hagytak.

Hát hisz ez megszokott állapot volt már (egy egész hét óta), hogy a márcziusi fiatalokat kegyelik a magyar hölgyek. Vasváryt bizony majd széllyel szedték. Szép fiú is volt: achillesi alak; nagy szemű, nagy orru. Aztán én sem voltam valami bagolyrugta vakarcs (ötven év előtt!) Én rám is gondoltak. De azért mégis kitaláltam egyszerre a rejtélyes csomag küldőjét, a mint annak a tartalmát megláttam. Egy nemzetiszínű süveg volt az: selyemfonálból horgacsolva. Egy hét alatt készült. Éjjel-nappal dolgozhatott rajta, a ki készítette. Épen a fejemre illett. Semmi írás, névjegy nem volt hozzá.

Alig vártam a délutánt, az illemlátogatás idejét; felkötöttem a kardomat, vállra akasztottam a puskámat, a selyem süveget pedig eltettem a tölténytartómba. Hát bizony a márcziusi napokban úgy járt minden gavallérember látogatóba elegáns hölgyekhez: puskával a vállon, tölténytartóval a csipőn, karddal a tomporon. Így mentem én is első látogatásomat tenni – Laborfalvy Rózához.

Azon kezdtem, hogy megköszöntem neki a számomra készített nemzetiszínű süveget. Meg volt elégedve, hogy a küldőjét kitaláltam magam eszétől (tán nem is az eszétől).

Azonban visszahoztam azt, mert valami kimaradt belőle: az évszám. Az pedig lényeges dolog. Mert ezt az évet, míg a világ világ lesz, mindig emlegetni fogják.

Akkor aztán a hirhedett művésznő rögtön a himző dobjára feszíté az én háromszínű sipkámat s minthogy horgacsolással nem lehetett többé a hiányt kipótlani, himzéssel tüzködte oda a márczius 15-ike mellé az «1848»-at, a hogy az ma is látható az ereklyémen. Én ott voltam addig, a míg ez elkészült.

És aztán azon az örökké emlékezetes estén, a melyen Buda és Pest a király által szentesített 1848-iki új alkotmány, a szabadság új korszaka örömére kivilágította házait, már mi kart karra fűzve jártuk be a fényes utczákat Laborfalvy Rózával. Az volt az illumináczió! Olyan villanysugárzást nem talált ki Edison. A szíveinkben volt az!

Így lett ez a háromszínű süveg az én életem horoskopjává.

MELLTŰ ÉS GYŰRŰ.

Legfiatalabb koromban is volt egy melltűm és egy gyűrűm, drágaköves, a miket mindig magammal hordtam.

Erre pedig nem uracskodási hiuság ösztönzött, hanem valami nagyon komoly előregondolás.

Mi ketten Petőfivel olyan veszedelmes terveken törtük a fejünket, a mik biztosan összeütközésbe hozhattak bennünket az államhatalommal: a nép felszabadításán, a hazafiak egyenlő jogúvá tételén. Csináltuk ez eszméknek a propagandát. Én elhagytam a vezetéknevem végéről a nemesi ypszilont, helyettesítettem a polgári «i»-vel, Petőfi pedig a verseiben hirdette, hogy ő a népszabadságért kiván meghalni a csatatéren. Szobájának fala tele volt a franczia forradalom híreseinek remek rajzú arczképeivel: Marat, Danton, Robespierre; ő saját magát Desmoulins Camillenak jelölte meg; engem Saint Justenek szánt.

Ha akkor az államhatalom azt a néhány rajongó fiatalt szépen összefogatja s elküldi, ha nem is Martinovics után a Vérmezőre, de legalább Lovassy üres börtönébe, vagy Táncsics Mihály mellé szobatársnak, hát akkor nem lesz forradalom, nem lesz szabadságharcz, a jobbágy szépen végzi tovább is a robotot, fizeti a dézsmát, az adót, a nemesi szűz vállak nem hordják az adó terhét, az a paraszt dolga, az ujoncztörvény fölött nem vitatkoznak ma, nemesember fia nem megy katonának, a rekrutát elfogják kötéllel, az is a paraszt dolga, összegyűjtik a verbunkosok; a pozsonyi diétán szaporítják a gravameneket, a ki a nép keserveiről beszél, annak az elnök odavágja, hogy «non stultiset», (Ne bolondozzon) s ha nagyon erősen pattog a kormány ellen, akkor felhivatik ad audiendum verbum – Bécsbe. Egyszóval megmarad a régi jó világ.

Mi gyakran kérdeztük is egymástól, Petőfivel és Pálffy Alberttel, hogy valjon mi lehet az oka, hogy minket még nem tettek biztos zár alá?

Petőfi versben is kiírta:… «oh de a börtön, attól félek!»

Miért félt a börtöntől? Hiszen nem volt semmi bűne.

Attól magam is féltem.

Volt egy jóakaróm Budán a helytartóságnál, a ki megizente nekem, hogy vigyázzak magamra, mert az az út, a melyen járok, az akasztófához vezet. Megigérte, hogy ha valami baj fenyeget, jóidején tudatni fogja velem, hogy ugorhassak.

No hát erre az ugrásra volt nekem szükséges az a gyűrű, meg az a melltű.

Ugrani a külföldre kivánatos.

Ott pedig az osztrák bankót nem veszik el.

Nekem biztosítanom kellett magamat, hogy annyi értékkel rendelkezzem, a mennyi képessé tesz, hogy egy alkotmányos országba eljussak. Ezt a két ékszeremet külföldön könnyen értékesíthetem.

Ez volt az eltitkolt oka az ékszerviselésemnek.

(Ez az aggodalmas előregondoskodásom aztán később időkre is megmaradt; de ez más lapra tartozik.)

Egyszer aztán megvirradt 1848 márczius 15-ike.

A mi azt a szent napot emlékezetessé tette, azt én is, más is mind feljegyeztük évek során át.

Csak egyet nem mondtam még el.

Azt, hogy a midőn az izgalomteljes események után, dicsőségesen kivívott diadalok után hazatértem, megütközve vettem észre, hogy az én két ékszerem hiányzik.

A melltűt bizony az általános ölelkezés közben valami lelkesült polgártárs a nyakkendőmből kihúzta s a testvéresülési kézszorítások alatt a gyűrűt az ujjamról lerántotta. Szép faragottkövű camæás gyűrű volt.

Egy perczig elkeserített a veszteség. Sajnáltam az ékszereimet; de még inkább az illuzióimat. Hogy engemet azalatt, a míg én a népszabadság kikiáltása mellett keblemet minden veszélynek kitárom, így megkárosítanak!

És kik? A polgártársaim! A nép, a kinek a szabadságáért a mai napon a fejemet koczkára tettem.

Hanem aztán elővettem a jobbik eszemet.

Egy ember tettéért mért itéljem el az egész népet?

Mi szükségem most már nekem azokra az ékszerekre?

Hiszen nem gondolok már a futásra, kimondtam a nagy szót, kitűztem a zászlót, a mellett meg kell állnom, vagy mellette elesnem.

És aztán találtam ékszereket, a mik jobban ékesítik a férfit. Puskát, kardot. Az lett annak az évnek a divatja. Puskát, kardot viselt minden ember: az utczán, a sétányon, azzal járt látogatóba, hozzá egy mellre tűzött kokárdát az ország czímerével.

Egyszer aztán ezeket az ékszereket is le kellett rakni. Puska, kard, nemzeti czímer, minden eltünt. Magam is eltüntem.

Végre sok bujdosás után visszakerültem Pestre. Csakugyan onnan kerültem elő, a honnan a jóakaróm megjósolta. A fejemet nem hagytam ott, csak épen a nevemet. Úgy híttak, hogy «Sajó». Ez alatt a név alatt irdogáltam nagytitokban: nappal nem mutogattam magamat az utczán.

Hanem azért a postás mégis rám talált egy reczepisszével.

Azonban azt a levelet személyesen kellett kiváltanom a főpostahivatalnál, mert pénzzel volt terhelve: «Beschwert mit 20 Gulden Conventionsmünze». Nagy pénz volt ez nekem!

Föl kellett tehát mennem a főpostára s ott igazolnom magamat, hogy csakugyan én vagyok az a gyanús személy, a kit az az ötpecsétes levél keres. A levelet ott a hivatalban fel kellett bontanom, hogy a pénztartalmáról meggyőződjem én is, a Schalterlöwe is. Négy darab ötforintos Reichsschatzschein volt benne, meg egy zálogházczédula.

A kisérő levél németül volt írva: szükséges elővigyázatból, mert ha magyarul lett volna a szövege, a rendőrségre kellett volna vele felmennem, hogy fordíttassék le. Ez volt a tartalma:

«Uram!

Ön 1848 márczius 15-én elvesztette a melltűjét és gyűrűjét a nagy sokaságban. Én vittem el. Itt küldöm az összeget, a mit értük kaptam a zálogházban, s a zálogczédulát. Szerezze vissza. N. N.» 1850 márczius 15.

Soha életemben kapott pénz ily örömöt nem okozott. Nem a pénz, de a szív, mely azt küldte. Az egész nép tiszta napfényben ragyogott előttem, a hogy azon a szent napon.

Még most is megvan nálam ez a gyűrű, ez a melltű.

1848-IKI EMLÉKEK.

Semmit sem feledtünk, semmit sem titkolunk el, a mi megtörtént.

A mi harcz volt, becsületes harcz volt, tiszta czélu, nemes irányú küzdelem; a mi dicsőség volt benne, emlékezetes marad az idők végéig.

Ötven év mult azóta. A kik részesei voltunk e nagy küzdelemnek, megfogytunk, megtörtünk, hideg ősz dere takarja fejünket; de azt a régi lángot az sem oltja ki a szívünkből: a szabadság lángját.

Megharczoltunk érte, megszenvedtünk érte, leróttuk a zsoldját, okultunk a tapasztalásából, megtanultuk, hogyan kell a hazát, szabadságot nemcsak szeretni, de meg is tartani.

Mi öregek nyugodt szívvel tudunk a multba visszanézni s a jelent meglátni. Dicső volt a harcz; de a béke dicsőbb.

Ellenségeink szidalma legjobban magasztal bennünket.

A magyar nemzet a trónnak legerősebb támasza most. Hogy ez a trónemelő titán nem egy agyaglábú kolosz, hanem egy harczi aczélokból összevert szobor, annak tanuja a történelem.

A midőn a történelem adatait összegyűjtjük, nem a dúló szenvedélyeket élesztjük fel vele. Ezt a gyűjteményt bizton letehetjük a trón zsámolyára ezzel a szóval: «ime, itt egy csupa hősökből álló nemzet, egy csupa honfiakból és honleányokból álló nép, mely így tudott, mikor kellett, harczolni és áldozni a szabadságért, – így tud majd, a mikor kelleni fog, harczolni és áldozni a királyért és hazájáért!…»

*

E napokban kaptam egy sok oldalra terjedő levelet Szécs városából. Írója a régi jó táblabiró-világ alakjai közé tartozik, a mit bizonyít levelének diák befejezése: «Et nunc dixi et scripsi poetæ nostro laureato, faciet, inspiret ille alios, ego salvavi animam meam, et maneo admiratione et cultu pleno corde, servus humillimus Ludovicus Bossányi.» (És most megírtam ezeket a költőnek, tegyen vele, lelkesítsen másokat, én lelkemet megszabadítám, maradok stb. Bossányi Lajos.)

Levelének kezdetén azt az eszmét hozza fel, hogy festőink számára mennyi megörökítésre méltó jelenet kinálkozik szabadságharczunk dicsőséges epizódjaiban.

Három ilyen kiváló hősjelenetet említ fel, melynek szereplőit személyesen ismerte.

Az első Zeyk Domokos mesés küzdelme, melyben a vesztett ütközet után Bem vezér menekülését védte egyedül, egymagában egy egész szotnia kozák ellenében. A mocsári úthoz egyedül az a rozoga híd vezetett. Zeyk Domokos az ellene rohanó kozákokat egyenkint levagdalta. Ekkor a kardja ketté törött. A kozákok hetmanja odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát! s megtiltá a kozákoknak, hogy őt megöljék. Erre a hős kihúzta nyeregkápájából a pisztolyát: «Élve nem!» s azzal főbe lőtte magát.

Ezt a hőstettet én még 1850-ben leírtam a Szilágyi Sándor «Magyar írók füzeteiben.» Kazinczy Gábortól hallottam.

A második hősjelenet a báró Riedesl és Sebő közötti.

Sebő közel rokona volt a levélírónak, ki gyakran megfordult szülői házánál; ugyanott Riedesl is tett látogatást kétszer, mind a ketten jó barátok voltak; tisztek a Walmoden vértesezrednél.

Riedesl volt a vértesezred legmagasabb férfia, valóságos óriás: hasonlított Wekerléhez arczban és alakban, de még magasabb volt. Nem is könnyű volt számára paripát találni, mert a rendes küraszir ló letörött alatta. Végre találtak egy neki való lovat, mely még egy marokkal volt nagyobb a rendeseknél, kemény szájú, rossz természetű állat, rúgott, harapott, csökönyös volt; de birta a terhet.

Sebő pedig alacsony, zömök termetű férfi volt, a kik ismerték, Győrffy Gyula képviselőhöz hasonlítják.

A szabadságharcz alatt a két jó barátból két jó ellenség lett.

Riedesl őrnagy lett a vérteseknél, Sebő kapitány a huszároknál.

A bicskei és isaszegi ütközetek előcsatározásai alatt, melyekben mindkét fél lovassága működött, egy nap a feneketlen sár miatt kénytelenek voltak pihenőt tartani. Két patak s azon két kis híd képezte az elválasztó vonalat: az ellenfelek egymást jól láthatták.

A magyar tiszteknek jó lovaik voltak s a telivér paripa türelmetlen lesz az istállózástól. Sebőnek eszébe jutott, hogy megjártassa a «Buczkó» nevű paripáját, végignézve az előörsök lánczolatát. Mikor ezt bejelenté Aulich tábornoknak, az épen a maga lovával bajlódott. Kitűnő paripa volt a «Gesztes», de meg volt bomolva a pihenéstől; nem akart engedelmeskedni. Sebő felajánlotta a tábornoknak a maga «Buczkó»-ját, cserébe elvállalva a «Gesztes»-t, hogy majd kilovagolja ő abból az istállótüzet. (Az ezred legjobb lovasa és idomárja volt.) Aztán mintegy félóráig iskoláztatta a lovat a homokos mezőn nagy és kis körökben s különösen gyakorolta a karakolirozásban, a mi a lónak egy helyben való gyors körülfordulását jelenti. Ez volt a szerencséje. – Ekkor észreveszi, hogy a túlsó hídról egy vasastiszt szemüvegezi a tábori látcsővel; ő is fogja a látcsövét s felismeri vele hajdani jó pajtását, Riedeslt. Erre mind a ketten átkaptatnak a két hídon, melyet néhány száz lépésnyi tér választott el egymástól; összetalálkoznak: Sebő a szokásos üdvözlő szót: «csau» kiáltja hajdani pajtásának. Ez azonban hirtelen kirántja a pallosát s hozzávág az ellenfeléhez.

Sebő hirtelen hátraveti a testét s ezzel elkerüli a halálos csapást, mely a nyeregkápáját érte, ketté vágva a nyeregbundát s a pisztolytartó szíjat, a kard hegye mégis megsebzé a kantárfogó balkezet.

Erre Sebő hirtelen kirántja a kardját s lovát gyorsan karakoliroztatva, visszakézzel, balról jobbra úgy vág Riedesl nyakához, hogy az óriás holtan fordul le a nyergéből.

Mind ez egy rövid percz műve volt.

Hanem a költők ebből hosszú nagy tusát csináltak, melyben a két bajvívón kívül még a paripák is részt vettek, egymást harapva; s ezt a festők sem engednék el. Tény az, hogy Riedesl óriás lova megharapta a «Gesztes»-t, de már a lovasa eleste után, mikor Sebő magával hurczolta. A széthasított nyereg a levélíró tulajdonába jutott s látható a 48-iki emlékek múzeumában.

Ezzel a párbajjal a csatatéren lett eldöntve annak a napnak a végzete. A vasasok visszavonultak Isaszegre.

A harmadik képtárgynak ajánlja a levélíró Simonyi Simkó, Bem hadsegédének azt a bravurját, melyben a vizaknai ütközet előtt egymagában kémszemlésző Bem tábornokot a lesből előrohanó ulánusok közül kiszabadítja. Tízen voltak a dzsidások, Simonyi Simkó egyedül; közéjük vágott, kettőt lelőtt, hármat levágott közülök, a többit megfutamította. – Akkor aztán dörgő hangon odakiáltott Bem tábornokra: «ein andersmal werde ich mir aber ausbitten, dass Sie sich, General, ohne mich wegschleichen!» (Máskor kikérem magamnak, hogy a tábornok nálam nélkül elosonjon!) «Nein, nein, mein lieber Simkó, das werde ich nicht mehr thun.» (Nem teszem többet, kedves Simkó.)

*

Hány ilyen lefesteni való tárgy van még az ötven év előtti hősköltemények igaz történetében!

A minő Puchli huszárkapitány hőstette, a ki egy svadron huszárral két óra hosszat verte vissza a megujított rohamát öt svadron svalizsérnek, a Tápió-hídját védelmezve, mint Horatius Cocles, míg az ezrede megérkezett. Ez is meg van örökítve a fővezér napi parancsában. Hát annak a huszár közvitéznek a dolga, a kit a harcz hevében sürgős levéllel küldtek a főhadiszállásról az alvezérhez. Útját állta egy híd alatt lesben álló három svalizsér: el akarták tőle venni a stafétát. De biz ő nem adta oda: inkább kettőt levágott közülök, a harmadiknak utána küldé a véleményét, s úgy tért vissza a válaszszal, meg két sisakkal és egy elfogott paripával.

A kik ezeket élő szemmel látták, még élnek és bizonyságot tesznek róla.

A PAPIR-RONGYOK.

(Naplómból.)

(1897.)

1850-et írtunk.

Egy ködös, nyirkos kora-őszi estén, az akkor még «országút» (most) legalacsonyabb, (akkor) legmagasabb emeletes szögletházának szobácskájában együtt voltunk öten. Kazinczy Gábor volt a házigazda, ő adta a theát, vendégei voltak Ürményi József, Pázmándy Dénes (idősb), Csengeri Antal és én.

Ürményi József volt akkor a magyar közélet legkedveltebb alakja. A Budán székelő osztrák Civil Statthaltert meg merte egy nyilvános helyen (bálteremben) sérteni, úgy hogy az kénytelen volt őt párbajra kihívni s lőttek egymásra pisztolylyal. Pisztolylyal lőni! 1850-ben! És a budai helytartóra!

De különben is igen derék ember volt Ürményi József. Az ő lelkében támadt az a gondolat, hogy a magyar irodalmat föl kellene ébreszteni halálos álmából. Lap nem volt, a hivatalos Közlönyön, meg egy szelid szépirodalmi lapon kivül, az írók szét voltak szórva a világba: ki itt, ki amott lappangott.

Egy «Történelmi Könyvtár» megindítása volt a tervünk.

Vakmerő vállalkozás. Magyar történelem! 1850-ben!

Hárman a jelenvoltak közül akkor beszéltek egymással először az életben! Ürményi, Pázmándy és én.

Ürményi a legszélsőbb konzervativek táborába tartozott (valaha), Pázmándy pedig a szabadelvüeknek volt egykor vezéralakja. Gyönyörü daliás termet, európai miveltségen köszörült nemzeti jellem, a legelegánsabb tánczos, a legdélczegebb lovas és a legtartalmasabb szónok az országban. Birtoka mintagazdaság; felesége igazi ideálja a magyar tipikus szépségnek; szép családja otthon. Igazi magyar «úr».

Mikor a 48-diki mozgalmak megindultak, a mikben én is részt vettem; egyszer figyelmezteté Pázmándy az anyámat (komáromi volt és távoli rokon), hogy vigyázzon a fiára, mert ha azon az úton halad, a melyen elindult, okvetlenül a vesztőhelyre jut. Tudatták is ezt velem.

És aztán ő maga került háromszor a vesztőhely szélére. Kétszer az osztrákok akarták főbe lövetni, egyszer meg a magyarok. Amazok azért, hogy miért elnökölt a pesti országgyűlésen, ezek pedig, hogy mért nem elnökölt a debreczeni országgyűlésen? Nagyon meglakta e miatt a Neugebäudet.

Ez is szóba került akkor a theázás közben.

Én koczkáztattam azt a kérdést Pázmándyhoz, hogy miért is nem jött el Debreczenbe? Ha ő vezette volna az országgyűlési tanácskozásokat, nagy esze, tapintata és népszerűsége mellett talán sok dolog nem történt volna meg, a minek jobb lett volna meg nem történni s nem jutottunk volna ide, a hol most vagyunk.

Erre ő én nekem válaszul a következő történetet mondta el.

– 1848 októberében a magyar képviselőház Kossuthot, saját indítványára kiküldte a felső-dunai táborba, hogy közvetlen közelből intézkedjék a hadsereg működése iránt.

– Az volt a kérdés, hogy az a hadsereg, mely Jellachich bánt kiverte az országból, üldözze-e azt Ausztria területén is?

– Bécs fel volt lázadva s Jellachich Schönbrunnig hatolt. Azonban az osztrák országgyűlés nem tartotta a bánust ellenségnek, s Bécs nem kívánta a magyar hadsereg segítségét.

– E tétovázás miatt a magyar hadsereg kétszer is átlépte a Lajthát, s kétszer is visszahivatott.

– Végre nagynehezen a bécsi országgyűlés örömét nyilvánítá ki a fölött, hogy a magyar hadsereg Bécs segélyére készül.

– Ekkor a magyar képviselőház engemet is (Pázmándyt) felküldött Pozsonyba, mint meghatalmazottját.

– Egy délután, midőn épen Kossuthnál voltam, a Bécsben székelő angol nagykövetségnek egy diplomatája jelentkezett nála.

– Miután egyedül Kossuthtal kivánt értekezni, én magukra hagytam őket s kimentem a mellékszobába.

– A hosszas értekezés után az angol diplomata kijött Kossuth szobájából; utána én mentem be hozzá. Kérdeztem, hogy mit határoztak.

– Semmit. A föltételek, melyek alatt az angol elvállalná a kiegyezést Magyarország és a dynastia, respective Ausztria között, a mi részünkről elfogadhatatlanok.

– Részletesebb detailjokba Kossuth nem bocsátkozott: ott hagyott magamra és elment.

– Én még hátramaradtam a szobában és körülnéztem. Egy szögletben apróra összetépett papir-rongyokat pillanték meg. Azokat összeszedtem s a kalapomba dobva, átmentem a saját szobámba.

– Ott magamra zártam az ajtót, s elkezdtem a papir-rongyokból összerakni a mozaikot: a mi teljesen sikerült.

– Jól sejtettem. Ez a széttépett papir tartalmazá az angol kormány ajánlatát a Magyarország és Ausztria közötti kiegyezés létrehozására.

– Ez ajánlatnak az volt a merituma, hogy Anglia és a többi európai hatalmak garantirozzák Magyarországnak azt az államköteléki viszonyt, a melyben van Svédország Norvégiával.

– S ezt nevezte Kossuth elfogadhatatlan föltételnek.

– Ez volt az oka, a miért én őt és a magyar képviselőházat nem követtem Debreczenbe.

– Másnap átlépte a magyar hadsereg az osztrák határt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így beszélte el előttem és a másik három hazafi előtt Pázmándy Dénes.

A névre nem emlékszem már, hogy ki volt az az angol diplomata, a ki Kossuthhoz lejött Bécsből a kibékítési ajánlattal. Negyvenhét év alatt nem csoda, hogy elfelejtettem; de a Pázmándy által elmondott tény lényegéhez egy szót hozzá nem adtam és abból egy szót el nem felejtettem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És egy a nyolczvanas években kelt levelében Kossuth azt az állami köteléket ajánlja Magyarország és Ausztria számára, mely Svéd- és Norvégországokat csatolja egymáshoz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most azonban az előadott emlékhez hadd csatoljak egy kis történelmi konsziderácziót is.

Kossuth az 1848-iki október 14-diki országos gyűlésen azt mondá: «mi felajánlottuk a bécsieknek a segítséget, nem vették szívesen; tehát ezentúl hazánk határainak védelmére szorítkozunk».

Október 12-dikén (tehát két nappal elébb) az osztrák országgyűlés elhatározta, hogy Jellachichot, mint a czivilizáczió és szabadság ellenségét tekinti, s a magyar hadsereggel kezet fogva, megsemmisítése iránt mindent elkövet.

De ezt a határozatát az osztrák országgyűlésnek a magyar országgyűlés csak öt nap mulva (!) okt. 17-én tudta meg. Ekkor ment fel Kossuth Pozsonyba.

Október 20-dikán jelent meg a Kossuth Hirlapjában egy ilyen szavakkal kezdődő vezérczikk: «Csak az angol-franczia interventiótul mentsen meg bennünket az ég!»

Tehát 18-dikán (a vezérczikk kelte előtt) beszélhetett Kossuth az angol diplomatával.

Pázmándy azonban még e napon túl is helyén maradt és közreműködött, mint a nemzetgyűlés megbizottja, mert az október 25-dikén kelt manifesztumot Windischgrætz herczeghez Kossuthtal együtt ő is aláírta, mint a képviselőház elnöke.

És így a politikai térről visszavonulási elhatározása csak a schwechati ütközet után szilárdulhatott meg.

*

Ismétlem, hogy ez negyvenhét év előtt történt.

Az öt jelenvolt közül egyedül én magam vagyok életben. Nem hivatkozhatom élő tanura.

Lehet, hogy Pázmándy maga csalódott a Kossuthtal értekező angol diplomata személyének fontosságára nézve.

Lehet, hogy Kossuth nem az ajánlott föltételt, hanem annak garancziálatlan voltát tekintette elhatározónak.